Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-22 / 218. (3770.) szám

W*.----v

T'fí/\GAiyV\AGVARHlULAR

1935 szeptember 22, vasárnap.

Találkozás az örökkévalósággal

Irta: Hegedűs Lóránt

Julius 26. Csuromviz voltam s paskolt a kemény eső, mikor a Svalbard (Spitzbergák) gleccseröbléből visszatérve a motoros csónak megállóit a Milwaukee mellett. Ahogy a hajó ringó lépcsőjén feljutottam és beugrottam a liftbe, hogy az a C. fedélzetről az A. fedélzetre vigyen, minden izem csupa viz volt, a keztyiim szétszakadt, a cipőm talpa lemálott és beiborult minden, ég, tenger, kedély és reménység. Ennyi viz sok egy alföldi magyarnak. Fönt, lent, jobbról, balról csupa zubogó nedvesség. Az utánunk küldött szikratáviratok azt jelezték, hogy mi leszünk az utolsó hajó, mely ebben az évben még elérheti a jégtorlaszt s azt meglátja az éjféli nap világánál, ha ugyan elérjük.

A hajó lassan indulhatott, mert a katonás fegyelem, mely a reggeli trombitaéibresztő- től kezdve a kiránduló csapatok megszámozott beosztásáig rajtunk uralkodott, most vasszigorral működött. A hajó nem indulhat, mig minden fedélzet stewardja nem jelenti a főstewardnak s az a kapitánynak, hogy az összes utasok a kabinokban vannak. Érthető. Aki ittmarad közülünk, azt a jövő évben fogják megtalálni az ottfelejtett bálna csontváza mellett.

De beborult az idővel a reménységünk is. Hisz tavaly két napig ázott itt a hajó s végül is a nagy ködben meg kellett fordulnia. Nem juthatott el addig, hol megfagy a világ s a jégtorlasz bezárja az élő földet. Tizenegy napig jártuk szakadatlanul az Óceán hullámait, hogy idejussunk s most, mikor elértük az északi szélesség 79. fokát, most tagadja meg tőlünk az ég és föld az ő nagy látványosságát? Százhatvan kilométernél több nem választhat el bennünket az örök jég kapujától, ahonnét már csak sarkutazók mennek tovább kutyaszánkón, végtelen hómezőkön és zugó jégtáblákon.

A Milwaukee hatszáz utasát megülte a kétséges gond. Mintha az a rengeteg páratömeg, amely megfeküdte a levegőt s mely mintha a tengernek volna égbeli folytatása, feltétlen ura lett volna minden németnek, spanyolnak s magyarnak, mind a tizennégy nációnak, amelyből a hajó utazóserege kikerült. A kapitány azonban bízott az esőiben, hogy leveri a ködöt s mikor a Magdaléna öbölből a matrózok visszahozták a kikötőpallókat, köteleket s az utolsó motorcsónakot is felemelte a berregő daru, zugó bömbölés között megrázkódott a hajótest, kijött a fjordiból s megindult lassan a ködben csendesen észak felé. Talán még velünk lesz a szerencse ... öt-hat óra múlva el kell dőlnie sorsunknak.

Este 10 óra volt, mikor még mindig mint gubbasztó madarak ült a társaság a „lugas“- ban, amely alatt a hajó halijának azt a részét kell érteni, ahol sok német gondosság és kevés német ízlés muskátli- és fuksziacse- repeket rakott ki a kedélyek vidámitására. Vili órakor suttogó, zugó szóbeszéd kezdte csapkodni a levegőt: északon világosodik a láthatár. Az észak nekünk keletet és nyugatot jelentett egy megtestesülésben. A hir elég volt arra, hogy mindenkit felriasszon. Lépcsőkön, csónakokon, heverő kötélen és ponyván, emelődaruk zugó gépein keresztül törtettem a hajó orrára, hogy várjam a csoda érkezését.

Már vagy tizen lehettünk együtt a csöndes szürkeségiben; mellettem az a derék püspök, ki múlt vasárnap Jézus-könyvemről tartott prédikációt. Egyszerre a láthatár bal sarkában szürke kúp emelkedett és nem tűnt el a hullámzó mozgásra. A látcsövek kereszttűzbe vették: az első jéghegy megjelent a láthatáron. A szürke kúp néhány perc múlva hosszú sávvá változott, mellette balról jobbra haladva mind nagyobb vagy kisebb jég- domibok kezdtek emelkedni, amelyek az egész északi láthatárt bepalánkolták előttünk. Szürke jégkerités volt, amit láttunk.

Ez volna tehát távolról a jégtorlasz, ahonnét már nincs tovább sem tenyészetnek, sem embernek, sem életnek. A hajó_ oldalán különös zúgást hallok s ahogy a vízbe tekintek, egymásba ütődé) jéggöröngyök s összepaskolt fehér kristály jégtáblák verődnek hozzánk. Most már ottvagyunk a jég előtt, s amint a hajó orra lassan dübörögve nekiszalad az északi látománynak, a szürke hályog, íme, tisztulni kezd. Most már világosan látható, ott nincs semmi más, csak jéghegyek sokasága, amelyek egymásbanőve, mint hi.mlős beteg, magukról hárnlőtt jégdarabokat engednek a vízre s azok mind sűrűbben, mind zör- göbben s mind vakitóbb^jehérséget mutatva úszkálnak előttünk, hogy elfogják a hajót.

Tizenegy óra felé a szürke hályog világosodni kezd. Mint homályos üveg, melyet megtörölnek, mint vastag ablak, melyen lassan áttör a fény, mint emberi szem, mely óvatosan nyilik, hogy fényt fogjon magába, úgy a szürkéből vedlett fehér halmok a repedt jéghegyek sokaságával váltakoznak s mint fehér óriások állottak előttünk mind világosabban. Mintha a bristályszinü, cukrosán sziporkázó, szaporodó jégtáblákról jönne a fényesség, a láthatár kezd ólomszürke helyett cukorfehérré válni s valamely nagy világosságot rejteget, amit még nem láthatunk az egymásrahajlott felhőkárpitok mögül.

Ott van a cél, a jégtorlasz, ahol meghal az élet s meghal a föld is: a holt föld dermedt tengelyének forgója, a sarkvilág.

Fél tizenkettőt mutatott az órám, mikor megtörtént a csoda. Szétrepedt hirtelen a felhőkárpit s mi ott álltunk hangtalan. Oly magasságban, mint nálunk délután 5 órakor (a mérőléc a láthatár fölött 23 fokot mutatott) meglátszott a nap. Elértük az északi szélesség 80. fokának 9. peroét, tehát csak 900 kilométerre voltunk az északi sarktól, amely maga a halál. Meglátszott a nap, mint ragyogó, káprázó, hideg óriási fehér tányér, hasonlatos a nagy villany reflektorokhoz, melyeket a szem ki'bir, de elkáprázik tőlük. És a fehér nap körül fűzőid volt az ég. S mikor e világosság előttünk megtündöklött, a szem- benlevő jéghegyek s a köröttünk úszó paskolt jég (Packeis) kristályfénybe világosodva ragyogtak, hogy minket fogadjanak. A tündöklő csoda nehéz szárnyrebbenéssel verte a lelkeSzépségápoláshoz

KÜLÖNVÉLEMÉNY

Lepej llkó

Lepej llkó verhovinai szegénylegény kifutotta a formáját a halála előtt. A lapok is kifutották, mindent megírtak róla, amit csak megtudtak, sőt azt is, amit nem tudtak meg róla. Ennek ellenére nem kaptunk éles portrét a verhovinai haramiáról. Még elmosott képet is alig kaptunk. Az az érzésünk, hogy nem sokat tudtunk meg Lepej Ilkóról. Többet Írtak meg róla, mint amennyi történt vele és kevesebbet, mint ameny- nyi meg tudja világítani egyéniségét.

A szegénylegény fogalmáról vannak bizonyos ismereteink. Tudjuk, hogy valóban szegénylegények voltak ők, akik semmi egyebet nem akartak, mint az akasztófát, vagy a börtönt kikerülni és megélni valahogy bujdosás közben, ha már éppen bujdosni muszáj. Nem voltak ők hősök, csak szegények. A nép fantáziája tette őket hősökké, az a népi fantázia, amely némi hősiességet tulajdonit magának a szegénységnek is. Mindig valamilyen különös korszak volt, amelyben a szegénylegények éltek, az ilyen korszakokban mindig nagy volt a szegénység. Sobri Jóska a negyvennyolc előtti feszült időkben lett híressé, Rózsa Sándor pedig a forradalom leverése után. Ezekben az években Magyarországon mélyen a hamu alatt izzott az elégedetlenség, amely hősi nimbuszt melegített Rózsa Sándor vérdijas feje köré. Pedig Rózsa Sándornak eszeágában sem volt nemzeti hősnek lenni, ő mindvégig pandúr szeretett volna lenni és becsvágya akkor elégült ki, mikor, Ferenc József kocsija mellett vágtatva a szegedi országúton, odakiálthatta: ,,Rózsa Sándor tiszteltet! Felségedet." És megkegyel- meztetése után is csak azért lett másodszor is betyár, mert nem lehetett pandúr.

Rózsa Sándor valóban „egyszerű betyár" volt, de Lepej llkó ennél még sokkal egyszerűbb betyár volt, ha ugyan betyár volt abban a régi értelemben, ö is mindvégig csak a maga bajával volt megakadva. Jómódú szülők gyermeke, akiről azt sem tudjuk biztosan, hogy házassága miatt tagadták-e ki szülei és azután keveredett rablógyilkosságba, vagy pedig a rablógyilkosság miatt tagadta-e meg a család. Tény az, hogy Lepej llkó mindvégig tagadta a bűntényt és mindent elkövetett, hogy törvényes utón ujrafelvételt érjen el ügyében. És csak évekkel azután szökött meg a fegyházból, hogy reményei meghiúsultak, megszökött, miután mintaszerűen viselkedett a fegyházban. Volt olyan jelentés, amely szerint rabtársai beszélték rá a szökésre. Lepej első útja haza vezetett a családjához, ott bujkált aztán véges végig, a szülőföldön, a haláláig. Először csak olyan hírek voltak, hogy Lepej llkó nem bánt senkit és nem rabol mást, csak élelmiszert. A későbbi, súlyosabb hírek is bujdosótársának, Klevec Györgynek kegyetlenségét emelték ki és az utolsó hírek szerint Klevec volt az, aki agyonlőtte a vadászaton lévő sziléziai sofőrt. Benyomásunk az, hogy kettőjük közül Klevec volt a vadabb, mégis Lepej fejére tűzték ki a vérdijat. Ennek megfelelően Lepej fejét övezte a legenda és az ellenmondó és vegyes jelentések szerint is tisztán látszik, hogy Lepej volt az, a'kit rejtegettek a Verhovina lakosai és mihelyt ő meghalt, társa rejtekhelyéről már szívesen vallottak a falubeliek.

A drámai elemek, amelyek művészi értelemben szimpatikussá teszik, föltalálhatók Lepej llkó életében. Harcban állott a gazdag családdal; majd ártatlanságát hangoztatta és be akarta bizonyítani. És ez a bizonyítani akarás elég volt a verhovinai népnek, hogy elhigyje ártatlanságát. A néplélek igazságszolgáltatása más, mint

az írott törvényé, a nép talán megkegyelmezett Lepej Ilkónak, talán csak azért, mert a nép szegény és Lepej llkó — a bujdosó szegénylegény — is sokat nyomorgott.

‘ Ha bujdosó betyárból hős válik a nép fantáziájában, ez jellemző kisérő tünete a válságos gazdasági helyzet okozta elszegényedésnek. A néplélek rögtön mítosszal és költészettel reagál a nehéz időkre, a városi polgár csak évtizedek múlva nyer áttekinthető, művészien plasztikus képet irói révén az átélt időkről.

Olbracht, a kitűnő cseh iró, nemrégiben rajzolta meg bravúros regényében Suhaj Nikoláj- na'k, Lepej llkó évtizedes elődjének képét és a miljőt, amelyben élt. Ugyanő nemrégiben Kárpátalján járt, bizonyára azért, hogy tanulmányozza azt a környezetet, melyből Lepej llkó kivetődött. Nem valószínű, hogy ha most megírná könyvét, olyan művészi egész jönne ki belőle, mint előző betyár-regényéből. A müvek polgárt sok befolyásolja. Az egyszerű nép rejtegette Lepejt, a polgár nem rejteget senkit, hanem rendőrt hiv a gonosztevőre és azután, későbben elvontan hajlandó foglalkozni a gonosztevő esetének drámaiságával. Valószínűleg Olb- rachtot is befolyásolta az az esemény, hogy — miközben szociográfiai tanulmányokat végzett valamelyik eldugott verhovinai faluban — elrabolták élelmiszerét és fölszerelését. Valószínű, hogy regényhősének valamely késői utódja fosztotta ki. Hiába a művészi fölény, ez az élmény a polgárra hat és azon keresztül öntudatlanul a

művészre.

És különben is, Olbrachtnak úgy kell megírnia kárpátaljai regényét, ha most Írja meg, hogy meg is jelenhessék. Suhaj Nikolaj környezetének színeit igaz és bátran elképzelt színekkel festette, de meg lehet-e igy ma festeni Lepej llkó környezetét? Ha Olbracht vagy más megírja a verhovinai „haramia" regényét, csak becsületesen írhatja meg, mert csak igy találhatja meg az utat, melyen az egyszerű futóbetyár a nép fantáziáján keresztül eljut a mítoszig. Meg kell találni az okot,•hogy a két üldözött szegénylegény közül miért a szelidebb lett a hős, akinek fejére kitűzött vérdijat a hatóság éppen akkor emelte több, mint háromszorosára, mikor a másik, a kegyetlenebb gyilkolt.

Lepej llkó békülni akart a társadalommal, ahogy annakidején Rózsa Sándor is a társadalom oldalán akart elhelyezkedni. Lepej llkó ujra- felvételért kérvényezett és bujdosása közben is magánál hordta legitimációképen a bírósági Ítéletet, amely ellene szólt és amelynek igazságát kezdetben lojális módon vitatta. Ezt az ítéletet kis hitvány élelemmel együtt a tarisznyájában találták meg, mikor a csendőrök rajtaütöttek és Lepej menekült. Társa, Klevec, akkor is rálőtt a csendőrökre, de Lepej csak ugrott és futott — és mégis ő lett a nagyobb haramia a népi fantáziában és — éppen ezért — a hatóság szemében is.

Azt a titkot kellene éppen az Írónak kideríteni, hogy az üldözött vadban miért inkább az üldözöttet látja meg a nép, mint a vadat, miért lesz a félénkebb a hős és nem az elvetemültebb. A félénk ember szembeszállása rokonszenvesebb és hősiesebb, mint az elszánt emberé? Vagy talán egyszerűen a szivet keresi a nép fia a haramiában is, amely éppen úgy lehetne az ő szive? Amely éppen olyan félénken és megbékélni akarón dobog, mint az övé, csak éppen megugrott és elkallódott a nagy nyomorúságban?

A rokonszcnv utjai kiszámíthatatlanok.

SÁNDOR IMRE.

két. Nagy csönd volt és nagy hallgatás. Minden, mi emiber volt, elnémult bennünk, mert találkoztunk az Örökkévalósággal. A fölséges, lázitó és lesújtó csöndben egy szót tudtam mondani:

Uram!...

Éjifél. A kapitány meghuzatta a hajó harangját s az kongva zengett a kristályfehér és zöld éjszakában. Ekkor megfordult a hajó — a Milwaukee elérte célját.

Kosz-olányi Dezső:

Hegyi kisöreg

A falu alatt ért bennünket a vihar, künn a pil'si hegyekben. Világoszöld vihar, nyájas és illatos, langyos esővel.

Bementünk a faluba, melyet se vonat, se hajó nem köt össze a világgal s elhagyottan hever az erdő szélén, a kék-lila házaival. A korcsmában hát órai gyaloglás után ebédet rendeltünk. Arany rántották derengtek föl a fehér tányérokon, óriási, diadalmas rántották, mint fölkelő napok mosolyogva éhségünkre. Kenyeret haraptunk hozzá, niálDát ettünk, melyet a parasztasszonyok frissen szedtek s úgy döntöttek elénk, a csupraikból. Sárga bort ittunk.

Akkor jelent meg az ajtóban a hegyi kisöreg. Vézna aggastyán, kórószinü combokkal, mezítláb. Lába körmei ásatag kövületek. Az erdőből jött. Ott csapdát állított, mérget szórt a vadaknak.

Mellettünk foglalt helyet az asztalnál. Amint leemelte kalapját, feltűnt nyakig kopasz feje. Bajusza úgy konyult le, mint Madách Imréé. Azt mondta, hetvenöt éves.

Orra közepén nagy seb piroslott.

— Mi az? — kérdeztük.

— Ez, — felelte — még az asszonytól van. Egy fazekat vágott ide.

— Mikor?

— Van annak már tíz éve is. Tavaly halt meg.

— És a sebe nem gyógyult be azóta?

— Nem.

Ivott a hegyi kisöreg. Valaki tovább faggatta:

— Milyen asszony volt?

— Gyönyörű — szólt s ámulva nézett maga elé, — Nem akadt annak párja sehol. Már harminc éves korában kilencven kilót nyomott. De rossz asszony volt, — tette hozzá — nagyon rossz asszony.

Hallgatott. Mi is hallgattunk. Láttuk magunk élőt a kis szikár, alacsony vadőrt meg a dehella- asszonyt, a pompás kilencven kilójával,

— Mért volt rossz asszony? — firtattuk.

— Mert egyszer, éjfélkor, mikor esett az eső, hirtelen fölkelt, hogy ő kimegy az erdőbe fát rakni egy legénnyel „Ne menj — intettem — ne menj most fát rakni asszony. Neked gyermeked van iít- hon!í£ Ő mégis elment. Aztán csak hajnalban tért haza. Mondták is a faluban, hogy a legnagyobb <iiz fölött kellett volna megforgatni. De én sohasem bántottam. Vele éltem. Eltemettem tisztességgel.

A hegyi kisöreg iszik. Vén szeme ellágyul, az uggság ködébe bandzsít. Motyog valamit. A seb s az emlék még mindig fái, annyi idő múltán. Most, hogy bemutatkozás helyett, közölte velünk egyetlen, fontos történetét, megenyhült, észrevesz egy fehér kockacukrot asztalunkon, elkéri, fogaíían Ínyével ropogtatja: a sok keserű után, az édeset.

— Mit szólna — vallatjuk, — ha a másvilágon találkoznék vele?

— Akkor, nagyságos uram, — kiált már részegen — azt mondanám a jó Istennek: „Én inkább leköszönök" — s kezét tiltakozva emeli maga eé.

Nem. többé nem akarja látni ezt a gyönyörű, páratlan s rossz asszonyt, aki kilencven kilót nyomott már fiatal korában is. Inkább leköszön az életről és emberi rangjáról. Elég volt belőle.

— Uj katolikus iskola Perbcfén. Tudósítónk írja: Föltűnően csinos épületet láthatunk újabban, ha megáll a vonat, a perbetei állomással szemben. Az egy kéttantermes, kényelmes lakásokkal ellátott modern uj iskola, amelyet a szentmiklóspusztai tankötelesek számára Gombos Vilmos főintéző buzgólkodására épittetett az érsekségi birtokok kezelősége, ünnepélyes fölszentelését múlt vasárnap végezte Siposs Antal esperes Nagy Péter tanf. esperes és Kiasz Ágoston helybeli lelkész segédletével, aki lelkes beszédben méltatta a hitvallásos iskolák előnyeit s azt a nagy szeretetet, gondosságot, amit a történelem folyamán minden időben teljesített a katolikus egyház dicső pedagógus szentjeinek közreműködésével azok fejlesztése, tökéletesbi- tése érdekében. Meleg érdeklődés nyilvánult meg a távolabbi vidék, az intelligencia köréből is. Ott láttuk a többek között Matisz Gyula ga- lántai állami tanfelügyelőt is. Szentelés után Pálik Julianna tanítónő lakásába gyűltek a vendégek, aki má^yaros vendégszeretettel látta e’ őket.

■:K