Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-15 / 212. (3764.) szám

0 1935 szept< Ida: l/l-eu&aucc Tát Nyári szabadságom első napján nagyból- dogan kimentem az erdőbe. Leráztam a nagyvárost, az autókat, az aszfaltot és né­hány perc alatt úgy elfelejtettem mindent, mintha soha sem éltem volna ott, ahol élni nem szeretek. Álig szívtam magamba egy kis erdei levegőt, a közelből vadgalamb tur- békolását hallottam. Lágyan szólt, búgott, kedveskedett, hivott, —■ mintha engem hív­na, úgy hangzott és én szívesen áltattam magam. Sokáig hallgattam és csendes szó­val megsúgtam a vadgalambnak, mit nem tudhatott, a bugása szövegét : ,,Minek turbékoltok, búgó vadgalambok ? Szerelemre engem minek tanitgattok ? Van az én szivemben dal, szerelem, bánat, Több,mint a nagyerdő minden galambjának." A vadgalamb figyelte egy darabig, tetsz­hetett neki a szöveg, de talán megelégelte, hogy kedveskedését oktalan emberi kitani- tással viszonzom és hirtelenül elhallgatott, mint aki igy jelzi, hogy most már csináljam magam, ha olyan nagyon okos vagyok. Ha pedig az én szivemben több szerelem, dal és bánat van. mint a nagy erdő minden ga­lambjának, akkor csak menjek haza és majd meglátom, mire viszem. Mindezt persze abban a csendes, meghitt erdei félórában nem tudtam és lelkesen di­csértem a derék vadgalambot, amely ennyi bájjal fogadta a nagyvárosból hazalátogató fáradt embert. Alkonyatkor, amikor haza­mentem, egyre a vadgalambra kellett gon­dolnom és folyton hallottam, egyre ismé­telgettem magamban az együgyű dallamot, az egyhangú melódiát: Cuk - rú, cuk ­rúuu ... A bugással aludtam el. A bugással ébredtem. Sajnos, .nem úgy, ahogy szerettem volna. Azt hittem, hogy az ilyen vadgalamb csak az erdőben búg. Mostö tanított ki engem. Szabadságom alatt posta­munkát kellett elvégeznem, amely semmi­képpen sem tűrt halasztást. így hát mind­járt első reggel öt órakor ott ültem az Író­gépem előtt, végiggondoltam a munka be­kezdő részét és megindítottam a gépet. Mintha csak erre a jelre várt volna, a vad­galamb pontosan az ablakom alatt elkez­dett csendesen, jóakaratuan, de határozott fölénnyel, szinte az öreg pedagógus ma­kacsságával búgni. Első pillanatban azt hit­tem, hogy tévedésről van szó : összetéveszti az erdőt a várossal, az alkonyatot a reggeli derengéssel és a boldog merengést a munka lázával. Kinéztem az ablakon és valóban megpillantottam tegnapi barátomat : az ud­var szemközti ablakában ült egy ketrecben, amely nem tetszett neki. Velem mintha nem törődne, vagy azt mondaná : Neked talán több belátásod lesz, mint ezeknek, akik itt re jva tartanak és kiszabadítasz! De az is lehet, hogy eszeágában sem volt, igy szólni hozzám és csak búgva köszöntötte a napot. Megmagyaráztam neki, hogy zavar a bu­gása és megkérdeztem, hogy mi a fenét tur- békol már hajnalban, amikor nekem sürgős munkám van. Észre sem vettem, hogy a kedves dalba máris becsúszott a fene, amely eredetileg nincs benne. De evett engem, hát becsúszott. Mire tanitgat engem, kér­deztem, tőle ? Ebben a pilanatban nem érek rá sem dalra, sem szerelemre és a bá­natomra, ha van. senki sem kiváncsi, nekem most máson jár az eszem és kikérem ma­gamnak, hogy amikor több a dolgom, mint a nagy erdő minden vadgalambjának va­laha is volt és lesz, hajnalban holmi bugás­sal molesztáljon. Körülbelül igy festett a tegnapi ámodozó és andolgó dal magam­komponálta másik versszaka. A vadgalamb nem állt kötélnek és ha már megtudta, mi a szövege a turbékolásának, hallani akarta a többi versszakot is. Úgy lát­tam, hogy szemtelen fesztelenséggel szemez velem és csak búgott, búgott : Cuk - rú, cuk - rú . . . Sejtettem, hogy a népdalból ha­marosan dráma lesz. de türtőztettem maga­mat. Ilyen nem esik meg a nagyvárosban az emberrel, acsarkodtam, mialatt becsuk­tam az ablakot, hogy ne halljam a furbéko- lást. Arra nem gondoltam, hogyan kell el­szenvednem a rádiót fentről és lentről, jobb­ról és balról, csak a vadgalambot hallottam és tetejébe eszembe jutott Hubay Jenő dala, amely szintén a vadgalamb turbékolásával foglalkozik behatóan. Most már ettől a me­lódiától sem tudtam szajp»dulni és éreztem. hogy vége van a munkának, a turbékolás megmérgezett. Könnyű Hubaynak és a vad­galambnak, morfondéroztam, mialatt eltet­tem a kéziratot: mind a ketten, ha akar­ják, hallják a turbékolást, ha akarják, nem, de ha az ember előbb szépszerével megkér­dezi, minek turbékol és nem kap választ, majd dühös lesz és egy negyedóra múlva már azt szeretné tudni, mi a fenének turbé­kol, aztán pedig megesküszik, hogy már pe­dig történjen, aminek történnie kell, de ez a vadállati vadgalamb nekem nem fog haj­nali ötkor ott turbékolni, ahol nekem súlyos munkára kell magam összeszednem és hogy kígyót melengettem a keblemen, amikor ezt a galambot szöveggel traktáltam, akkor biz­tos, hogy ebből semmi jó nem válhatik és semmi körülmények közt sem Hubay Jenő bájos dala. Nem kívánom részletezni, mi történt to­vább. Elmondom, pátosz nélkül, riportsze- rüen fogom elturbékolni. Egy meg nem ér­tett asszony lakott szemben az ablakommal, asszony, akit igen könnyű volt megérteni. Azé volt a kérdéses turbékoló szörnyeteg. Három napig bírtam az ádáz harcot a vad­galambbal, de amikor már úgy ficánkoltak az idegeim, mintha a nagy erdő összes vad­galambja az ablakom alatt találkát adott volna egymásnak, hogy megállás és szünet nélkül reggeli öt órától esti hat óráig azt kérdezzék tőlem, hogy vájjon minek turbé- kolok az írógépemen, mikor ők ezt sokkal jobban értik, elmentem a meg nem értett asszonyhoz, gondolván, hogy ő majd meg­ért és valami más helyre, mondjuk a nagy erdőbe helyezi a vadgalambot. Pechem volt: megértett. Persze, nem úgy, ahogyan én szerettem volna, hanem <— turbékolva és holmi nagy erdőre hivatkozva. A vad­Vállal minden feladatot. Vállal és megold. De amikor tizenhárom esztendővel ezelőtt Rein- hardt először megrendezte Hofmannstahl Jeder- mannját, mégsem hitte volna, hogy Salzburg ze­nével telesüritett, viharos történetében uj feje­zetet nyitott. Salzburg gyönyörű barokk terén a keze alatt a Jedermann, ez az uj formába öl­tözött középkori misztérium a gazdag ember haláláról, az aszkétaarcu és lobogó Moissival a címszerepben felejthetetlenül hatott. És ma, tizenhárom esztendő múlva, az uj Jedermann, az izmosabb és. húsosabb és élőbb Hörbiger Attila ugyanis vonzott és vorrz ennek a játéknak minden színe és hangja, ez a pompás barokkos haldoklás a gazdag lakoma után, a trombiták­kal és repdeső galambokkal az alkonyban* és a dóm mély harangjának vecsernyére való hívá­sával, ahogy ünnepien és megbékéltetően ki­cseng a játék. A Jedermann és a dómtér ma fogalommá vált. Hétköznapokon, az ünnepi hetek alatt, ott áll a szín kopott deszkaváza és előtte a széksorok és fenn a színen suhancok ágálnak, játszák a maguk gyermeki módján a misztériumot, azzal a komolysággal, mely meghökkenti és megállítja a Baedeckerrel járókelőt. Mondják, egyszer maga Reinhardt is megnézte a fiatalok játékát és iskolájába küldte a Mammont és a Halált. De még a Jedermannt is túlszárnyalta Salz­burg uj drámai látványossága: Faust Reinhardt rendezésében. Ami tavaly még csak kísérlet volt, idén szilárd programpont. A Mönchsberg szik­lafalában Reinhardt liliputi arányokban valósá­gos várost épített fel és ezt a természetes, ál­landó színpadot és magát a nézőteret a tavalyi sok esőn okulva befedette könnyű fatetővel. Ez a színpad külön nevet kapott, — ,,die Faust- stadt", igy hívják már mindenütt. Öt óra hosz- szat tart a játék, ördöngős fény- és szinhatá- soikkal, ezer rendezői meglepetéssel, de a já­téknak azal a leegyszerűsített nemességével is. mely ma Reinhardt színészeinek legnagyobb erőssége. A játék sztárja Paula Wessely, ez a fiatal Varsányi Irénre emlékeztető nagy német színésznő, egy halkhangu, vergődő finom asz- szony annyi bensöséggel és melegséggel, ami túl minden divaton már csak a tiszta és örök em­berit érezteti. Tökéletes ez a Gretchen benső­galamb ekkor —• mi más tellett tőle — har­sány kacagásba kezdett és . én menekültem. A meg nem értett asszony most már meg­értett és bosszúból nyitott ablak mellett turbékoltatta a galambot. A második hét közepén kétségbeesett tettre haároztam el magam. Éjjel az ablak alá lopództam, sike­rült csendesen kinyitni, feltoltam a ketrec, reteszét és invitáltam a vadgalambot, hogy éljen a szabadsággal. A galambban több volt a megértés a meg nem értett asszonynál, fogta magát és ki­repült. Nagyszerű szárnyalással túltette magát emberi házakon és tulajdonjogon és eltűnt. Nekem ugyan lelkiismereti furdalá- saim voltak, kissé fázva gondoltam a haj­nalra és arra a botrányra, amely menten kitör, ha az asszony észreveszi, mi történt az éjjel, de mégis boldog voltam, mint első nap az erdőben, amikor meghallottam a vadgalamb bugását : nem hallom többet búgni a bestiát és rendesen dolgozhatok. A többit még riportszerü turbékolással sem tudom elmondani, mert — turbékolnom kellene, ezt pedig elvből és az olvasóra való tekintettel nem teszem. Ugyanis a meg nem értett asszony feljött hozzám és negédesen megértette velem, hogy nem bánja a galambot és ismeretlen tettesek el­len nem tesz feljelentést, nem bolygatja az ügyet, de a ketrec nem maradhat üresen. Ezt persze sokkal szebben és kiagyaltabban turbékolta, mint én itt, hiszen nem a nyil­vánosság számára, hanem meghitt magány­nak készült a népdal utolsó versszaka és igy történt, hogy én kerültem a vadgalamb helyére. Pontosan akkor, amikor pontot tettem a munkám utolsó mondata és a nyári szabadságos fogság mögé, megjelent a vad­galamb. Szinte egyenesen a ketrecébe re­pült, onnan nézett rám nagykevélyen : Most már talán mégis tudod, minek turbé- kolunk ? Cuk - rú . . . cuk - rúuu . .. Nem ütöttem szájon. Ő tanított ki engem a dal igazi szövegére. Még jó, hogy a nagyvárosban csak elvétve akad turbékoló vadgalamb és szabadságot csak nyáron kap az ember és akkor is csak négy hétre. [ séges odaadásával, halk sikolyaival, néma el­hullásával és nagy asszonyi tragédiájával. Idén Reinhardt neve mellett még két nagy név ragyogott az ünnepi játékok műsorán, Brúnó Walteré és Toscaninié. Toscanini hire talán még Reinhardtét is túlszárnyalja. Reinhardt mintha csak megalapozta volna az évről évre megismétlődő játékok hírnevét, hozta ezrével az idegeneket, hozta a milliárdos amerikaiakat, a zenerajongó francia és angol arisztokráciát, a főúri társaságnak krémjét, az európai négyszá­zakat és a svéd és dán hajótulajdonosok család­ját, hollandus exportőröket, közben néhány exo- tikumot, jávait és japánt, de a rajongó angol diáklányokat és soványerszényü turistákat is, hozta a salzburgi szállodásoknak, kereskedők­nek, iparosoknak, államnak, vasútnak a pénzt, de magának a leopoldskroni fényes udvartartá­sával a deficitet és milliós adótartozást. És a deficitet az ünnepi játékok rendezőségének. Csak az uj csillag, Toscanini, kezdte annyira megtöl­teni a pénztárakat, hogy idén először eltűnt a deficit. Strauss Richárd helyett jött ez az olasz, aki ma elvitathatatlanul a világ legelső karmes­tere, s egyszerű, tisztult lényével egy rohamra bevette a német zene fellegvárát; eltűntek a Festspielhaus műsoráról a kissé kopottértékü és túljátszott Strauss operák, Az árnynélküli asz- szony, Az egyiptomi Heléna, az Ariadne auf Naxos, eltűnt a bujahangu Salome és szertelen, démonikus Elektra is, csak a Rózsalovag ma­radt a keretbe illő barokkos bájával, bővérűén csörgő keringők édes dallamával és a felejthe­tetlen Lehmann asszonnyal a rezignáló tábor- nagyné szerepében. Megmaradt, ami élő és idő­álló, Beethoven hallhatatlan Fideliója, Verdi hattyúdala, a Falstaff és Mozart Don Jüanjá­nak örök mámora, ez a vibráló nemes érzéki zene, rejtett bujaságával és feltörő pezsgő élet­kedvével és a játékos Cosi fan tutte, a Szökte- tés és a Figaro és a dómtéren, az érseki palo­tában a finom szerenádok, ez az angyali örök muzsika, amit Salzburg adott levegőjével, köny- nyü esőjének meleg páráival és ködbevesző re­gényes hegyeinek illatával és hangjával. Este hét óra előtt a Festspielhaus uccájában kétoldalt várakozott a színházból kiszorult ol- csópénzü Salzburgjáró, ott állt cövekelve gum- miköpenyében vagy esernyője alatt a szitáló eső­Salzburg, 1935 Irta: Egri Viktor ben és nézte az érkező autókat. Másnap a helyi újság elégedetten regisztrálta, hogy Toscanini Fideliójához ötszáz gépkocsi vonult fel szmo- ‘kingos urakkal, estélyiruhás tündöklő asszo­nyokkal, a fényűzésnek parfőme, brilliánsokba, selymekbe és csipkékbe bujtatott eleganciájával, amit csak a Metropolitain Opera fényei szár­nyalhatnak túl. Salzburg alkonyati csendjébe és esős nyugal­mába bele sem szántott élesebben ez a roppant idegeninvázió, olyan halkká szelídül patinás tornyai, ódon házai, barokk szobrai és cirádái közt. Minden érkező vonat százával ontotta az idegeneket, jártak és keltek, megálltak egy napra és rohantak tovább vagy maradtak végig a játékok megnyitásától a szeptemberi utolsó Fidelio-estig, melynek Florestánját magyar mű­vész, a fiatal Rössler Endre énekli. Mint egy megbolygatott méhkas zümmög ez az életkedvü öreg város, de hangossá sohasem válik, ahogy muzsikája sem a bayreuthi kürtös, rézüstös és harsonás Wagner, hanem a viola d‘amuron, csemballón, fuvolán, hárfán és szordinos hege­dűkön játszadozó Mozart; a tragikus pátosz és túlméretezett keret helyett a játékos derű, a habzó életkedv, a galantéria, rokoko báj és halhuru intimitás. Csak Trisztán szerelmi báj­italát engedi az Ünnepi ház színpada keverni, csak a legemberibb és legtisztultabb wagneri muzsika csendülhet feli megejtő érzéki varázsá­val a Mozartnak, Glucknak és Beethpvennek szentelt csarnokban. Túljutott a hangosságnak és darabosságnak minden szűrőjén ez a wagneri ' muzsika, ahogy Brúnó Walter értelmezi és ker- j geti Trisztánt és Izoldát a partalan és mennyei | kéjek árján az izzó lelkesültségig és boldog megsemmisülésig. A salzburgi Trisztán pátoszá­ban időálló nemesére csillog, melegebb és élete- sebb, emberibb ez a Trisztán, mint a tradíciókkal megkötött bayreuthi. Már esztendők óta elvette Salzburg a pálmát Bayreuth előtt. Mozart a szülővárosában egy uj röneszánszát éli át, mu­zsikája nemesen ragyog itt és minden játékossá­ga mellett még figuráiban, naiv alakjaiban is emberibb, mint Wagner baljós, koturnusokon járó, merev hősei. Salzburg, Mozart finom barokk városa ebben a viharos augusztusban, a felkavart Európa tul- hangos színpadán egy védett zug volt, ahol a zene dallamai megpihentetik még az embert. Katolikus Kántorszövetség Irta : Szendrei István oki. székesegyházi karnagy és zeneszerző. Amidőn minden téren, minden hivatásban már régen szervezkedtek az egyszakmabeliek, csodála­tosan hangzik, hogy a szlovenszkói katolikus kán­torok -csak most ébrednek tudatára annak, hogy nemcsak erkölcsi, hanem anyagi érdekük is a mi­női tágabb értelemben vett összefogást sürgeti. Mert, a katolikus tanítóság csakis a katolikus kán­torszövetség keretén belül vívhatja ki erkölcsi su­bának emelését és ezzel kapcsolatban anyagi hely­zetének javulását. A megalakítandó kántor szövet­ségnek két fapillérre kell épülnie. Az első X. Pius sokat emlegetett „Motu Proprio“-ja, a második pe­dig XI. Pius „Apostoli Constitutio“-ja. Aki ezeket a rendeleteket ismeri, az előtt tisztán áll a cél, melyhez minden komoly egyházi zenésznek köze­ledni kell. Jól értse meg'mindenki: minden egy­házi zenész! Egyházi zenész pedig nemcsak a kán­tor, hanem a pap is! De tágabb értelemben kato­likus tanító is egyházi zenész. Hiszen neki is van­nak kötelességei egyházával szenvben ezen a té­ren, ez elvitathatatlan. A katolikus kántorszö'et- ség'ből — ha már’ ennek nevezzük — nem ma­radhat ki egyetlen katolikus pedagógus sem ilyen­formán. A cél: egyházi zenénk intenzív ápolása, kultiválása a fenti rendeletek értelmében, továb­bá megtisztítása minden salaktól és egyéni érdeket szolgáló érzékenységtől. Hogy ezt elérthessük, so­kat kell tanulnunk. Kibúvó nincs, az egyház el­rendelte. Az egyház tekintélye nem szenvedhet csorbát. A katolikus kántorszövelség távolabbi cél­ja anyagi természetű. De erre még ráérünk. E'ő- ször meg akarjuk és meg is fogjuk mulatni, h gy egyházunk tartóoszlopai akarunk lenni. És hegy azok lehessünk, táborunkba hívjuk a papság; t, nyúljanak a hónunk alá szeretettel és megértéssel, haladjunk a cél felé kéz a kézben. Pe'si'ljiik meg egymást, pzt. elsősorban népünk érdeké k’vánjn, a béke is ebből fakad, amelyre pedig mindannyiunk­nak szüksége van. Hogy a katolikus kán'orszövet- sÓ2 előtt nagy feladat áll, azt jól tudjuk. Éppen azért ne legyen senki közönyös az üargyel szemben, hanem az egyházi zene szebb jövö'écrt hozza el a közért, dolgozni tudó áldozatos io'két a szeptem­ber 10-iki érsekujvári elakadó k:“7g "lé re T.egyen gyülekezésünk hozzánk, katolikus egyházi zené­szekhez méltó.

Next

/
Oldalképek
Tartalom