Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-11 / 208. (3760.) szám

4

♦

1935 szeptember 11,

Kulturházavatás a csallóközi Alsó-Felsőgellér községben

Még a legszegényebb zsellér Is felajánlotta

termésének egy hányadát a kulturház építésére

A1 s ó g e 11 é r, szeptember 10. Nagy napja volt vasárnap három csallóközi községnek;

Alsó és Felsőgellér, valamint Bogya

ünnepet ültek, magyar kulturünnepet.

A Szlovenszkói Magyar Kultur Egylet gelléri helyicsoportjának avatták föl kulturházát

Ez a felavatás azonban nagyrészt köszönhető a Hanza-szövetkezetnek is, mivel a Hanza volt az, amely az anyagi alapot s lehetőséget szolgáltatta a szép kulturház felépítéséhez. A község igazga- tótanitója, az igen agilis, lelkes Széllé Géza irányításával évek óta kitűnő SZMKE-szervezet dolgozik a faluban. Széllé Géza és Vendégh Lajos elnök lelkesítő szavait meghallgatta a község apraja-nagyja s valóban megható volt az az igyekezett, amellyel a község népe a kiulturházépités- hez hozzá fogott.

Egyszázalékos megajánlás

Kevés falu van nemcsak a Csallóközben, hanem az egész Szlovenszkón is, amely oly egyöntetűen állott volna a kulturház építésének eszméje mellé:

a falu lakossága termésének egy százalékát ajánlotta fel kulturcélra.

A legszegényebb, ágrólszakadt zsellér is elhozta papírzacskóban a maga néhány kiló búzáját s igy sikerült egy vágón magot összehozni. Voltak, akik ingyen fuvart, kézimunkát ajánlottak föl: a község népe, mint egyetlen ember állott a SZMKE kulturház épitési munkálatai mellé. A Hanza-szövetkezet később ezt a munkát részvénnyé váltotta be s igy különös „autarkiás körforgalom", indult meg a faluban. A Vendégh Lajos „kulturlegényei" lelkesen ástak, — (még régi kelta sirokat is találtak ásás közben), — a munkát, — amelynél áldozatosabbat alig néhány hasonló falu ajánlott föl, — siker koronázta s Kisasszony napján nagy ünnepségek keretében avatták föl a legújabb csallóközi kulturházat, hogy méltóképen sorakozzon a többi, SZMKE és HANZA-kulturház mellé. Ilyenkor eszünkbejut a kis Csenke község, amely úttörő volt ebben az áldozatos, épitő munkában, de eszünkbe jut, sajnos, Szlovenszkó számos, sokkal gazdagabb faluja is, amely közömbösen megy el a kultúra útja mellett s még ma sem ébredt annak tudatára,

hogy a kultúra a legerősebb küzdőtárs mindennapi életében.

Két körülmény határozza meg a falusi kultúráiét sikerét: a falu hajlamos leikéinek nagy

száma s a vezetők minősége.

Ahol ez nincs kellő jóságban kifejlődve, ott a

kultúráiét gyenge lábakon mozog. Alsó és Felső- gelléren azonban úgy a vezetők kitűnők, mint a nép lelke is az.

A vasárnapi ünnepély

Vasárnap huszonkét magyarruhás lovaslegény fogadta a kulturházünnepre érkező SZMKE és HANZA-vendégeket s talpraesett beszédet mondott Kürthy Jenő, lóhátról. Majd a díszes bevonulás után istentisztelet vette kezdetét az uj kul- turházban, hatalmas számú résztvevővel. Az istentisztelet alkalmából a község fiatal lelkésze, Erdélyi Pál nagyszabású, valóban gazdag és szépen felépített beszédben fejtegette a nap jelentőségét. Istentisztelet után a SZMKE s a HANZA együttes díszközgyűlést tartottak. A gyűlésen Kürthy Benő elnökölt s ő, valamint Vendégh Lajos, a SZMKE elnöke mondtak üdvőzlőbeszédet Majd Nagy Ferenc, a HANZA igazgatója, Szombathy Viktor, a SZMKE országos titkára, Komjáthy István főjegyző, Füssy Kálmán szenátor, Varecha József, Kiss Sándor ny. főjegyző beszéltek s Széllé Géza, az építkezés kezdeményezője s lelke, ismertette magvas beszámolóban a kulturház keletkezésének körülményeit. Megható volt az a közlése, amely szerint a lakosság legnagyobb része öt évre lekötötte termésének egy százalékát az építés céljaira s megmutatták, „ahol béke, összetartás van, ott igy is leheti" Az építkezést javarészt ingyen közmunkával végezték.

Müsorszámok, Gyöngyösbohréía

A közgyűlést követő bankett után lovaslegények s magyarruhás lányok járták be a falut, ci- gányzenekisérettel s a falu egyes pontjain táncokat jártak, gyöngyösbokréta-módra. Majd kezdetét vette, — Széllé Géza rendezésével, — a műsoros előadás. A SZMKE műkedvelői, zenészei, szavaló! igen ügyesen, talpraesetten állották meg helyüket. Van saját zenekaruk, s még [

saját zeneszerzőjük s szövegírójuk is. Az énekkart Széllé Géza, a zenekart Sörös László vezette. Volt magyar tánc, kulturház-avató szavalat, néhány egyfelvonásos a műsoron: a magyar falu tehetsége, igyekezete s lelkesedése mutatkozott meg ezen a vasárnapon. A gelléri kulturház az iskolaépület mellett a falu másik nagy s reprezentáns épülete, színpaddal, nagy udvarral,

Prága, szeptember 10. Tegnap beszámolt a Prágai Magyar Hírlap arról, hogy a cseh nacionalista sajtó egy része éles magyarellenes támadásra használta fel azt a körülményt, hogy a budapesti Ferencváros—Sparta futballmérkőzés

előtt a csehszlovák himnusznak csak az első részét játszották el.

A keddi reggeli lapokban azonban takar odót fújnak az elsietett vádaskodás után és csaknem kivétel nélkül elfogadják a budapesti spórtegye- sület rendezőségének magyarázatát. A „Poledni list“ ugyanazon a helyen, ahol tegnapi számában a magyarellenes kirohanás történt, a következőkben ad helyt a magyar részről nyert felvilágosításnak:

„Tegnapi cikkünkben annak a meggyőződésünknek adtunk kifejezést, hogy tisztán rossz- akaratról van szó. Most azonban, úgy látszik, hogy mégis csak kellemetlen félreértés történt. Hiszen a magyar sajtóban is kijelenti a Ferencváros, hogy sajnálja az esetet, amely hibáján kívül történt. A magyar egyesület igazi sportszellemtől volt áthatva. A pálya fölött ott lengett a csehszlovák zászló, s bár nem volt rá megegyezés, mégis kellemesen meg akarták lepni a Spartát a himnusz eljátszásával, A csehszlovák követségtől kikölcsönzött hanglemeznek azonban az egyik oldalán volt a csehszlovák himnusz (amit el is játszottak), a másikon a szlovák rész, amelyet a tájékozatlan operatőr elfelejtett megfordítani és igy történt a sajnálatos mulasztás,"

Ezek után még elismeri a cseh lap, hogy a magyar sportemberek igazán korrektül viselkedtek a Spartával szemben és jószándékuknak többizben is jelét mutatták.

A „Ceské Slovo", amely pedig tegnap tartózkodott az eset kommentálásától, a magyar felvilágosításhoz hozzáteszi, hogy „aki hisz, az üdvözül. Kifogás kifogás marad, ha a hajánál

mindenkinek hirdeti a magyar kulturszeretetet, a*

áldozatkészséget s az egymás megbecsüléséből fakadó községi békét Az ünnepségeken nagy* számú s lelkes vendégsereg vett részt, a távolabbi falvakból s Komáromból is. A gelléri SZMKE-csoportnak végre saját otthona van, ahol az őszi estéken megkezdheti már kulfcurmun- káját, nagyszerű vezetői önzetlen irányításával.

fogva is ráncigálják elő. Prágában nem kell a magyaroknak félidők, mi már lenyeltünk nagyobb sértéseket is".

A miniszterelnök lapja, a Venkov nem tartotta érdemesnek tegnapi támadása után a budapesti magyarázat lenyomtatását

Budapest, szeptember 10. (Budapesti szerkesztőségünk telefonjelentése.) Klement Sándor igazgató a Ferencváros vezetősége nevében az Est mai számában nyilatkozik a vasárnapi „himnusz-af fércei" kapcsolatban. Klement az ügyről a következőket mondotta:

— A mérkőzés alkalmával a budapesti csehszlovák követségtől kértünk egy hanglemezt a csehszlovák himnusszal és azt a magyar himnusz lemezével együtt átadtuk annak a hangszerkereskedelmi vállalatnak, amely pályánkon a zenei vezetést irányítja, ők egy szerelőt ültettek a gramofon mellé.

Minthogy a csehszlovák himnusz első része után a hanglemezen mintegy négy-öt másodperces szünet van, a szerelő abban a hiszem- ben, hogy vége van a lemeznek, levette azt a gépről és nyomban feltette a magyar himnuszt, Különben is siettették, úgyhogy a magyar himnuszt sem játszotta le teljesen. Természetes, hogy mindenféle szándékosság távol állott tőlünk.

Minthogy ezt a szerencsétlen tévedést egyes csehszlovák lapok arra akarták fölhasználni, hogy a prágai revánsmérkőzésre ellenünk hangulatot teremtsenek, telefonáltam Becsbe Meisl- nek és Prágába az ottani futballszövetséghez s kértem, hogy szereljék le ezeket az alaptalan támadásokat. Remélem, hogy közbelépésünknek lesz eredménye és nem kell erélyesebben tiltakoznunk az ellenünk irányuló felelőtlen izgatások miatt.

Elcsendesültek a budapesti himnuszaffér hullámai

— A miniszterelnök arcképe! Igazán szép, hogy igazgató ur őrzi a képmását. Ez a hűség lelki nemességre vall. Bizony, a legtöbb iskolában pár héttel a bukása úté.. . .: .asztották a fényképét — mondta fejcsó. es megfontoltan. Állandóan tudatában vo/c, yy a kultuszminisztérium középiskolai ügyo_ . áiyának tisztviselője, s ha egy sofőrrel vagy egy szobalánynyal beszélgetett, akkor is kész volt ilyen megállapításokat tenni, mintegy érdemrendeket osztogatva: „Ez lelki nemességre vall." Knöpfler úgy nézett Mérey szemébe, mint aki bármikor inkább kész meghalni, de nem enged abból, hogy kiakassza a miniszterelnök arcképét. A dicséret meghatotta őt. Maga is úgy érezte, hogy lelki életének mintegy tengelye a hűség, s ha szépet akart álmodni, arról ábrándozott, hogy önfeláldozóan megmenti egy miniszter vagy legalább egy tankerületi főigazgató életét. Igen, műveltebb emberek akadhatnak nála, efelől nem áltatta magát, de megbizhatóbb, lelküsmerete- sebb polgárok soha... El volt bűvölve, hogy Mérey azonnal rátapintott a legértékesebb tulajdonságára.

— Méltóságos uram, — mondta és a szavak kemény határozottsággal pattogtak ajkáról, — én a kegyelmes urnák mindig nagy tisztelője voltam és ma is hive vagyok.

Mérey helyeslőén bólintott, majd figyelmesen végignézte a többi rámát is a falakon: a tanári kar arcképcsoportját s az okleveleket, amelyeket az intézet növendékei sportversenyeken szereztek az iskolának. A másik két ur, akik, középiskolai igazgatók lévén, rangban alatta áLltak, szerényen mindenütt nyomon követték s illedelmesen végignézték mindazt, ami iránt Mérey érdeklődést tanusitott. Az ^lacsony termetű Dékány mellét kifeszitve, peckesem járt mögötte s

Néró és a VILI.

Irta: IComlósA-ladár — Regény —

láthatólag olyan büszke volt szerepére, hogy legalább húsz centiméterrel magasabbnak érezte magát a valóságnál. Mikor körüljárták az irodát, Knöpfler ur újból eszükbe juttatta a poharakat.

— No lássuk! Hát mi van? — mondta Mérey s a kisasztal felé fordult.

— Ide, ide, parancsoljon, méltóságos uram, — szólt Knöpfler s a bőrfotőjre mutatott. Sajnos, csak két fotöj van, nem tudom elosztani közietek. Amelyitek parancsolja.

Az igazgatók, akik főigazgatói értekezleten már többször találkoztak, tegezték egymást. Hosszabb udvariaskodás után Dékány, az idősebbik ült a karosszékbe, Kochnak és Knöpfler- nek, aki különben is csak helyettes igazgató volt, fából való szék jutott. A házigazda töltött s felemelte a poharát:

— Egészségükre, uraim!

A májusreggeli napfény megcsillant a magasba emelt pohárkákon, végigsuhant a nagy vörös szőnyegen a szoba közepén s megvillant a szekrény üvegén, amely mögött a középiskolai Rendtartás, a tantervi Utasítások, egy sereg különböző tankönyv, a Magyar Társadalmi Lexikon (ebben ötven pengő fejében Knöpfler részletes életrajza is megjelent) és a Tanáregyesüle- ti Közlöny kötetei sorakoztak. A kisasztaltól a könyvek dme már nem volt kibetüzhető s mesz- sziről úgy látszott, hogy rendes olvasni való könyvtár van az üveg mögött. Dékány, aki mindenre tudott latin idézetet, nem is mulasztotta el, hogy elismerésének kifejezést adjon:

—• ... Mint Cato mondja, barátom: „N e discere cessa: Nam sine doctrina vita est quasi mortis imag o“, — skandálta, úgyhogy az urak, bár restelték bevallani, alig egy-egy szót értettek idézetéből. De az nem volt baj: latin citátumok, ha senki sem érti őket, nemesen konzervatív jelleget adnak minden tárgyalásnak; s erre mindig szükség lehet. Mérey épp ezért háláséin nézett a közbeszólóra.

Az igazgatói iroda az épület első emeletén volt, ahová még kevésbé hallatszott be a különben is csendes belvárosi ucca zaja, mint a földszintre. A szobát két tapétás ajtó választotta el, egyfelől a folyosótól, másfelől a szomszédos kis helyiségtől, ahol két fiatal tanárnő az irodai munkát végezte.

— Mi van a főigazgató úrral, méltóságos uram? — kérdezte Koch. — A főigazgató a törvény szerint tudtommal mindenkor tagja a fegyelmi bizottságnak.

— Megfázott a múlt héten, — felelt Mérey, — ezért nem jöhet el, bármennyire is szeretett volna...

— S a tanároknak, valljuk be, — sietett megjegyezni Knöpfler, — mindig megkönnyebbülésükre szolgál, ha a főigazgató bent ül a bizottságban, amely a sorsukról dönt.

A másik két igazgató meggyőződéssel helyeselt. A világ tökéletesnek látszott e pillanatban: hogyne, mikor még a távollevő férfiak is kitűnőségek! Mérey a konyakot dicsérte, Koch, aki gyomorbaja miatt csak éppen megizlelte az italt, viccekkel próbált résztvenni a társalgásiban. Tanárai aranyköpéseiből idézett Hogy a szórakozott történész állítólag igy festette le iskolájában az őskor életét: „Ekkor az ember már megszelídítette a lovat, a szamarat, az ökröt s ezzel megkezdődött a családi élet." De ugyanez a tanár mondta azt is, hogy „Napóleon hadserege a téli fagy következtében felére olvadt". Koch ólomszürke, szikár arca eltorzult a kaján örömtől, miközben szenvedélyes rekedt hangján felidézte a mulatságos elszólásokat. Az idézeteken mindnyájan nevettek, s főként Knöpfler, aki a szolgálat- kész, hangos nevetést is magas fokra fejlesztette, buzgó hahotázással méltányolta Koch szavait. Egyedül a kis Dékányt furdalta még valami: klasszikus-filológus volt s az utóbbi években egyre jobban nyugtalanította a latintanítás sorsa.

— Ha szabad kérdeznem, méltóságos uram, — szólott, — mi lesz az uj iskolareformmal? Életbelép jövőre? A nyilatkozatokon nem lehet eligazodni, — s belső zsebéből néhánynapos cikket vett elő, mely a kormány napilapjában jelent

I meg. Különben is nagy gyűjtő volt: nemcsak uj- ságkávágásókat tett el, hanem összes tanári noteszeit is megőrizte s a diáktalálkozókon felolvasta belőlük az osztályzatokat volt növendékeinek.

— Ja, ha én azt tudnám! — felelte Mérey azon a közvetlen, tréfás hangon, amelyet olykor a leg- méltóságteljesebb urak is megütnek s amely oly jól állt nekik, hogy méltóságuk meglepetésszerü' lég még növekszik is tőle. — Még teljes a káosz s lehet, hogy az egészből nem is lesz semmi. Kérem, nálunk mindenből pártpolitikát csinálnak s mivel a többségi párt félti a népszerűségét a latintanítás kiterjesztésétől, könnyen lehet...

E pillanatban csöngetés hallatszott.

— A tízórai csöngetés, — magyarázta Knöpfler.

— Hü, de jól eldiskuráltunk! — kiáltott fel Mérey, majd barátságosságában is merev mosollyal kissé meghajolt a házigazda felé. — Na persze, ilyen konyak és cigaretta mellett!

A folyosóról nemsokára behallatszott a termeikből kitóduló gyerekek zsibongása.

— Hozzá kell látnunk a feladatunkhoz, — jelentette ki Mérey s felemelte pohárkáját. — Egészségükre, uraim!

— Parancsoljanak rágyújtani, — kínált még utoljára Knöpfler, majd csöngetett s a szolgával leszedette az asztalt.

— Megbocsájtanak egy pillanatra, — s benyitott a szomszédos kis irodahelyiségbe, megmondani, hogy amíg az urak nála vannak, bárki keresi, senkinek sincs itthon.

Mikor szobájába visszament, az urak az íróasztal mellett állva némán eregették a füstkarikákat a levegőbe. A két vendégigazgató körülvette a miniszteri tisztviselőt, aki könnyedségében is méltóságos viselkedésével, biztos mozdulataival, még ha meg nem is szólalt, fölöttesüknek látszott. A hatalmastermetü házigazda még tett-vett, parancsolgatott a szobában. Méreynek azonban lassan elborult az arca s rögtön utána a többieké is. Mintha csak most s mindnyájuknak egyszerre jutott volna eszükbe a kínos kötelesség, amelynek teljesítésére összegyűltek.

— Itt van már az a szerencsétlen? — kérdezte Méray.

r (Folytatjuk.)'