Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-04 / 177. (3729.) szám
4 t>ra:gaiA\\g^arhirTjAI> 1935 augusztus 4, vasárnap. MADÁCH IMRE 1859 február 17-én kezdte írni „Az ember tragédiá”-ját. Lehetséges-e, hogy ebben a pillanatban tudta vagy sejtette, mi történik benne ? Alig képzelhető el. A Commodus, a Nápolyi Endre, a Férfi és nő s annyi más, fiókjában heverő, sikertelen drámai kísérlete után egyszerűen egy újba kapott. A remekművek sorsa a papíron dől el, millió és millió véletlentől. Ha valaki azzal az elhatározással ül le, hogy most megírja élete főalkotását, mely nevét majd századok múlva is fönntartja a világ előtt, akkor tolla azonnal megbénul a felelősség tudatától s egy betűnyit se halad előre. Ahhoz, hogy egy remekmű létrejöjjön, könnyűség és könnyelműség is kell. Úgy látszik, ez vitte, röpítette őt előre. Harmincnyolcéves volt. Mögötte a levert szabadságharc, egy évi raboskodás a pozsonyi Vizi-kaszárnyá- ban és a pesti Újépületben, aztán házasságának botrányos, megszégyenítő fölbomlása. Körötte a magány, a szokott környezet, a vöröstornyos alsósztregovai kastély négyszögletű sarokterme, egy fülkében függönnyel elrekesztve az ágya, előtte az íróasztala, a tintatartója, a ,.fekete tenger”, a tekeasztal s a falakon az angol metszetek. Itt élt eddig is s később, nem is oly sokára, három év múlva, negyvenéves korában majd itt ravatalozzák föl. Mellette ugrál kedves madara, a csókája, melyet azért választott, mert hosszú életű és nem kell megsiratnia. A kéziratcsomó gyorsan, álomszerűén nő. Egy világot teremt, de csak játszik vele, mint az istenek. Gondolat, ötlet, érzés, eszmemenet, szókép egymást támogatja, végzetes szövetségesként. Utána a Mózes cimü drámáján sokkal többet dolgozott és sokkal többet várt tőle, mint ettől. 1860 március 20-án már be is fejezi „Az ember tragédiá‘‘-ját. „Be van fejezve a nagy mű, igen, A gép forog, az alkotó pihen.” Egy év, egy hónap és kilenc nap alatt. Mindez úgy hat ránk, mint valami csoda. A cim is csoda : „Az ember tragédiája.” Olyan tömör ez a cim, oly ősi és megrázó, mintha már örök időktől fogva meglett volna. Honnan is való ? Szontágh Pállal, az ő gunyoros földbirtokos-barátjával, aki Lucifer mintaképéül szolgált, egyszer valami csónakkiránduláson voltak s amikor Madách kiszállt és a tópartra lépett, elbukott, besározta fehér nadrágját. „íme, az ember tragédiája” — kiáltott Szontágh Pál, Madách pedig kijelentette, hogy keresve se találhat jobb cimet készülő költeményének. Ilyen módon szolgálja az örökkévalót az esetleges. De csoda, a csodák csodája a vezérgondolat is, a szellemes, tündöklően- áttetsző, leleményes szerkezet, az az alapeszme, hogy az első ember álmában végigzarándokol a történelmen s csalódások, bukások során egy előrevetített s mégis visz- szatekintő önelemző körúton ismeri meg önmagát. Ő a történelem szelleme. Az ember, aki él, voltaképpen a történelem álmát álmodja. Ez is oly ősi és megrázó elképzelés, mintha már örök időktől fogva meglett volna. Szinte hihetetlennek tetszik, hogy amióta költők és gondolkozók alkotnak, Madách előtt még nem tűnt föl. Beszélhetnek korszerű hatásokról, Goethe-ről és Byron-ról, kimutathatják itt-ott a Faust és Káin nyomait, észrevehetik, hogy Lucifer olykor Büchner könyvéből szedegeti érveit az „Erőből és anyag”~ból, vagy Schopenhauerből s hogy „Az ember tragédiá”-ján Spinoza is érzik és egyéniség-tisztelete Carlyle hőstiszteletén alapul, mindez semmit se változtat a költemény lényegbeható eredetiségén, bátor távlatán, titáni összefogóerején, kisértetes világosságán. Madách egy ízben, amikor a költői teremtés titkairól értekezett, védelmére kelt az értelemnek, a meztelen, logikai váznak, mely annyira nem lehet ellensége a költőnek, mint a matematika, melyből a zene támad. Csakugyan, „Az ember tragédiájáénak alaprajzából, szilárd építéséből, gyönyörű arányaiból valami magasabb zene csendül ki. {Hegel rendszerét, történelembölcseletét látjuk itt megtestesülve, költőivé emelve és magasztositva, aki az emberi gondolkozást három tagozásban szemlélteti : a tételben (thesis), az ellentételben (antithesis) s végül az ellentéteket me^békitő összefoglalásban (synthesis). Ádám a tétel, Lucifer a tétel tagadása, az ellentétel s Éva, a nő, a tünékeny mámor, a családi öröm, a termékenység, az értelmen túl való összefoglalás és kiteljesedés. Furcsálhatjuk, hogy Madách, aki annyi sebet kapott a nőtől és gyermekifjuságától fogva ösztönösen „nő- gyűlölő” volt, éppen a nőben találja meg a végső megoldást. De kicsoda más a nő- gyűlölő, mint az, aki sokat vár tőle ? ő is a legtöbbet követelte a nőtől, hogy eszmény legyen, aki még a sirt és a múlandóságot is „glóriával általlépi”. Költeménye nemcsak részleteiben hegeli. Jelenetei, színei értelmi alapon mint tétel és ellentétei követik egymást, de az egészből egyszerre az érzelmek fönséges egysége bontakozik ki, mint összefoglalás (synthesis). Ádám a hős. Madách teremtett más óriásokat is, Heraklest és Mózest. De Ádám a legnagyobb. Ö az ember, minden diszitő jelző nélkül., az ember a maga meztelen kétségbeesésében. Vannak olyanok, akik hisznek a lélekvándorlásban. Szerintük a lélek folytonosan más és más testbe költözik, abban éli át mindig megujhodó életét. Amit előbbi életében tanult, szenvedett, annak hasznát látja a tökéletesedésért való küzdelmében. Ádám efféle bolygó és vándorló lélek az egymásra következő korokban. Mindegyik szin álmának egy-egy szakasza. Ezekre az álomszakaszokra homályosan visszaemlékezik. Legalább is nem felejti el belőlük szerzett tapasztalatát s épp ez ösztökéli őt, hogy más irányba térjen. De ő nem látja semmi hasznát a tapasztalatának. Egyiptomban Fáraó, az egyeduralkodó, a zsarnok, aki nem akarja, hogy milliók pusztuljanak el egy miatt, Athénben már Miltiades, a népuralom harcosa s ekkor ő, az „egy“ pusztul el milliók miatt, aztán Rómában Sergiolus, a fásult NAPLÓ életélvező, minden hit és erkölcsi eszmény nélkül, majd ennek ellenhatáséiként Konstantinápolyban Tankréd lovag, a szellemiség szószólója, de miután a vakbuzgóság már kiábrándította, Prágában máryKeppler, a tudós, aki tudományát nemes konjunktúralovag. Minden szin elején lelkesen üdvözli és ünnepli azt az eszmét, mely ellentétben áll az előző szin eszméjével, az uj irányaztot, melyben a végén csalódni fog. Ebben pedig hü mása, példázója fajának és nemének, az egész emberiségnek. Az emberiség is hasonlóan cselekszik. Nincs biztos iránytűje, mely megmutassa, hogy merre kell térnie a sötétségben. Egy idő múltán ráun minden eszmére, már csak azért is, mert régi és elnyüvődött s az uj után kapkod, már csak azért is, mert ismeretlen és titokzatos. Mihelyt aztán ez is megtelik emberi tartalommal, éppoly gyarló lesz, mint ő maga és elveti. Olyan az emberiség, mint a gyógyíthatatlan beteg, aki a hideg után a meörtdsi választéki Legolcsóbb árakJ Pausz T., Kosice Üveg — porcellán — villany csillárok! llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllll!lil!ll!IIIIIIIHI!llllllllllllllllllllll!lllllilllllillllll!l(llllllllllllllllllllllllllllllllllil[llillllllllllllllll! Modern kép keretezés, üvegezés llllllll!lllll!l!llllllll!llllllll!!llllllllll!llllillll!ll>ll!lllllllllll!llllllllll!lli:iillll!llll!llllllllll!!lllllllllllllll!llllllllllllllillf|||||[|||||||||||||||||!l||! Telefon 2423 álapttva 1833 ....................-- -- ________ um umtmmmmm uiManTri na«i 1 au nanaMniirniMHn«TÉ inryj.. 1 pénzért kénytelen meghamisítani és áruba bocsátani, majd Párisban Danton, a forradalmár, Londonban a szabadverseny és a falanszterben az egységesítő elv kudarcának a szemlélője.. Amikor a történelem gyorsan változik s a városokat egymás kezéből tépdesik ki az ellenséges hadak és óránként más-más lobogókat tűznek ki házakra, ismert jelenségek azok a minden fuvalomra megforduló szélkakasok, azok a félelemből és érdekből cselekvő haszonlesők, akiket konjunkturalovagoknak is neveznek. Ádám valójában egy jóhiszemű, becsületes és Rádió Kirándulásról jöttünk haza, éjjel, autón, vacsorán voltunk itt a szomszédban, Pesttől egy órányira, kedves családnál, kastélynak is beillő kellemes és derűs nyaralóban. Kis dombról néz le a nyaraló a Dunára és a partján elfekvő barátságos kis község templomának a tornyára. Amikor vendégei vannak, a házigazda a nyaraló ormára kitűzi a háromszinü lobogót. Ha egyszer kitűzte, félévig be sem húzza többé, májustól október végéig minden napra esik egykét vendég. Ezúttal Öten voltunk vendégek, két házaspár, jó barátok, jó barát az a kedves és finom gavallér is, aki vadonatúj autóján kiszállított és hazahozott minket. Gyászos tudatlanságom útját állja annak, hogy részletesen és hitelesen beszámoljak a vadonatúj autó áramvonaláról és egyéb megbecsülhetetlen előnyeiről. A technika csodái iránt nincs érzékem, a legegyszerűbb mechanizmus is megoldhatatlan rejtély számomra, ennél is kevesebb: érdekesség nélkül való adottsága valami késznek, befejezettnek, amin változtatni úgy sem tudok, minek bíbelődjek hát vele. Barbár elbizakodottság füt a szerszámmal, a szerkezettel, a géppel szemben, a keleti kényur gőgje: megkövetelem, hogy éjjel-nappal, ellentmondás nélkül, kifogástalanul szolgáljon ki, de nem vagyok kiváncsi arra, hogy ennek a feladatnak a végrehajtásához mikor melyik ismeretlen izmát állítja munkába. Az ő dolga, hogyan csinálja, semmi közöm hozzá. Éppen ezért mindig irigyeltem és tiszteltem azokat a szadistákat, akik bosszantják és megalázzák a szerszámot, a bútort, vagy a gépet és nem arra használják fel, amire való. A lázadókat, akik a késsel nem vágnak, hanem esznek, a merész újítókat, akik a körömollóval a fülüket vakarják és a cipőjüket a leveses-kanál segítségével húzzák fel. A bölcseket, akiknek a telefon hiába csönget, a háziasokat, akik befőttes üvegeiket és a szenyest a zongorában raktározzák el, a fásultakat, akik a nadrágszijjal derekuk helyett a nyakukat szoritják összébb. Magam is megpróbálkoztam már efféle szokatlanabb fordulattal: az égő gyufát többizben a hamutálca mellőzésével a papírkosárba hajítottam. Sikereimmel nem szoktam hencegni, de mégis elmondom, hogy ezen a réven majdnem fölgyuj- tottam egy bécsi szállót. Mindez az utón jutott eszembe, az autón és a csöndben, mialatt Pest felé hallgattunk. Lassan, óvatosan és méltóságosan hömpölygőit az óriási autó az országúton, az égbolt tetejéről a képes levelezőlap minden bájával megkent hold sápadt ránk. Egyszer csak földöntúli hangokat hallottunk, muzsikát, amelyet láthatatlan muzsikusok vágtak fülünkhöz. Az autó tulajdonosa, aki elől ült a sofőr mellett, szerény mosoly- lyal fordult hátra hozzánk: — Egy kis meglepetés. Rádió is van a kocsin. Úgy van, rádió is volt a kocsin. Nagyszerű rádió, amellyel — ahogy gazdája mondta — az egész világot fogni lehet. Fogtuk is. Hilversu- mot, Londont, Milánót, Münchent, klasszikus műsort, operettet, jazz-muzsikát és pesti cigányt, mialatt alvó falvakon és kis nyaraló-telepeken suhantunk keresztül. Tücskök ciripeltek, békák brekegtek szomszédságunkban, a macska rémülten szaladt föl a kerítésre, szeme zölden csillogott a sötétségben. Nagy fák zúgtak a fejünk fölött, az erdei utón nyúl szaladt át az autó előtt, ijedten cikázott ide-oda, az autó lámpájának a fénye megbóditotta, végre nagyot ugrással eltűnt a bokor mögött. Álmos szénásszekeret hagytunk magunk mögött, orrunkat megcsapta a széna finom illata. Láttunk szerelmespárt is, a fiú biciklijére támaszkodott, úgy csókolta meg a lányt. Láttunk surranó éjji madarat, kis házakat és sötét ablakokat, magányos autót, amely tehetetlenül vesztegelt az ut szélén, láttunk nagy éjji lepkéket, a londoni Savoy jazz-zenekarának muzsikájára táncoltak az autó lámpájának a világosságában. Láttunk csillagokat, békét, nyugalmat, csöndet, jó füszagu, virággal illatos világon mentünk keresztül és ebbe a csodálatos gyönyörű csönd-világba beleavatkozott a rádió, a stúdió, a leadó, hat-, hétszáz mérföldnyi távolságból, mit tudom én honnan, milyen messziről jött a hang, tiltakozást nem türön, figyelmeztetőn, fenyegetőn: — Foglak, foglak, nem te fogsz engem, én foglak téged, a világ fog téged, nem te a világot, hiába akarsz elbújni, minden hullámhosszon utolér, beleavatkozik életedbe, csöndedbe, magányosságodba, tücskeidbe, bogaraidba, csókjaidba, virágjaidba és holdvilágos álmaidba ... Többet is mondott volna még, ha gyorsan rá nem szólok a rádió gazdájára: — Az ilyen rádióban az a legszebb, hogy el- állitani is lehet. Előkelő barátom nyomban belefojtotta a szót a rádióba. Visszakaptuk a csöndet, a szellő halk sóhajtását, a tücsök-muzsikát, a szekerekkel baktató lovak patáinak tompa kopogását, az éjszaka és az élet boldogító nyugalmát... mindazt, amit egy valamire való rádiónak tulajdonképpen közvetítenie és leadnia kellene. Erre a rádióra jómagam is előfizetnék. HELTAI JENŐ. leghez fordul, a viz után a tűzhöz, folyton kísérletezik, próbálkozik, anélkül, hogy nyugalmat lelhetne és orvosszert a nyavalyájára. Néha a meddő észben hisz, de ez nem boldogíthatja, mert ő vér és ösztön is, néha pedig az éppoly meddő őrületben hisz, de ez sem boldogíthatja, mert ezenkívül értelem is. Csak pillanatnyi fegyverszünet van a harcok között, az egyéni boldogság tünékeny szélcsöndje. A tömeg mindig és mindenütt egyforma, megvásárolható, ingatag, érteden, vak és önző. Kiváló lelkek lobbannak föl és lobbannak el, mint a hullócsillagok. Ezek is testvérek egymással. A haladás zegzugos, hullámvonalban futó, emelkedés után esés s az emberiség tulajdonképpen egyik gödörből a másikba bukdácsol. Minden szin egy külön kis tragédia. Ebből a sok kis zárt és kerek tragédiából, a tragédiák szüntelen és gépies ismétlődéséből tevődik össze az ember igazi tragédiája. Mindezt nehéz volt elfogadni a kortársainak. Erdélyi János annak idején megütközve vette tudomásul, hogy egy költő ily nyíltan és kendő- zetíenül szólhat a lét orvosolhatatlan sivárságáról s ő az ember tragédiáját inkább Az ördög komédiájának szerette volna elkeresztelni. Utána sok-sok magyarázó évtizedekig azon fáradozott, hogy cukrozza be a keserű igazságokat s arait egy lángelme felnőtteknek mondott, azt a kiskorúak számára is használhatóvá tegye. Több mint egy félszázadnak kellett elmúlnia, hogy az egész emberiség megérkezzék hozzá. Madách ma jutott el a világérdeklődés homlokterébe s amint Hegelt, az ő eszmei ihletőjét is ma értik meg teljesen, még pedig jobboldal és baloldal, nemzetiség és nemzetköziség egyaránt, azonképpen a magyar költő dicsősége is most tetőzik. Nagy tandijat fizettünk ezért. Azóta mi is álmodtuk a történelem álmát. 1914 nyarán lidérces álom borult szemünkre — az ördög küldte — s megkezdődött számunkra a valóságban is az ember tragédiája. Szegényebbek lettünk hitben, gazdagabbak tudásban. Mi is kiáltottuk „milliók egy miatt”, hallottuk a piacon a szájhősök ordítását, láttuk az ártatlanok pusztulását, a léhák tivornyáját, Plátót a borsón térdepelni s megtanultuk, hogy minden igazság viszonylagos. így jutott közelebb hozzánk ez a legelfogulatlanabb és legnagyobb költemény. Közben nyelvével, ezzel a görcsös-göröngyös nyelvvel Is megbarátkoztunk, mely esetről-esetre küszködik a kifejezésért, birkózik a nehézségekkel, úgyhogy minden sora, minden mondata egy diadalnak tetszik, a végtelen szellem győzelmének a véges anyag fölött. A dadogó Demosthenes kavicsot köt nyelve alá s beszélni tanul, de ezen az erőpróbán a világ legnagyobb szónokává lesz és olyat mond, amit senki se mondott előtte. Külön varázzsal hat ránk Az ember tragédiájának zord szövege. Sötét tömbnek rémlik, mintegy durva vasércből, égből hullott meteor- kövekből Összeróva, melyet itt-ott gyöngéd aranypánttal fogott egybe legnagyobb nyelv- müvészünk, Arany János. Most már teljesen miénk ez a költemény. Bajos is róla szólnunk annyira vérünkké vált, annyira belénk ivako- dott minden értékelése és idézete, akár tudunk felőle, akár nem. Egy mi velünk. Vele nőttünk. Már kisgyermekkorunkban innen ittuk a történelemszemlélet edző italát. Az, hogyr magyarok vagyunk, többek közt azt is jelenti, hogy Az ember tragédiáján nevelődtünk. r KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. írói arckép
