Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)

1935-08-01 / 174. (3726.) szám

** 'PimiXL-J V IAGYARHIRTjAP 1935 augusztus 1, csütörtök. Jótékony célú tenisz Wimbledon után — A Gép — Tele van a falu nem annyira akácfavirágnak bá­jos illatával, mint inkább a benzin szagával. A cséplőgépek az alvégről a felvégre, a felvégről az alvégre futkosnak és becsörömpölnek arra az ud­varra, ahol éppen már készen várja őket a behor­dott életnemü, az aranyszínű szépséges osztag. Sötét éjjel volt, amidőn sor került rá, hogy udva­romra jöjjön az önjáró cséplögépgarnltura. Már hal­lom is zakatolását. Kaput nyitni, fogadni szives gondoskodással! Ott állok a kapualjban s várok. És egyszerre nagy zörgéssel, pöfögéssel, csattogás­sal megjelenik s kibontokozik a sötétségből — a gép. Kis villanylámpám fénykörébe úgy vág bele hirtelen a sötétből, mint egy mindent eltiporni kész, kegyetlen Behenioth. Jön bele a fénybe zug- va-morogva, jön a sötétségen keresztül. Számára közömbös a fény, nem akadály a sötétség. Milliókat zúdít ki a fényből a sötétségbe, milliókon gázol keresztül, milliókat tesz munkanélkülivé — a gép. Diadalmas és könyörtelen a hangja, midőn beleor- ditja az emberek fülébe: — Emberféreg, enyém vagy! rendelkezek veled életre-halálra. Belovájtam már karmaimat gondol­kodásodba, én intézem sorsodat szárazon, vizen és levegőben. Megélhetésed tőlem függ: adok s csak én adok neked mindennapi kenyeret és én roncsol­lak össze téged cafatos hnstömeggé — ha akarom. Én, a gép . . . Megvirradt. Ott áll munkára készen az asztag mellett a cséplő és a motoros gép. Mindenki helyén van, a motort begyújtják, megindul a falu legün­nepélyesebb s legfönségesebb aktusa: hullik . . . hullik az az édes mindennapi kenyér a zsákokba. Közben a cséplő kedélyesen duruzsol, mozog és megvetéssel dobálja ki magából a haszontalan szal­mát. A motor pedig, a gép most itt a kelő nap su­garaiban nem is olyan elrettentő, nem is olyan fé­lelmetes. Mily kecsesei; nyúlik előre teste, a hcsz- szu szijjon jókedvű sietséggel adja át energiáját s mozgatóerejét a cséplőnek* meg-megremegve a munka élvezetétől, zakatoló pöfékelésével tulharsog- ja a cséplő mélabus briimmögését és sietésre nó­gatja annak lomha kerekeit, mert sietni-sietni mu­száj! — Siessetek ti emberek, mert más udvarokon is várnak engem. Siessetek, mert kifogyott már ré­gen a liszt kamarátokból. Siessetek, mert 6okan- sokan várják IsteD áldását, a jó uj kenyeret- Sies­setek, mert most jókedvemben vagyok s nektek- értetek dolgozok minden részeim megfeszítésével. Szolgáim vagytok ti emberek, de nem panaszkod­hattok, most jó uratok vagyok. Nézzétek: adom s öntöm nektek az erőt, az életet s a vágyakat, hogy azok teljesültével uj vágyakra és tülekedésre ösz­tökéljek benneteket. Én, a gép . . . DIENES ADORJÁN. London, július vége. A wimbledoni tenisz-sze­zont mint társadalmi eseményt már oly sokszor leírták, hogy alig van mit hozzátenni az elmon­dottakhoz, ami uj vagy eredeti volna. Talán csak azt, hogy a wimbledoni tenisz nézőközön­ség csak kis százalékban „chie“ s az ember csak elvétve lát igazán elegáns hölgyeket. Ennek oka kettős: egyrészt az az angol nőtipus, aki sport iránt érdeklődik, rendszerint csak sportosan tud öltözködni. Vagyis kitünően néz ki tenisz- vagy golf-pályán — de szörnyűségeket ölt magára pél­dának okáért egy bálteremben! Ezek azok a jó- termetű nők, akik miatt a nagy francia varrónők, akik lassaukint már mind nyitottak Londonban fiókot, nem tarthatnak hat hónapnál tovább fran­cia alkalmazottat Londonban, mert amint mond­ják, „elvesztik a szemüket-.44 Még a kittinőbb mo­dellek is olyan szomorúan lógnak ezeken a de­rék angol hölgyeken, hogy ennek következtében a francia szabásznőkben és fiizőnőkben kihal minden Ízlés és ch-ic-érzék. A másik ok, hogy a center-court üléseinek csaknem fele a kötvénytulajdonosoké. Amikor ugyanis Wimbledont megépítették, még a hábo­rú előtt, sok sport-barát nagy összegeket áldozott erre a célra. Ezekért a-z összegekért akkor köt­vényeket kaptak. Most minden egyes kötvényért egy ülés jár a center courton, a verseny egész időtartama alatt. Most már a kötvénytulajdono­sok — amint személyes megfigyeléseim alapján megállapítottam — se nem fiatalok, se nem szé­pek. Azonkívül igen spórolósak is. Nem egyet láttam közöttük, aki termoszban hozta magával a kávéját, vagy teáját s hozzá sand'wiC'heket-. meg süteményeket! Igazán furcsa látvány, ami­kor két híres tenisz-sztár — mondjuk Perrv és von Cramrn — mérkőzése alatt csámcsogó uzson­náz, ás folyik az előkelő tribünön, amelyre, ha az ember veszi a jegyet-: egy guinea-be 140 Kc-ba kerül egy darab. A Crosslield-mérkőzéseh Wimbledon fénypontja a döntő szombat utáni játéknap — vasárnap Angliában soha sincs ver­seny — vagyis a hétfő, amely azonban nem. ott, hanem Sir Artbw Crossfield kertjében zajlik le. Sir Artíbur roppant vagyonos, előkelő angol -ur, akinek Highgate-n gyönyörű kastélya van. High- gate ma London egyik villanegyede, de még öt­ven évvel ezelőtt falu volt, amely a Crossíield- kastély körül terült el. Ebbe a kastélyba a be­járás, nagy boltozatos kapun keresztül kiköve­zett udvarra vezet; az udvaron keresztül haladva nyílik a kastély-hali. Talán száz szobájuk is le­het Cro6sfieldéknek, a leggyönyörűbb képekkel, szőnyegekkel, gobelinekkel diszitett helyiségek a fogadótermek, térdnadrágos lakájok viszik a fris­sítőket, fekete taftruhás szobalányok látják el a garde-robe-be-li teendőket. S micsoda látvány, ha az ember a ház mások oldalán kilép a terasszra. A legfenségeee'bb kilátás a Highgate-i erdőre, amely mögött- ködfátyolba burkolva London lát­szik, végtelen házsoraival szürke ködbe veszve a láthatár alján. Maga a kert meseszerü. Gyönyörű sétányain a legszebb márványszobrok fehér lenek, minden egyes fája különlegesség a maga nemében; ró­zsaágyad híresek; s lawn-ja — nem, nem Írhatom le jobban, mint ha elmondom azt a híres adomát az „egyszeri44 angol kertészről, akit mikor idege­nek megkérdezték, mitől oly szép a fűje, igy felelt: — Egészen egyszerű a dolog. Nálunk a füvet elvetik, meghengerelik s megöntözik, aztán né­hány századon keresztül időt adnak neki, hogy megszokja a talajt. Ezt akár Cr-ossfieldék kertésze is felelhette volna, oly húsos, sürü, mérgeszöld a gyep a parkjukban- S ebben a kertben négy teniszpálya sorakozik egymás mellett. Két gyep-pálya ée két kemény pálya. Sir Arthur minden évben az ösz- szes híres wimbledoni sztárokat meghívja a dön­tő utáni hétfőre, akik ezen a négy pályán egy- egy szettet játszanak a legkülönbözőbb kombi­nációkban. így például az idén a gyep-pálván Perry és Austin küzdelmével kezdődött a játék, míg a másikon a Morpurgo, Eileen Bennett, a spanyol női bajnok és Wood vegyes páros mér­kőztek. Perry után He len Wills-Moody játszott egy „kihívott 44 szinglit Ca-ptain Cazelett-el, aki konzervatív képviselő s akinek csekély hat mil­lió font vagyona veszett el Oroszországban. Vi­szont ennek ellenére sem él ma éppen szegény­ségben! Meglepő szép játékot produkált továbbá Gazdit Helen Wills ellen, úgy, hogy a mérkő­zést egy-egy szét eredménnyel hagyták abba. Utánuk a jókedvű Borotra szerepelt egy vegyes­párosban. de a többi hires nagyságok is mind sorra kerültek. A kemény pályákon ezalatt ama­tőr amerikai verseny folyt, amely szerint min­denkinek mindenki ellen kell játszania, de csak hét gémet s aki az összes játékokat összevetve a legtöbb gémpontot szerezte, az nyert. Az ama­tőrök között ott játszott a Westminstert her­cegné, a svájci követ két leánya: Gladys Cooper, — a privát életében Lady Pearson — a gyönyörű színésznő, aki Zilahy „Tüzmadarának44 londoni előadásában a főszerepet alakította és még ren­geteg jól ismert társaságbeli hölgy és ur. A két teniszpálya között buffet-sátor volt fel­állítva és kényelmes kerti székek a nézőknek. Ezek a mérkőzések ugyanis jétékonycélra foly­tak: minden nézőnek 30 shilling — körülbelül 200 korona itteni kurzus szerint — beléptidijat kellett fizetnie! Elég borsos ár, de mégis moz­dulni is alig lehetett, olyan sokan voltak. Töb­bek között ott volt a Yorki hercegné Í6 s töb­ben az ő szükebb ismerősit őréből. Természetesen a diplomata-kar is szépen képviselve volt. Ennél az alkalomnál már gyönyörű ruhákban voltak a dámák: a legtöbb hölgy hosszú musz­linruhában és nagy kalapokban jelent meg. Ami a legmeglepőbb, az az a stereotip arckifejezés, amely ezeket a szép asszonyokat és leányokat jellemzi. Mintha mindnek arca ugyanazon helyen készült volna, mintha mind ugyanazt gondolnák, ugyanazt éreznék! Lehet, hogy Antoine, a fod­rász és Elisabeth Anden, az „institut de beauté44 felelős ezért, de a magyar nőinek sokkal na­gyobb az individualitása, mint az angolnak. Van­nak természetesen egészen kiváló, szép és érde­kes kivételek — de az átlagarc-uniformist hord! LISTOWEL JUDITH. Két iinn repülőgép összeütközött: hat halott Wiborg, julius 31. A finnországi Wiborg fölött tegnap este több bombavető repülőgép gyakorlatozott. Közben elromlott az egyik gép reflektora s a gép a sötétségben összeütközött egy másik bombavető repülőgéppel. Az össze­ütközésnek borzalmas következményei voltak. Mindkét gépen nagyobb mennyiségű robbanó­anyag volt, ez óriási detonációval fölrobbant s teljesen szétvetette a két gépet. A szerencsétlen­ség következtében két repülő és négy megfigyelő szörnyethalt. Négy bányászt betemetett a beomló lengyelországi bánya Katfcowitz, julius 31. A Nowa Wies-i bánya „Hildebrand“ tárnájában beomlott egy fal, aminek következtében négy bányamunkás elszakadt a külvilágtól. A mentési munkála­tok azonnal megindultak, de a késő éjszakai órákig minden eredmény nélkül. Attól tarta­nak, hogy mind a négy bányamunkás meg­halt. A „Friedem“ nevű tárnáiban két bányászt temetett be a leomlő szénréteg. Mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek és az egyik munkás a kórházbaszállitás után csakhamar belehalt sérüléseibe. Hanglemezek Irta: PAPP JENŐ A lakásban vasárnapi rend volt, a család most jött haza a templomból és a korzóról, az asszony szedte elő a háziruháját, mert ki akart menni a konyhába, az építész papucs­ban, pizsamában kedvenc napilapját olvasta. Az ebédlőben a hat támlásszék úgy fogta körül szorosan az asztalt, mint hat polgári rendőr. A westminsteri állóóra nem ismerte a kilengéseket, hajszálpontosan járt, vigyá­zott a menetsebességre, őrizte az ebédlő hüs csendjét és időnkült ütött. Zenélő hangját hálásan verték vissza a fal tapétái, a tompa- szinü szmirna szőnyeg és a masszív tálaló. A haliban délszaki növények törődtek bele abba a szerepükbe, hogy előkelő díszei egy uriháznak. A fogasok az előszobában a nikkel kampókon át mosolyogtak a hangos külvilá­gon, az esernyőtartók karikái ragyogtak a tisztaságtól. „Salve“ — kiáltotta némán a lábtörlő szőnyege. Törpe pincsikutya gurult a parketten, a testi jólét majd szétvetette a farát. Julis a konyhában az idei zöldborsót kóstolgatta, hogy elég puha-e már. A gyere­kek az erkélyen napoztak, a dolgozóban szi­lárdan álltak a könyvespolcok. Tömött soraik közé már egy uj könyvet se lehetett beszorí­tani. A lakásból a napfényt zöld vászonrolló zárta ki, a demagóg uccai zajt dupla ablakok é3 függönyök utasították vissza. A vázákban harangvirágok és rózsák búcsúztak a többi virágtól, amelyik még szabadlábon volt, ont­va az illatot, mint hattyúdalt. S miután itt minden bútornak, férjnek, gyerekeknek és a feleségnek is megvolt a maga kimért rendeltetése, a rádió hang­szórója is szerényen húzódott meg a szalon sarkában. A szülők bíztak a modern hang­szerben, mert tudták, hogy műsora cenzúra alatt áll. A barna szerkezet bizalomkeltően élt a családi körben, óvatosságból olykor mégis kiküldték a szobáiból a gyerekeket. Ók maguk, a férj és a ^leség, soha nem fél­tek attól, hogy a rádió valami rendellenes­ségre vetemedne, hogy lázitana, vagy érzé­i kény sebeket tépne fel. Úgy bíztak benne, mint a háziorvosban. Mindig megnyugtató volt és figyelmes. Tapintatosan szokott hozzá­nyúlni a lélek húrjaihoz. A szülök leülepe­dett, kiforrt egyéniségek voltak, viharokon túl s ezt a védett szellemet, ezt a végleg ki­alakult világnézetet hirdette körülöttük az egész lakás. Amelyikbe ha egyszer bevették a rádiót is, elvárták tőle, hogy ehhez a puha környezethez alkalmazkodjék, a rendet ne bontsa meg, a fülbe ne súgjon perzselő szava­kat, a szívben ne lobban tson lángra elérhe­tetlen vágyakat. Maradjon meg a realitások keretei közt. A mai vasárnapi hanglemezek is ebben a szolid szellemiben indultak meg s a felületes szemlélő miit se vett észre abból a hullám­zásból, amelyik már Caruso száma alatt megkezdődött a házastársakban. Caruso olyan napsugárosan énekelt, hogy a férj felnézett az ablakra. Az volt az érzése, hogy a rolletta nincs jól lehúzva és a nyíláson árad be a me­leg napfény. A dal alatt az abessziniai had­erő felszereléséről olvasott szakszerű fejtege­tést, ebbe belezavarodott, minden figyelmét Caruso hangja ragadta magához és a betűk fölött megvillant előtte Fiesole Caruso fehér márvány villája a hegyoldalon, terebélyes pineák és ciprusok között. Nászuton voltak arra, az etruszk-muzeumban hamisított antik papirvágó kést vettek. Hol van most ez a kés?... Azon kapta rajta magát, hogy az etruszk kést keresi a lakásban. Holott ő olvasni akart. Élűiről kezdte az abesszin lovasság elemzését, dühösen rázott egyet a lappéldá­nyon, beletemetkezett és kimondta a határo­zatot, hogy nem figyel a hanglemezekre, hanem a katonai cikknek szenteli idejét. Hogy ez minél tökéletesebben sikerüljön, rágyújtott, mire a felesége átszólt a másik szobából, hogy miért füstöli be ebéd előtt a lakást. — Hát maga itt van?... Azt hittem, ki­ment a konyhába. Az asszony tiszta abroszt vett elő, meg szalvétákat, bár erre ráért volna még. Ca­ruso éneke alatt a keze lehanyatlott a friss szalvétákra s míg a dal tartott, ott hevertette | tenyerét a hüs damaszk holmin. Mozdulatla­nul állt a szekrény előtt, egy pillanatra be­hunyta a szemét és benne is ragyogni kezdett az olasz táj. Gyorsan végezni akart ezzel az időszerűtlen ellágyulással, egész tucat szal­vétát emelt ki, sebesen válogatni kezdett köztük és elhatározta, hogy mielőtt uj lemez következne, kimegy a konyhába. Ebben a percben megcsapta a tűzhelyén rotyogó zöld­borsós fazék gőze. Megállt a válogatásban és fülelt át a másik szobába, hogy mit mond a szpíker. — Következik Donizetti; Lamimermoori Lucia. Kettős. Énekli: Gigli és Ezio Piuza. Az asszony erre széket húzott maga alá és leült. Csak még ezt hallgatja végig, aztán megy. Odaát az ura összehajtogatta az újságot és az asztalra dobta. Casals Pablo gordonkája már mozdulatlan csendben hizelegte körül őket. Aztán hegedűn hangzott fel egy indián szerelmi dal, majd Fléta hangja szárnyalta be a lakást, lángra lobbanva és gyújtogatva. A lobogó nap belekapott a képzeletükbe és messze sodorta őket egymástól. Fléta egy matrózról énekelt, aki a sziriai cédruserdők­ben kunyhót épít. A varázs lenyűgöző volt, az építész gyönyörködve hallgatta a szekerce szapora csapását, ott állt a matróz mellett a cédruserdő szélén és elragadtatva biztatta. Az asszonnyal másféle káprázat játszott, őt egy kép ringatta el a távoli partokra. A szö­veg szerint a matróz háta csillogott, mint a bronz. Ez az olcsó hasonlat Fléta torkából ezerszeres nagyításiban tört elő, az asszony egy atlétát látott az Óceán sziklás partjain, forró fényiben, kék tenger és vakító ég között, amint hajladozik s a háta fénylik, ö egy szikla mögé rejtőzve élvezte a képet s két karját a matróz felé tárta. A bűvöletet a westminsteri óra verte szét, félhármat ütött, az asszony el­vörösödve hajította be a szalvétákat a szek­rénybe. Sebesen lélekzett, s úgy nézett az ünnepélyes westminsteri órára, mintha az óra tilos utón kapta volna raja őt. Kezét rátette az egyik magastámláju székre. Meg­nyugtató volt, hogy itt van az ebédlőiben. A cédruserdő elmerült, jött utána egy cuibai dal, a bors, a banán és szegfűk szagával, hízelegve és hazudozva, maga után csábítva ( őt a bendzsóval a sürü olajfák közé. Az ég ezüstös a holdfényben, a fűszálakon gyöngyök csillognak. A leány derekára kemény férfi­kar fonódik rá. Az asszony mosolyog, oda­át a másik szobában a férfi mozgolódik. Fél­tékeny a cuibai dalra, átmegy az asszonyhoz, ellenőrizni s látja, hogy a igaza van, a dal tulszép, az asszony zavarában a szalvéták felé kapkod s minden szalvétát leejt a földre. Maga is szégyelli, hogy az asszonyt zavar­ba ejtette s azzal üti el a dolgot, hogy meg­jegyzi: ma remek lemezek vannak. Sietve visszamegy a szalonba, ahonnan most egy ázsiai diszőrség fölvonulását festi a zene, a ritmus ropog és vijjog egy sip. Parádé Indiá­ban. A dob felzaklatja, a férfi maga alatt érzi a ficánkoló lovat, mind a két térdével szo­rítja a forró nyerget. A nap tűz, a gyakorló­téren végigrepülnek a zászlós lándzsák. Az építész ereiben sebesebben jár a vér, a fia­talság futó vizitre tér hozzá vissza, a szalon­ban kiegyenesedik, mint egy jegenye. — The fantom brigádé — jelzi a szpíker s az uj lemez egészen kizökkenti nyugalmá­ból, felébred benne az egykori lovastiszt s kezét tisztelgésre emeli fel, mintha kard vol­na benne s a penge fénye sizkrázna a nap­sugárban. Ekkor lép be hozzá a felesége és rákiált: — Maga mit csinál? Magyarázni kezdi az asszonynak, hogy eszébe jutott boldog katonakora, mire az asszony vén csacsinak nevezi, de nevet hozzá és tele rejtett megértéssel figyelmezteti, hogy rögtön ebédelhetnek, az ura menjen és vegye be az orvosságot. Ott a Penparin a ren­des helyén. Azzal tényleg kimegy a konyhá­ba, a lemezeket lerázta magáról, sorra kós­tolja az ételeket és Julisnak pofont ígér, mert sósnak találja a tökkáposztát. A látás­ban nyoma se marad az előbbi felindulások­nak, az óra sétál, az ebédlő hüs, a rézfogasok ragyognak a tisztaságtól, a télikertben a pál­mák lankadtan képviselik a polgári jólétet és az elmulhatatlan rendet. — Salve! kiáltja némán a lábtörlő szőnyeg, de a torkán nem jön ki hang. Háromnegyed három: a szobaleány teríteni kezd.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom