Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)

1935-07-07 / 153. (3705.) szám

1935 juEtw 7, vasárnap*

'Mg

.........iiim—w

*

A magyarországi Kulturális Egyesületek Szövetségének évi jelentése

Mi tett és mit akar tenni a M. K. E. Sz. a kisebbségi magyar kultúráért?

A napokban kaptam meg a magyarországi Magyar Vidéki Városok Kulturális Szövetségének és az ebből kivált, de vele , testvéri kapcsolatban élő Magyar Kulturális Egyesületek Szövetségének legutolsó, 1934. évi működéséről szóló évi jelentéseket.

Megkisérlem megmagyarázni, mi az egyik, mi a másik. A M. V. V. K. Sz. 1928-ban alakult, a magyarországi városok mint autonóm törvényhatóságok tömörültek benne a vidéki magyar kulturális fejlődés előmozdítására. A Szövetség lapot indított Városkultura címen, mely a magyar vidék kultur- szintjének még magasabbra emelését célozza. Az eredmény máris nemcsak látható, de egyenesen szembeszökő. Külsőleg a magyar vidéki városok csinosodásában mutatkozik meg, belsőleg abban az eleven kultuyáletben, melyet a magyar vidéki városok ma már önerejükből fejtenek ki. Volt alkalmam a közelmúltban legalább végigfutni a magyarországi vidéki városokon. Miskolc, Eger, Gyöngyös, Esztergom. Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Szolnok, Debrecen, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely — talán úgy élnek az ezeket régebben, csak egy-két évtizeddel is ismerők előtt, mint tipikus, elhanyagolt, piszkos, poros, maradi fészkek, melyekről tragikus regényeket írtak a lakosság porba, tespedés- be-fultságáról. Nos, ma, ahogy csak keresztül fut az ember rajtuk, mindenütt virágkerteket, újonnan épült kultúrpalotákat lát bennük, tisztaságot, szint és lüktető életet. Ha beszél az ember egy-egy város kulturtényezőjével, mind a másik várost dicséri, irigyel tőle valamit, vagy büszkén vallja, hogy az övé szebb. Nemes verseny kelt a magyar vidék kulturcentrumai közt s egymás között cserélik ki alkotó erőiket, hogy megismerjék és segítsék egymást. A nagy magyar Alföld nem sivó homok többé és nemcsak zsíros éléstára a „turáni tunyaságának, nem „jő vidék", de a fővárossal külső szépségben és belső tartalomban sorompóhoz álló, modern, európai gondolkozásu vidék. Jelző nélkül, ami több, mint minden epiteton omans.

Ezt a lendületet, ezt a már megállapithatatlan haladást egy ember igazította útba, Klebelsberg •Kiütő, az időnap előtt elhunyt nagy magyar kultuir- polit-ikus.

A VVKSz-nek évi jelentése ad számot aTról az anyagi befektetésről, melyet ez az idealista kul- tur-reálpolitikus a vidékre áldozott. Nem sorolja föl a kimutatás azt az 5000 (ötezer) tanyai és falusi elemi iskolát, melyet Klebelsberg kultuszminisztersége alatt felépített, csak 10 nagyobb . város (ezek közül bárom egyetemi, Debrecen, Pécs, Szeged) kultúrpalotáival, iskoláival, stb. foglalkozik s a végösszeg kereken 5 milliárd pengőt tesz ki!

Ám nem ez az anyagi befektetés volt a valódi indító erő, mely a magyar vidék kulturális lendületét mozgásba hozta, Klebelsberg kultúrpolitikájának az volt a mélysége, hogy megértette a kor parancsszavát és megértette a vidék kulturvágyát. Herczeg Ferenc állapítja meg a közgyűlési felszólalásában, hogy a vidéki városok „egy titokzatos történelmi parancsszónak engedelmeskedve, saját erejükből, mondhatnék: az államhatalom ellenére nőttek és fejlődtek, miként egykor az ifjú Budapest nyakára nőtt Bécsnek.“ Majd tovább: „Felelős állásban talán Klebelsberg merte elsőizben a kulturális decentralizáció igéit hirdeti. Nem kell megijedni ettől a szótól. Decentralizáció nem azt jelenti, hogy Budapest kincseit szét kell osztani, hanem igenis azt, hogy a vidéken uj értékeket kell termelni*'. „Azt óhajtjuk, hogy Budapestet, a tündérszép fiatal anyát, szépségben és műveltségben hozzá méltó leányvárosok koszorúja vegye körül, hogy kölcsönösen büszkék lehessenek egymásra".

íme, a kulturális decentralizáció évtizedekkel ezelőtt felvetődött problémájának igazi megértése, az önkéntelen, a „történelmi parancsszó" alapján való megvalósulás után!

Még tovább: „Ez a mi gyönyörű Budapestünk ma már nem fejezi ki mindazt, ami mondanivalója a magyarságnak van. Éppenugy, mint Róma vagy Berlin nem fejezi ki az itáliai vagy germán lélek teljességét. A magyar életben annyi és olyan sokféle kulturális képesség és lehetőség szunnyad hogy oktalan pazarlás lenne ha azokat senyvedni és veszni hagynék. A mi százféle egyéni színben pompázó vidékünk az anyaföld, amellyel a nemzeti művelődés Antenszának állandóan érintkeznie kell, hogy kifejthesse minden erejét.**

Ennek a fölismerésnek és a kultrális decentralizáció megvalósulásának ügyét szolgálja a magyar- országi VVKSz. De mivel ebben maguk a városok, mint közigazgatási — tehát politikai — tényezők vesznek részt, mig a valódi kultúráiét nem tűri a politikai beállítottságot, vált külön ettől a Szövetségtől 1932 szeptember 3-án, a nyíregyházai Sóstófürdőn (valóságos Margitsziget és Velence az alföldi homok kellős közepén), a magyarországi vidéki városokban élő irodalmi és kul túr egyesületek közös munkára fogása céljából a MKESz. Maga Klebelsberg volt az, akinek kívánságár?, a magyar vidéki kultúráiét ilyetén depolitizálá&a -megtörtént.

Azt kérdezheti az olvasó, mi köze lehet a kisebbségi magyarságnak ehhez a magyarországi, vidéki kulturmegmozduláehoz?

Csak egy kissé kell a kérdés lényegébe belepillantanunk s megérthetjük, hogy magyarországi faj- testvéreink, anyanemzetünk éppen ezen kultur- mozgalma áll hozzánk, kisebbségi magyarsághoz legközelebb, hiszen nem is két évtizeddel ezelőtt a mai kisebbségi kulturterület, a Kárpátalja éppen úgy vidék volt, mint akár a Mátraalja, Dunántúl vagy a Nagyalföld. Ha Herczeg Ferenc a magyar vidék viszonylatában „titokzatos parancsszóről“ beszél, melynek a vidék önként engedelmeskedett, úgy mi, a kisebbségi viszonylatban kiabáló, ordító parancsszóról kell, hogy tudomást vegyünk, melynek engedelmeskednünk muszáj.

Ezen a közös, egy tőről szakadtságunkon kívül is:

a magyarországi vidék kulturális felemelkedése a mi kultúróéikitűzéseinknek világító példája és egyúttal igazolása is.

Példája, hogy nincs lehetetlenség az eszmei erők kifejlesztésében, ha hiányzik is részünkre az az anyagi segítség, melyet a nagy kulturpolitikus a magyar vidékre rááldozott, legföljebb szerényebb otthonokkal kell megelégednünk. A tiszta szívnek és a jószándéknak, az akaratnak és a munka lehetőségének nem a paloták a feltételei, bogárbábu házikóban is megszülethetik a testté váló ige. A kisebbségi sors maga rászoktathatott már az igénytelenségre.

Példája annak is, hogy amint Herczeg Ferenc, a pesti iró megállapítja a „százféle egyéni szintben pompázó vidék" anyaföld szerepét, a kisebbségi kulturterületet is ennek kell tekintenünk s a kisebbségi kultunrmunka első, legfontosabb feladata a mi, külön, százegyedik színünk tükröztetése, megmutatása, beiktatása a „nemzeti művelődés" színskálájába. Tehát nem igazi kisebbségi kulturmunkás az, aki elszakadva az anyaiföldtől, európai távlatokkal kacérkodik és „híd" szerepre akar vállalkozni akkor, mikor egy bürü erejével sem rendelkezik.

És igazolás a másik oldal felé, akik azzal vádolják meg a kisebbségi kulturimmka önmagáért való munkáiéit, hogy szakadást akarnak bevinni az államhatárok által elválasztott, de szellemben még egységes magyar nemzeti kulturtestbe. Nos, ha a magyarországi magyar vidéknek lehet, sőt kell „titokzatos történelmi parancsszóra" decentralizálnia az addig monopóliumszerűén Pétről dirigált kulturéletet azért, hogy „a vidéken uj értékeket teromeljen", mennyivel inkább szükséges a kényszer-decentralizáció folytán amúgy is különálló gazdasági és politikai kisebbségi kulturterületet az élet harmadik nagy fázisának, a kulturális összetevőnek jegyében decentralizálni és egyúttal — belső, kisebbségi viszonylatban — centralizálni.

Ezt a szoros együvé-tartozást fel is ismerte a MKESz s annak célkitűzésében is kifejezését adta. Ady Lajos debreceni tankerületi főigazgató (Ady Endre testvéröccse) elnöki megnyitójában veti föl a kérdést: „Miért is alkotta meg Klebelsberg Kunó gróf a Szövetséget?*' És a célkitűzés második pontjában így ad erre a kérdésre feleletet:

„A kisebbségi magyarsággal való kulturális kapcsolatokat megszervezni".

így nyújtja felénk az ideális, eszmei légkörben mozgó MKESz a segítő jobbját, testvér a testvérnek, teljesen politikamentesen, ahogy a Szövetség megalakulásának genezisét föntebb kifejtettem. És ennek a célkitűzésnek meg is volt már a fényes

eredménye, egyelőre Erdély viszonylatában. Az Erdélyi Szépmives Céh részére — a beszámoló szerint — 17 magyarországi vidéki városban rendezett a Szövetség előadó körutat, hogy bemutassa az Erdélyben megvalósult, decentralizációs centralizáció eredményeit a testvér-vidéknek.

Hogy miért csak Erdély? Miért tud a jelentés csak egy szlovenszkói irodalmi estről (Mécs, Szik- lay) beszámolni Debrecenben? Nem a MKESz-én mullott, hogy ugyanez nem valósult meg szlovenszkói viszonylatban. Bennünk van a hiba, nem a magyarországi vidék irántunk való látszólagos közönyében. A mi részünkről is akart a MKESz rendezni hasonló körutat és Cegléd', Debrecen, Balassagyarmat, Győr, Magyar-Komárom, Nyíregyháza, Mezőtúr, Salgótarján, Sopron, Szolnok, Szeged, Széke sí eh évár, Veszprém, Zalaegerszeg kul- turegyesületei vállalkoztak a szlovenszkói irodalmi estek megrendezésére, ha lett volna a mi decentralizált kulturéletünkíben egy olyan centrális értelmű egység, mely ne egy-egy várost, egy-egy személyt ,vagy egy klikket, de a csehszlovákiai magár kisebbség kulturális egységét képviselhette volna! (Nb. Ezen is akar segíteni a nemrégiben megalakult Magyar Irodalmi Szövetségünk.)

Más irányban is támogatni akarja a magyarországi magyar vidék, — illetve annak látható reprezentánsa, a MKESz — a kisebbségi kultunhaia- dást. A volt vidéki, ma kisebbségi kulturgócpoutok mai portréját megrajzoló könyvek, (az elsők már sajtó alatt vannak) a magyarországi vidéki egyetemek körében felállítandó kisebbségi intézetek és kisebbségi könyvtárak, közös folyóirat a magyar vidéki és kisebbségi irodalom bemutatására és fejlesztésére, íme, ezek nagy vonalakban azok a feladatok, melyeket a maga belső kulturéletének kiépítése mellett a MKESz programjába vett.

A szinte vérségileg közös származás, az azonos életmód és a közös kulturcél igy köti össze szervesen a kisebbségi magyarságot a magyarországi vidéki magyarsággal, olyan eszmei magasságban, hogy ehhez a kapcsolathoz a gyanúnak, a politikai tendenciának csak az árnyéka sem férkőzhetik, mert azok a nevek, akikhez ez a mozgalom fűződik Ady Lajos, Klebelsberg Kuno, Móra Ferenc, — hogy a két nagy halottat is említsem, akik ott voltak a megszületett eszme hólesőjénél — Kuthi Sándor, stb. feSvilágosuítsága és józan ítélete biztosítja azt,'hogy evvel á testvéri kéznyujtással nem akarhatják a kisebbségi kulturéletet sem veszedelmekbe, sem léha kalandba hajszolni.

1 : ' í. ; i !. ;! — yf —

xx Ha azt akarja, hogy reggelre üde, bársonyos arc mosolyogjon vissza önre a tükörből, úgy mossa meg este arcbőrét gyengéden a Leton-szappan krémszerü habjával. Hagyja rajta e krémes habot néhány másodpercig. Ezután öblítse arcát bőven meleg vizzel, utána közvetlenül hideg vízzel.

és a tanító észrevétlen büszkeséggel már előre nevetett neki.

Pereces is mosolygott.

—> Nagyon egyszerűen. Nagy gondolatokhoz illő egyszerű módon. Fogtam ezt a csúnya sárga mankómat, a kereső társamat. A hónom alá fogtam, kölcsönpénzből volt egy gyenge szövetű uccai ruhám, de teljesen kifogástalan szmokingom és ugyanilyen frakkom, lakkcipőm hozzá és fekete estélyi felöltőm. Ezzel, semmi többel, nekiindultam a világnak.

— No és a nyelvtudásoddal, — segített a tanító.

— Gyerekkoromban is tanultam nyelveket és aztán nagyon ragadt rám. Mi volt hát a dolog nyitja ? Semmi más, csak annyi, hogy a legjobb világhelyeket, fényűző fürdőket és hasonlókat kellett felkeresnem. Cote d’Azur, Montecarlo, Páris, London, Riviéra, és igy tovább. Estére szépen kiöltöztem, a jobb lábam üres szárát feltűnően

í feltüztem, hónom alá a segítőt és be a legjobb mulatókba, éttermekbe, éjjeli helyekre, ahol a világ gazdagjai mulattak. Már a belépéskor is feltűnést keltettem. Leültem magányosan egy sarokba és csendesen nézelődve fogyasztottam. Világjáró emberek, sok angol, amerikai, akik egyedül voltak és dagadtak a pénztől, telve szplinnel ültek mereven. Néha tucatokból választhattam. Öntötték magukba az alkoholt. Éjfél után már elég volt felállnom, bicegnem egyet- kettőt a mankóval, amelyet sohasem hagytam a ruhatárban, vagy ha sehogy se indult a dolog, elejteni a mankót. Egy-két szó angolul, franciául, németül s már invitáltak is az asztalukhoz. Hadirokkant, mondtam a kivánt nyelven, bajtárs, kamerád, én is volj tam a világháborúban, mondta a szplines és már a nyakamba is borult. Ittunk, nagy körbeszédeket tartottam nekik, és ha lord volt, vagy ha dollármilliomos volt, gyorsan eljutottunk a pertuhoz is. A többi aztán már gyerekjáték.

— Milyen gyerekjáték ? —■ kérdeztem

ijedten.

—- Ne ijedjen meg, semmi rossz. Bizonyára lehet ugyan szélhámosságnak tartani ezt is, de ezt már önre bízom .. . Tehát végül, nagyjából igy folyt le, távozáskor, vagy amikor alkalmát láttam, egymás karján, vagy elnyúlva az asztal mellett: „Kellemetlen ez a mankó", mondogattam például. De sokszor mindjárt az uj ismeretség mondta magától : „Miért nem csináltatsz mülábat

magadnak, kedves, kellemes magyar barátom, hiszen ma már olyan tökéletes géplábak vannak?! — „Csináltatnék, drágám" —' mondtam vissza én, —- „de tudod, én csak egy szegény fickó, rokkant főhadnagy vagyok, ami különben teljes valóság is, honnan volna egy ilyen szegény ördögnek pénze méregdrága mülábra, kénytelen vagyok beérni és kinlódni a mankóval, kérlek." Erre aztán holtbiztosán bevágták a feleletet : „Ha meg nem sértenélek, kedves

Józsefem, parancsolj kérlek velem, nagyon szívesen, sőt lekötelezel, ha félre nem érted, de igazán leköteleznél, ha úgy vennéd, ahogy én gondolom," — s már nyúltak is a belső zsebükhöz, csekkönyv, vagy pénzestárca után. Akárhány úgy akarta ideadni a tárcáját, bontatlanul, rá sem nézve, szégyenlősen. „Pardon, drága John,"—■ mondtam erre én, — „a világért meg nem sértenélek a visszautasítással, de ne igy ! Csak az a kérésem van hálával, hogy ne igy,

! egyébként végtelenül lekötelezel. Azonban nézegettem én már egy kitűnő ortopéd- szaküzletet, itt az avenün, sokszor megálltam a kirakata előtt és elnézegettem, itt is van a címe, a névjegye," — és átnyújtottam nekik. —• „Légy kegyes, add föl nála a rendelést és ki kell fejeznem, hogy felejthetetlenül kedves vagy, a mértékre pedig majd bemegyek hozzá én is, örökre leköteleztél." — És erre a körülményes, elegáns elintézésre legtöbbször a nyakamba borultak és úgy köszönték meg, hogy nem értettem félre őket és elfogadtam ezt a csekélységet.

— Azonkívül hogy volt tovább ? sürgette a tanító, aki pedig jól tudta a folytatást is.

—• Egészen egyszerűen. Eddig egy kis lélektanra volt szükség. Tovább már jóformán semmire. Másnap délelőtt a rendelés holtbiztosán befutott az ortopéd-üzletbe. Talán sok száz eset közül egyszer történt meg, hogy elmaradt. Pedig itt a faluban három ilyen müláb árával egy kis házat lehet venni. Minden helyen az első teendőm volt, hogy megállapodtam a legjobb mülábkészi- tővel. Megmondtam neki, hogy miről van szó, aztán tizenöt-húsz százalék a pénzből az övé lett, a többit átadta nekem. Én meg szállítottam a „megrendeléseket".

— És a müláb soha ... örvendett a tanító.

— Soha. Nem készült el soha egy sem. A beszélőképességen kívül éppen ez volt az üzleti siker titka. Már csak a kabala miatt sem csináltattam meg soha egyet sem . . . Éjszakánkint igy dolgoztam. Könnyűnek azért ez a munka sem volt nevezhető, ellenkezőleg. Egy darabig ment simán. Mikor

j együtt volt egy szép summa, mert a nagy rezsi mellett azért mindig takarékosan éltem, egyszerre nem bírtam tovább. Hazajöttem és visszavásároltam apám házát és a földeknek is több mint a felét.

Keményebben nézett maga elé.

— Lehet, hogy mindezt szélhámosságnak is nevezheti valaki. Nem fontos . . . Fáradtan. sőt kimerülve jöttem haza. Néhány hétig boldog voltam, mint a jól végzett munka után szokás. Gazdálkodni fogok, a magam dolgát végzem, életem, nappalom, kenyértörésem egyenes és egészséges lesz. És aztán egyszerre már ez sem ment. Kiadtam bérbe a ki gazdaságot, már harmadik éve, hogy úszom vele, kínlódom, semmit sem teszek a tönkrejutás ellen, hanem ellenkezőleg. Ebül szerzett vagyon, mondhatja valaki, pedig ez sem. igaz. Esténkint itt ülök, ebben a ronda kocsmában, kupecekkel. parasztokkal beszélgetek, eszem, iszom és kártyázom, néha mulatok is. Másként, ezt biztosan tudom, sem bent, itt magamban, sem kifelé, nem tehetem . . . Lehet, hogy nemsokára már csak egy frakkra és szmokingra- valóm marad. Talán akkor megint megpróbálom. felkerekedek, kint a világban ... ismerkedni.

— Másodszor, — mondtam, — vigyáznia kell. mert hátha már majd az ismerkedés sem megy.

— Akkor megint csak kitalálok valamit.

Azért mondtam : Szerezni mi igen. De

megtartani nem !

A sárga mankó eldőlt mellette a pad mellől. Elzuhant a földön, mint valami élőlény. Utána kapott, felemelte, megsimogatta és lefektette a lócára. A tanító á fejét csóválta. Tisztelőén és rosszalóan, egyszerre.