Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)

1935-07-17 / 161. (3713.) szám

4-/ondon,mintPáns örököse Az utolsó öt évben a fényűző nagyvilági élet centruma az angol főváros lett ■ Páris ma a milliomosoknak is drága ■ A divatos „angol* vendéglősök kétharmada olasz London* julius. London az utolsó ti* év alatt lassan átvette Páris helyét elegánda, szórako­zási lehetőség és éjjeli élet dolgában. A válto­zást valószínűleg közgazdasági okok diktálták. Páris lukszusiparainak legjobb fogyasztói az an­golok és amerikaiak voltak, különösen azok­ban az években, amikor a frank-kurzus annyi­ra alacsony volt, hogy egy londoni kishivatal- nok vagy amerikai utazóügynök is megenged­hette magának azokat az örömöket, amelyek a háboruelőtti évek Párisában a gazdagok ki­váltságai voltak. A legutóbbi években ez a helyzet alaposan megváltozott. A frankválság megszűnt, ellen­ben beállott a dollár- és a fontválság. Párist már évek óta öli saját drágasága, ami­nek következtében régi évtizedes nagyvendég­lők csuknak be, a színházakból eltűnt a frakk és a szmoking is csak vendégszerepei, a nagy nyaralóhelyek hotelier-i pedig elkeseredett terveket agyainak ki, régi vendégeik leg­alább egy részének visszaszerzésére. Londonban más a helyzet. Az angol főváros elegancia, „nagyélet“ és fény dolgában messze túltesz a háboruelőtti, vagy éppen háboruutáni Párison. Az elmúlt öt év alatt gombamódra sza­porodtak el az elegáns éttermek és megindult az az éjjeli élet amely Párist annak idején „gai Paris“-vá tette. Most már csak „triste Paris", ellenben uj fogalomként lép fel a „Gay Lon­don". Ez a pezsgő éjszakai élet rátérünk, hogyan), ellenben úgy kell ültetni, hogy a lehetőség szerint távol legyen attól a mágnáshölgytől, aki egyrészt kuncsaftja, más­részt súlyos összegekkel tartozik neki. A va­gyonos bukmékert szintén be kell engedni, de jó távol kell ültetni ölordságától, aki a Turf Club választmányi tagja. Az ilyesmi már magában nehéz dolog; jelen­téktelennek látszik ugyan kőzépeurópai szem­mel, de egy finom londoni vendéglőben leg­alább olyan fontos, mint a jó zenekar, vagy a konyha. Itt említem meg, hogy a háboruutáni Embassy Club étterme közönségének gyakran kitűnő szórakozást nyújtott a kaján tulajdonos­nak az a dévaj ötlete, amellyel a frissen válott házasfeleket „véletlenül" rendszerint egymás tőszomszédságába helyezte ... Aztán itt van a ruhakérdés. Két egyforma Schiaparelli vagy Molyneux ruhamodellt nem le­het egymás mellé tenni még akkor sem, ha elütő színűek, ezeket tehát gondosan el kell válasz­tani. Meg aztán a királyi család tagjai. Az angol Royal Family fiatalabb tagjai, mint ezt mindenki tudja — gyakori vendégei az elegáns vendéglőknek, a legtöbbször váratlanul érkeznek, tehát a leg­jobb asztalok egyikét fenn kell tartani számuk­ra. Ezért lát az ember a „smart" londoni ven­déglőkben mindenkor egy üres asztalt.,, Most következik a „távoltartás művészete". De mennyire „művészet"! Az angol törvény kö­telezi a nyilvános éttermek tulajdonosát arra, hogy beengedjen „minden megfelelően öltözött, józan és olyan személyt, aki hihetőleg ki tudja fizetni a számlát". Ilyen kvalifikációval biró ember Londonban sok van, ez a három jótu­lajdonság azonban még nem elég arra, hogy egy vendéglő elegáns legyen, vagy az marad­jon. Röviden: hogy lehet megszabadulni azok­tól, akik nem válnak díszére a intézménynek? Elsősorban egy diplomatikus ... restaurateur mindig azt mondhatja még akkor is, ha az asz­talok fele üres, hogy minden asztal foglalva van. Ha pedig egy nem kívánatos vendég va­lahogy elkerülte a figyelmét, akkor gondosko­dik arról, hogy lassú kiszolgálás, hideg étel és Ezrekre menő gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára az osztrák Londonban végeredményben részben a gaz­dasági helyzet következménye. Paradoxnak hangzik, de tény, hogy az elegáns londoni vendéglők zsúfoltságát a súlyos adózás idézte elő. Az angol arisztokrácia a háború után kisebb há­zakba költözött, amely már nem alkalmas a ré­gi, erősen formális (és meglehetősen unalmas) viktoriánus dinner-party-ra. Az angol Felső Négyszáz rákapott a vendéglőben való vacso­rázásra, ami drága mulatság ugyan, de még min­dig olcsóbb, mint egy nagy Grosvenor Square-i „ház“-nak nevezett palota, teljes üzembentartá- sa a megfelelő tiz-tizenkét cseléddel. Meg aztán az angol arisztokrácia soha nem félt a nyilvá­nosságtól, soha nem voltak komplexumai, átér­tékeléstől való félelmei és bizonytalansági érze­tei, mint a francia vagy spanyol arisztokráciá­nak — s a kontinens mágnásainak általában... Meg aztán Londonban a háború után kialakult a vendég­lői stílus. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy egy sa­játos angol restaurant-stílus alakult ki. Nem. A franciák ebben még mindig vezetnek — a saját hazájukon kívül is. Az étlap még mindig fran­cia, sőt, a hagyományok, tradíciók is, a pincé­rek legkisebb mozdulataiig. Hanem, hogy a francia, illetve kontinentális vendéglő leg­jobb tradícióit átmentették Londonba. Mit jelent ez a tradíció? Nagyon sokat, majd­nem mindent. A vendéglői ipar egyike a leg­bonyolultabb és legnehezebben megtanulható iparoknak — ezt mindig is tudtuk. A jó étel azonban még nem minden, különösen a jómódú ember számára nem, aki mást is kíván a pén­zéért. Otthon akarja érezni magát vagy még ennél is többet: — jobban akarja érezni magát, mint otthon. Örök életemben bámultam egy-egy nagy lon­doni étterem diktátorát (mert egy-egy Quagli- no, egy Naintré, egy Prunier, egy Ferraro ok­vetlenül megérdemli ezt a jelzőt, ha másért nem is: a legtöbbször háromszáz embernek paran­csol.) Micsoda hallatlan emberismeret, bölcsesség, humor, tudás és ismeret kell egy-egy „előkelő" londoni étterem kormányzásához. Egyesíteni kell magában a gótai almanach szerkesztőjének, egy közgazdasági szerkesztőnek, egy pletyka­tudósnak, diplomatának és egy nagyon bölcs és tiszteletreméltó öreg hercegi inasnak minden tudását és tapasztalatát. Ne tessék azt hinni, hogy túlzók. Mindezekre a dolgokra nagy szük­ség van s ha ezek közül csak egy is hiányzik, a vendéglő adja meg az árát... Például itt van a vendégek foglalkozás szerinti osztályozása F,gy ismert divatszalon tulajdonosát okvetlenül be kell engedni az éttereibe (vannak olyan em­berek is, akiket távol kell tartani, majd később kancellár tragikussorsu feleségét Bécs, július 16. Ma délután temették el óriási részvét mellett a tragikus körülmények között elhunyt Sohusöhnigg Hermát, az osztrák kan­cellár feleségét. A példátlan arányú részvétre jellemző, hogy már a hajnali órákban négyes sorokban várakoztak az-emberek a temető be­járata előtt, hogy elvonulhassanak a ravatal előtt. A ravatal lábánál fekszik a kancellár piros rózsákból álló koszorúja, szalagján ezzel a felírással: „Meiner lieben Frau“. Mellette a kis Kiirt hófehér koszorúja, A kancellár reggel hét órától tizenegy óráig imádkozott a ravatal előtt. Délután háromnegyed négy órakor megszó­laltak az osztrák főváros harangjai és megkez­dődött a temetés, amelyen a kancellár család­ján kívül a kormány valamennyi tagja, a po­litikai, diplomáciai és a katonai előkelőségek teljes számban vettek részt. A temető előtt több százezres tömeg feketéltett. A beszentelési szertartást Innitzer Tivadar bíboros hercegérsek végezte fényes papi se­gédlettel. Szertartás közben az Operaház énekkara egy­házi dalokat énekelt. A koporsó előtt térden állva zokogott Schuschnigg kancellár, akit édesatyja támogatott. A temetőben dr. Peichl apát mondott búcsú­beszédet a sírnál. Nagyszabású nyaraliaiási csereakció Franciaország és Németország között Páris, julius 16. Néhány nap óta érdekes meg-1 beszélések folynak a francia baloldali pártok ve­zetői és Hitler kancellár megbízottja között. A megbeszélések kölcsönös nyaraltatási akció meg rendezésére vonatkoznak. A franciák ugyanis 10.000 Hitler-ifju befogadására nyaralótelepet akarnak fölállítani a francia tengerparton. Ha­I sonló tábort létesítenének francia gyermekek ré­szére Németországban. A megbeszéléseket Daladier megbízásából Bertrand de Jouvenel folytatja. A francia lapok véleménye szerint az akciónak az a célja, hogy Németország és Franciaország között barátságos hangulat keletkezzen. Daladier ugyanis számol azzal, hogy rövidesen kormányra kerül és már most előkészíti helyzetét. Az angol hajóhad is ünnepli a jubiláló György királyt London, julius 16. Solentben. az angol déli tengerpart és a Wight-sziget közötti tengerszorosban az angol anyaországi és földközitengeri hajóhad 111 egysége várja lehorgonyozva a nagy tengerészeti diszfel- vonulás kezdetét, amelyet az angol király uralkodásának 25 éves évfordulója alkal­mából rendeznek. A La Manche-csatorná­ban állomásozó tartalék hajóhad egységei­nek megérkezésével 157-re emelkedett a várakozó hadihajók száma. Ilyen sok angol hadihajó 1914 óta nem gyűlt össze. A király fiainak kíséretében tegnap délután érkezett Portsmouthba s azonnal a királyi hajó fedélzetére szállt. A tulajdon­képpeni szemle kedden kezdődött és szerdán éri el tető­pontját. Ezen a napon a* egész hajóhad gyakorlato­zás céljából kifut a tengerre. A lőgyakorla- toknál éles töltést használnak. Célpontul a Centurion nevű angol csata­hajó és egy drótnélküli távíróval irányzott legénységnélküli repülőgép szolgál. Halálos repülőszerencsétlenség a szemle előtt London, julius 16. A hestoni repülőtéren lezuhant egy repülőgép és kigyulladt. Az utasok közül ketten meghaltak, hatan pedig súlyosan megsebesültek. A repülőgép Spithead-be akarta szállítani az utasokat, ahol ma kezdődött meg a flottagyakorlat, amely a jubileumi ünnepsé­gek csúcspontját képezi. Eddig már több- százezer ember érkezett az ünnepségre. 1935 julius 1T, KDCKÜL. más hasonló figyelmetlenségek elvegyék as il* lető kedvét a hely Jövőbeli szerencséltetésétőL Már régóta izgatott a kíváncsiság, hogy m! lehet egy elegáns londoni vendéglő üzemköltsége ? Most Charles Gravcs, a legügyesebb angol cse* yegők egyike megadja a feleletet egyik könyvé­ben, amelynek diné „Az Öröm Ára" s amely* ben egy tízéves gyermek kíváncsiságával és d<x tektivösztönével igyekszik belátni a londoni élet kulisszái mögé és kíváncsiságát egy véreb cél- tudatosságával elégíti ki. Graves például beszámol annak a híres St. Jamesbeli étteremnek pénzügyeiről, amelyet ki­tűnő olasz tulajdonosáról neveztek el. Ott az évi forgótőke kétszázezer font, ami egy kicsit soknak látszik, amig az ember papirt és ceruzát ragadva, ki nem számítja, hogy mekkora a „re­zsi". A fennemlitett étteremben (kis étterem) száz pincér és „cornmis" teljesít szolgálatot, van ezenkívül hat koktélpincér; tizenketten van­nak a ruhatárban, tíz az irodában és alkalmaz­nak két detektívet is. A konyhaszemélyzet száma negyvenöt, a pincében négyen dolgoznak, három ember ki­zárólag a feketekávénak szenteli tevékenységét, húszán mosogatnak, hatan adminisztrálják a fe­hérneműt, öten dolgoznak a raktárban, három felelős a hors d'oeuvre-ért és öt cukrász az édes­ségekért. Ez majdnem háromszázat tesz ki. Mert alkalmaz a vendéglő egy embert arra a különleges és nehéz munkára, ami abban áll* hogy az illető reggel ötkor el kell hogy menjen a billingsgatei halpiacra és be kell hogy sze­rezze a szükséges viziállatokat. Egy másik a smithfieldi piacra megy a mészárosokhoz. Még szerencse, hogy a gyümölcsöt, főzeléket és 3 virágokat „házhoz hozzák". Ismerve a vendéglő gyönyörű virágdekorációit, elhiszem azt az ada­tot, hogy az évi virágszámla közel ezer fontot tesz ki. Londonban nagyon drága a villany, különö­sen a St. James-negyedben. Havonta kétszázöt­ven fontjába kerül a vedéglőnek. Aztán ott van a belső berendezés kérdése. Nagyon elegáns vendéglőnél nem lehet sokáig kihúzni ugyanazzal a dekorádóval. Az embe­rek megunják a legszebb és legdrágább dolgo­kat is. A kérdéses restaurant öt éve van nyitva és azóta nem kevesebb, mint kétszer díszítették újra. Az eredeti berendezés tizenkétezer fontba került, első átalakítás tizennégybe s a máso­dik ismét tizenkettőbe. ­Kétezer font értékű üveget és porcellánt tőrnek évente ebben a vendéglőben. Egy ilyen „finom" he­lyen természetesen csak mosolyognak, ha a vendég eltör egy poharat vagy kiégeti a díványt a cigarettájával. Ilyen körülmények között az évi kiadás kö­rülbelül nettó tízezer font. Ebben nincs benn® a dekorációs költség és nincsenek benne a pin­cében lévő borokba fektetett holt tőke kamatai sem. Apropó, az uniformisok (micsoda hosszú puderkék felöltője és aranyszalagos cilindere van a portásoknak) évi ezer fontba kerülnek. Miután az ember számításba vette a zenekart, amelyről azt rebesgetik, hogy heti százötven fontba kerül és a kabarészinészeket a kétszáz­ezerfontos évi forgótőkéből nem lehet többre, mint nyolc-kilenc százalék jövedelemre számíta­ni. Még akkor sem, ha arra gondolunk, hogy egy ilyen vendéglőben egy úgynevezett első elő­étel, tekintet nélkül arra, hogy füstölt lazac, vagy csak egy szelet dinnye: négy-öt pengőbe kerül. Egy ilyen restaurateurnak Óriási tapintattal kell rendelkezni Mosolyogni kell tudni, amikor a vendég, hogy megmutassa, hogy mennyi mindenről van tudo­mása, kijelenti, hogy az vagy az az étel nincs jól csinálva. Az elegáns londoni vedéglök tulajdonosai ál­talában azt mondják, hogy a legtöbb panasz löncsidőben érkezik hozzájuk. Mintegy hetven százaléka az összpanaszoknak. Ebédnél már jobb a hangulat, akkor már nagyon ritka a pa­nasz. viszont szupé alatt a legnagyobb ritka­ság, hogy valaki panaszoljon. Ennek okául azt hozzák fel, hogy a legtöbb ember jobb hangu­latban van este, mint délben, vagy délután. London elegáns vendéglői majdnem kivétet nélkül külföldi kezekben vannak. A legtöbb restaurateur azonban nem francia, mint gondolná az ember, hanem olasz, ök te­szik ki az angol vendéglőtulajdonosok hetven százalékát. Az angolok száma elenyésző és az angolok ezt nem bánják. Nagyon jól tudják, hogy az ilyes­miben a kontinentális ember a mester, különö­sen a déliek, r

Next

/
Oldalképek
Tartalom