Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-14 / 159. (3711.) szám
fi T>RA:GAlA\\GVARmRMP 1935 julitis 14, vasárnap* VÁcis Ida: TacUas Jtnce Ezt a hangzatos címet írtam egykor egy könyv fölébe, amelyben csak üres lapok voltak. A könyvben ma sincs semmi. Amikor először utaztam Parisba, akkor szereltem föl magamat e könyvivel. Akikor sokan mentünk Parisba „iimpresz- szióért!“ Egy magyar költő érkezett meg onnan és akkorát ütött a lantjára, hogy zengett- harsogott tőle minden. Aniulás, szitok, tömjén járt a nyomában. Ady Endre. Én is elmentem Párásban. Hamar hazajöttem. Volt annyi önkritikám, hogy nem irtaim a naplóba semmit. Mert nem volt mit. De most, hogy főinyitottam a meg nem irt naplót, az az érzéseim, hogy ezek az üres lapok mégis beszélnek. Mégis: van valami mondanivalóm! Sosem érdektelen, mit lát egy ember, amikor először van egy városban. Apró kis emlékek „füstösek, tarkák, furcsák, biborak“ szinesi- tik be e meg nem irt lapokat. * Az első benyomásom csalódás volt. A Rue Strassbourg, amely a város szivébe vezet: tipikus külváros, harminc évvel ezelőtt meg éppen nem tett különb benyomást, mint egy nagy olasz város hangos, forgalmas uccuja. Színes kavarodás, az első autóbusz, amelyet életemben láttam, az uccán mindenütt szertedobált színes papírhulladékok. A konfliskocsisnak, amely bennünket fuvarozott, piros cilindere volt. Egyszerre megálló ttunk! Temetés keresztezte az utunkat. A temetés gyors tempóban haladt, mintha rohannának a halottal. Mindenki levette a kalapját. Én is, meg a barátom is. Én szájtátva bámultam a rohanó halottaskocsi után. Ebben a pillanatban egy fiatal, csinos, nevető szemű lány megállóit a kocsink mellett és megfogta az orromat. És azt mondta: vigyázzak, mert úgy bámulok, hogy még leharapom. Ez volt az első érintkezésem párisi nővel. * A szállásom természetesen a Quartier Latinban volt, mert ez volt akkor a romantikus. Rue de Sommerard kilenc szám alatt. Két hétig a tavaszi felöltővel takaróztam, mert takaró nem volt az ágyon, én pedig nem tudtam megmagyarázni, mit akarok, mivel nem tudtam franciául. Két hét után derült ki aztán, hogy volt takaró, de be volt dugva két oldalról a matrác alá. Akkoriban nagy apacsvilág volt Parisban. Midenkit remegésben tartottak ezek a zsokésapkás, bekötött nyakú sihederek! Egyszer éjszaka én is találkoztam kettővel. Előírás- szerű, félelemgerjesztő ruházatban, zsebre- dngott kézzel jöttek felém. Amikor közelembe értek, egy kicsit a fal mellé húzódtam. Akikor hallottami, hogy az egyik azt mondta: — Ha átmegy Debrecenbe, tiszteltetem a Mariskát! * Párisi szerelmem egy szép, ifjú trafikos- kisasszomy volt. ügy hívták, hogy Jeanne Bullier. A St. Germain boulevardon volt a trafikjuk. Udvarlásom annyiból állott mindössze, hogy integettem neki, erre ő visszaintegetett, pár szót gagyogtam, erre ő kedves mosollyal kijavitgatott. De azért megértettük egymást, mert egy húszéves ifjú ember s egy tizenhatéves leány könnyen megérti egymást, pláne Párisban, amikor virágos a város és virágos a Bois de Boulogne. Egyszer elengedték a szülei kirándulásra velem, mert nagyon vigyáztak rá és gondosan nevelték. És én fölvittem az Eiffel-torony tetejére, ahol akkor éppen harmadszor voltam. Csendélet a tarion Irta: Menyhért Sándor Rostó János felemelte kaszáját, megfordította, aztán egy picit rátámaszkodva pihent meg a rendek között. Bő ingujját végighuzta izzadt homlokán balkezével és egy füst alatt mindjárt bele is trombitálta orrát. Visszanézett. Felesége lemaradt mögötte a markokkal. Fiatalasszony volt pedig, erős, egészséges munkáratermett, már rég ott lehetne az ura nyomába, ha szivvellélekkel dolgozna, mint az ember. Dehát nem ember az asszony. Sohsem szeretett dógozni az ilyen izomtalan néimber, nem szívleli, hogy hátához tapadjon a vászon ing a hajlongásban. Inkább guggolva csinálja kévékbe az eihullajtott életet, ahelyett, hogy meghajtaná hátát és lépve-szedve, szedve-lépve haladna az ura nyomába. Nadehát mondom, hogy nem ember az asszony. Sohsem szeretett dógozni az ilyen izomtalan némber. Inkább azon jár az a rövidke esze még a mezőn is, hogy mélk szalagot kösse majd a petróleumozott hajába vasárnap, ha misére kongat a félszemü Balog Tódor a toronyba. Na jó, jó, nem mondom!, azér mégis csak jó az asszony a háznál, mer... már amék jó és a háznál... de másutt, pláne a mezőn ... megette a fene a dógát... így vélekedett Rostó János a csupaszarcu, bajusztalan emberteremtvények felől, mialatt fenőkövét huzigálta kaszája élén. Egyet köpött, kettőt húzott, egyet köpött, kettőt húzott ide-oda a pengén. Zsiu-zsin, zsiu-zsiu, danoltatta a kő a kaszát és a messzi fénylő hegycsúcs, tán a Tátra mostohafia, mely leszakadt szülője kebléről, szorgalmasan utánozta a munka énekét. Ezalatt beérte az asszony az embert. Felemelkedett előtte, kidüllesztette elsőrészi gömbölydedségeit, hogy ropogtak bele a csontjai, nagyot fújt, aztán kinyitotta a száját: — Lassan csinájja kend a dógát. Megin beértem ... Most tetvészked'hetek itt, mig újra elhoLlajt egy-két szálat... így az asszony, amék mondom, hogy nem ember. Rostó János felhúzta görbe szemöldökét, majd ott mozgatta, ahol már a haja kezdődik. ELébb úgy gondolta, hogy egyszerűen megsuhintja kaszáját és műiden gondolkozás nélkül lenyisszantja az asszonyt a lábáról. Csakhogy gondolkozott és ez volt a baj. Ezért nem jó, ha mindig gondolkozik az ember, így hát az esze után igazodva meglóbálta balkezét, kis svuingot vett belé, aztán férfiúi erővel odacserditette bütykös tenyerét, ahol sör bének kellett volna nőnie, ha embernek l születik az asszony. Pofon durrant a mezőn. A messzi fénylő hegycsúcs, tán a Tátra mostohafiia, mely leszakadt szülője kebléről, kétszeresen adta vissza a megérdemelt csattanót és a félkilométerrel odébb kaszálgató Púpos Esvány, akit egyébként süketnek tartottak a faluba, odafordult a sógorához és ijedten mondta: — Jó lösz igyekezni, hé! Asziszem esőt kapunk, mer cefetül dörög ... Pediigihát mindössze egy pofon volt a dörgés. Mindössze egy, holott többet is érdemelt volna az asszony, legalább hármat. Esőfelhő seholsem volt látható. Sőt, a nap méginkáibb nekitüzesedve tűzött le a tarlóra. Égette az asszony arcát. A pofon is. De-nem szólt egy árva szót sem, ugylátszik tudatában volt annak, hogy megérdemelte, amit kapott, mert pillanatnyi szédelgés után hirtelen lehajolt, elrejtette arcát és nagy sebbel-lobbal szedegette a kövér kalászokat, amit a szédelgés ideje alatt vágott rendre Rostó. Nem guggolt többet az asszony. Hajlongott, egyet lépett, szedett, lépett-szedetb, úgy haladt az ura nyo máiba és vászoninge a hátán lassan kezdett átizzadni. Rosté uram meg egykedvű fütyörészéssel suhogtatta szerszámját, köpött is minden sor után, aztán jónak vélte gyorsabban járatni kaszáját, mert az asszony állandóan a sarkában volt. Jót tett a pofon. Nem is beszéltek egy szót se délig. Csak mikor ebédre kongatott a toronyba a félszemü Balog Tódor, akkor szólalt meg az asszony: — Dél van. Az ember kiköpött, túl a vetésen. — Ühüm — válaszolta a négy betűt, ami már bőbeszédüségszámba ment nála, mert inkább cselekvő természetű ember volt, mint ezt a fenti pofon is igazolja. Aztán felvetette vállára kaszáját és megindult a „Rostóbükk“ irányába. Azért hívták Rostóbükknek azt a kivénhedt tölgyet, am:i ott terpeszkedett nagylomhán a két föld határán, mert mindig az alá dűlt Rostó János, ha a forró nap elernyesztette izmait. A hüslevalü tölgy alatt Amulva nézett körül és bevallotta, hogy párisi lány létére most van először az Eiffel- toronyban. Kissé gúnyosan és fölényesen mosolyogtam, de azonnal abbahagytam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy én húsz évig laktam Debrecenben és sose nem voltam a Hortobágyon! Az első reggel nagy meglepetés ért. Láttam a tuilleriák kertjében a híres „madárembert!“ Ha nem a saját szemeimmel láttam volna, ma se hinném. Szikár, munkásküilsejü ember ült a csodaszép kert egyik padján és körülötte, mellette, rajta, a fején, a vállán, a levegőben csipogó verébsereg. A verebek jóban voltak vele, komáztak vele, kórusban csipogva feleltek halk füttyszavára, a tenyeréből ettek, a levegőiben kapdosták el a kenyér- galacsinokat. * Párisban ültem először autótaxiba. Beültem a barátommal és végigtaxiztunk a Szaj- naparton. Nem láttunk a város panorámájából semmit, mert szűkösen lévén anyagiakban eleresztve, folyton csak a taxit figyeltük, néha oldalba lökve egymást: — Nézz oda! Már megint ugrik! * Az Avenue d’Operán láttam az első nagyon kifestett nőt. Szalmasárga volt a haja, kék a szemehéja, cseresznyepiros az ajka. Épp olyan meglepetéssel néztem, mint a múlt napokban, társaságban, egy kedves és szép ifjú hölgyet, aki neim volt kifestve! * Paristól mégis kaptam valamit. Egy novellatémát. Gyönyörű asszonyt láttam az Opera egyik páholyában, egyikét ama föltűnő jelenségeknek, akire gyakran visszatér gondolataiban az ember! Két ur volt vele, két markáns arcú ur, egy öreg és egy fiatal. A fiatal hallatlanul ideges volt, sokat beszélt a hölgyhöz, aki láthatóan unta. Az asszony előtt hatalmas fehérrózsa csokor volt. Pár nappal ezután a Passy-i temetőben kóboroltam. És láttam egy temetést, a koporsón láttam egy fehérrózsa csokrot és a koporsó mögött láttam haladni az operaházban látott öreg urat. Ezt a két képet aztán kellő fantáziával ki- bővitve megírtam. A novellát azután közölte egy előkelő pesti újság. Ez volt az első nyomtatásban megjelent elbeszélésem. * Aki Napóleon sírját az Invalidusok kupolája alatt látni akarja, annak le kell tekintenie arról az erkélyszerüen kiképzett építményről, mely a császár sírja fölött magasan körbe fut. Valaki igy magyarázta az okát: — Ha valaki látni akarja Napóleon sírját, annak meg kell hajolnia. SZENES ERZSI: A kórház balladájából Dr.Fischer Aladár pr .k Az a lombos fa mely szinte lehajlik a mütő ablakán most maga az élet, s engem e halotti ingben mintha a sírba tennének, s a zöld kis falevelek <* mintha anyám kezei lennének s integetnének a messziből, de már kihagy az eszmélet s a halál keze fogja a szivem. Még számolok, de már zöld vonatokon rohanok valahol az éjben. Oh micsoda sziklák és szakadékok. Ki szakított igy ki engem az anyám öléből, miért lebegek igy az űrben, mik ezek a zöld fények, tán zöld-ernyős gázlámpák égnek s miért olyan zöld az ég? A félelem éles mint a kések felébredek-e még? De a vonatok már tovább száguldnak — most egy szépséges szigeten állok hol úgy nyílnak a tulipánok mint Hágában, ahol egyszer jártam régen és őt is látom és hivom, hívom akit szerettem, most leszakadt a föld a nap, a hold és a csillagok egyre lejebb zuhanok s már egészen lenn vagyok a mélyben. pár percnyi pihenő után uj erőre kapott az ember és kettőzött szorgalommal folytathatta munkáját. A szomszédok respektálták a tölgyet. Az alá csak Rostó uram keveredhetett le és innen származott a „Rostóbükk“ elnevezés. Füles-fedeles . kosárból került elő az ebéd. Paprikásszalonna vagy negyedikiló, szikkadt félkenyér még a multhónapi sütésből, öt-hat fej fiatalhagyma, azaz hogy csak fiatalnak becézték, mert még tavasztól fonnyadt kikötve az udvaron és a nap azóta úgy megérleite, hogy minden szégyenkezés nélkül vereshagymának is mondhatták volna. Bugylibicska bujt elő a fán függő zsiros lajfblzsebből és pillanat múlva úgy eltűnt a szalonna Rostó uram bendőjében, mint a kevés pénzmag a ládafenékről, ha gelencsér vetődött a faluba. Az asszony ott feküdt a szúrós tarlón. Nem, evett, behunyta a szeműt és keresztülfonta karjait a feje alatt. Jólakottan nézte az ember egy ideig. Megszólalt; — Mér nem zabálsz? Nem nyitotta fel a szemit az asszony. Meg se mozdult fektében: — Nincs gusztusom rá ... — Szalonna sincs — mondta az ember. — Megettem mind. Az asszony átvetette a lábát a másikon. — Váljék egészségiére! Kellett ez a kis beszéd az embernek az ebédutáni emésztéshez. Meg aztán szégyellte is egy kicsit, hogy bevágta mind a szalonnát. Az asszony legfeljebb hagymát ehet kenyérrel, ha megszólal majd a gyomra, mert más nem maradt a kosár alján. Nem tudta nyugodtan szívni a kapadohányt. Áthunyoriibott az asszony felé: — Tán a pof miatt? Kisvártatva szólt vissza az asszony: — Rég elfelejtettem... — Akkor jó — mondta az ember és szorgalmasan bodorogtatta fogai közül a büdös kapafüstöt. Pihentek. A nap teljes erejével szórta a meleget a tarlóra. Megállt az ég közepén és ugylátszott, nincs is kedve továbbmenni onnan. Csáki égett, égett és perzselte a mezőt, még a Rostób'jkk hős levelei is átforrósodtak és le- lehellték az átszűrt, tompa meleget az árnyékba. Izzadtságcsepp gurult végig Rostón. A homlokán pattant ki, megindult és végiggördülve a balszemöldök felett egyenesen beleszaladt az ember szájaszegletébe. Megfordult az asszony felé: — Kis váz kéne ... Messze-volt a viz. Kis csermelyféle görge- dezett a hegy lábánál. Kell hozzá jó tíz perc, mig ebben a forróságban oda-vissza tér az ember. De az asszony egykettőre itt volt a kanoséval, még ötpercig sem tartott az ut. Hozta a jó hideg forrásvizet és szó nélkül letette az ember mellé. Kétkézre kapta Rostó a kancsót, mint a boroskupát szokás, kicsit felhajtotta derekát, a viiz bugyborékolva szaladt le száraz torkán. Csettintett utána és valami olyan csúszott ki a száján az asszony felé, amit még soha életében nem ejtett ki. Ezt mondta; — Köszönöm. Az asszony már újra ott feküdt a tarlón. Most hirtelen felkapta a fejét, elámult a szón, aztán megfordult és belevihogott a földbe. Csendesen nevetett, hang nélkül, az ember csak abból állapította meg, hogy mozogni látta az asszony vállát. Dühös lett. — Mit vihogsz? — Semmit. — Azér... Mióta él, nem beszélt egy nap ennyit az ember. De ugylátszik, bele is fáradt a nyelve, mert szemébe húzta zsiros kalapját és hátat- forditott az asszonynak. Szunyókálni próbált egy sort. Nem ment. Csak izgett-mozgott, fészkelődött a fa alatt, mint akit piszkál valami belülről. A pofon piszkálta. Pedig nem 5 kapta, ő adta és mégis. A fene látott ilyet... csak nem bünbánat? Vagy mégis? A roséebib tudja... Negyedórányi idő után lassan felkelt. A mező már újraéledt, a messzi fénylő hegycsúcs visszhangozta a kaszák énekét. Zsiu- zsiu, zsiu-zsiu, dolgoztak a kövek a pengéken. Az asszonyra nézett. Az elszenderedett a letarolt mezőn, arca a nap felé nézett és egyik öldalán erősen vörös lőtt. Most már szégyelte, hogy megütötte az asz- szonyt. Nézte. Melle erősen dolgozott, mint egy fújtató. Valami belső kényszer hajtotta, mikor lehajolt hozzá és szalonnás-hagyimás lehelletét a vöröslő foltra fújta. Mosolygott az asszony szendergésében, ki tudja, miit álmodhatott, mert mikor a férfi lehajolt hozzá, füle éppen az asszony szájához ért és hallani vélte, amint ezt susogta bele félálmában: — Vén lökötő ..,
