Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)
1935-06-27 / 146. (3698.) szám
b 4 1935 jtmius 27, csütörtök. Esős nap fürdőhelyen ■ Seherezádé m Tudás és tudatlanság ■ ■ A duhaj orvos A tábla is halálra ítélte Matushát Budapest, jtmius 26. (BwJapestö sawr- bessföséjglfazk teáetfoffifjetentése.) A Mafcnska ügyében tartett táblai tárgyalás szerdai napján a bíróság elutasította a bizonyítás kiegészítésére vonatkozó valamennyi indítványt A rédé ^semmiségi panaszt jelentett be azzal az indokolással, hogy Matnska szemmel láthatóan elmebeteg és elmegyógyintézetben van a helye. A perbeszédek megtartása ntán Matuska az utolsó szó jogán szólalt lel és zavaros, összefüggéstelen mondatokat mondott. A bíróság ezután Ítélethozatalra vonult vissza és rövid tanácskozás után még a délelőtt folyamán kihirdette az ítéletet, amely szerint a királyi tábla a törvényszék halálos ítéletét helybenhagyja. Matuska az ítélet hallatára fölindultán kabátját kezdte tépdes- ni, majd eszelősen nadrágját feJgyiirte a térdéig és közben artikulátlan szavakat mormolt Matuska nem kíván kegyelmet A táblai ítélet indokolásában megállapítja, hogy a-z orvosszakértő több napig együtt volt Mafcuskával, hogy megfigyelje elmeállapotát s megfigyelésének eredménye az volt, hogy Matuska jogi értelemben teljesen beszámítható 6 legföljebb erkölcsi szempontból szenvedett ki- eebb-nagyobb defektusban. Különben Matuska anyagi ügyeit mindig rendkívül négy körültekintéssel intézte. Az ítélet indokolásának föl olvasása után az elnök odafordult Ma tusikához: — Megértette az Ítéletet? Matuska felugrik, katonásan összecsapja 'bokáját s harsány hangon kiáltja: — Megértettem kérem. Annit a védőm bejelent, ahhoz én is csatlakozom. Elnök: Káván kegyelmet? Matuska: Nem kívánok. Úgyis már előre elvették tőlem vitézségi érmemet, ami annak a jele, hogy amugysem kapnék kegyelmet. — Egyszóval nem akar kegyelmet? — kérdii újból az elnök. — Nem! — mondja Matuska szinte kiabálva. Dr. Lévay védő bejelenti, hogy semmiségi panasszal él e egyben kegyelmet kér védence számára Észrevett ed-e, hogy nyáron fürdőhelyeken és nyaralótelepeken az országos eső első napján milyen nyájas mosollyal köszönt a vendéglő vagy a szálló tulajdonosa, aki egyébként észre se vett, amikor az erdő és víz fényben ragyogott s vendégei baktériumok módjára szaporodtak ? Ezen a szürke, locs-pocsos napon az ő elkényszeredett mosolya óhajtja számodra pótolni a verőfényt, amely nélkül vendégei mind meg- szökdösnek. Ekkor veszi meg szegény azt a kötelet, amellyel majd később, a huszon- harmadik esős napon a gazdasági válságra és fizetésképtelenségére való tekintettel csöndesen fölakasztja magát valamelyik elhagyott fürdőszobában. * A tengerparton van egy villa, melyet mindenki irigyel és csodál, a Seherezádé. Hatalmas falak őrzik magányát. Ezeken senkise láthat be. Csak csillogó kék-arany kupolái nyúlnak ki s márványtornyai, melyeket a távol napkelet Ízlésében épített egy építész, aki — bizonyára busás tiszteletdij ellenében -— az Ezeregyéjszaka regényességét akarta a földre varázsolni. Egy bankár szokott itt nyaralni, néhány hétig. Az ő tulajdona és ábrándja ez a villa s éppoly nagyzoló, szerénytelen és üres, mint a gazdája. Évtizedekig álmodozhatott róla, amíg ködös, nagyvárosi délelőttökön hivatali íróasztalára görnyedt, telefonozott, üzleteket kötött, egyetlen tollvonással megsemmisítve a gyámoltalan szegénység sok jámbor szándékát és évek óta dédelgetett vágyát, de közben megvalósította ezt az akaratát, szintén egyetlen mozdulatával, amikor telefonkagylóját leemelve, az építésznek megbízást adott a Seherezádére s beleépittette mindazt, amit meddő életében a költészetről, a művészetről képzelt, felnövelve az egyedüllétet, elrutitva és személytelenné téve magát a tengert, magukat a Fákat is, az egész természetet, A borzalom, az undor és kétségbeesés fog el, valahányszor elhaladok e zsúfolt, ízléstelen, márvánnyal kirakott napkeleti álom mellett. Rossz költeményekhez hasonlít, melyeket műkedvelők cifráznak föl tartalmatlan élményeikkel, olcsó szóképeikkel. Ezeket azonban éhenkórász költők Írják s legalább össze lehet tépni. Milyen szörnyű is, hogy a pénz megvalósíthatja siralmas ábrándját s az szilárd anyagával örökre itt pöffeszkedik előttünk, * Olvastam egy nagy, európai hirü tudós nyilatkozatát, aki hosszú munkás életében folyton búvárkodott, előre vitte a tudományt s a maga területén valóban maradandót alkotott. Milyen félénk és óvatos minden mondata. Ha állít valamit, a következő mondatban helyesbíti vagy vissza- szivja. Az, aki kérdezgeti, tájékozottabbnak rémlik. Ö tűnődve felel a kérdésekre. így van, talán, de lehet másképpen is. Semmit se tudunk bizonyosan. Egy szemer az, amit a kutatás kiemel a bizonytalanságok végtelenéből s a tudomány úgynevezett diadala elenyésző semmi ahhoz a kétséghez képest, mely minden oldalról körülvesz bennünket. Ha magamra gondolok, az én munkásságomra és tapasztalatomra, melyet egy életen át szereztem az írásra vonatkozólag, szintén ezt érzem. Egy érettségiző jeles diák, aki bátran, folyamatosan és nem is ostobán beszél a költészet céljáról, a szépségről, vagy a verstan egyik-másik kérdéséről, sokkal határozottabb és szabatosabb, mint én volnék, ha leültetnének abba a val- latószékbe. Nálam a tépelődés elködösitette azt, amit tudok. Sokszor már azt se vagyok képes eldönteni, hogy mi a szép és mi a rut. Nem is ehhez a jeles diákhoz hasonlítok én, hanem ahhoz a diákhoz, aki fütyült a tárgyára s tanulás helyett labdát rúgott és lányokhoz járt. Azt hiszem, hogy az igazi tudás a külső megnyilatkozásában nagyon hasonlít a tudatlansághoz, ♦ Jules Gaultier „bovaryzmus“-nak nevezi lelkűnknek, azt a mélyen gyökerező hajlan-< dóságát, hogy a társadalmi formáktól megszabott, szokványossá merevített életünkkel sohase vagyunk megelégedve s titokban mindannyian valami más életet óhajtunk élni, nagyobbat vagy kisebbet, de mindenesetre különbözőt a rendestől s csak akkor vagyunk igazán boldogok, akkor élhetjük ki magunkat, ha hébe-hóba megvalósítjuk a szerepcserét és az idegen, megálmodott szerepet játszhatjuk. Hogy mennyire igy van ez, azt napról-napra tapasztalhatjuk önmagunkon és másokon. Nem tudjuk, hogy mi lakozik egy emberben. Orvosbarátom múltkor ezt mesélte valakiről: *— Csöndes, zárkózott ember volt ez a kartársam. Közöttünk élt a kórházban, kitünően teljesítette kötelességét, de sohase tárulkozott ki előttünk. Ha megkérdeztük tőle, hogy mint van és ő azt dörmögte, hogy „jól“, az már a bizalmaskodás legnagyobb foka volt. Többnyire nem is felelt. Munkája végeztén elvonult agglegény-szobájába s ott írogatott valamit. Hogy mit, azt nem sikerült megtudnunk, mert semmit se közölt se a nyilvánossággal, se mivelünk. Már elmúlt negyven éves és én körülbelül tizenöt esztendeje laktam, étkeztem vele minden áldott nap, anélkül, hogy bármit is sejtettem volna felőle. Egyszer télen, vasárnap este künn sétálgattam a legsötétebb Ferencvárosban. Megálltam egy kurtakorcsma előtt, ahol citerások muzsikáltak s a vörös abrosszal teritett asztaloknál kocsisok, kofák ettek-ittak. Bekukucskáltam az ablakon. Tátva maradt a szájam. Az én barátom, a szótalan, titokzatos kartárs ingujjra vetkőzve csárdást ropott egy tenyeres-talpas asszonysággal és jókedvében rikkantgatott. Sokáig néztem, dermedten. Természetesen sohase mertem neki említeni. Másnap reggel találkoztam vele a kórház folyosóján. Fehér köpenyt viselt, felsőzsebében sziv- hallgatót s néma főbólintással viszonozta üdvözlésemet. Ismét a régi volt. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, A KODHALÁSZ AIEX G&BBFF BÜÜÜGYI REGÉNYE 22 XIV. FEJEZET. Sanford Montague panaszkodik, A Downing Streeten nagy feltűnést keltett Bürke kapitány megjelenése, mert amióta otthagyta a külügyi hivatalt, feléje sem nézett a komor épületnek és ott már régen számoltak azzal, hogy az angol külügyi szolgálat ezt a tehetséges, ötletes és hihetetlenül vakmerő embert végleg elveszítette. Meglepetés tükröződött Sanford Montague arcán is, amikor Bürke benyitott hivatali szobájába. Sanford Montague, mint aki a háború előtti években és a háború alatt a Coun- dl of India tagja volt és azóta is többször megfordult Indiában, most nem az indiai ügyekkel, hanem Oroszország dolgaival foglalkozott, de tájékozódást nem veszítette! el és Bürke kapitány jó helyen tapogatózott, amikor hozzá fordult, — Mi szél sodort erre, mifelénk, édes öregem, — kiáltott fel Montague, amikor a hatalmas aktacsomagból felpillantott és meglátta az Íróasztala mellett álló Bürkét. A kapitány nem várt arra a felszólításra, hogy foglaljon helyet. Tudta, hogy a Foreígn Office hivatali szobáiban nem gyakoriak a magánlátogatások és igy a magasrangu tisztviselők sincsenek hozzászokva a vendégek fogadásához. Fél- retolita tehát az íróasztal melletti bőrszéken nyugvó poros aktákat, leült és azon nyomban szivart húzott elő a zsebéből, amelyre rágyújtott. — Édes öregem, szükségein van néhány személyi adatra. Előre is kijelentem, hogy vess félre minden hivatali nagyképűséget, ne hivatkozz á titoktartás szentségére és úgy tekints engem, mintha most is a Foreígn Office szolgálatában 'állanék. Mert közérdekű^ dologban járok el és ha a bürokratizmus ezernyi akadályt tornyosát elém, mozdulni sem tudok ... — Miről van szó? — kérdezte Montague és akarata ellenére is hivatalos színezete volt hangjának. — Arra kérlek, mondj el mindent, amit személyes tapasztalatod'révén Abdullah Khargi hercegről tudsz. Ismered öt személyesen? Persze, ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Montague nagyot sóhajtott. — Hogy ismerem-e? Azt hiszem, tulon-tul jól ismerem és ha abbahagytam az indiai dolgokkal való foglalkozást, abban valószínűleg őfenségének van a legnagyobb része. Pedig nem mindig volt vele ennyi baj. Amig Indiában élt, nagyon csöndes és jámbor ember volt. Két dolog érdekelte csupán égen és földön: a nő és a drágakő. — Igen, erre akarlak kérni. Beszéld el vele való ismeretséget, összeköttetésed. Sanford Montague csontkeretes pápaszeme mögül fürkészve nézett Búikéra. Ismerte az emberét nagyon jód és tudta, hogy ha Captain Burkénak adatokra van szüksége, akkor emö- gött valami nagyon komoly dolog rejlik. Tudta azt is, hogy ezelőtt az ember előtt nyugodtan is beszélhet, mintha a sírra bízná mondanivalóit. — 1913-ban ismerkedtem meg a herceggel fi- rozpuri udvarában, egy fényes ünnepségen. A herceg egyike volt azon kevés felső fejedelmeknek, akikkel az indiai államtitkárnak és a magas Council-nek nem sok dolga akadt. Igazi epiku- reista, beérte azzal a gyönyörűséggel, amit udvarának örömei nyújtottak, éveken át ki sem mozdult Firozpurfoól. Mondják, hogy oxfordi tanulmányainak befejezése után egy pillanatra sem hagyta el székhelyét. Nem nyugtalanította a radzsák utazási szenvedélye. Nem politizált, nem vett részt összeesküvésekben, nagyon kevés dolgunk volt vele és sohasem kellett kiküldeni hozzá valami kivételes képességekkel rendelkező ágenst . A háború idején kissé szem elől is tévesztettem, ugyan mi dolgunk lett volna egy radzsával, aki csak szenvedélyeinek él? Egyszerre aztán minden megváltozott. Ha jól emlékszem, ez 1917-től datálódik. Egy európai került az udvarába, titokzatos valaki, akiről ágensünk nem tudott meg semmit, mert a herceg szinte lakat alatt tartotta, mint legdrágább ékköveit, vagy legféltettebb asszonyát. Ettől az időponttól kezdve a firozpuri udvar közponja lett az intrikáknak, a veszedelmeknek. Szinte megkönnyebbültünk, amikor a radzsa 1922-ben felkerekedett, európai körútra indult és aztán végleg Londonban telepedett meg. Otthagyta kincsestárát és asszonyait, csak egyetlen kincsét hozta magával, Fatimát, egy csodálatos szépségű maláji lányt. — És mi történt az európaival? Eltűnt a szemetek elől? — Amilyen titokzatosan bukkant fel a firozpuri udvarban éppen olyan nyomtalanul tűnt el, amikor a herceg otthagyta Indiát. Soha nem tudtunk a közelébe férkőzni, kilétét, személyazonosságát megállapítani. Csak különböző mondákra, legendákra támaszkodhattunk. Ech Aehmed nevű testőr besugása szerint a rádzsa hatalmas laboratóriumot építtetett az európainak és ugyanebben az épületben helyezte el lakosztályát is. Pazar kényelemben tartotta emberét, de azért tulajdonképpen úgy élt ott, mint a rabmadár. Csodálatos szerkezetű gépei között sürgött-for- gott egész nap, hatalmas kohók árasztottak ebben a laboratóriumban pokoli meleget. Ahmedtől tudtuk meg ezt és Adhmed másnap halott volt. Kigyótnéreg ölte meg, gyakori halál ez Indiában ... •— És a herceg itteni élete? — Egészen ellentéte a fixozpurraak. Hogy ember ilyen gyökeres változásom menjen át életének derekára, szinte egyedülálló. A passzív természetű epikureistából egy aktív, örökké mozgó, nyugtalankodó ember vák. Teljes hévvel vetette magát bele a közszereplésbe. Mindenütt megjelent, ahol bármilyen ürüggyel szerepelni lehetett. Bőkezűsége még egy indiai né- bobnál is szokatlan volt. Hogy egyebet ne mondjak, huszonhat kórházat alapított itt a szigeten és Indiába küldött adományai hallatlan összegeket tiesznek ki. Nem hiszem, hogy Carne- gien és Rockefelleren kívüli valaha te ember többet áldozott volna a közért. Eszid tennésaeteaen el is érte a célját. Lehetetlen volt őt tudomásul nem venni és mellőzni. Mivel állandóan Londonban ütötte fel a tanyáját, az indiai fejedelmek kamarája titkárául választotta és azzal, hogy Őfelségének, India császárának tiszteletbeli testőrkapitánya lett, megszerezte az udvar- képességet is. A legdivatosabb ember volt a szigetországban, de a francia Riviérán is. Istállójának színei győzelmesen futottak valamennyi der- byn./ Lord Hidesgale Perikieséért ötszörös árat adott, mint amennyit a lord kért. A lapok tele voltak bolondságaival és ő minden újságírót fe- jedelmileg jutalmazott, ha irt róla. Ö maga is két képes magazint alapított, amelyek jóformán udvari lapjai, mert mind az őrá vonatkozó képekkel vannak tele. Mindent bőkezűen finanszíroz, amiből a reklám fénye ráhullthat: hat földkörüli repülést, három sarki expedíciót szervezett, laboratóriumot állított fel a halálsugaras sviháknak... •— Egy szóval két kézzel szórta a pénzt ebben a pénzszükös világban. Valóságos nemzetgazdaságiam aranybánya, az angol nép jövedelmi forrása. Ez csak nem baj? — Ha csak ezekben a mániákban nyilatkoznék meg az őrültsége, nem okozna ilyen fejfájást ez az ember. De agyhi'bbanása sokkal tovább ragadtatta őt. Nemcsak jótékony angyal, hanem politikai összeesküvő is. Ha Boml: ry-bén megmozdiil az ucca, ágenseink kiszimatolják, hogy két nappal azelőtt a herceg embere ott settenkedett a kikötőben és behatóan tárgyalt a mán on the sreet-ekkel. Ő szítja a mohamedánok és Buddha hívei közt a gyűlölködést és soha nem lehetett rábizonyítani semmit. Egyszer az államtitkár nevetve számolt be a Council-on arról az értesüléséről, hogy Khargi herceg fel akarja forgatni Indiát és György császárt meg akarja fosztani császári koronájától, hogy azt önhatalmúlag a saját fejére nyomja. Ezóta nevezzük a Downing-streeten India Napóleonjának. Annyi bizonyos, hogy Napóleon az ideálja, könyvtárában ott van az egész Napoleon-iroda- loan, dolgozószobája valóságos múzeuma a Napóleon-emlékeknek. Montague újból fel sóha jtott Folytatása következik.
