Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)
1935-06-16 / 138. (3690.) szám
6 1935 Junlus 16* vasárnap* 'PRSGSlAWvteRHIRIiSR lda>; tteu&auez PM Misdroyban, egy kis fürdőhelyen a keleti tenger partján megismerkedtem egy egyszerű német emberrel. Az ismerkedés különös körülmények közt történt. Egy vendéglőben étkeztünk, szemben ültünk egymással. Én figyeltem őt, ő nem figyelt senkit. Igen szerény, sőt igénytelen benyomást tett és mégis valami rendkívüli derű áradt belőle. Fluidum, amelyet közelebbről senki sem tudott meghatározni, de mindenki érzett, jóleső és megnyugtató hatás, amely már néhány nap alatt meghódította az egyszerű ember számára az egész kis fürdőhelyet. Aztán megtörtént a személyes ismerkedés és nemsokára az ő révén az egész közönség, amely addig tartózkodó volt és egyenkint magának élt, úgy összemelegedett, mintha régtől fogva igy lenne. Az igénytelen ember nem mondott különösebb és meglepő dolgokat és nem is beszélt sokat. Csendes volt, mint annakelőtte, de derűs; nem tudott róla, hogy hatással van az emberekre, de szűkszavúságát szívesebben hallgatták, mint több jelenlevő nagyon tudós ember szavalatát. Azóta gyakran gondoltam erre az emberre, aki most. a politikai meglepetések korában nagyon aktuális lett a pszichológia szempontjából. Azokkal, akik a világot meglepték és személyes hatásukkal egész népeket átformáltak, nem beszéltem és nem figyelhettem meg őket. Csak azt tudtam meg, amit senki sem vitat, hogy fluidum árad belőlük és hogy hatásuk és működésűk titka ott kezdődik, ahol az úgynevezett józan ész és a politikai realizmus teljesen tanácstalan. A reálpolitikának sohasem sikerült, ami az ilyen egyéniségeknek sikerül és teljesen mellékes, hogy melyik politikai világszemléletet viszik diadalra: róluk van szó, az egyes személyekről és arról, hogy nem a logikán és a tapasztalaton alapszik, amit és ahogyan csinálják, hanem valahogy úgy áll a dolog, hogy a logikus gondolkodás tteín tud megbirkózni az ilyen emberek analízisének a feladatával és be kell vallania, hogy ezek az emberek nem tartoznak a tapasztalati és logikai kategóriák körébe. Közel fekszik a zsenikkel való öszeha- sonlitás. de ez teljesen elhibázott lenne, mert a fent említett emberek müve a realitás, tehát éppen a tapasztalati és logikai kategóriák köre és terrénuma. Misdroyra és az egyszerű németre kell most gondolnom, amióta figyelem a kor politikai formálóit és rajta keresztül próbálom megérteni, amit másképen nem lehet. Volt egy kis beszélgetésem vele, amelynek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, de most fontosnak látom. Annyit megfigyeltem, hogy nem sok tudás fölött rendelkezik, de a kevés számú könyvet sem tartja fontosnak és úgy a civilizáció vívmányaihoz, valamint a kultúrához csak éppen annyi köze volt, amennyiről nem mondhatott le veszély nélkül. Primitív volt a szónak abban az értelmében, ! hogy erősen összenőtt a természettel és nem tért el hajszálra sem az elsőrendű szükségletek adottságaitól, amelyek ösztönösen határozták meg a lelkieket. Ennek megfelelően a köztünk lefolyt beszélgetés is igen egyszerű volt. Talán éppen ezért ma nem vagyok abban a helyzetben, hogy reprodukáljam, mert nem mondott semmi olyat, amit érdemes lenne külön feljegyezni. Érdekes csak maga az ember volt, a hanghordozás és a tekintet és az, hogy sohasem érdekelte, ami a többi embert izgalomban tartotta. Ha újságolvasás után erről vagy arról az eseményről beszélgetett a társaság, ő hallgatott és viszont ha megszólalt, nem szólt hozzá a tárgyhoz. A tengerre mutatott és néhány elragadtatott szóval magasztalta szépségét, vagy egy kuyára terelte a jelenlévők figyelmét, — mindig valamire, ami a nagy természethez tartozott és nem állt kapcsolatban a napi eseményekkel. Az első időben idegessé tett ez a modor, amelyről azt gondoltam, hogy modorosság. Később tisztábban láttam. Észrevettem, hogy ez az ember még nem indult el, ez az ember még vár. Vár és bizik magában és abban, hogy az 6 napja el fog jönni. Megkérdeztem tőle, mit remél, mit vár a jövőtől és ekkor mosolyogva ezt a választ adat: — Látja, ezt nem tudom. Minden ember célt követ. és tudja, mit akar és mire vár, csak én nem tudom. De azért — tette hozzá csendesen — nem félek, mert biztos vagyok a dolgomban. Szóval ez a halkszavu német, aki nem tudott rámutatni semmi különösebb teljesítményre és képességre a szó hétköznapi értelmében, feltétlenül bízott élete nagy sikerében, amelyről nem tudta, mi lesz. Azt hiszem, már harminc éves volt akkor, de nem kapaszkodott, nem ágált, csak várt. Azóta sok idő telt el és én nem hallottam róla többet. Most találkoztam a nevével újból és ma ez a név jelentős. Sokkal jelentősebb, mintsem valaki remélhette volna. Vezető egyéniség az uj Németországban, nagy szónok és még nagyobb szervező. Minden sora, minden tette hallatlan, agilitás. Pontosan az ellentéte annak, amilyennek Misdroyban ismertem. Az akkori okosak és agilisek. a kapaszkodók és ágálok közül senkiből sem lett híres és rendkívüli ember, csak ebből a szűkszavúból, aki nem vett részt a tülekedésben. Tudta, hogy ütni fog az órája és hogy ezt nem lehet erőszakolni? Nemrég újból találkoztunk. Meglepetés volt számomra, hogy megismert. Ez is hozzátartozik jelleme sajátosságához, hogy nem felejt. Olyan volt a magánbeszélgetés alatt, mint Misdroyban sok idővel ezelőtt: halkszavu ember, akit látszólag nem érdekelt a világ hajszája. Külsőleg sem nagyon változott meg és még mindig meg volt az a szokása, hogy ha politikára vagy napi eseményre terelődött a szó, a falon felfedezett egy szép festményt és erről beszélt, mint Misdroyban a tengerről vagy egy kutyáról. — Mondja meg nekem —• kérdeztem tőle —, meg van elégedve, hogy nem csalódott tehetségében és sikerült, amit tervezett? — Most is csak azt mondhatom, hogy nem terveztem semmit, magától jött. Sikerült-e? Nem tudom. Nem én akartam és nem én csináltam. Amit az ember akar és csinál, nem sikerül és akkor sikerül legkevésbé, amikor azt gondolja, hogy beteljesedett. Rajtam keresztül csinálta egy olyan akarat, amelynek egyszerűen csak engedelmeskedtem. Néhány nap múlva ezrek előtt szónokolni hallottam. Ő volt és nem ő: pontosan ellentéte annak, aki akkor szokott lenni, amikor magánzó. Eláruljam a nevét? Nem fontos. Úgysem hinnék el, hogy ez lehetséges és lerontaná a vázlat értékét. Ez az érték: a nagy hatás csak ott indul el, ahol nem akarjuk. Indus bölcseség. Egyszer volt alkalmam, saját szemeimmel látni, hogy Európának nincs igaza. Baráti körben mint divatjamúlt dologról szók- j tak beszélgetni az érettségi találkozókról. Ha szóba kerül,-mindig akad egy bölcs, ember, aki felvilágosít arról, hogy a régi iskolai kapcsolatok teljesen megszűntek, az ember nem tud mit kezdeni régi iskolatársaival, ha találkozik velük. Elrettentő példákat említ a józan barát az ilyen találkozásokról, amikor két szót sem tud váltani régi osztálytársával. Pedig valamikor egy padban ültek, együtt csinálták a dolgozatokat és az összes stikliket. Örülök, hogy nem hallgattam az ilyen lehiggadt barátra, örülök, hogy azonnal válaszoltam a levélre, amelyben érettségi találkozóra hívtak, legfőképpen örülök pedig annak, hogy el is mentem a találkozóra. Mindössze hétszáz kilométert kellett utaznom, de nem bántam meg. Nem ért kellemes csalódás, mert nem vártam csalódást. Lámpalázam volt, mikor beléptem a terembe. Nem voltam kollektív szellemű osztálytárs, — akkoriban még sokkal kevésbé voltam kollektív ember, mint ma, — de hallatlan honvágyam volt az ifjúságom iránt. Ez volt, ami közéjük kergetett, a régi iskolatársak közé, akik között volt egy-két barátom, de a legtöbbje közömbös társam volt. Nem húzódoztam tőlük,' de csak távolról figyeltem őket, elismeréssel adóztam jókedvüknek, a „közös ellenség" előtt tanúsított bátor magatartásuknak és változatos hadi cseleiknek. Magam a háttérben maradtam és ezt arra magyarázták, hogy kerülöm őket. Pedig csak egyéb dolgokkal voltam elfoglalva, — már akkor is. Néha aztán rámjött valami, meglepő lendülettel az élre állottam és valami zamatos trükkel elkápráztattam osztálytársaimat. Én, a csendes fiú, egyszer például verőfényes délelőtt bezártam az osztályban az összes ablaktáblákat, éjszakai sötétséget produkáltam és meggyujtottam a gázlámpákat. A jelenet hatásos volt, sikerem is volt vele, az egyik lámpa eltört. A pedellus kötelességsze- rüen jelentést tett a szigorú igazgatónak, a szigorú igazgató nem tette az ügyet tárgyalás anyagává. Nagyjában azonban csak azokkal az osztálytársakkal tartottam szoros érintkezést, akikkel kölcsönösen egymásra voltunk utalva a nehéz időkben. Bizonyos tantárgyakban én szolgáltam őket, más tárgyakban ők segítettek rajtam, a nehéz sors összevert bennünket, mint az éhes farkasokat. Iskolán kívül azonban, sajnos, alig volt barátom közöttük. Most mégis boldogan mentem közéjük és sikerült végre valamennyivel őszinte, benső barátságot kötni. Hosszú évek múlva sikerült ez. miután annyi barátságból kiábrándultam, miután annyi törekvésem meghiúsult, miután minden célban csalódtam, még ha el !s értem őket. Semmi megfázható nem maradt életemben, csak az ifjúságom. Egyetlen szerencse, hogy az ember újra élheti az ifjúságát a' gyérihekéi- ben, ahány gyermeke van, annyiszor. Beléptem, mondom, a terembe, amely nem iskolaterem volt, hanem egy szálloda különterme, terített fehér asztal, hölgyek és meglett urak, néhány ősz fejet látok, megdöbbenek, lehet ez? Ilyen öregek lettünk? No nem, azért vannak olyanok is, akiket rögtön megismerek. Tisztára véletlen, hogy megőszültek néhányan. Családi sajátság. Elnyomom magamban saját ősz hajszálaimat, amiket különben is kitépnek időnként jótékony kezek. De ahogy végigkezelek és végigismerkedem újra, egyszerre csak egészen felszökik az ijedelem: egy öreg gazdát látok magam előtt. Kopaszra nyírt a feje, de látszik, hogy ősz, kacs- karingós magyar bajusza is őszbe vegyült. Ki ez? Nem tanár, nem. tanárosan mosolyog, gazda ez, még pedig igen barátságos. Egészen mo- kány, ázsiai arc, kun-magyar arc, földet túró ember arca, — nem tudom, miért esik olyan jól nézni. Később megtudom. Megmondják a nevét, hát persze, hogy ő az, hogyan is kételkedhettem egy pillanatig is: a peleskei nótárius. Elsőpados tanuló volt nótárius uram, akkurátus falusi gyerek, annak köszönhette a nevét is, szorgalmas, igyekvő, rendes, türelmes, jóindulatú. Nagy szüksége volt a türelemre, mert a városi kölykök folyton ugratták szép tiszaháti német kiejtése miatt. Haza is szaladt az érettségi után rögtön a falujába, gazdálkodni az apai földön, ki sem mozdult onnan többet, csak a háborút járta végig, meg Oroszországot. A legnagyobb hatást ő érte el az • érettségi találkozón. Nem csak nálam, mindenkinél. Fel is szólalt a banketten, ő is, miután mások ügyes és humoros beszédekben elevenítették fel a széles életet a szűk iskolapadok között, bizony, mondom, még azzal is neki volt a legnagyobb sikere, ö találta el legjobban a hangot, az ő mondókájábán volt a legmélyebb humor, amit — művészi módon hozott felszínre. Bizony ö, a peleskei nótárius! Meg is kértem, hogy ha Prágába jön, el ne kerüljön, ahogy most már boldogan találkozom minden volt ískolatársam- mal. Mert az érettségi találkozón megtanultam olyan tantárgyakat, amikből annak idején az érettségire nem készültem el. Megtanultam például a „boldogság” vagy az „elégedett élet” dmü tantárgyat. — Kérem, ez az Iksz engem sose hágy békén, — ilyenformán kezdte felszólalását a peleskei nótárius, -— már megint valami derdiiS 25 cl jj! Jp cl II mely nemcsak tisztítja, hanem védi az ar cbör í és szépifi S A Leton szappan gondos tanulmányok eredménye. Krémszerü habja az arcra úgy hat, mint a balzsam. A legkényesebb bőrűek is bátran használhatják, annyira gyengéd. Használati utasítás-. Esténként mossa arcát a Leton szappan krémszerü habjával E gyengéden baló krémes babot hagyja arcán néhány másodpercig. Utána öblítse le bö melegvízzel, utána közvetlenül hidegvízzel Ez az egész. Másnap reggel friss, bársonyosan üde arc fogja a tükörben mosolyogva üdvözölni.-ETOtys^ SZAPPAÜf^^^i 6.Föleiakat: D. Engel, Bratislava, Venturská 12 és Masarykovo 6. dasszal szekirozott az előbb. — Hát ez az Iksz, aki az iskolában is a legfőbb piszkálőja volt a nótáriusnak, nem hiába akaszkodott vele igy össze. Eltekintve attól, hogy neki is megvannak a maga gyengéi, amiket nótárius uram nem is hagyott megemlítetlenül. Az érettségi után ő is hazaszaladt a közeli kisvároskájába és -— csak éppen a háborút és Oroszországot járta meg ő is — ki sem mozdult többet onnan. Belépett gyakornoknak egy kis vállalathoz, gyakornokból igazgató lett, nem is akart ő többet a kis vállalatnál. Mind a ketten családosak, mind a ketten elégedettek, a kettőből áradt a legtöbb csöndes jókedv. Nem mertem megkérdezni tőlük:, boldogok vagytok? Csodálkozva néztek volna rám vagy kinevettek volna. Miféle irodalmi szakkifejezés: boldogság. Az ember otthon ül, nem mászkál fölöslegesen a világban, nem akarja látni az angol király jubileumi ünnepségét, nem akar vadászni Kongóban és főleg: nem olvas össze mindenféle marhaságot. Elég gond van a gyerekekkel. A második tantárgyról, amit megtanultam, voltaképpen nem is volna szabad beszélni, mert ez egy elemi mulasztás pótlása. Nem figyeltem az iskolában, mikor ezt az elemi ismét tanultuk és azóta sem tanultam meg. A magam életének távlatát tudniillik, amit eddig mindig csak magános síknak láttam, megpillantottam végre a közös síkban. Valóságosan megismertem a kollektív síkot, akár egy versenypályát, mert egyszerre húsz ember futását és érkezését láttam meg a legplasztikusabban, oly emberekét, akik velem együtt indultak. Az élet valóban versenypálya, amelyen az ember hiába fut egyedül. Értelmetlen futás az egyedülvaló futás, mert igy az ember mindig csak utolsónak érkezik, sohasem elsőnek. Rájöttem, hogy a verseny igazi öröme az, hogy mindenki beérkezik a célba és a cél sem az, amit eddig elképzeltem. Most, hogy már együtt futunk, látom a célt, most, hogy összekerültem társaimmal, tudtam meg, hogy valamennyien közelebb jutottunk a célhoz, minden élő ember céljához. Eddig csak olvastam vagy magam alkottam magamnak képzeteket a közös síkról, de most megpillantottam valóságban, ahogy az utas- megpillantja a várost, amelyet eddig csak a baedekerből ismert. A harmadik tantárgyat, amit meg lehetett ismerni az érettségi találkozón, jól tudom, de megtudtam azt, hogy a többiek is jól tudják. Ez az egyetlen gyermekkori ismeret, amelyből nem vizsgáztunk az érettségin és amelyet senki sem felejtett el. A találkozó megrögzitette bennünk a biztonság, az állandóság érzését, hogy teljesen egyforma - erővel él és virít bennünk ez az' ismeret, egyikünk sem felejtett el belőle egy betűnyit sem. Primitív ismeret ez, olyasmi, mint az a 'tudat például, hogy az ember nem látja a leVe gőt, mégis belőle él. De nem is kell példálóztíi: megtudtuk, hogy a huszonöt év alatt, amig nem láttuk egymást és amig viharzott. az élet körű lőttünk, egyetlen egy sem akadt közöttünk, aki megtagadta volna magyarságát. Egyetlen rgv sem volt közöttünk, aki állásért vagy egyél'' célért elvesztegette volna meggyőződését és hitét... % BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre Érettségi találkozó
