Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)

1935-06-16 / 138. (3690.) szám

4

T>RXGA1 -AVmAaR- Hl RIiAP

1935 jtrniua 16, vasárnap.

Voloscai emlék

Irta: Heltai Jenő

Ha tegnap nem veszteget meg az olajfa

illata, eszembe se jut, hogy ma átmenjek Voloscába. Egy kert alatt sétáltam el, ott támadt rám orvul ez az illat, ez az édeskés, egy kicsit émelyítő illat, amely az első pillanatban megzavart, azután elgondolkoztatott... mi közöm is van ehhez az illathoz? Nyomban eszembe jutott egyik nagyon régi versem, amelyben megörökítettem ezt az illatot, Istenem, milyen sommásan, milyen elkoptatott, felületes és együgyü jelzővel! Édes: ennél többet nem tudtam róla mondani, hiába is mondtam volna, mert a tizszőtagos verssorba éppen csak egy kéttagú szó fért még bele. Azonban kétségtelen, hogy ez az illat, amelyet ma olyan józanul édeskésnek és émelyítőnek bélyegzők, a vers születésének a pillanatában édes volt mámoros fiatalságom számára. Voloscai emlék: ez volt a vers címe és az olajfán, a tengeren és néhány sirályon kívül szerepelt benne egy fiatal szőke hölgy is, akiért annak idején rendkívül hevesen rajongtam és aki természetesen szintén édes volt. Egyáltalában akkor édes volt minden, ez a jelző altkor hara- pózott el a magyar irodalomban és a környékén hemzsegő kávéházakban.

Rossz a memóriám, saját írásaimra se nagyon emlékezek. Ennek a versemnek is egykét sora jutott csak eszeml>e. Azóta se olvastam el, amióta megírtam, de azért nagyjában tudóim miről szól. A költő Volosca szűk uccáin bolyong, a kőik eget nézii, a zöld tengert, a hullámokon ringatózó kövér fehér sirályokat és a ruhaszáritókötelekre kiakasztott mindenféle női holmit. Egyszerre két betűt pillant meg az egyik ilyen apróságon: az imádott kisasszony nevének a kezdőbetűit. A költőt szivén döfi a két jólismert betű, ráeszmél arra, hogy szerelme nélkül nem tud élni, azon melegében csomagol és az első vonaton hazautazik Budapestre. Hogy későn érkezik már, arról a költő nem beszél, én azonban elárulom, hogy bátran ott maradhatott volna Vo'loscában, ahová negyven esztendő múlva jutott el csak megint.

Most itt ülök a Mussolini Voloscájában, amelyben uj nevük van a zegzugos uccák- nak, a merészen kanyarodó régi lépcsőknek és nyoma is alig a régi olcsó tabáni romantikának. Hiába keresem az ablakok között a ruhaszárító kötelekre aggatott női holmit is, amely valamikor dalra ihletett, a régi házak nem tárják ki többé titkaikat. A sz‘ik kis uccákbam mind mélyebben süppednek a földbe, az uoca két oldalán olyan ellenségesen tátják ki szájukat, mintha el akarnák nyelni egymást. Macskák sétálgatnak a lépcsőkön; amikor embert látnak, elsompolyognak, mintha rossz volna a lelki ismeretük. Macska néz ki az ablakon is, a másik fönt ül a zsalu- gáteren. A tenger felé kanyarodó szűk kis uccákban több macskát látsz, mint embert.

A kapuk alatt falra akasztott, összesodort vitorlák és a régi kőfalak tövében fekete rudakom kifeszitett hálók. De a háztetőn a rádió drót-csápja.

Albergo al Maré. Kis kikötő előtt, kis téren, kis kocsma, kis színpadi dekoráció. Három-négy asztal a kocsma előtt. Az ajtó körül, a falon diadalmi jelvények: tengeri csillag, nagy pókok, rózsaszínű és vörös rák, hoimárd- és la nguszt pán célok. Mint vadászlak ormán vaddisznó-agyar és szarvas-agancs.

Püzeni sör és refosco. Friss scamipi, imént fogták. Fekete kávé, espresso. És a korcsma előtt a tenger. Istenem, nem az óceán, egy csöppje csak a föld nemes kék vérének, egy öbölinyi, egy quarnerónyi viz. Látod is, hallod; is. Ahogy a könnyű szél cirógatja, kéjesen duruzsol. Néha csöndesen locsog csak. Aztán lustán elnyujtózkodik, meg se moocan, meg se mukkan. Egy kis halszaga van itt a tengernek, neun olyan ápolt, mindennap frissen mosott, tisztára fürösztött tenger ez, mint odaát az abbáziai. Nincs nagy élet ezen a tengeren. Jó messze valami szürke gombolyag ringatózik rajta, nem tudod micsoda, mozdulatlan, élettelen, holt dolog, Dunához szokott szemeddel döglött kutyának nézed. Húsz percig ringatózik egy helyben. Aztán hirtelen felre pld. Nem döglött kutya. Sirály.

A késlekedő nyárban néha nagyritkán valami árva motoros-csónak lendül neki a hullámoknak. Jön a vízi-repülő. Vagy a sárga- kéményes szürke fiumei hajó sétál el lassan,

kényelmesen a korcsma előtt. Igen, az öböl kanyarulatában ott van Fiume, régi magyar iparkodásoik kihűlt fészke a sziklás parton, a kikötő dokkjai fölött. Amikor besötétedik, kiigyulnak benne a lámpák, kiterítik fehér világosságukat, csillognak és sziporkáznak mint kirakat fekete bársonyán a gyémánt nyaklánc. Tíz óra tájiban kimennek a vízre a halászok is, bárkájuk orrán az acetilén-lámpa sárga, meg zöld fényfoltokat rak a vízre. Rózsaszínű felhők fátylából bontakozik ki a telihold, lasson-lassan lehajitja magáról a rózsaszínű pizsamát és meztelenül, sárgán ugrik a tengerbe, szinte hallod a loccsanást és látod, hogyan borzong meg a fekete viz... Ó távoli fantasztikumok! Boldogabb leszek,

_________________WJH——j_il j________________________|■■« MIM—— ■—fTTTT—mwn 1----------------------------------------------------—

I '■ " 11

Óriást választék! Legolcsóbb árak/

Pausz T., Kosice

Üveg — porcellán — villany csillárok!

llj!llllllllll!!llll!!lll!!lltlllinill!llll!lll!!lll1llliDI!l!lllfniRII[IIIIIIItlHII!llllllllllllli!llllllll!lllllllllllll!lllllllllllllll!Plltn!!!!llt!IIIIII!l!lll!III1

Modern képkeretezés, üvegezés

llill!llllll!llllllllllllllllllllt)l!lll!!llllllllllllllltlllilllllillllllllll!lllll!UIIIIIIII!lltllllflll!llllilllllll1llllllllllllllltlllIlliniil!lllll!lin!l)!llll!II!!HI Telefon 2423 Alapítva 1833

■

ha józan elemeikre bontom föl őket? Ha megtudom, (hogy mit csinál most az a szőke kisasszony, akiről valamikor azt a verset írtam?

lUvzíoláhtyL D&s&á:

*

A tenger ma úgy hánykolódik sziklaágyán, lerúgva kék paplanét és ide-oda dobálva fehércsipkés vánkosait, mint egy nyugtalan lángelme, akinek negyvenfokos láza van.

*

Csodálatos emberek ezek a németek. Mindent beosztanak. Itt, ahol nyaralok, nem győzöm bámulni őket. Amig nem kel föl a nap, teniszeznek, aztán úsznak, eveznek, kirándulnak. Még tétlenségüket, féktelenségüket is órarend szabályozza. Hetenként egyszer „levéliró-nap“-juk van. Ekkor a család — az apa, az anya, a fiú és a leány — a társalgóban találkozik. Nagy iv papirosokra leveleket szerkesztenek hozzátartozóiknak. Mindegyikük csak a maga előre megszabott területén mozoghat, hogy ismétlésekbe

Mécs László:

BOLONDNAK LENNI!

„Mi balgatagok vagyunk Krisztusért, ti pedig okosak; mi erőtlenek;, ti pedig erősek; ti nemesek, mi pedig nemtelenek/* (Szent Pál levele a Korintusiakhoz.)

Bolondnak lenni: mily szép gondolat,

kacaj-tengerbe Hányni gondokat,

püffedt gombák közt gyöngyvirágnak állni s illat-hangon Istenről prédikálni,

a sok nemes közt nemtelennek lenni, álszent nézők közt Golgotára menni,

gyerek gyanánt mindig mesében élni, üveggolyóért gyémántot cserélni,

bálványimádók, buta önimádók között nem adni a birót, a vádlót,

csak vetni köztük vig bukfenceket, szólván: Isten csak egy : a Szeretet;

beomlott bánya mélyén állig ülni a szennyes árban s vígakat fütyülni:

bölcsek kövével bűnösökhöz állni, ál-gyöngyeikből kavicsot csinálni

s kő-szürke bűneikből aranyat bűvölni, csúf varangyból madarat:

hol ravatalon fekszik egy-egy Álom,

Ábránd, Szerelem s tőle e világon

semmit se látnak, kik gyá szt zsolozsmáznak: titokban rájuk gyújtani a házat:

midőn tavasz van s még mindenki tombol, bárkát épitni bimbós vigalomból:

s igy úszni át vizét att elmúlásnak, mig mások fuldoklón meakulpáznak:

úgy szólni, mint Teréz apró korában:

„Anyus, jó volna, ha minél korábban

meghalnál/* S hogy szidták, ez volt az érve t „Ha nem halsz meg, hát hogy juthatsz az égbe ? ?**

Pénz-, politika-, szerelem-bolondok, cár udvarában rágni eszme-csontot,

azoknál lenni udvari bolond,

kiket gond, gőg, bűn bolondsága ront,

kiimádkozni nékik durva őrt, kínt és szivükbe hétfájdalmű tőrt:

s mig száraz malmuk könnyektől megindul, legyen jóság-liszt, majd kalács a kínbul,

a konkolyukba tiszta búzát vetni, mind kinevetni, mégis mind szeretni,

tengerbe dobni bűnt, bajt, gondokat, bolondnak lenni: mily szép gondolat!

ne bocsátkozzanak. Az apa az utazás rendjéről és céljáról számol be, az anya az élelmezésről és a gazdasági kiadásokról, a fiú a természeti szépségekről, a leány a társadalmi életről. Később fölolvassák egymásnak elküldendő levelüket, mely több oldalra rúg s fölér holmi mag- vas útirajzzal vagy értekezéssel. Múltkor tulajdon fülemmel hallottam, amint az apa a szerepéről megfeledkezve véletlenül szóba hozott egy „fönséges és festői naplementét** is. Erre a fiú teljes tisztelettel, de határozottan félbeszakította, figyelmeztetve, hogy a „természeti szépségek" az ő ügykörébe tartoznak. Az apa szemrebbenés nélkül törölte levelének ezt a „szines** részletét. Rend van náluk, az tagadhatatlan.

*

Buzgón napozom. Heverek a tengerparton, lehunyom a szemem, hagyom, hogy a nap reám teregesse forró kendőit s ismeretlen erőket raktározzon belém. Ki tudja, mikor veszem majd hasznukat. Egyszerre eszembe jut ,hogy vannak haldoklók, akik végzetes nyavalyájuktól a biztos pusztulásra Ítélve sehogy se bírnak kiszenvedni, az orvosok már-már vállukat vonva, értetlenül szemlélik tusijukat, sőt a rokonok és jóbarátok is összesúgnak az előszobában: „Szegénynek, igazán jobb volna .. /* Vájjon nem az ilyen makacs és szívós testedzés érezteti-e ekkor a hatását s szenvedésüket — egy negyedórával vagy egy órával — nem az a fölösleges egészség-tartalék hosszabbitja-e meg, melyet ilyen módon szereztek? Én ehhez a negyedórához vagy órához semmikép se ragaszkodnék. Abba is hagyom a napozást. Fölkelek, tűnődve egy pálmafa árnyékába vonulok s cigarettára gyújtok.

*

Victor Hugó, amikor még kisdiák volt, jegyezte a tanárja magyarázatát. A tanár észrevette, hogy tanítványa gyötrődve figyel. Később értette meg, miért. Ez a leendő költő, a szavak és hangok művésze, úgy irta le a tanár mondatait, hogy a füzet minden oldala egy tetszőleges, előre elhatározott betűvel kezdődjék, g-vel, vagy v-vel, vagy 1-lel, de azért a szöveg semmiben se változzék, ö már akkor „játszott". A tartalom és forma kettéhasadt lelkében s mindegyik külön, szinte független életet élt. Mindezt azért említem, mert megpecsételi azt, amit az irodalmi alkotásról hirdetek. A költő, a művész a nyelvben nem „szabadságira vágyik, — csak a kontárok hisznek ilyesmit, — hanem ellenkezőleg megszorításra, korlátra, akadályra, mely még nagyobb erőfeszítésre, még bátrabb lendületre kényszeríti képzeletét s ha nem állítja eléje szigorú követelményét a hármas egység, vagy a szonett, a szótagszámával s a visszatérő rímeivel, akkor ő rakja magára ösztönösen a forma nyűgét, a rímek és betűk aranybilincsét, ő maga teremti meg, építi föl a dallamos börtönt, mely megóvja a szabadosságtól, a silány elkalandozástól és a pongyolaságtól. Kötés nélkül, úgy látszik, nincs se erkölcs, se művészet.

*

A költő imája:

— Istenem, add, hogy földi mivoltomban, esetleges sejtcsoportjaimmal, unalmas külsőségeimmel, folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kezébe veszi az olvasó, felpöndörüljön a tenyere és vére melegétől, uj életre támadjon az ő életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, mellyel valaha gyermekkoromban játszottam.