Prágai Magyar Hirlap, 1935. május (14. évfolyam, 101-125 / 3653-3677. szám)

1935-05-09 / 107. (3659.) szám

1935 májas 9, csütörtök.

sáról és aktivizmusáról, amelyet a M. U. cikkírója példaképen állít a magyarok elé, ,— arról, azt hiszem, felesleges beszélni.

Egyébként, ha már az ellentmondásoknál tartunk, arról is meg kell emlékeznünk, hogy a M. U. cikkeinkre adott „válaszai” burkoltan minduntalan alaptalan célzásokat tartalmaznak egyes munkatársaink „következetlenségeire”, „mentalitás változtatásaira”. Istenem, mi alapos bizonyítással föl tudnánk sorolni némi következetlenséget és megváltozást, s olyanokat, amelyekre az sem mondható, hogy a körülmények okozták. Például: a Magyar Újság rövid életében is számtalan következetlenség van már. A lap két év előtti programcikkeiben hányszor szögezte le, hogy „mi ellenzékiek va- gyünk s azok is maradunk.” A május 3-iki vezércikk pedig a kormánypártok támogatására szólítja fel a magyarságot. Különös ellenzékiség az, amely a csehszlovák kormánypártok támogatására biztat. — Jól tudjuk, hogy a május 3-iki cikk megírását nagy lelki tusa előzte meg, egy kis elbúj dosás is, de a felsőbb hatalmak előtt (vájjon kik azok?) meghódolt a lap szerkesztősége. Jól tudjuk, hogy a szerkesztőségben két vélemény harcol, az egyik a feltétlenül és erőszakosan kormánytámogató, a másik szintén az, de óvatosságot ajánl. Még a lap környezetében sem tudják, opportunus-e a kormánytámogatást ajánlani a mai helyzetben, s igy keletkezett a furcsa bizonytalanság, a „dilemma az urnák előtt”. Nem lehet jó és biztos dolog, amely annyi bizonytalansággal és kétellyel van egybekötve, mint a Magyar Újság kormánytámogatási programja.

S mi lenne, ha a „köpenyegforgatás” ellenünk felhozott alaptalan vádjaira felelve még messzebb mennénk a múltban? Ha leközölnénk azokat a cikkeket, amelyeket a Magyar Újság mai kormánytámogatói, Hodzsa-rajongói az 1929-es választási kampány alatt írtak a P. M. H.-ban? Ha csokorba fűzve prezentálnék e cikkeket a szloven- Szkói magyar választóknak. Soha a magyar ellenzéki pártokat nem védelmezték hevesebben és elszántabban, mint ezek a cikkek. Soha nem mondtak keményebbet Hodzsa politikájáról és egyáltalán a kormánypolitikáról, mint Dzurányi László 1929 október

16-án „Az agrárpárt erkölcsi bizonyítványa” cimü cikkében. A múltban és a jövőben megbélyegez ez a cikk mindenkit, aki valaha a kormánypártok támogatására vetemednék. Vagy a fulmináns tiráda, amit Dzurányi László Hlinka ellen irt, amikor szó volt róla, hogy a szlovák néppárt kormánytámogató lesz? A hires Quo vadis Domine? — Mint a vijjogó saskeselyü csapott le azokra, akik utakat keresnek a kormány felé. És cikket irt a „Kettes lista igazsága” cimen (akkor a magyarság egyesült pártjainak listája a kettes számot kapta), amelyben a legszebb szavakkal esküszik föl a magyar ellenzéki politikára. Pedig akkor ugyanaz volt a magyar politika, mint most, sőt a hang, ami e cikkekből kicseng, sok- j kai intranzigensebb, mint a P. M. H. mai j hangja.

Pálfordulás? Mentalitásváltoztatás? A Magyar Újság munkatársai beszélnek ilyenekről ?

*

S mi mindenre válaszolhatnánk még! Például a vádra, hogy „félmondatok idézésével”, „kiragadott félmondatok kiforgatásával” harcolunk. A Magyar Újság vádol ezzel, a Magyar Újság, mely külön rovatban foglalkozik hónapok óta mindennap kiragadott félmondatok idézésével és igy igyekszik diszkreditálni a P. M. H. „nívóját”. Hányszor tette a Magyar Újság, hogy olyan cikkből, amely alapjában véve kritikus szemmel foglalkozott a hitleriz- mussal, kiragadott egy félmondatot s belőle bőszen a fejünkre olvasta a náciságot. Hányszor tette ezt az, aki valamikor exta- tikusan rajongó riportokban számolt be a fasizmusról Rómából, ahová az ellenzéki pártok tanulmányútra küldték! Évekig nem [válaszoltunk e tiiszurás - politikára, mert nem akartunk személyeskedni. Éppúgy, mint a „nivó”-vádakra sem válaszoltunk, pedig ezen a téren egész kis gyűjteményünk ,van, amivel valóban „elképesztő expressz- dátumot állíthatnánk a köldöknéző vak reménykedés kalendáriumába”, mint a Magyar Újság egyik dübörgő vezércikke annakidején oly szépen irta.

Nem válaszoltunk. Mert elvekkel elvekért óhajtunk harcolni, nem személyeskedni. 5 bármennyire tombol az elkeseredett szidalmazás, káromkodás, becsmérlés és gya- aa'sitgatás pergőtüze, mi erről a higgadt írtról le nem térünk. A „pimaszkodásos” folfricskáző” tónust rábízzuk ellenfeleinkre.

Komiss Gyulát választották a jubiláló Pázmány-egyetem rektorává

Nyugalomba vonul a budapesti egyetem bt világhírű orvosprofesszora

Budapest, május 8. (Budapesti szerkesztőségünk telefon jelentése.) Most ünnepli a budapesti Pázmány Péter-tudoanányegyetem fönnállásának háromszáz esztendős jubileumát. A jubileumot nagyobb ünnepségek keretében fogják megülni. A jubiláns ünnepségekre való tekintettel a budapesti Páz- mány-tudományegyetem ezévben szokatlanul korán, már most megválasztotta jövöévi rektorát Komiss Gyula személyében.

„Az Est” úgy értesült, hogy az idei egyetemi tanév befejeztével nyugalomba vonul a budapesti egyetem öt kiváló orvosprofesszora: báró Korányi Sándor, Kenyeres Balázs, Grosz Emil, SehaflTer Károly és Téth István. A nyugalombavonuló professzorok valameny- nyien betöltötték már a korhatárt, elérték hetvenedik életévüket és kitöltötték már szolgálati idejüket

MŰSORON KÍVÜL

írja: MARAI SÁNDOR

Naptárcsere

Az apró rovatok szűzi fehérek még, valódi „fehér lap” a naptár, s nem láttam semmi akadályát, hogy minden egyes rovatát nemes, előkelő, értelmes és hasznos cselekedetekkel Írjam majd tele- Semmi nehézsége annak, hogy elkövetkező április 7-ére valamilyen jó dolgot vegyek előjegyzésbe, például ezt: „jónak lenni”,, vagy augusztus 8-ára: „megbocsátani”, vagy szeptember közepére: „boldognak lenni”. Ilyesiféle előjegyzésekkel telizhetném naptáramat a folyó üzleti évire, mert másféle dolgom, üzletem amúgy sem akad. A naptárt valószínűleg csak kétségbeesésből tartom kezemüigyébem s használom, mintha a társadalom hasznos tagja lennék, a nagy szerkezet egyik apró kereke, valaki, akinek lelkiismeretes tevékenységétől függ egy és más, akinek dolga van, eőt feladata, melyet nem végezhet el helyette eenkii. Legtöbben ilyen téveszme jóvoltából élünk. Ez az élei Bámultam az előjegyzési naptárt és csodálkoztam. Nincs üzletem, iparvállalatom, nincsenek társadalmi kötelezettségeim. Váltóimat nem kell nyilvántartanom”, mert azok — nyilván — idejében jelentkeznek majd maguktól. Miért hát a naptár, ez a „rend”, ez a görcsös és illedelmes előrelátás a vaksötétben, ragaszkodás az ismeretlen ruhrikázásához, ez az előre- fegyelmezéee annak a zűrzavaros -és ernyed étién semm it evésnek és kristálytiszta, világos értelmetlenségnek, ami az élet. Csakugyan, mi lesz február 24-én? Péntek lesz és Mátyás napja. A nap kél és a hold nyugszik. Mit Írjak ide? Kétség és iszonyat fog el, ahogy a naptár fehér mezőnyét nézem, s laza irányt szeretnék szabni az életnek, öntudatosan és szerényen.

Nem tudóim, mi lesz? — de talán, ha megnézem, mi volt?... A történelem összegezés és következtetés, azonos körülmények ismétlődő következményeinek valósainüségszámitá- sa. Nem tartozik a megbízható tudományágak közé. Inkább mulatságból lapozom fel a múltat. Ilyen kotr mindig megdöbbent, milyen lázas elfoglaltsággal, eszeveszett sürgés-íorgás- sal telítve múlt el az idő, amelyről közben nemritkán azt hittem, hogy áll, mintegy helyben hömpölyög megunt partjai között. Már a phönioiaiaknak mennyi dolguk volt... Nekem is sok dolgom volt, életem lezajlott történelmi szakában, a múlt évben. Tétova ujjakkal lapozom a múlt emlékkönyvét, a döglött előjegyzési naplót, s ilyen bejegyzéseket találok: „Január 8- Találkozás Bodnárral”. Ki lehet ez és mit akart? Hová tűnt el, az év förgetegében? Valószínűleg átutazott és „sürgősen” beszélni óhajtott velem, telefonált és — hivatkozással a bizalomra, melyet írásaim kiváltottak belőle — találkozót kért. Lapozom a naptárt, de nem lelem később nevét. Lehet, hogy uj ágyutipust talált fel s megkért, adjam el találmányát a honvédelmi minisztériumnak; ilyen de volt már. De lehet, hogy egyszerűbben és szerényebben, csak a világot akarta megváltani, s e célból kérte közreműködésemet. Úgy tetszik, a terv nem sikerült; akárhol ütöm fel a naptárt, nem találkozom később Bodnár nevével. Talán csalódott bennem ... Nem emlékszem reá, de ezúton üzenem néki, hogy tartson ki, ne csüggedjen, e nagy dolgokban számíthat reám. Május 21.-ről ezt olvasom: „Délután felkeresni F.-et. Fontos!” A ,rfontos“-t kétszer aláhúztam, tintával. Istenem, mennyire nem vélt fontos! Valószínűleg a följegyzés pillanatában is sejtettem már, hogy nem fontos, nem is szükséges, ezért biztattam magam felkiáltójelekkel és vastag aláhúzással. Sűrűn egymás mellett ilyen, rovások: „Z., 5 felé teleién” — „Lajos írjon M.- nek”, — „Miéinek szafbadjegy”. A miult kereplőjét hallgatom, s ordít az együgyiü tanulság, milyen keveset mulasztottam volna, ha Z. telefonját nem várom be, ha Lajos nem írja meg a levelet, s Mici is nyugodtan otthon maradhatott volna. Ha visszanézek, csüggedek fog el, mennyi dolgom volt, mennyi teflefón, levél és találkozás, este és reggel, vacsorák és utazások, magyarázkodások előre és u/tólag, s mindez, ami oly „fontos”, „sürgős”, halaszthatatlan, órához, sőt néha peréhez kötött cselekedetnek számított, most, néhány hónapos távlatból Ítélve, bizvást el is maradhatott volna. S ami „fontos” csakugyan történt, annak nem találom nyomát az előjegyzési naplóban ... Az csak úgy történt mellékesenValószínűleg igy lesz jövőre is. Csütörtökön majd elmegyek és megbeszéljük, februárban hozzákezdek, áprilisban teileifonálni fog Fazekas ur, hogy itt van, ideje kimért, sürgősem találkozni óhajt velem, miért itt a pállanád, visszahozhatatlanul, amikor meg kell beszélni. Majd megbeszéljük ... Ahogy a telesürgő- södöftt, -regi naptárt leltárba veszem, s az uj, titokzatosan üres naptár várakozás teljes oldalait forgatom, elégedetten érzem, hogy személyes felelősségem az élet cselekményében elenyészően csekély. Ami történt, az nagyobb részben el is maradhatott volna, s ami következik, ezt éppen olyan izgatottan, loholva, hadarva, boldogan, sértődötten, felháborodva, szívósan és mellékesen intézem majd el, abban a meggyőződésben, hogy „halaszthatatlanul” ott kell lennem pénteken, Mátyás napján, meg kell Írnom, ki kell jelentenem, le kell tagadnom, s ezenfelül fel fogok esküdni és le fogok mondani. Nem olyan nehéz az egész, csak rendet kell tartani közben. Ebből a célból kitűnő szolgálatokat tehet az ellőjegyzési naptár.

Eldobom hált a régit, s helyére állítom az újat, félig-dőlt helyzetiben, ahogy komoly üzletembereknél láttam, az asztal sarkában állítva fel, kezemügyében. Toll, tinta, papír, telefon, bútorok, minden a helyén van. A világban is helyén van minden, előirásszenien: most telet tr a naptár, tehát hó borítja a világot, április végére ellenben nyugodtan előjegyzésibe vehetjük: „Reggel rügyezés. Fontos!” Rajongok a rendért. Egyelőre elfogulatlanul, különösebb kötelezettség és különösebb becsvágy nélkül készülök a jövőre. Szándékaim a legtisztábbak. Hajlandó vagyok mindenkivel békében élni s megbocsátani a világmindenségnek, B kivételével. Nem, B-nek, a disznónak, nem bocsáthatók meg. Fel is irom mingyárt, hogy kedden fel kéM. hivni, tizedikén, Vilmos napján. Fontos.

— Az eltévedt őz története. Pozsonyi szerkesztőségünk jelenti: Néhány nappal ezelőtt

megirta a P. M. H., hogy dr. Mayer pozsonyi ügyvéd kertjében eltévedt őzet találtak. Az újsághírek alapján rövidesen jelentkezett az őz tulajdonosa, Bleyleben Eleonóra, aki az Bleonora- hofban lévő kertjében őzcsaládot tartott tenyésztés céljából. A napokban éjnek idején kutyák hatoltak be a kertbe, az őzbakkot széttépték, az egyik őzanyát súlyosan megsebesítették, két őzanya pedig a kutyák elől elmenekült. Ezek közül az egyiket elfogták, a másik pedig menekülés közben áttörte magát dr. Mayer kertjének kerítésén s a kertben összeesett. Az ügyvéd családja ápolás alá vette a szegény őzet, amelyet a kerítés drótjai megsebesítettek, míg azután most az előkelő tulajdonosnő boldogan hazavitte a megtalált őzikéit. j

Páratlan sikere volt a beregszászi Rákóczi-ünnepélynek

Beregszász, május 8. (Saját tudósítónk* tói.) A Kárpátaljai Magyar Kulturegyesüleí beregszászi szervezete vasárnap este ren- dezte meg nagyszabású Rákóczi-emlékünn^ pélyét a volt vármegyeháza tükörtermében* Az ünnepélynek olyan óriási, bombaszerif sikere volt, hogy Beregszászon szinte pék dátlan eseményszámba megy.

Az egész város magyarsága a nagyfejedeleni emlékének és a nagysikerű ünnepélynek ha- tása alatt áll és általános a vélemény, hogy ilyen még nem volt Beregszászon. Nemcsak a helybeli, hanem a vidék, a tiszamenti ma- gyár falvak magyarsága is feltűnően nagy számban volt képviselve, úgyhogy aki nem érkezett meg idejében, vagy már nem kapott jegyet, alig is tudott beférni a hatalmas, túlzsúfolt terembe.

Az ünnepély műsora három részből állt. Az első részben a beregszászi református férfi-énekkar „Rákóczi kesergője” és „Balogh Ádám nótája” cimü kuruc dalokat énekelte, Zsurky József nagypaládi református lelkész megkapó előadással szavalta el Kis- pál János „Rákóczi” cimü költeményét, Polgár Gézáné Liszt XIV. rapszódiáját játszotta zongorán művészi interpretációvaL Az első rész kiemelkedő száma volt Ortu- tay Jenő görög katolikus főesperes, Beregszász város fobirájának ünnepi beszéde. A kiváló szónok a nagy történelmi évforduló jelentőségét méltatta mély tudással és magasztos magyar érzéssel, nagy hatást keltve, A műsor másodi'k részében a Kulturegye- sület kvintettje Polgár Géza zenetanár vezetésével „Lavotta szerelme”, „Tyukody pajtás” és „Csínom Palkó” cimü darabokat adta elő. A kvintett tagjai: Frankéi Vera* Polgár Gézáné, Feuer Antal, Németh József, akik mind igen tehetséges és képzett zenészek. A beregszászi református vegyeskar „Hej, Rákóczi, Bercsényi..cimü dalt énekelte nagy sikerrel.

Az est egyik legkiemelkedőbb száma volt a „Bujdosók” cimü egy fhlvonásos színmű. Szerzője Bellyei (Zapf) László,

' akinek egy színdarabját már a kárpátaljai ' magyar színtársulat is előadta és akinek egyik művészi novelláját a Magyar Minerva közli most. A színmű 1715-ben — abban az időpontban, mikor a kuruc bujdosók megtudják, hogy a magyar országgyűlés hazaárulóknak nyilvánította őket.

Mikor a darab egyik legfeszültebb jelenetében a megtévesztésig hűen maszkírozott Rákóczi megjelent a színpadon, a közönség tomboló tapsorkánnal fogadta és percekig ünnepelte.

A darabnak átütő sikere volt. A nézők lelkesedtek és sírtak. A szereplők közül szép művészi teljesítményt adtak Törő Elemér, Mackuk Mihály, Abkarovics Sándor, Újhelyi Ákos, Baternay Béla és Lakatos Pál. A közönség melegen ünnepelte a darab szerzőjét is.

A műsor harmadik részében rendkívül bő hangterjedelemmel és kiváló képzettséggel Balogh Sándor szernyei igazgató-tanitó „Rákóczi megtérése” cimü dalt énekelte. Az ünnepély utolsó és legsikerültebb száma „II. Rákóczi Ferenc” cimü melodramatikus költemény volt. Magyar költők müveinek alapján összeállította, rendezte és a díszleteket festette Polgáry Miklós gimnáziumi tanár. Szavalták: Kaszab Judit, Dabóczy

Irma, Ádler Olga és különösen nagy siker- ; rel és előadómüvészettel Fazekas Gábor. Fóry József nagyberegi igazgató-tanitó szólót énekelt, Frankéi Vera hegedűszólót játszott és Almássy Menyhért tárogatózott. A zenekiséretet Polgár Géza, Németh József, Pálfi László és Schenkner Margit látták el. Közreműködött a beregszászi római katolikus női énekkar Jakner Endre vezetésével, a beregszászi református férfikar és a Kul- turegyesület énekkara Várady Barna vezetésével.

A melodráma Rákóczi életét mutatta be szavalatokban, ének- és zeneszámokban és művészien összeállított, filmszerű pontossággal egymásután pergő tiz életképben, mely utóbbiaknak leírhatatlan hatá- 1 suk volt a közönségre.

Minden egyes élőkép után szűnni nem akaró | tapsvihar zúgott fel és mikor az utolsó élő-.

, kép a fejedelem halála után Rákóczi szellemének halhatatlanságát mutatta be, a kö- , zönség felállt és mintha senki nem akart volna hazamenni, hosszan és melegen ünnepelte a nagysikerű emlékünnepélyt és an- nak főrendezőjét, Polgáry Miklóst. A m*H I lég ünneplésből kijutott Zagf Lá&zlónqk J*

%

4