Prágai Magyar Hirlap, 1935. május (14. évfolyam, 101-125 / 3653-3677. szám)

1935-05-05 / 104. (3656.) szám

^í^gai-Mag^arhírlaíp 1935 máfm 5, vasárnap BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre Reál itás Az író Jelenlétében — egyik budapesti! kávéházban —- olvastam el tárcáját, amely] az egyik előkelő napilap aznapi számában jelent meg, aztán beszélgettünk. Én a tárcát dicsértem, az irótárs az alacsony honorá­riumot szidta, jól megértettük egymást. —- Mindez nem baj. —• mondta a beér­kezett iró (havi százhatvan pengőre érke­zett be saját bevallása szerint) —■ gondol­junk csak a jövőre. Halálom után tíz évvel jelentkezni fog egy fiatal és lelkes esztéta, ki fogja kotorni az antikváriumokból regé­nyeimet, a múzeumi évfolyamokból a lapok­ban megjelent novelláimat és cikkeimet, ir egy nagy könyvet rólam, megrendezi mü­veim gyűjteményes kiadását. Életben ma­radt barátaim megírják életrajzomat, visz- szaemlékezéseiket, hangversenyrendezők előadóestéket rendeznek müveimből, ver­seimet — a néhányat — megzenésítik, fiatal színésznők, akik nem jutnak szerephez, elő­adják őket énekben és szavalatban. Meg- ünneplik születésem heívenötödik évfordu­lóját és az országos ünnepségek keretében uccákat neveznek el rólam Budapesten és o. vidéki városokban. Néhány márványtáblát már ez alkalommal is kapok, az első szobor­leleplezésem azonban csak a százéves jubi­leum alkalmával várható. Hét kávéház fog vetekedni azért, hogy melyik előtt állítsák fel a szobromat, én a magam részéről vég- rendeletileg fogom kiyánni, hogy a szobrot a János-hegyen állítsák fel, mert ott van a legjobb levegő és onnan a legszebb a kilá­tás. Az orvos azt ajánlja, hogy sokat legyek a levegőn. Itt közbeszólt az iró felesége t Én mellékalak leszek a szobron, mint Szép Ilonka a Vörösmarty-szobron. Néha majd figyelmeztetlek : „Ne állj olyan gör­bén, Lajos. Te pedig azt fogod feláni: „Én nem tehetek róla.. Ez a marha szobrász az oka, hogy nem kapok levegőt." — Nem az a fontos, —* mondta az iró. — A fontos a jelmondat. Milyen jelmondatot véssenek a szobor talapzatára ? Végre azt mégsem írhatják, hogy : „Főur, kérek egy sötét kapucinert." Ez rendkívül fontos. Valamilyen örökérvényű, buzdító igazságot. Például: „Minden állam talpköve a tiszta erkölcs.“ Igen, ezt akkor még lehetett. Ma ezt igy kellene fogalmazni: „Minden állam talpköve a jó fináncpolitika." Esetleg a jó külföldi propaganda. Vagy : a jó fegyver­kezés. A tiszta erkölcs ma reszortkérdés lett. A gazdák szerint a földben van a talp­kő, a kartellek szerint az egységes termelés­ben. Ma csak reális jelmondatról lehet szó. A legszívesebben azt vésetném a talapzat­ra : „2X2 = 4.' Ez nagyon meggyőző, de nem elég hatásos. Az iskolásgyerekek azt hinnék, hogy nem is voltam iró, hanem számtantanár. Már pedig éppen azt aka­rom, hogy az iskolásgyerekek is rögtön tud­ják, hogy iró voltam, még pedig ne csak abból, amit az iskolában tanítanak rólam. Sőt: tanulmányaik ellenére higyjék el, hogy iró voltam. A száz év múlva élő isko­lásgyermekek, — ez éppen a döntő a halál utáni sikerre. Milyen lesz a száz év utáni nemzedék ? Én a realitások hive vagyok, a kétszer kettő barátja, de vájjon száz év múlva is ez lesz a leglényegesebb tétele az életnek ? Alig hihető. Ma szigorúan a való­ságot keressük, kiki a maga fantáziája sze­rint alkotja meg a valóságot, de feltétlenül hisz abban, hogy a valóságot, a valódit al­kotja meg. Érdekelni fogja ez a száz év múlva élő embert ? Nagy planirozás folyik ma minden művészetben, a felső sallangot lenyessük, az alsó gyökeret keressük, pedig mennyire nem fontos, akár a valóságos gyökeret találjuk meg. akár képzelet szerint rajzoljuk fel. Azt nézzük, hogy milyen a vi­rág, nem azt, hogy milyennek szeretnék, hogy legyen. Az én jelmondatom — ha be­csületes akarok maradni —• a kétszer kettő, még akkor is, ha száz év múlva számtan­tanárnak fognak is tartani. Minthogy pedig a szoborhoz ragaszkodom, inkább tartsanak annak. Persze, sokkal szebb volna és hasz­nosabb. ha elképzelnők az életet, ahelyett, hogy látjuk. A képzelet, — ez már számta­lanszor beigazolódott, — sokkal fontosabb az ember számára,, mint a valóság, de hát mit csináljunk, ha most egyszer úgy hozzá­tapadtunk a földhöz. Az ember két lábon jár és csak akkor hasal a földre, ha nagyon odavan vagy nagy veszély fenyegeti. Nor­mális állapotban csak a talpa éri az ember­nek a földet, arccal a napba néz vagy a csillagokba. Lehet, hogy száz év múlva is még hason fekszünk, de tovább aztán aligha. Ha az ember sokáig fekszik hason, akkor vagy meghal vagy nekirohan a vi­lágnak. Az ember már végzetesen hozzá­szokott a két lábon való járáshoz. Én tehát ragaszkodom a jelmondatomhoz, a kétszer kettőhöz, de nem sok jövőt jósolok neki. Talán le is mondanék a szoborról, ha vala­mivel nagyobb honoráriumot kapnék a tár­cáimért. De mivel kell valami kárpótlás, ragaszkodom a szoborhoz. Egyébként pedig hajlandó vagyok az egész szobortervezetet jutányosán leszámítolni a teljes utókorral, márványtáblákkal, uccanevekkel. gyűjtemé­nyes kiadással, életrajzokkal, visszaemléke­zésekkel, irodalomtörténeti fejezetekkel együtt. Mindez együtt egy tételben eladó, igen előnyös áron. — És pedig ? — Húsz pengőért. — Tíz pengő ? — Azonnal kifizeti ? — Azonnal. Kifizettem a tiz pengőt és igy semmi aka­dálya sem volt többé annak, hogy barátsá­gosan búcsút vegyünk egymástól. weasa1 wtir,rirnpf!i— Dal mát képek Középkor Az évszakokkal — úgy látsszák — bujőöskázm is lehet. Tavaly nyáron, amikor otthon már ed- virágzottak a rózsák és sárga barackokat et­tek, a svéd partokon ibolyát, c&enevész, hal­vány cseresznyét tettek elém. Itt a nyár kellős közepébe érkezem egy didergő, kesernyés tar vászból. Gliciniák áttetsző-lila menyezete ailatt járkálok. A virágok, mint becsvágyó diákok, akik osztályokat „ugraá>ak“ s előbb érettségiz­nek, idő előtt teljes érettségükről tesznek ta­núságot,, Narancsokat tépünk magas narancs­fákról. Csokoládé-barna, testek hevernek a mész-sziklákon s a tenger langyos pezsgővel önti le őket. Ragusa pedig a. Szent Iván-erődjé- vel, füstfogta és lángégette falaival, köpcös- gömbölyű tornyaival, városkapuival még ínesz- szebb vezet bennünket, egyenesen a középkorba. Szent Balázs őrködik fölötte mindenütt a fala­kon, kezében tartva a város kicsinyített szobor­mását, a székesegyházát meg a templomait. Nyakas kis köztársaság volt ez századokon ke­resztül, hiába tizedelte döghalá!, földrengés, tűzvész, politika., folyton újraéledt poraiból. Nagypénteken szomorúság borul rá. A patri- ciussházak ablakaiból fekete leplek csüngenofk alá s este gyertyák aranydzsidái virrasztják a föltámadásra váró, közel kétezeréves halottat, oly eleven részvéttel, mint másutt egy imént elhunyt, hatalmas államférfit szokás gyászolni. Nagyszombaton a. fekete lepleket bíbor leplek váltják föl. Aztán, mikor ©lkondul a húsvéti harangszó, valami középkori öröm riad a lel­ke kl>en, ká-mzsás barátok, barna apácák siet­nek, szinte szaladnak a főucoán, a rektorpalota előtt s a vevők, akik a.z üzletekben éppen vá­sároltak, a kereskedők, akik éppen átvették tőlük a pénzt, a halkufárok a piacon, a kisgyer­mekek, a, szamárháton ülő vénasszonyok, vala­mennyien egyszerre magukba szállnak, keresz­tet vetnek s hangosan, az ég felé fordított arc­cal ezt mondják: Glória, glória, A boldogtalanok szigete Szemben velünk Lacroma szigete kacérko­dik. Olyan, mint egy kis szmaragd ékszer, me­lyet a tengerbe pöttyantott vaúaJki Hossza más­fél kilométer, szélessége csak félkilométer. Tá­volból párád lesomkertnek rémlik s a boldogok szigetének. De amikor átmegyünk csónakos s közelről látjuk, inkább temető s a boldogtala­nok szigete. Évszázados ciprusok állnak mere­ven a tűző verőfényben, fenyők, olajfáik, pál­mák, aloék. A magány szívfacsaró. Mindössze néhány ember éldegél itt, pár szerzetes, egy igazgató és egy orvos s beteges gyermekek, akiket üdülni küldtek ide. Egy kereszt Miksa császárnak, a sziget egykori tulajdonosának emlékét idézi, akit a mexikói lázadók kivégez­tek. ő valaha a benedekrendi kolostorban la­kott. Teleültette a szigetet gyarmati növények­kel, japáni ©vonlával, ujzélandi jázminnal, ne­mes mirtusszal, messzire illatozó borsfákkal, úgy hogy most itt az öt világrész tenyészetét meglelheti a kiváncsi füvész. A távolból ide­plántált cserjék virágai mintegy csodálkozva, nyitják ránk kék szemüket, azt kérdezve, hogy kerültek- ide. Császári címerek meredeznek a kongó vadásziakon. A sziget keleti csücskén van egy apró Holt, Tenger is, mely szűk szikla- csatornám érintkezik az igazi tengerrel. Egy sziTtoromról hajdan velencei mintára zsákba varrva dobálták le a bűnözőket. Vezetőnk ezt oly kéjjel, oly szemléletes taglejtésekkel meséli el nekünk, hogy gondolatban már előre csök­kentjük a neki szánt borravalót, abban a hit­ben, hogy e kegyetlenségek ecsetelése is éppen elegendő kielégülést szerezhetett neki. Egyéb­ként megemlíti, hogy Rudolf trónörökös is itt tartózkodott. A néphit azt tartja, hogy aki itt letelepszik, az rossz véget ér. Szerencsétlensé­get hoz ez a sziget, akár az opál. De vajjen nincs-e ez megfordítva? Az emberek szeretik összetéveszteni az okot az okozattal. Nyilván mindig azok jöttek ide, akik amúgy is boldog­talanok voltak s végzetük elöl akartak elbújni. Az pedig előbb-utóbb megtalálta őket. Öreg dalmata Ez az öreg dalmata szikár, szikkadt, kiszá­radt. Olyan, mint sziklás országa. Nincs rajta egy latmyi zsír sem. Csupa csont és bőr. Gerince töretlen egyenességgel feszül meg. Szeme ke­ményen tekint a. távolba, mint ásásé. Feje búb­ján egy kis piros sapka táncol, mely mintegy hasonszemvi gyógymóddal az afrikai hőség, a nap piros láza és önkívülete ellen védelmez?. Arca fekete. Fekete a hosszú, porcogós orra is, csak a hegye piros, mintha egyszer abba a cso­dálatos, piros dalmát borba mártotta volna s az mindörökre megfestette volna. (Ragusa). Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ* HURR=RAHAI! Irta: Hegedűs Lóránt------Hurr-rahai! Hurr-rahai! Rahai! A hullám üvöltött Nekiütődött a hajó bordá­zatának s aztán sistergő sikoltással teleszórta fe hér habjával a fedélzetet. Rahai! Hurr-rahaií Uj szökőár csapott nyakunk közé, az árhócok nyögtek felettünk s a hajó oldalán végig oly dübörgő sortüz hallatszott, mintha szakadatlan óriási ágyuk lőttek volna minket Hurr-rahai! Hurr-rahai! FÖlséges volt az egész. Egyszerre mind na­gyokká és hatalmas gigászokká lettünk, akik ki­nőttek a kis embersorsból s a világalkotó nagy elemi erőkkel lettünk egvranguak. Gyönyörű volt a nyugati ég. Az egymásrara- gadt felhőgomolyok között széles és párás égta­vak nyUottak s azokat mi mind a vízben vissza­verve láttuk. A huüámgerlncek fodros tajtékai hordták magukon az égfoltokat s a beléjüklövelt naptükrökön fehér sirályok kóválygó hada verte sikongva szárnyaival a végtelen vizet. Nagy vi­har volt: nagy ünnep: nagy lélekébredés. Hurr- rahai! Hurr-rahai! És most következett a legcsodálatosabb lát­vány. A felkorbácsolt tenger gyönyörű költe­ményt szült önmagából s odadobta a lábunk elé. Mintha önfeledten kínálná lelki gyöngyeit az Óceán, miket mélységes fenekéről felhozott. Éppen a lábam előtt, túl a hajókarfán minden másodpillanatban felrobbant egy óriási hullám­tölcsér s csupa csöppbő! feltornyozott szökőkutat dobott a magasba; aztán visszapermetezett az egész hullámvulkán önmagába. Másodperc múlt s megint uj robbanás, uj szökőkút s uj rejtelmes eltűnés a permetező semmibe. És valahányszor rikoltva feifröccsent a tomboló tornyos szökőkút, mindannyiszor a magasba hintett vizcsöppek csodaszélén piros-sárga-zöld-kék-Flán felragyogott egy szivárvány, mely megint nem volt sehol, mihelyt a forrongó ár lehullott a hajó elé, hullám- testvérei közé. A tenger játszadozott a mi fejünk­kel s amint zizegve paskolta a viharzó szél ^ hajamat, úgy n megmutatta, hogy mire képes: egyszerre felséges szökőkutat s csodaszivárványt varázsolt elénk. Hurr-rahai! Hurr-rabai! önmagából, maganiélyéből. És a csipkés szökő­kutak piros zöld-lila szinviziónkat mind eltemette megint önmagába. S a nagy szü-szülte s embert- rázó látomáuyban az egész láthatatlan levegő zúgva üvöltötte: Hurr-rahai! Hurr-rahai! Hurr­rahai! Rahai! Még ilyen boldognak sohasem éreztem maga­mat. Nem voltam ember, nem én, nem lény, ha­nem őselem, melyet a Végtelen teremtett s föl­emelt s ledobott megint a maga ölébe, megmutat­ván, hogy én is « vagyok. Hurr-rahai! Az én fejemmel a tenger igy ját­szott kegyesen s kitépte a lelkem bezárt ajtóit. Nem volt már korlát bennem, se semmi szűkös cella „.. Eszembe jutott Édesanyám, mikor elmondta, hogy egyszer majdnem elmerült a Balatonban s az utolsó pillanatban azt érezte, mintha a víz mé­lyén tölcsér nyilt volna meg előtte s abban ő egy pillantás alatt végiglátta a saját egész életét A tengeri viharban én is ebbe a forrongó, kóválygó tölcsérbe jutottam bele, mely bennem nyilt meg. A hallatlan fergeteg átsikoltott rajtam s az egész bosszú élet végigfutott az idegrendszer legmélyebb rejtekén, hogy mindazt mi elfeledve volt, egy- szerre felszökkentse, mint a hullámzó vizsugarat a végtelen vizű tenger. Lelkem széjjelhajitotta szűk falait s mint a künn tomboló őserő, úgy lett belőle őselem. Nem volt mi fájjon, mert nem volt akadály, min megütődött egyszer a kor, a gond, a baj s a vesződő kétség. Olyan volt bennem, mint meg­nyitott örvény, mely forgatva forgat, minden kis szilánkot hogy szerteverje, szétpermetezze, sem­miből hozza, semmibe temesse. Rahai! Hurr-rahai! Most ime eltűnt a távol napkorong. Fénybaráz­dáit halovány loccsanással rengette-ringatta a rengeteg vizmező. Lassan de lassan a hullámhe­gyek fölserkedt taraja lelapult az égből ráhullott felhőtükörképek csillanó nyomása alatt. A vihar — úgy tetszett — kitombolta magát s a gondola­tok embergályái megint visszatérhettek ember­réveikbe, hol mind és mindig kicsinyek vagyunk. Egy-egv sirálycsapat karéjos táncot lejtett a meg­szállott fodros hullám felett. A búgó üvöltés megszűnt s az Óceán oly libbenő hangot halla­tott, mint láthatatlan óriásmadár, mely pihegve éri el fészkét. A sodró tölcsérek kavargó örvé­nyei elsimultak Feljött a nagy virrasztó, az ezüstképü hold. Feltűnt messze a partok keskeny szárnya is, mely előbb letévedt felhőkönyöknek látszott, s melyet a láthatár szélső szélére vetí­tettek. Az ég igy utóbb leszállt a magasból, meg­ölte a víz legszélső szélét, hogy lenne föld és em­bernek. adjon ugart. Már nem hallatszott a hurr-rahai-rabai sikolya, öselemből lettünk keskeny lélekbe lépett emberek. A magyarországi református kon vént ülésezése Budapest, május 4. A magyarországi reformá­tus egyház országos főhatósága, aiz egye termes konvent szerdám délelőtt kezdte meg ez évi üléseit a.z Ábonyi-uccai székházban. Az ülés résztvevői Baltazár Dezső, Ravasz László, Farkas István és Medgyaszay Vince püspökök, Balogh Jenő, gróf Teíeky József, Farkasfalvi-Farkas Géza és báró Vay László egyházkerületi főgondnokok, Darányi Ká’mán földművelésügyi miniszter, Benedek Sándor, Bernát István, Bernát Aladár, Benedek Zsolt, Kováts J„ István. Makláry Ká« roly, Envedy Andor és Rácz Albert egyház­kerületi főjegyzők, Boér Elek, Imre Sándor, Tóth Lajos egyetemi tanár és még sokan mások. A gyűlést Baltazár püspök imájával kezdődött, majd Balogh Jenő főgomdmok mondott elnöki megnyitót. Megemlékezett a Rákó­czi-;jubileumról. Hamarsulyozta, hogy a. konvent tar. tózkodik a pártpolitikától s csak a magyarság jövője szempontjából jelentős kérdésekkel foglal­kozik. Beszéde végén iditványozta, hogy a feon- veait tegye meg a. kormánynál a kezdeményező lépéseket, egy uj, rendszeres gyermekvédelmi törvény al­kotása érdekében. Az ülésre megérkezett D. Á. Koechlin, a keresztény ifjúsági világszövetségnek Budapes­ten tartózkodó ügyvezető elnöke, akit a fögond- nok angol és német nyelven üdvözölt. Az ünnepi aktus után a konvent hozzáfogott a tárgysorozat érdemleges letárgyalásához. Megvá­lasztották a különböző bizottságok és bíróságok uj tagjait. Ezután dir. Enyedy Andor a misziós munkáról számolt be s dr. Kiss Ferenc egyetemi tanár indítványára elhatározták, hogy ké-nni forr­ják a, belügyminisztert az elhagyatottá nyilvámi- tott gyermekeknek a református szeretet-ezövet- $ég árvaíházatfban való elhelyezését- Az ülés további során elhatározták a református teológiákon való fel­vételek korlátozását és döntöttek a, 75. életévüket betöltött lelkészek nyugdíjazása kérdésében is. A konvent üléseit csütörtökön Baltazár püspök elnökletével folytatta. Tanügyi kérdéseket és a leik ész-tanítók oklevele érvényessége kérdését tár­gyalták le. Elhatározták, hogy a konvent kére­lemmel fordult a, kultuszkormán yho z az iskola- fenntartó egyházaknak tanszerekkel való támo­gatása iránt. Ugyancsak kérni fogják a felekezet- közi értekezlet által elfogadott, 5 százalékos kul­túrádénak törvényhozási utón való életbelépte tó- sót. % _6 ____

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom