Prágai Magyar Hirlap, 1935. május (14. évfolyam, 101-125 / 3653-3677. szám)

1935-05-26 / 122. (3674.) szám

<Pm<aVI-/V>AGfeAR-HmTjAP

1935 május 26* vasárnap.

a&c

EMBER ÉS VILÁG

Irta: Kosztolányi Dezső

Óriási választéki Legolcsóbb árak!

Pausz T., Koslce

Üveg - porcellán — villany csillár ok! Modern képkeretezés, üvegezés

Telt jón 2423 Alapítva 1833

Vörösmarty

— írói arckép. —

L

A költőket néha egy-egy hangszerrel szokták jellemezni. Azt mondják, hogy ennek a költészete úgy szól, mint a hegedű, amannak a költészete pedig, mint a fuvola vagy a hárfa. Vörös- martyra ez nem igen alkalmazható. Költészete nem egy hangszer, hanem minden hangszer együttvéve, egész zenekar, mely hegedűivel, fuvoláival, hárfáival, kürtjeivel, harsonáival és üstdobjaival egyszerre sokszólamú dallamot játszik. Hangok nagy tanárja, — ahogy Liszt Ferencet nevezte ő — s hangszere a „vész zongorája", velőket rázó hurokkal. Képzelete elsősorban hallószervét ostromolta s hallószervekre akart hatni. Hangokat hallott. „Ha egyedül ment — irja róla Gyulai — vagy meghitt ba- rátjaival, gyakran suttogott magában, mintha énekelne". A szavak — a kifejezés eszközei — kisértetek gyanánt rohanták meg s nem egyszer csak belőlük tudta meg, miről álmodott.

II.

Zenei, de rendkívül festői is. Nemcsak hangokat hallott, hanem színeket is hallott. Ha lehunyjuk szemünket, költészete a távolból úgy ragyog felénk, mint egy színes körmenet, a katolicizmus utolérhetetlen pompájában: bíbor és

meggyszin, sárga és fehér, hab és sugár, arany- kehely, rózsás gyertyaláng, kék tömjénfellegek, de sok fekete is, ravatal sötét posztója, gyász- leplek, hideg-ezüst rojtokkal. Festéktálcája gazdag, buja. A nőnek „hókarjai" vannak és „tej- szinvállai". Rudakon viszik a „sárga gerezdet". „A két szomszédvár" sötét képei a sötét háttérrel vértől cirmos árnyak, fáklyalángok füstjében. Árpád, a honfoglaló, munkája végeztén egy operai díszlet hatásos keretében magasodik föl, mennyei görögtüztől megvilágítva az egész síkságot átpántoló szivárvány diadalívében. Víziók és hallucinációk váltogatják egymást. Nyelve mindenre képes. Mindazt, ami sokáig ősi kincsként hevert az utszélen, jórészt bitangul, mindazt, amit addig csak a nép használt öntudatlanul, mindazt, ami a nyelvújítás idején még cseppfolyós állapotban kerengett, egybefogta, kitisztította, összeolvasztotta egy lángelme kohójában s belőle teremtette meg, — mint |

j Dante az olaszt, a vulgáris latinból — azt a nemes-ötvözetet, melyet magyar költői nyelvnek neveznek. Minden költőnk közül neki van a

legnagyobb szókincse. A nyelv titokzatos valami, akár a vér. De a tudósok nemcsak a vér- sejteket olvassák meg, hanem a szavakat is. Vörösmarty 12.000 szóval él.

III.

Szinte szinpadiasan-jelképesen születik meg 1800-ban, a század első évében, mint a XIX. század első gyermeke. Valóban az is marad véralkatánál, gondolkozásánál fogva, holta napjáig. Ez a század lázasan bizakodó, építő, reménykedő, de egyben először döbben rá világosan az élet teljes céltalanságára, semmiségére is. A nagy élettagadók, Leopardi, Byron, Schopenhauer ekkor éltek. Vörösmarty is közéjük tartozik. Az arcán önkívület tüzrózsáival dobban elénk, lelkesen, szemében hittel. A pusztanyéki gazdatiszt fia a nagykorúság határán, hu- szonnégyéves korában, alig tizennégy hónap alatt papírra veti a „Zalán £utásá"-nak tíz énekét s néhány történelmi adatból, források és alakok nélkül hőskölteményt és mítoszt teremt, a tulajdon lírai gazdagságából, aztán az egészet odadobja ajándékul ezeréves nemzetének. Harminckétéves korában már Magyarország ünnepelt költője s tagja a tudós társaságnak is. Ha hisz a részletekben, a férfimunkában, melyet mulatságul vállalt s egy megálmodott „végtelen" emberiségben, melyet szabadelvű világnézete gyakran szólogat, a végcélban már nem hisz. Ellentétek között hánykolódik, mint regényes kora, ég és pokol között. Életvágya akkora, mint halálvágya. Semmiféle szilárd alapra nem támaszkodhat a zűrzavarban. Huszonhétéves korában írja meg a „Hábodor"-t s hőse igy szól:

„Ne mondja gyermek én nekem,

Hogy boldog, ki sokáig él.

Boldog, ki meghal, mint ezek

És mélyen alszik föld alatt.**

A „Csongor és Tündé“-ben, mely harmincegyéves korában jelenik meg, az Éj ezt jelenti ki:

„Sötét és semmi voltak: én valék

Kietlen, csendes, lény nem lakta É,'

És a világot szültem gyermekül."

Aztán pályája végén leírja azt a sort, mely-)

nél megrázóbbat egy élettagadó se hagyott

hátra:

„Az ember fáj a földnek".

IV.

Csodagyermek volt. Édes Gergely egyszer fölolvasta neki a maga ügyefogyott leoninus-ait s ő elámult azon, milyen hajlékonyán törnek be a magyar szavak a görög mértékbe. Az ő he- xaméterei azonban már úgy zugnak, mint a szél, úgy lobognak, mint a láng. Fejlődése merőben ellenkezik azzal, amit a tapasztalat és irodalomtörténet szokott mutatni. Ifjúkorában elbeszélő, férfikorában drámaíró, öregkorában lirikus. De vájjon csakugyan elbeszél-e hőskölteményeiben? Mindig csak azt „beszéli el", ami ott benn lüktet, az ő forradalmas mélyében, arról számol be, ami a lelke előidejében és őskorában történt s drámái is csak ilyen lírai kitárulkozások. Aztán, amikor a magyar szabadságharc leveretése után, fején a halálos ítélettel, Bajzával bujdosik, hirtelen megöregszik és összeroppan s immár nem lát maga előtt semmiféle hivatást, vagy föladatot, az egykori csodagyerekből csodaaggastyán lesz, aki az elmúlás közelében egyszerre fék és gátlás nélkül dalolni kezd, mint a halál éneklő gyermeke.

V.

Ezekben az éveiben éri el a tökély legnagyobb fokát. Olyan magasságokba emelkedik, ahol előtte még nem járt magyar költő. Vidéken dinnyét és dohányt termel a homokban. Szobájában csak egy Shakespeare-szobor áll. Szelleme is csak Shakespearexe néz, mint az a hajós, aki az embereket kerülve, csalódásaiba temetkezve, csak a tenger vizét és viharait bámulja, mindaddig, amig bele nem kábul s szeme zöld nem lesz, mint a tenger s homlokát fellegek nem lepik, mint fönn az égboltot Shakespeare-i ború van ezen a korszakán, Lear-hez hasonlít, aki országát elvesztette s földönfutóvá lett. Megsürüsödött vérrel, kiapadó agyvelővel, vállairól lekivánkozó vén gúnyával gyakran méltatlan társaságban üldögél s adomázó urambá- tyámok között virrad rá a balatoni hajnal. Ekkor szakadnak ki belőle legnagyobb remekei: az „Előszó" és „A vén cigány". Hangja — az ima és az őrület között— egyenesen a kongó égbe kiált.

VI.

Mit csodálunk ebben a költészetben? Mély szellemiségét és lelkiségét. Belülről fakadó eredetiségét. A szenvedélyt, mely fehérizzásig hévül. Magasztosságát, mely, ha korszerű eseményekbe kapcsolódik is, mintegy időtlenül- és lé- giesen-nemes. Főképp pedig tág és szabad távlatát, azt, hogy mindent ösztönösen az „örökkévalóság jegyé"-be állít s ember és természet, föld és ég testvériesen összeborul. „Fürtidben tengervészes éj" — kiáltja az urihölgynek s a vén cigánynak ezt kiáltja: „Szemed égjen, mint az üstökös-láng", Valami nagyobb, csillagközi törvény uralma alatt állunk. Csodáljuk egyszerűségét és bonyolultságát. Csodáljuk művésziességét és emelkedettségét, mely a porból fölfelé ragad. Csodáljuk a „Kis gyermek halálára" áttetsző tisztaságát, az epigrammák zenei és festői tömörségét, az „Emberek" dúlt nagyszerűségét. Hangütése mindig biztos. Első sorai ellenállhatatlan lendülettel indulnak, ahogy a futóbajnokok ugranak ki a célvonalból, máris a célszalagot érintve és a sikert. „Szobor vagyok, de fáj minden tagom .. .** „Hová merült el szép szemed világa?". A fönség, az emberi fönség költeményei ezek. Úgy hatnak ránk, mintha valamennyi piros betűvel volna szedve, ö nekünk az

A KODHAIÁSZ

AIEX 6REEFF BŰNÜGYI REGÉNYE

(i)

I. FEJEZET.

Esküvő a Westminster Abbeyben,

Lord Arthur Skelmerton 1926-ban hagyta ott a Foreign Office-ot, ahol egy, a passzióinak igen megfelelő bizalmi pozíciót töltött be. Sir Arthur- nak volt egy csodálatraméltó képessége, amelynek gyakran vette igen nagy hasznát a Foreign Office. Valami nagyszerű, ösztönös kombináló képesség lakózott benne, amelyet hosszú évek gyakorlata valóságos művészetté fejlesztett. Nem volt ölyan bonyolult titkos irás, amelynek nyitjára rövid tanulmányozás után nem jutott volna. Számtalanszor vették igénybe ilyen irányú képességeit és sohasem csalódtak benne, zsenialitását általánosan elismerték. A legbizalmasabb természetű ügyek mentek keresztül a kezén, a nagy világbirodalomnak legfontosabb és legdiszkrétebb ügyei, ő pedig mindig méltó volt a bizalomra, amelyet elöljárói vele szemben tanúsítottak. Csak természetes, hogy amikor tizenöt évi szolgálat után valami váratlan spleen következtében otthagyta a Downing-streetet, Sir George mindent elkövetett, hogy elhatározásának megváltoztatására bírja. De .Sir Arthur hajlithatatlan volt. Közönyös arccal hallgatta végig Sir George nagyszerű fejtegetéseit, okos szeme az üveg mögött semmit sem árult el érzelmeiből, de csak egy felelete volt:

— Netn, Sir, nagyon sajnálom, de belefáradtam a munkába. Most már pihenni akarok és egészen magamnak kívánok élni.

Amig a Downing-streeten volt szolgálatban, egy kis garszon-lakást tartott fenn a Green-park közelében. Csupán egyetlen inast tartott maga melletti, aki ellátta háztartását, rendben tartotta öltözeteit és fehérneműjét számon tartotta

urának társadalmi kötelezettségeit. Mert Sir Arthur, mint nagyon sok zseniális ember, egy igen nagy hibában szenvedett, rendkívül szórakozott volt, amiből sok kellemtlensége is támadt. Terminusokat mulasztott, akaratlanul is sok embert sértett meg, akikkel pedig igen jó viszonyt szeretett volna fenntartani. Ha otthonában elővette nagyitóját és belemélyedt egy-egy siif-re tanulmányozásába, akkor minden más dologról megfeledkezett a világon. így aztán elmulasztotta a legfontosabb dolgokat is, még Sir George estélyeiről is elmaradt. A so'k szemrehányás, a sok kellemetlenség végre is arra vezette, hogy megbízta inasát a társadalmi kötelességek szem- meltartásával. John Hodges ezt a feladatot is jól töltötte be. Amikor ura magafeledkezetten hajolt egy-egy okmány fölé dolgozószobájában, John odaállt melléje és komoly, figyelmeztető hangon szólalt meg:

— A dress elő van készítve, uram.

Rendszerint válaszra sem érdemesítették. De

ő nem hagyta magát.

—■. Lady Cecile estélyére vagyunk hivatalosak, uram. Az estély fél kilenckor kezdődik. Most hét óra van. Ideje, hogy abbahagyjuk.

Ilyenkor sem volt felelet. John tehát tisztelet- teljesen ura orra elé nyúlt és felemelte előle a papírlapot.

— Uram, ezt cltesszük éjfélutánra, most. pedig gyorsan elökészülünk Lady Cecile estélyére.

— Ah, mit mondasz John? Lady Cecile? Mit

kivan Lady Cecile?

— Ma estére vendégül látja önt, uram és ezt az estélyt nem szabad elmulasztani. Tudja, hogy Sir Austin is hivatalos.

— Igazad van, John, — sóhajtott, ilyenkor Sir Arthur. — Erre az estélyre el kell mennem. De

hiszen ez az estély ötödikén van.

— Épen azért uram, ma október ötödiké van,

ennyit mutat a naptár és aligha hinném, hogy a naptár tévedne.

Arthur Skelmerton igy töltötte legényéletének éveit a Green-parki lakás intim hangulatában és a Downing-street titokzatos hivatali szobájában. 1926-ban, egy sejtelmek tavaszi reggelen, gyalogszerrel indult hivatalos helyisége felé. Útja a parkon vezetett keresztül, ahol rügyezni kezdtek a fák és a tavaszi földszag egyszerre csak megcsapta Sir Arthur orrát. Nagyot szippantott a különös illatból, egy pillanatra megállóit, hátratolta kemény kalapját a feje búbjáig, megigazította orrán a csiptetöjét és felsóhajtott. Egy fiatal lányka jött vele szemben, kék szvetter volt rajta, fekete szoknya és egyszerű fekete sapka, amely alól csintalanul szökött ki egynéhány rakoncátlan aramyszőke fürt. És most, hogy egy férfi állott előtte az utón,' aki nagyot sóhajtott, a lányka tejfehér arcára pajkos mosoly szökött, mire a férfi megcsóválta a fejét és — ahelyett, hogy szokásos utján a hivatala felé tartott volna, — megfordult a tengelye körül és a leány nyomába szegődött.

A lányka egyelőre nem vett tudomást arról, hogy lovagja akadt, csak hogy vagy három ut után sem maradtak cl mögüle a homokot ropó kemény férfilépések, egy pillanatra hátranézett a válla felett. Amikor látta, hogy a sóhajtó ember követi, meggyorsította lépteit. Kecses lábai olyan vidáman kopogtak a park vörös homokkal feltöltött utjain, mintha a tavasz muzsikáját vernék ki egy diadalmas indulóban, úgy hogy Sir Arthur öntudatlanul fütyörészni kezdett. Hirtelen nem tudott volna visszaemlékezni rá, hogy mikor fütyült utoljára.

A Skelmertonok mindig állhatatos férfiak voltak és ragaszkodtak rögeszméikhez. Ha egy Skelmerton a fejébe vett valamit, ha törik, ha szakad, meg is valósította azt. Ezt a családi krónikák, amelyeket Oroszlánszívű Riohárd óta vezettek, ékesen tanúsítják. Sir Arthurt is most ilyen rögeszme szállotta meg, tudni akarta minden áron, ki az a komolytalan fruska, aki az ö legszentebb tavaszi érzelmein mosolyogni merészelt. Sir Arthur nem volt aszfakbetyár, áltaI Iában eddigi sima életmenetében semmi dolga nem akadt a gyöngéd nem képviselőivel. Nem is ismerte tehát a nőkkel való bánásmód ezernyi fortélyát. Most sem gondolt arra egy pillanatig sem, hogy meggyorsítsa lépteit, utolérje a lányt és esetleg meg is szólítsa. Nem, ő csupán tudni akarja, hogy ki ez a teremtés, aki egy óvatlan pillanatban befurakodott érzelmeinek világába és megmosolyogta azokat. Ezért hát ügyelt arra, hogy közömbös járókelőnek tűnjön fel és nem üldözőnek, igyekezett betartani a húsz-harminc lépésnyi távolságot, viszont hátrább sem akart maradni, nehogy elveszítse szem elől az előtte libegő szőkeséget. Ez a feladat különben nem volt nehéz, az égszínkék szvetter biztos iránymutató volt akkor is, amikor a parkot elhagyták és elmerültek a kőrengeteg ember- forgatagában.

A Palota-kertek előtt sietett végig a lány és igy értek a Budkingham Palace előtti térre és igy tartott az üldözés jó negyedórán át, amikor a Viktória pályaudvar közelében egy földszinti irodahelyiségbe lépett be a csufondáros szőkeség. Sir Arthur megfigyelte a széles tükörablakon át, hogy a leány leveti a sapkáját és egy tágas szobában leül egy írógép mellé. Még nyolc- tíz társnője dolgozott ebben a helyiségben. Szorgalmas lányujjak szántották a fehér papirosokat betűsorokkal.

— Allington Co Company, — mormogta felhangon maga elé Sir Arthur. — All right.

És most újból megindult a hivatala felé. A zsebében egy fontos diplomáciai okirat, amelyet az Intelligence Service egyik embere a múlt héten emelt ki egy sárga diplomata bőröndjéből a Párás—Berlin közötti expresszen. Sir Arthur négy napig dolgozott rajta, amig rájött a nyitjára. Japán és Németország egy titkos megegyezéséről volt szó benne.

De most nem az elvégzett munka nehézségére, cs érdekességére gondolt. Most valahogyan még az orrában volt a grem-pariki föld terhes illata s a szemében nem titokzatos jegyek táncoltak, hanem a kék és sárga színnek valami szeszélyes, kalcidosz'kópszerti kombinációja. És az agyában furcsa gondolatok ugráltak. Valami ilyesmik:

(Folytatása következik.^