Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)
1935-04-28 / 99. (3651.) szám
Beszélgetés Axel Muntheval, életéről, könyvéről és a magyarokról... i Oaprí szigetén, 1085. Aki végigjárta a Baedefcerek által előirt megszokott útvonalat és Velence, Firence, Róma, Nápoly, palotáinak, templomainak márvány- és aranycsodáitól kissé elfáradt aggyal Capri szigetére ugrik át pihenni, a Kék Barlangon kívül csak egyet akar látná: a San Midhele-villót. És aki olvasta Axel Miunthe könyvét, ezt a kirándulást már ma is azzal az érzéssel teszi meg, hogy legendák útjait járja. Ma már modem autóbusz közlekedik Oapri „Piazzá‘‘-járól Anacaprilba, tündérien szép utakon. Amiig a sziget keskeny részén robogunk, sziklás magaslaton, a völgyekben, zöld ligeteken és fehér házacskákon túl jobbról és balról is látszik a tenger ragyogó kékje. Aztán végleien szerpentinut vezet mind feljebb. A ,J3eala Antica“-nál kiszállok és megmászom a 777 régi lépcsőfok felsó felét. (Maria P<§rta Lettere járta ezt meg naponta, a régá-cégi postával...) Átmegyek Anacapri szik Iáiba vájt öreg városkapuja alatt és egy perc mu-lva San Michele bejárata előtt állok. A firenzei nehéz vaskapun régi kopogtató. Kétoldalt a főiben korinthusi márványoszlop- fejek, a falban római márvány felirattöredék. Az ajtó kerete bizánci márványminta, félkörben a „San Michele" felírás fekete-arany mozaik és fenn a csavar toszlopu ablakok mintha a kétágú kőtáblát szimbolizálnák. A világ egyik legszebb helye Fiatal lány nyit ajtót. Mikor mingyárt elveszi a zsebemből véletlenül kikandikáló fotografálómasinát, mérges szeretnék lenni rá. De aztán kedves, előzékeny lesz és olyan bájos, ahogyan éneklő hangon töri a betanult német mondatokat, hogy nem lehet rá haragudni. Először a dolgozószobába vezet. Dusfara- gásu, hatalmas fekete Íróasztal és ugyanolyan masszív karosszék áll az egyik falnál. A dolgozóasztalon Írókészlet és két gyertyatartó, félig leégett gyertyákkal. Tömör, fekete fából valamennyi. Már itt, az első szobáiban tisztán látható a stílus, amit a svéd orvos teremtett. Fény és árnyék játéka ez, különös vegyítése a misztikumnak és az élő életnek. A falak ívelése kolostorszeriien csúcsíves, úgyhogy első benyomásra nem is tudija az ember, magasak-e ezek a szobák, vagy alacsonyak. De a bizánci csavartoszlopos ablakokon át napsugártömeg lepi el a sarkokat is és a tiszta fehér falak oly bőven osztják el a fényt, hogy káprázik belé a szem. És ezt a káprázatot hol enyhíti, hol fokozza a kevés bútorzat fényes fekete fája. A falat diszitő Medúza-fejet Munthe doktor a tengerben találta. (Az Anacapri-beliek dobiák le innen, mikor munka közben az ásójuk alá került.) És a tengerből hozta fel a bordó alapszínű, fehér ióni fejjel ellátott marványoszlopot is, mely egy csodálatos árkádos folyosót vezet be. A padozatot Tiberius kastélyának romjai között itt talált száz- és százféle márvány- darabból összerakott mozaik alkotja. A falakba korinthusi oszlopfejek vannak beágyazva, köröskörül római szobrok, torzók. Ott áll Tiberius császár mellszobra is. Kétezer évveil ezelőtt még maga gyönyörködött benne... Aztán végigsétálunk a függőkért pergolái alatt. Fehér oszlopokon futó indák lugasokat alkotnak s a parkot is elszórt márványosz- loptöredtékek, a helyszínen napifényre került görög-római szobrászmunkák díszítik. Leülünk egy görög szarkofágra. Lomba teknősbéka csúszik két bokor között: regénybős. (Talán Amanda ez, a legidősebb?) Szép kísérőm azt mondja, több miint százesztendős, (ó pedig tizenhat. Italia di Franco-n^k hívják és itt született San Michelében. A nővére is. Anyjukkal élnek itt hárman, gondozzák a kastélyt és a kerteket. Beszélnek franciául is és ő kicsit németül. A „hundert“-ot pl. „undert“-nak mondja.) Megkérem, adjon át egy névjegyet majd dr. Munthe-nak. Rámnéz: a doktor nem fogad. De 5 még üzenetközvetítésre sem vállalkozhat hisz nem jár már ide soha. Lakhelye, a „Tőrre di Materita" hárommegyedórai járásra van innét...) 1 A volt kápolnába érünk ezután, San Miohele 'kis templomába. Kint kecses klis harangtorony teszi teljessé a homlokzat illúzióját. Bent a fal körül remekfaragásu templomi ülések s egy sárgásszinü csavart márványoszlopon a híres Horus, az egyiptomi sólyomfejü isten legszebb fennmaradt példánya. Azt mondják, maga Tibeitius hozta a fáraók földjéről. De ez is, csakúgy, mint a firenzei kandalló az alilatta porladó szerzetescsontokkal, s a szép szinesüvegmozaiku ablak, mind-mind jóismerősei Axel Munthe olvasóinak. Egy állványon 1570-ből való kézi rá su biblia, remek iniciálékkal... A régi sekrestye asztaldísze egy görög koponya, melyet, ókori pénzzel a fogai közt, a kertben látott szarkofágban találtak. És az asztalon vannak a vendégkönyvek is, négy hatalmas, bőrkötésű album, melyek közül az utolsót 1033-ban nyitotta meg Sir John Simon, Anglia külügymiinisztere. (Előttem néhány oldallal Lázár Miklós képviselő autograinjával találkoztam.) És innen nyílik a sarokloggia. Egy mélyedésben Szent Mihály kis szobra, a San Mi- che 1 e-kápolnából, és a kiugró párkányon a Szfinx. Törött orrával, megtöredezett és mégis csodálatos szinti gránittestével úgy pihen ott, mint a mindenek fölött trónoló Erő szimbóluma. És amit nézeget! Ilyennek láthatta, ilyen szépnek akkor még — a hetedik napon — a Földet az Alkotó, mikor megpihenvén, munkáját elégedetten szemlélte. De ne elemezzük a látványt. Mert a tiszta levegőn át a 400 méter magasból is csak egyszerűen: zöldek a völgyiben a földek, a „játékszerben apró házak" fehéren csillognak és a tenger — a tenger az valahogy olyan kék, mint romantikus költők romantikus sablónjelzői között a legkedvesebb nő tavaszi ruhája. Távolban látszik a capri-i fensik és a láthatár szélén idekéklik a sorrentói félsziget. Azt mondják: ez a világ egyik legszebb panorámája.... (Kalauznőm figyelmeztet, hogy a legenda szerint, ki a Szfinx hátát végigsimogatja, szerencsés lesz. Én megfogom Italia di Franco puha kezét és együtt simítom meg vele a gránittömböt...) Lépcsőkön megyünk fel azután egy másik függőkertbe. Pálmák, piniafák és ciprusok között áll a „Camera romana", melynek falát márvány laptöredékek — Anacapriban kiásott római halotti urnák feliratlapjai — alkotják, szabadon maradt oldalán zölddel futtatott oszlopokkal. A madarak hegye Fölöttünk pedig, a M o n te - B arbaro s s a, a hegycsúcs, mely valamikor egész Itália legeredményesebb madár-vadászterülete volt. Az olasz és francia Riviéra luxushoteljeinek gourmand-csemegéit itt fogták össze, hatalmas hálókkal. Megvakitott rigók csalogatták ide a kis áldozatokat, mert a vak madarak éjjel-nappal állandóan — b elpusztulásig — énekelnek... Ma már zengő hangversenyterem az egész hegycsúcs. Felhőkbenyuló ormán a vadregényes várrom szinte a mesékből elevenedett ide. A karsztszerü sziklák úgy ragyognak, olyan fehéren, mintha hókristályok fednék őket, a vad összevisszaságban nőtt fák ágbogain pedig zsibongyva tanyázik a madársereg. Nem lehet itt más hasonlatot találni, mint a régi-régit: hogy a mindemnél tökéletesebben megkomponált „élethimnusz" ez. S álomszerűén fog a fülembe csendülni örökké a vezérszólam: a csalogány mindig más trillazulha- taga. Drótkerítés veszi körül a Monté Barba- rossá-t és elvétve egy-egy nagy tábla áll a föld'beszurva: „Térnitorio privato“. Magánterület ... (Sigmorina Italia di Franco gépiesen magyarázza: „Gekaulft von Doktor Munthe. Für die Vegein.") Én pedig mégis elindultam — „minden akadályon keresztül _ a Tőrre di Materita felé. Má r nem is annyira a világhírű iró kezét akartam megszorítani, hanem egy igaz emberét. S talán már nem is az újságíró interjú- éhsége volt ez, mint inkább egy közönséges olvasó beteljesülést kívánó vágya. Amikor a Materita-kastély gyönyörű rácsos- kapujánál meghúztam a lágyzengésü kis harangot, már éreztem, hogy itt úgyis csak a csoda fog segíteni. Nem látszik más, csak bosszú-hosszú fasor, melynek végéről kutyaugatás zenekiséretével ismét fiatal lány libben elő. Udvarias előzékenységgel átveszi a névjegyemet és ugyanazzal az előzékenységgel magyarázza, hogy dr. Munthe úgy sem fogad. De véletlenül ez egyszer nincs is itthon. És kivallatoim: Capriba ment át valami honosítási ügyben s csak 2—3 óra múlva ér haza. Kész tervvel rohanok visszafelé s Így most szinte rövidnek tűnik a háromnegyedórás ut. Hatalmas terméskövekkel összevissza kirakott ösvényeken a párperces eső után majdnem életveszélyes a járás. Gyakran kell megkapaszkodni a sziklába, melyekkel az ut szélén a szabad viharoknak kitett drága földeket védik. Lépésről lépésre süllyed vagy: emelkedik a talaj, ember sehol a közelben, csak nagynéha nógat egy-egy teherrel rakott öszvért a gazdája. Azt hinném, balkáni táj ez, ha két oldalról nem gyümölcstől roskadozó citromfák és magasbanyuló szőlőiudák színesítenék meg a sziklafalak szinte szomorú szürkéjét. A Fénykasíéty alkotófa a szürke Toronyban És Anacapri főterén, ahol tán félórahosszat üldögéltem egy kőkerítésen, egyik autóbuszból csakugyan dr. Munthe száll ki. Magas, szikár alakján rövid fekete körgallér s a világosszürke puhakalapban, fekete nyakkendőcsokorral, melyet szabad fantáziával egészen bohémesen kötött meg, azt hinnéd: egy ifjú párisi festő áll melletted. De a szakáll már szintelen- szürke s a szemüveg alatt az egyik szemnek csak a helye látszik ... Kísérője — végtelenül intelligensnek látszó 20—22 éves fiú — észreveszi, hogy fotogra- fálni akarok s megakadályozza. De nincs vesztenivaló időm. Bemutatkozom, hivatkozva a névjegyre, amit a Materitában hagytam: magyar diáknak mondom magam, aki utazásának végcélját szeretné elérni azzal, hogy vele néhány szót válthasson. És nagyon örülök, hogy személyesen kérhetek engedélyt a meglátogatására. Szinte felhorkan erre; Nem, hozzá senki be nem teheti a lábát, ő nem akar senkivel sem beszélgetni. És elhangzik a védekezés, amit már olvastam egyszer valahol: „leli will ganz alléin im Dunkiel bleiben." ügy harsog bennem ez a mondat, mint egy görög sorstragédia hősének második felvonásvégi feljajdulása. Mert tudtam eddig is: hogy ez az ember, aki élete főinüveként kőből, márványból és bronzból felépítette a fény és árnyék festői szimfóniáját, — aki egy sziklapárkányon, ahová reggel, este, télen és nyáron odasugárzik a nap, megkeverve palettáját tengerkékkel, fűzőiddel és már- ványfebcrre], fizikailag próbálta kidolgozni az „örök világosság-tételt, — ez az ember egy távoli torony zsalugátereit csukogatja napsütéskor; mert minden fény, amely éri, megrövidíti megmaradt egyetlen szemének életét, amellyel már oly régóta csak szürkét lát... Tudtam eddig is mindent, de ott, Anacapri piazzáján, az autóbuszmegálló mellett, minden tudás érzéssé hatalmasodott el bennem. Már eltűnt a főtérről az autóbusz és közönsége, egyedül maradunk és hármasban nekivágunk az útnak. Balról a kísérő fiú karol belé, jobbján én ballagok és néha-néha, egy- egy síkosabb részen vigyázva megfogom én is a kezét. Egy könyv —- 28 nyelven Oly sok kérdésem lenne, de ahogy megindul a beszélgetés, Axel Muntheból árad a szó és miire észreveszem magam, szinte ón vagyok az interjuolt s nekem kell válaszolgatnom a kérdések egymásutánjára. — Nemrég kijött most is a „Sie und Er" cimü zürichi lapban egy cikk rólam, — panaszkodik — mintha járt volna nálam a szerzőije. De én nem ismerem azt az újságírót, aki soha — különösen mlint zsurnaliszta — nem is tehette be a lábát a toronyba. Hazugság tehát az egész. Menjenek San Michelébe, azért nyitottam meg a közönség számára. Maga járt ott? Hogy tetszett?... Bizonyítgatom, hogy még sokkal többet nyújtott, mint amit a könyve alapiján váriam. S ez láthatólag jólesik neki. („Vanitatum vanitas!“...) Mondja is öntelt megelégedéssel: — Igen, mindenki el volt ragadtatva, aki csak látta. Különösen az olvasóim. Azok pedig sokan vannak, hisz a könyvem összesen 28 nyelven jelent már meg, amit csak a biblia tudott túlszárnyalni. Mostanában készült el a héber fordítás isi Mondja, szeretik a könyvemet a magyarok? Kifejezetten hencegve vallom be, hogy tudomásom szerint magyar nyelven hatodik' kiadásban látott nyilvánosságot a 30.000-ilí példány. Nem akarja elhinni: „Eddig csak azt tudtam Közép-Euróipáról, hogy Csehszlovákiában fogy nagy példán y számban. " —i Megemlíti, hogy volt néhány magyar az ismerősei között: pl. Lónyay herceg, aki Rudolf trónörökös feleségét, Stefániát vette el, azután „Prinzessin Battian)i“ — emlékezik meg térin észetesfurcsán Batthyány hercegnőről — „ja és a királynő, Erzsébet; nagyon szeretett engem. Többször volt vendégem San Michelében és legszívesebben sohase ment volna el innét". Melegen érdeklődik könyve magyar kiadásának kiállítása iránt. Mikor elmondom, hogy még nagyon szépen sikerült képek is vannak az újabb példányokban, csodálkozik. Ajánlkozom, hogy küldőik majd egyet. Fájdalommal hárítja el a készülő szívességet: Sajnos, már nem nagyon fog megtanulhatni magyarul. Legjobban az angol fordítást szereti és az olaszt. „Én nem vagyok Iró..." — Nézze, — szól most szinte szégyenlősen — én nem vagyok iró, ez tulajdonképpen az egyetlen könyvem a nagyközönség számára. Nagyon szeretem tanulmányozni az intelligens emberek véleményét a munkámról. Mondja, mi tetszett magának legjobban San Michele regényében, melyiik rész? (Érzem, amint a vér az arcomba szökik. Hisz nem mindennap történik meg velem, hogy irodaimilag máris halhatatlan könyvről, melyet egészben maradéktalanul tökéletesnek tartottam, a szerző kér véleményt, de olyanformán, hogy egy részt kelljen szétboneoigat- nom a számára.) De bevallom neki, hogy azok a fejezetek kaptak meg legjobban, amelyekről ismerőseimmel azért vitatkoztam, mert azok azt a véleményüket nyilvánították, hogy: nem értik. S akiknek én azt válaszoltam, hogy azokat a mondatokat nem lehet, sőt egyenesen „szentségtörés" magyarázni, nem is szükséges érteni, egyszerűen csak érezni kell. Az utolsó részre gondolok, a „Tőrre di Materita" e. fejezetre, de különösen a befejező akkordokra a két mondatra, melyek mint szélnek feszített eolhárfahurok, lágyan reagálnak minden érzésfuvallatra: „Fejem odahullott Szent Ferenc vállára." „Meghaltam és nem is tudtam róla." Föllélegzik, mintha valami gondtól szabadult volna: — Igen, az utolsó fejezet, amit a toronyban irtani, az a legszebb. Mert jegyezze meg, a Tőrre di Materita vagyok igazán én és nem San Michele! Megrázó ez a vallomás a tragédia igazságáról. A Fénykastély alkotója rájött az „utolsó felvonásban", hogy a szürke Toronyban a helye... S most én kockáztatom meg a kérdést, mit olvas ő legszívesebben a könyvéből? — A legújabb olasz kiadáshoz írtam egy előszót, — válaszolja készségesen — amely csak ebben a fordításban jelent meg. Néhány mondat mindössze az egész, egy oldal sincs talán. Röviden, nagyon röviden leírtam itt, miképpen sikerült elérnem, hogy Capriban nem szabad többé madarat fogni. Igen láttam a Monté Barbarossá-t, — vágom közibe jól informáltam Nem, nemcsak a Barbarossa-hegyen. ma TD35 április 28, vasárnap. •BffDT ________17
