Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)
1935-04-28 / 99. (3651.) szám
8 'WyWOT-MAGtoR-HIKLXP 1935 Spri&s 2S» voefaiajv Vasárnapi mise Athosban Irta: Hungaricus Viatar Vatopádi, 1934 junius 24. Pompás alvás, friss ébredés. Álmaim emlékén ott kerepelt azonban valami megmagyarázhatatlan tompa dübörgés, — a kolostor hálószobái az erdőre nyílnak, az éjjeli istentiszteletet bedoromboló simandron türelmetlen hangját mint szitán átszürődő macskaduruzsolást engedték át a méteres falak. A széttárt ablakszárnyakon vastag kévékben beomló napsugár őserdők ózonját szállítja, — erdei madarak koncertje trilláz, karmesterük füttye élesen kiválik, az erdei teátrum szimfonikus zenekarában a rigó viszi a vezető-hangot. Kihajolok az ablakon, táguló tüdővel szívom a százféle illatot, — üdvözlöm az erdei zenekart, — odaröppent gerlepár erkélyem párkányán búg, fesztelen flörtjük minden aszketizmusnak fittyet hányt, —- mókus mászik a szemközti ágon, bozontos farkát diadalmas zászlóként lobogtatja, —- jó reggelt kopog a harkály, — ajtómon is óvatos ko- ' pogás hallszik. A szokásos rákit, kávét, kristálytányéron mézédes glykot helyez asztalomra a belépő diakon. Szent vasárnapot kivan, s jelenti, hogy nemsokára kezdődik a mise, — szerényen elvonul. A mosdófülke kőmedencéjében csak félig férek el, a messzi hegyek sziklái közül idáig vezetett forrásvíz pompásan frissít, —■ uti- ruha helyett a szentnap tiszteletére kékbe öltözöm, —- sietek üdvözölni házigazdámat, ö majd a misére is eligazít. Eszembe jut a szakács, a konyhába lépek, vigyorogva köszöni az átadott füstölnivalót, déli étrendre vonatkozó óhajom iránt érdeklődik, — mindent rábízok, —■ a tiszta polcokon gyümölcs, mindenfajta zöldség, rákok, halak, —* valóságos rembrandti csendélet ragyog. A két mérnök hajnalban búcsút,vett, már valahol a sziklás erdőben rójják az utat. Az udvarra sietek, a templombejáratnál szerzetes fogad, háromszor keresztet vet, s a szentély ülőhelyei felé mutat. Valóságos kis kápolnák ezek az öblös templomi székek. Sötétre öregedett diófa- faragványck, templom falába bujtatott kényelmes fészkek. Egyikük-másikuk értékes műremek. Már mind összegyűltek a papok, tömjénfüst palástjába bukolóznak be. Az amúgy is homályos tcmplomürben csak halk mormo- lásukat hallom. — misztikus álomfélébe ringatózunk bele. Várom, lesem a folytatást. —• sokáig semmi nesz, — lassan foszlik a fátyol, — elszáll a tömjénfüst. —• még nem látok semmit, — kis pirosló láng pislog csak felém. Olajlámpa halovány fénye fakult Mária- képre fut, — ,,Wimatarissa Ikon" a neve,—- a népszáj erről is virágos öreg legendát tud. Ellenséges kalózhordák támadták meg a vatopedii kolostort. Még akkor nagyon szegények voltak, összes kincsük egy Konstantin császár által ajándékozott finomművű kereszt, s a ..Wimatarissa", —■ öreg Mária-festmény volt. Halálmegvető hősiességgel védték a szerzetesek a kolostort, az állig felfegyverkezett rablóbanda támadásainak azonban nem állhatták sokáig ellen. Bedőlt a várkapu, a kolostorudvart elözönlötték a banditák, a derék páterek a templombejárat elé szoritva, s már csak Istenben bízva, elénekelték ismert „Axion estin"-jüket, a Gábor arkan- ... gyal által kőbevésett dalt. Menekülésre nem volt remény, a szerzeteseket a banditák egy-kettőre összefogdos- ták, rabláncra fűzték, s még szegényes celláikat is végigfosztották. A Mária-kép őrzésére a templom belsejében rejtőző szerzetes, a Wimatarissa, a kriptalejáratról odavonszolt nagy kőlappal erősítette meg az elreteszelt kaput, a rablók persze egykönnyen bezúzták, betörték azt is. Látván, hogy nincs többé mentség, a Wi- " matarissa fölnyalábolta a képet és a keresztet és sietve a feltárt kripta mélyébe eresztette le. A nagy loccsanásra vette csak rémülten észre, hogy a kripta felszivárgott vízzel van tele. Nem volt ideje gondolkozni, a kép után az előtte pislogó ámpolnát is utánadobta, s a kríptalejáratot sietve a visszavonszolt kőlappal takarta be. S forró imába merült, — Panágia segíts ! — lelke már szent védszentjükhöz szállt, — beomlott a templomajtó is............segíts, segíts, — egy csupasz feszületet karolt át, halálraszántan várta a halált. Sok kincset a rablók a szegényes templomban nem találtak, élő értékkel akarták pótolni a hiányt, a szerzetesek közül csak a legöregebbeket pusztították el, a többit, a Wimatarissát is magukkal hurcolták, s a kavallai rabszolgavásáron adták el. Évek múltán sikerült a Wimatarissának kiszabadulnia. Hosszú vándorlás után került Áthoszba vissza, — a vatopédii kolostor uj apátjánál jelentkezett, s elmondta, hová rejtette el annakidején a kincseket. Szent borzadállyal bámultak a kőlap eltávolítása után a papok a kripta mélyébe, — a víz fölött sértetlen lebegett a kereszt, s a kép, —■ a kép előtt piroslott, lángolt, mindent bevilágított az ámpolna fénye, s a kripta nyirkos falát nyiló rózsák fonták be össze-vissza. A csoda hallatára a szerzetesek a kriptabejárat köré tódultak, majd szent imák éneklése közben emelték ki a képet és keresztet, s a ki nem aludt, csodásán lobogó lámpát. Körmenet kíséretében helyezték vissza régi helyére a csodás festményt, melyet hűséges őrzőjéről Wimatarissának nevezett el a tiszteletére Vatopédibe sereglő zarándoknép. Csodatevő hatását a bennebizók számtalan esete erősítette meg. S az ámpolna lángja, bár olaját nem pótolta azóta senki. Vezekény-Vizkelet, április vége. Oly kihalt, I csendes a falu vasárnap délután, istentisztelet idején, mintha nem lakna benne senki. A hosz- szu, széles uccán tavaszi örömmel mosolyognak egymásra a házak, már virágzanak a sic- tősebb gyümölcsfák, füzfabarka ékesíti a vízpartját s csupán a szövetkezet előtt tömörül csoporttá néhány feketeruhás gazdaember. Különben csönd van, csak a választások lebbentik meg olykor a csönd szárnyát. Az autóbuszból, — Galánta felől, — ki-ki szokott szállani ilyenkor egy-egy soha nem látott párttitkár, olyan pártok nevében szónokol, amilyeneknek nem hive errefelé senki a faluban. Gyanakodva gyülekeznek köréje, meghallgatják, felkiabálnak Ígéreteire s később ott is hagyják, legfeljebb azt figyelik még meg a ház előtti padkáról, hogy Marx nevében miként vesznek össze a rivális pártügynökök. A berúgott halak Tanultad földrajzkönyvben például a Fekete vizet, kedves olvasó? Mert itt folyik ez, nagy meglepetésünkre, akik földrajzban általában járatosnak hisszük magunkat: itt folyik a Fekete víz, valahol a Kis Kárpátok lejtőin ered s méla nyugalommal oszlik el a Vágduna vizében, mint megannyi társa, a Dudvágok rokonai: nagyterjedelmü szántóföldek között kanyarog errefelé a sok csatorna, mocsárrá szélesül, vagy fo- lyóvá dagad, minden falu közepén megáll kissé és tavacskát ^lkot. Tavasz idején száz és száz kis tó csillog a vasutak mentén s a falvak közelében. A vizek rohanása ezen a nagy laposságon alábbszáll, — micsoda halgazdagság lehetett errefelé még néhány évtizeddel ezelőtt is. Földekben gazdagodtunk is errefelé, mocsarakban és halakban szegényedtünk. A száraz földekben való gazdagodásnak örül a gazda, de kesereg a halállomány pusztulása felett a halász. Halászemberben nevezeteset fogtunk ki Vezekény- ben: Gyurcsy Sándor uramat, aki a kiszélesült folyócska hídjának támaszkodva meséli el a dunamenti, vágparti halászember örömét, keservét, pőréit és világosit fel a halfogás ezer fortélya felől. éjjel-nappal ..ma is lobogva ég, s amint a szerzetesek szentül hiszik és állítják, ezentúl is örökké égni fog. Minden istentiszteletkor elvonulnak előtte a papok, s külön a Mária- kép, s külön a lámpa előtt mélyen meghajolván, megcsókolják lábuk alatt a kriptát elzáró kőlapot. A kép egyik oldalán a lámpa ég, másik oldalán a mindig friss virággal diszitett kereszt ragyog. * A templom mélyéből ének, — friss, fiatal hang sikit. Mintha baglyok huhogását, füle- mile csattogása némitaná el, a szerzetesek halk mormogásába csendet int, — mély áhítatba merül minden, nagy, szent érzés lep meg mindenkit. Egymásnak felelnek láthatatlan hangok', — borongós, bús, rejtelmes énekek. Mindig csak egy-egy hang. hol itt, — majd ott, — amott, az oltár körül, fenn a magasban, — közel, távol, — olykor mélyen a föld alól. Csodásán megrendezett színház, finom játéka a dalnak, — évezred ortodox szertartása ez, — túl világi szférákba emel, hátborzongatóan szép, — aztán elcsendesül minden,— mi ez ? — a homályban gyermekhang remeg, énekes gyónás, legszentebb ima, halk, csendes, elpihent. — szüztiszta tükör, égbenéz, — s mint kéklő tengerszem, oly végtelen sima. Tavasz, tél szembeállítva, székeik mélyében szakállas vének, az ikonostas előtt csipkés karing, fel-alá villanó fények, rideg áthoszi légkörben életre-halálra szánt fiatal lények, — a templom homályában élik le életüket, imádkoznak, dolgoznak, — s ha bevégezték földi munkájukat, —- tisztán, szüzén, gyönyörtelen halnak meg ezek a szentéletü, gazdagnál gazdagabb szegények. S jönnek helyükbe újak, — kimeríthetetlen e lelki csodákkal teles^órt áthoszi ut, —• szent játékuk tovább pereg. — öregek lesznek az ifjak, aggastyánok a vének, — tövises ütjük mind egyirányba fut... Csak a gyárakkal nincsenek kibékülve halászaink, mondván, hogy a környéki cukorgyárak, különösen őszidőben, ezrével pusztítják a halakat, ha gyári salakjaikat belebocsátják a Vág vizébe. — Pipál ilyenkor a hal, — mondják a halászok, — azaz lélegzeni bukik föl kétségbeesésében és rögtön el is szédül. Részeg halak úszkálnak le egészen Gutáig és kézzel lehet kifogni a jámborokat. Berúgnak a cukorrépa salakjától s egyre pusztul a híres délszlovenszkói halállomány. És sok a „rabsicc". A „rabsicc", azaz Raubschütz eredetileg orvvadász volt, jó magyar meghatározással, mutatván, hogy nemcsak magyarok kezdeményezték mifelénk az idegen területen való vadászást. A halász-terminológia az orvhalászt is rabsiccnak nevezi, egyszerűen, de, mig az orvvadász veszélyes ember a gyorsan járó puskája miatt, az orvhalász békésebb foglalkozású férfiú, noha a halakra nemkevésbé veszélyes.-t- Sok oka-módja van a halászatnak, — sóhajt a halászmester, — még jövedelem is volna belőle, ha a halászembernek annyi pőre ne volna mindig a parttulajdonosokkal, a községekkel és az adóhivatallal. Errefelé még a Pálffyaké a halászati jog, a Pálffy-birtokok eladásával egyúttal nem járt a halászati jog átruházása is. Az uj partbirtokosok azonban azt tartják, hogy mivel övék lett a parcellázott föld, övék már a halászati jog is. Évek óta van emiatt pörösködés. Folklóré a vízparton Minden faluban találunk ismeretlen szavakat. Miközben a vizet bámuljuk s a helyi kultur- szervezetröl beszélgetünk, hogy merész lendülettel a nemrég épített szép uj iskolában tegyünk látogatást és megszemléljük mi is a szemléltető oktatás nagyszerű módszereit, — azon- közben uj szavakat is tanulunk: pős annyit jelent, mint vadhajtás, a vályogot mór-nak hívják, rékas pedig piszkos edény, ha pedig azt mondják neked: „neki adtam", akkor bízvást magadra értheted az ajándékozást, mert a .veA magyarság „£elvídámííása‘é Nagy az érdeklődés a kulturélet iránt a dunamenti falvakban ■ Hadászati tájékozódás Vezekényen ■ Vizkelet, az ősi falu, a bronzkor és Németh János led beszélő gazda ezt akarja mondani: „magának adtam". így keresgéljük össze lassanként a falu jellegzetességeit, hogy kiformálódjon előttünk a falu lelke. Csak nagy általánosságban egységes lélek ez, részleteiben igen különböző, községenként változó. Ezt a falusi magyar lelket is milyen finom izekre lehet szedni, ha az ember elpepecselget vele... A szövetkezeti kultúrteremben van SzMKE- megbeszélésünk. Nyugodt okfejtéssel beszélgetünk a kultúra helyi módozatírói, tele jóakarattal, megértéssel. Kis színpad, sok érdeklődő* magyar szív ..« Vizkelet község itt van a szomszédban s itt meglepő, sokrétű lokálpatriotisztikus érzést találunk: a tantestület igen' értékes, kedves tagjai oly szeretettel segítenek a falu nevének történetét, a falu egész históriáját kibogozni, hogy ez csak egy reménynek lehet záloga: öntudatos, emlékeikhez hü fiatalság fog itt nevelődni. Meglátszott ez rögtön a SzMKE-kulturgyülés résztvevőinek hatalmas számú, igen figyelmes hallgatóságán is. Mennyi egytestvér a magyar kultúrában! Ha. olykor csalódunk is, ha sokszor szomorú példáját látjuk is a közömbösségnek, ha a visszavonás kevéssé lélekemelő példáin komorodhatunk is el néha, igy, megértő falu lelkes lakóinak szeméből mégis biztatást merít minden szellemi munkás, mert mégis és mindennek ellenére ezek a kétké- zi, dolgos emberek, ezek a rövidködmenü, feltört kezű, simára fényesített csizmákban ünne- pieskedő falusi magyarok minden kultúránknak, hagyományunknak öntudatlan ápolói, legtöbbször jó talaj és biztos fundamentum. Persze, csak „legtöbbször". Ne emlegessük a csalódások sorozatát, csalódásokat „falusi magyarban és entellektüellben". Talán igy acélozódunk .. 2 Bronz és babona Vizkelet ősi település. A tanítói testület egyik igen kedves hölgytagjának népvándorláskorabeli gyűjteménye van: ékszerek, edények. Kertekben és szántóföldeken találják a gyerekek s igy gyűjtik össze a kis muzeum anyagát Történelmi emlékekben, hagyományokban s babonákban gazdag község Vizkelet: mondják, a falu alagutakkal van telefurva. Gazdag urak tanyája lehetett mindenkor: erre mutat régi, müemlékszámba-menő kápolnája is. Egyik rácsablakos háza Németh Jánosé, a Martinovics- pör ügyészéé vök, Németh Jánosra még most is haragusznak a vizkelétiék, sók rosszat tudnak róla s elemlegetik, hogy ügyes vallatásainak jutalmául kapta Németh János a rácsablakos házat — Egy éjjel félzörgették az ördögök, — mondja a hagyomány, — elvitték négylovas szekéren s azóta is az ördögöké Németh János. — Csontvázat találtak egyszer, — szól közbe egy másik helyismerő, — a csontváz mellett volt Németh gyűrűje. Biztosan Martinovics hívei ölték meg ... így száll, lebeg, kanyarog egy legenda s a nép haragja még most sem enyhült. Előkerülnek a nevezetességek, vidám sorozatban. Sok a cigány a községben, ezernyi a baj velük. A kedves tantestület minden egyes tagja tud valami nagyszerűt a cigányokról. A legnevezetesebb az, aki „két korcsolyával korcsolyázik!" — jelentik ki végül, mivel a cigány akkor is gazdag már, ha csupán egy korcsolyát köt fel madzaggal vékonytalpu cipőjére. Még a falu bolondja is bemutatkozik, lesónak hívják s arra legbüszkébb, hogy messze földön ő a legkülönb orgonafujtató. „Nem ér semmit a motor, — mondja, — én jobbat tudok!" Ráfér a vidámság a magyar népre Tucatnyi kedves, eset merül föl az emlékezés homályából: bronzkor és mai cigány, történelem és gazdasági helyzet, kulturérdeklődés és szomszéd faluk sorsa; oly kellemes, kedves ez az alkonyba boruló vasárnap délután, a falu vezetőinek kitűnő társaságában, hogy a szomszéd asztalnál csendesen üldögélő gazdaember is megirigyli. A szomszéd faluba való. Egyeideig csak hallgatja történeteinket, tetszik neki Németh János és a cigánybabona, a bronzkori leletekre rátévődő kapavágás históriája s az a meleg faluszeretet, ami a beszélgetők minden szavából kiárad. S ekkor ünnepélyesen feláll, átballag hozzánk, bemutatkozik s elmondja illendően, hová való. — Azért jöttem csak ide, — mondja enge- delem-kéréssel, — hogy jöjjenek át a mi falunkba is. vidámijják fel ekkicsint ott is a magyarságot. Ráfér. Ezt meg is Ígértük. A felvidámitásf. Ráfér bizony a magyarságra . .. SZOMBATHY VIKTOR. %
