Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)

1935-04-21 / 94. (3646.) szám

20

<PRXgA!-MACAaR-HlRLgg

a

'iszía arcbőr

14 nap alatt a valódi CORALL CRtóMTÖL (száraz vagy zsíros). Már harmadik nap után

javul az arcbőr észrevétlenül és az összes hiba, u. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bor, öregen kinózés teljesen megszűnik. Biztos eredmény. Ara Kö 11.—

VÖRÖSRÁK GYÓGYSZERTAR

Bratislava, Mihály-ucca 20.

gattam nyelvüket, s poharaztam a fanyar, fekete chianti-t. Minden nap valamilyen állandó, egyenlő hőfokú, változatlan boldogságérzettel ébredtem. Ott laktam a ház közelében, ahol Browning és Elizabeth Barrett éltek; s jobb sorsot soha nem kivántam volna magamnak, mint valamilyen egészen szerény életet Firenzében. Minden, ami ezt a várost összeadta, e dombokból nőtt elő; semmit nem „importáltak" ide, sem épitészt, sem festőt... a város együtt lélegzett remekeivel, szerves összetartozásban élt minden épületével, szobrával és képével. Megéltem valamit, ami addig homályos, iskolás fogalom volt: a renaissance-t. A légkör ismerős volt, olyan különösen megélt, olyan d é j á v u ... Márciusi délutánok fénytörésére emlékszem, fel a villákkal és ciprusokkal szegélyezett Viale Macchiavelli-n, le a San Miniato temploma mellett, a térre, ahol a David-szobor bronzkópiája néz farkasszemet a várossal; órákra a kis kávéházban, fenn a Michelangelo terén, mikor mozdulatlanul bámultam a várost, dermedt honvággyal, nem olvastam és nem társalogtam, nem kerestem „kalandot" és nem vágytam barátok után, s olyan mohón tettem el emlékbe a város képét, a dombok vonalát, a völgy kékes páráját, ahogy a száműzött bámulhatja az otthonról küldött anziksz panorámáját... Elmentem a villamossal Certosaba, elmentem Pis- toia-ba, ahol nem volt semmi különös „látnivaló" — csak éppen minden, a parasztházak és a kolostor, a templom és a csapszéik, minden ugyanabból az anyagból készült, s ez az anyag itt buggyant ki a földből, a múltból, elhalt emberek leikéből. Pathetikus idő volt ez számomra. Bizonyosan nem a legrosszabb korszaka ifjúságomnak. S néha még álmodom e tájjal.

Elutaztam Bologna-ba és Velencébe, s pénzem és sok dolgom felől maradhattam volna e városok akármelyikében, mert mozgási szabadságom korlátlannak tetszett, pénzem hétszámra nem akadt, s dolgom még kevésbé... Lola küldött néha bélelt levelekben apró segélyeket, máskülönben a bizonytalan műfajú írások sovány jövedelméből éltem, melyeket nagy- zolóan ,,cikkek“-nek neveztem, s egyes szlo- venszkói, erdélyi, prágai lapok jóindulatúan megjelentettek. Mint valamilyen központba, biztos várba és erődbe, ahol nem érhet semmi baj, visszatértem kirándulásaimról Firenzébe. A penzióban mindennel elláttak, s a fizetséget nem verték szigorúan. Az a belső gondtalanság és könnyűség, amely eláradt e hónapokban bennem, mintha területenkivüli jogokat szerzett volna nekem. Úgy emlékszem, „gondtalanul" éltem ... Már nyáriasan forró volt az idő, mikor Lola visszaérkezett. Szalámit hozott ajándékba, és ezer lírát. Ez volt minden, vagyonunk. Turinba utaztunk, mert „feltétlenül" látni akartam Kossuth házát; ma már nem is tudom, miért? ... Turinban megebédeltünk, s gondtalanul és nagyon jókedvűen, mint akik jól végezték dolgukat, s nem is értik, hogyan gondolhattak valami más uticélra, az esti vonattal visszautaztunk Parisba.

(Jövő vasárnap folytatjuk.)

Dokmnl István:

Hamuban járok

Kigyult a boglya, száll a fitatje,

Zudul, riad és sír a háznép,

Pirossá vált a hold ezüstje,

Tűz van a faluban.

Harang szava vijjogva kondid,

Alvég, felvég szájtátva borzad,

Félelemtől és szánalomtól Elmarad a szavuk.

Kerengve, rőten száll a pernye,

Tetők jajgatnak sárga lánggal,

Rozzant kis vedrek siedelme Vajmi keveset ér.

Harangkongás, tűzvész, teli hold,

Véres arcok, gonosz hatalmak.

Cudar, gonosz egy éjszaka volt,

Üszkösen kél a nap.

Füstös, pőre klsktinyhók falán Búsólt emberkék kotorásznak. Reménykednek, hátha még talán Találnak* valamit,, „

1935 április 21, vasárnap.

űfya fkom M& utymúááM kk!m

(Résedet „A Uitotyzé faszét" cimt eqfaty&ől)

Ívta: Heu&auec PM

„Ebben az évben lesz hatszáz esztendeje, hogy Velencében meghalt Marco Polo, akinek ázsiai és indiai utazásairól irt könyve világhírű. A San Lo- renzo-templomban ásatásokat végeznek, hogy megtalálják a sírját.* („Berliner Tageblatt“, 1923, március.)

Távol a világtól, amely lázasan kergeti Marco Polo titkát és keresi eltűnt végrendeletét, a velencei San Lorenzo templomban, jobban mondva a templomnak ama legmélyebb pontján, ameddig az ásatások eljutottak, áll özséb atya, az egyszerű pap, akit Velencében nem tartanak éppen az Egyház tündöklő csillagának. A sekrestyében kopott reverendáját munkászubbony- nyal cserélte fel, keresztül merészkedett a sok szerteheverő márványtömbön és oszlopon és most ott áll a legmélyebb ponton. Itt már csak kézilámpája világit, amelyet baljában tart, mig jobb keze egy márványdarab párkányán idegeskedik és olyan mozdulatokat tesz, mint a varázsvessző, ha vizet érez a mélyben.

Szeme be van hunyva, vékony ajkai kissé nyitottak és nemesformáju feje, amely sűrű és fiatalosan puha fehér hajjal borított, oldalt úgy hajlik a föld fölé, mintha füle titokzatos hangokat hallana. Pedig a sir nyugalma terűt el itt ember és márvány felett, sehol semmi nesz, és aki ebben a pózban megleshetné özséb atyát, azt gondolhatná a szentéletü emberről, hogy szellemidézőnek állt be. Ennek azonban a nemes fej és az arcon elterülő nagy és jóságos nyugalom és megbékültség ellentmond.

Semmi kétség, hogy nincs határozott terve. Ezt ő maga tudja legjobban és zavarba jönne, ha valaki megkérdezné tőle, mi a célja ezzel a fantasztikus munkászubbony- nyal és mit keres a templom legmélyebb pontján. Hiszen őszintén csak annyit mondhatna, hogy belső kényszernek engedve jött ide és hogy egy hangot hallott, amely azt parancsolta neki . . . Ok«s ember azonban ilyen érveket elvet és megmosolyogja egy különc ferde észjárását. Mégis: özséb atva már egy félórája áll ebben a mozdulatlanságban és lesi a belső hangot .

Most, ugylátszik, valami véghezmegy benne. Lassan felemeli jobb karját, amely kinyujtottan mered a levegőbe és nem reszket, bár hetven esztendős. Testén mintha delejes áram cikkázna át, — semmi kétség: özséb atya ebben a percben hipnotikus álomba merült. Bizonyítja ezt az is, hogy válaszokat suttog olyan kérdésekre, amelyeket csak ő hallhat és hogy mintegy mágneses eiőtől vonzva megindul, jobban mondva egy cél felé lebeg. Érthetetlen, hiszen előtte egy hatalmas kőfal, amelyen nem mutatkozik rés. Ezen a ponton meg kellett szüntetni az ásatásokat, nehogy a templom alapjait veszélyeztessék. Közvetlenül a fal előtt, amelyről megállapították, hogy Ilonból való, a páter megtorpan. A következő pillanatban hirtelen mozdulattal balra fordul, lehajol és egy kiugró kő után nyúl, amelyből valamely szobrász évszázadok előtt állatfejet formált; kezével belemarkol a márványsörénybe, lábát a falnak fesziti, testét most gigantikus erő járja át és egyetlen rántással kiszakítja az állatfejet a falból. Hátralendül, de egy oszlop felfogja. A falból dőlnek a kisebb-nagyobb kövek és a vakolat és az állatfej helyén lyuk tátong, amely oly nagy, mint egy jókora barlangbejárat.

Mozdulatlanul áll az oszlopnak dőlve és mélyen lélegzik. Szeme még mindig csukva van és még mindig a hipnotizált ember benyomását kelti, sőt akkor is, amikor átlépi ezt a küszöböt, amely váratlanul tárult fel. Mindkét kezével tartja a márványból faragott állatfejet, messzire tolva a testétől, mint valami szentséget. A nagy erőfeszítés előtt gondosan egy tömb párkányára rakta a kézilámpását, amely most is ott nyugszik és csendes fényt áraszt. Erre most már nincsen szüksége, mert amint átlépte a küszöböt, lefele vezető síkra jut, de nehány lépés után balra, majd jobbra kell fordulnia és akkor hirtelen egy nagyobb szobába jut, amely pontosan olyan, mint egy régi halot- taskamra. Fentről enyhe és keskeny fény

szűrődik át és a boltozaton tompított orgonajáték hangzik át. Ez csak a templomból származhat, annak ellenére, hogy senki sem járt ott, amikor özséb atya ide lejött. Most felnyitja a szemét, de ez az idegen és lázban égő tekintet nem az övé. Még egy lépés és halkan felkiált a meglepetéstől: hatalmas szarkofág áll szemben, amely fehér márványból készült. Elöl két betű: „M. P.“ Semmi kétség, özséb atya, az egyszerit pap, akit nem tartanak az Egyház tündöklő csillagának, rátalált Marco Polo sírjára, amelyet évszázadokig hiába kerestek. A szarkofág tetején egy óriási, fehér márványból mintázott majom.

Mintha ebben a pillanatban bálványimádónak állt volna be, az istenfélő és jámbor páter letérdel a szarkofág és a fehér majom előtt és igy közeledik a márványtömbhöz. Odafent még mindig zug az orgona. A páter felnéz és a fényforrást kémleli. Most már tudja, hogy pontosan a főoltár alatt van, mert a főoltár előtt egy híres püspök nyugszik a sirboltban és ennek a vasrácsán szűrődik át a fény. Ez a sírbolt palamely ponton át van törve és beletorkollik Marco Polo halottaskamrájába így magyarázható meg nagyon természetesen a misztikusnak látszó probléma, és a páter megnyugodva kezdi meg a tüzetes szemléletet.

Meglepő, hogy eddig igen ügyesen és si- mulékonyan mozgott, de most esetlen és félszeg. Kezei lázasan reszketnek és nemes homlokán kiüt a verejték. Abban a pillanatban, amikor mélyen lehajol, hogy megvizsgálja azt a márványlemezt, amely a szarkofágot lezárja, a megvadult orgonás oda- fönnt barbár fortisszimóba fog és azt a mennydörgő hangot, amely itt a mélyben százszoros dübörgéssel visszhangzik, alig lehet kibírni... Földindulás?! Nem, csak egy mázsássulyu tárgy zuhant fentről a földre, mintha az orgona fortisszimójának az ellenpontozata lenne. Mindez nehány másodperc — — a következő másodpercben már nem hallani az orgonát és a kékes fénnyel teli halottaskamrában néma csend honol, olyan csend, amely talán süketitöbb az iménti zajnál.

özséb atya ösztönszerii mozdulattal meglapult a márványkiugrás alatt. A kőeső nagy ívben zuhogott alá és nem érte őt. Most felpillant, majd maga elé néz és látja, hogy a fehér márvány-majom esett le a szarkofágról és látja, hogy az ijesztő fétis darabokra törten fekszik a lábainál. A páter keresztet vet, aztán óvatosan kibújik. Valóban, a majom nincs többé! Könnyen lehet, hogy az orgonajáték a levegőnek olyan megrázkódtatását idézte elő, amely a majom bukását okozta? Alig hihető, hiszen odafent gyakran szólt az orgona és a fehér márványmajom hat évszázad óta biztos és gőgös nyugalomban trónolt Marco Polo sírja felett. ,. hatszáz évig a világ egyik legnagyobb és legizgatóbb titkát őrizte ez a márványállat. . .

A páter nem foglalkozik meg nem oldható rejtélyek megoldásával, hanem csak egyetlen dologra gondol, arra, hogy talán a következő öt percben ismerni fogja Marco Polo titkát, amellyel eddig tudósok légiója hiába foglalkozott. Nagy óvatosan felrakja a lábát a márványpárkány egy kiszögellő részére, megpróbálja, kibirja-e testének súlyát, aztán pedig hirtelen könnyű mozdulattá fellendíti magát a szarkofág tetejére. Ott olyat lát, amitől eláll a lélegzete ....

özséb atya, az esperesi rangban lévő jámbor pap úgy gubbaszt odafent, mint előtte az ijesztő márványmajom és majommódra kúszik előre, amig egy medencefor- niáju mélyedéshez ér. A medence egy négyzetméter nagyságú és olyan mély, hogy egy vastag fóliáns elfér benne. Valóban fóliáns az, amit a páter a medencében megpillant’ Percek múlva mer csak hozzányúlni és megállapítja, hogy régi pergamentlapokat tart a kezei közt. Az első lap arról világosítja fel, hogy Marco Polo eredeti végrendeletére bukkant, a fantasztikus ázsiakuta- tónak, Kublai kán jóbarátjának, Velence legdicsőbb és leghatalmasabb fiának eredeti kéziratára, amely a számtalan hamisítvánnyal ellentétben elárulja Marco Polo féltve őrzött élettitkát... Azt a titkot, amelyet, amelyet a fehér majom hat évszázadik nem engedett kitörni a kriptából és amelyet most azonnal meg fog ismerni...

Özséb atya lapot lap után emel ki a medencéből és a medence most üres. Balkezével szivéhez szorítja a pergamentzsák- mányt és öreg szive ijedten bolond táncot jár. Jobbja és lábai azzal vannak elfoglalva, hogy járható utat találjanak a szrkofágról a földre. A pátert átjárja, hogy most mindjárt kettéhasad a föld és elnyeli őt a titokkal együtt ... Mégis minden baj nélkül jut le és a pergamenlapok is hiánytalanul a birtokában vannak. Egy kőre ül és rendezgetni kezdi őket. Potosan negyven darab, sűrűn és kaligráfikus írással teleirva. Hatszáz év nem ártott meg nekik?... Nincs ideje, hogy választ keressen erre a kérdésre, mert a negyvenedik lap egész terjedelmében magától kettéválik, mint egy finom ostya és ezen a negyvenedik lapon Özséb atya megtalálja a titokhoz vezető kulcsot.

Újra úgy érzi, hogy azonnal meg kell halnia és az a tudat járja át, hogy a halottaskamra rég bezárult mögötte: innen nem szabadul többet! Ide a halott csalta be és ha elolvassa a halott titkát, nem ereszti el soha, nehogy elárulja az embereknek, amit hatszáz évig féltve őrzött. Az imént még kékes világosságot hirtelen sötétség váltotta fel. Olyan ez, mint Szézám bar-; láng ja: ha évezredekig gondolkozna, sem találná meg a varázsszót, amelytől sarkaiban megfordul a kőajtó... De íme, jó szelleme nem hagyta el. Mintha újból hip-: nótikus álomba kerülne, oly biztosak a, mozdulatai. Már elérte a bejáratot, tuí van rajta és a kézilámpa is még úgy világit a kövön, ahogyan odatette. Senki sem veszi észre, amikor a sekrestyében gyorsan bele- bujik a kopott reverendába és félóra múlva már kis szobájában ül egy tompított fényű lámpa előtt és vizsgálja a nagy kincset, Marco Polo eredeti végrendeletét.

Csalódott, amikor azt hitte, hogy nem lesz könnyű elolvasni ezeket a lapokat. Azzal a természetességgel, amellyel megnyílt előtte a fal, illeszkednek egymáshoz a régi' szavak. Egyszerre véget ér Özséb atya hetven sovány esztendeje és bámuló lelke előtt megelevenedik a leggazdagabb élet, Marco Polo csodálatos élete. Milyen forradalmat fognak ezek a sorok előidézni a világban, gondolja a páter és kezeiben megreszketnek a a hatszázéves pergamenlapok: a nagy titok.

— Milliomosok szivarraktára. Minden dohánygyárban szokott lenni megfelelő helyiség szivarok elraktározására, ámde az a szivarraktár, amelyről itt szólunk, titkaival egyészen egyedülálló a világon. Természetes, hogy Amerikában wan ez a raktár és csak nagyon gazdag embereket szolgál kii. Van tudniillik Newyorkban egy épület, amelynek egy k emelete teli van gondosan elzárt vasládácskák hosz- szu sorával. Ezekben a ládác&kákban nem aranyat, ékszert, vagy értékpapirost őriznek, hanem szivarokat. Olyan mesterségesen szabályozott hőfokban, amely pontosan megegyezik Kuba levegőjével, páratartalmával és a kubai éghajlati viszonyok aj, nagyhasu, cifrakötésü szivarok vannak a ládácskák- ban. Gazdag emberek, akik ezrével tudják megvásárolni a legdrágább szivarokat, itt raktározzák el azokat, hogy kellőképpen „megérjenek" és anra> it visznek el mindig, amennyire éppen szükségük van. Nem egy olyan üzletfele is van ennek a vállalatnak, aki egyszerre tiz-tizenötezer szivart helyez el itt. Ezekben a ládácskákban több mint egy millió szivar van elraktározva és egyszerű telefonos utasításra a kívánt mennyiségben szállítanak belőle.az illető üzletfélnek. Sok művész, diplomata, politikus és bankár „előfizetője" van ennek az egészen különös „safe“-nek. A legjobb üzletfelek közé tarozik Douglas Eairbanké is. Mr. Vauderbiit kétezer szivart őriztet itt és darabjáért két dollárt fizet. A ládácskákban nagyon sok hölgy is cigarettákat őriztet. személyes használatra.

xx Ha azt akarja, hogy reggelre üde, bársonyos arc mosolyogjon vissza önre a tükörből, úgy mossa meg este arcbőrét gyengéden a Letou-szappan krómszerü habjával. Hagyja rajta e krémes habot néhány másodpercig. Ezután öblítse arcát bőven meleg vízzel,

\