Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)

1935-04-21 / 94. (3646.) szám

1935 április 21, vasárnap.

8

Ianulmányfö Kosztolányi Dezsöj

Egyszer valami baj volt á fiával, emlékezem. Éjszaka titkosrendőrök jöttek érte, bevitték, le is tartóztatták. Háromhónapi vizsgálati fogság után szabadlábra helyezték. Az ügy valahogy tisztázódott. Azóta a fiú ott él az apjánál. Állása ninc-s, de igénytelen, szerény fiatalember — már huszonhárom éves —, nem sok vizet zavar. Hallgat és mosolyog. Könyvekkel szokott járkálni. Közkertekben, uccapadokon olvasgat.

Aztán egyszer a leányával is volt valami baj. Az évekkel ezelőtt férjhez ment. Lármás lakzit csaptak. Itt a szomszédunkban, a budai házban egész éjszaka cincogott a cigányzene, táncoltak, mulattak. A nyári hajnalon láttam, amint a menyasszony meg a vőlegény fölvirágozott gépkocsira szállt s elrobogott valahová. Nemrég a leány sírva jött haza az apjához. Ezt is láttam. Hároméves kisfiát kézen vezette s bölcsőt tolt maga előtt. Nem is ment vissza többé. Hallottam, hogy elhagyta az ura.

De én most nem róluk akarok beszélni, hanem az apáról.

Özvegyember. Ötvenhét éves. Még nem is egészen öreg. Csöndesen jár-kel közöttünk, ápoltan. mindig csinos, tiszta ruhában. Szükséget nem igen láthat. Az övé ez a kis budai ház. Van valami félretett pénze, nyugdija. Abból él- deoél ő, a fia, a leánya, meg a két unokája.

Régóta ismerem. Legalább eddig azt hittem, hogy ismerem. At-átjár hozzám, elbeszélgetni. Leül velem szemben a karosszékbe.

— Hát hogy mint töltöttetek a karácsonyi ünnepeket? — kérdezi karácsony hetében.

Husvétkor, pünkösdkor pedig azt kérdezi, hoory milyen husvétunk, pünkösdünk volt.

Amikor ümmögök valamit és bólintok, ő is elbeszéli, hogy az ünnepeket csöndesen, családi körben töltötték. Aztán egy szivart vesz elő, levágja a végét, belefuj, rágyújt, lassan szívja, utána bámul a füstfelhőnek. Sohase panaszkodik. Ha én a magam szenvedélyes modorában dühönaök s lázadozva szidom ezt a cudar, ostoba. disznó életet, csititgat, elmosolyodik, majd rövidesen fölkel, kezet nyújt s ezt mondja:

— No szervusz.

Múltkor is itt üldögélt nálam, szivarozva. Fönn a menye zeten égett a gömb villany. Amint fölfelé tekintett, szemüveae megcsillant az éles fényben. Ezt kérdeztem tőle:

— Mondd, miféle szemüveget hordasz te?

— Én? — hebegett. — Rövidlátó vagyok. Miért? .

— Add csak ide, — kértem.

Levette orra nyergéről, átnyújtotta. A gömb- villany felé tartottam. Ekkor pedig megdöbbentem.

Ez a szemüveg maszatos volt, piszkos. Eleinte nem is láttam semmit rajta keresztül. Csak később kezdett derengeni homályos üvegén át a fényforrás, de az is oly halványan, tompán, mint a téli nap a befagyott, jégvirágos ablakon. Egyik üvege a középen el volt repedve. Keresztünkéiül apró karcolások szelték át, sűrűn, mint jégpályát a korcsolyakarcolások.

Remegve tartottam kezemben. Arra gondoltam, hogy ezt már évek óta viseli s nem veszi észre. Arra gondoltam, hogy mennyire nem ismerjük azokat, akik között élűink. Arra gondoltam, hogy micsoda az én kétségbeesésem az övéhez képest.

Másoknak a szemüveg arra szolgál, hogy lássanak. öfteki arra, hogy befalazza szemét és né lássa maga körött fiát, leányát, unokáit, a csöndes családi kör reménytelenségét.

— Hiszen tönkreteszed a szemed, — feddet- tem. — Végy újat. Dobd ezt a fenébe.

— Igazad van, — mondta, dé megint föltette.

Bizony, barátaim. Mindenki úgy segít magán,

ahögy tud.

MŰSORON KÍVÜL

írja: MARÁI SÁNDOR

Húsvéti népszokásaim

Azoknak a tanulmány oknak mintájára, melyek hnsvét alkalmából hirt adnak spanyol, mexikói, eszkimó és palóc népszokásokról — a lapok mellékleteinek kedvenc csemegéi ezek. — megkísérlem én is följegyezni húsvéti népszokásaimat. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy az egyes ember is van olyan exotikus, mint egy nép. Az én húsvéti népszokásaim például, amennyire visszaemlékezem kisgyerekkoromra, nyílt és szemérmetlen rablóhadjáratra hasonlítottak. Husvét hétfőjén édesanyám szépen felöltöztetett sötétkék ruhámba, patyotatfehérre mosott piikényakkendöt kötött nyakamba, magamhoz vettem a locsoló fia skót, melyet előző este sajátkezűi eg preparáltam — egy terpentines üvegről levakartam a vignettát, apám kölnivizéből s anyám parfőmjébői néhány cseppet öntöttem az üveg aljára, az igy nyert esszenciát szinültig hígítottam vízzel s a tejes folyadékkal telített flaska nyílását aztán rongydarabbal kötöttem be — s útnak eTedtean. A sarkon vár Muroi. Spanyol eredetű ezredes fia volt. s apja pausáíéban verte el minden héten csütörtökön este, a nadirágszijjal. akár volt rá oka, akár nem. Murcit is szépen felöltöztették kedves szülei sötétkékbe s ő fiaskó helyett zsebóraszerü locsolót szorongatott nadrágzsebében — ezt a rovátkás, ujjnyomásra hegyes sugárban locsoló ál-zsebórát minden drogériában árulták akkoriban, s Murci bizonygatta, hogy sokkal praktikusabb, mint a flaska. Egyrészt, ha kis szerencsével járt az ember s megfelelő helyzetben érte az áldoza.. sajrssTxsjamiLamum

I tót, a fülbe spriccelt hegyes sugárral éles fájdalmat lehetett okozni, másrészt vízzel is lehetett j tölteni, ami sókkal olcsóbb. Muroi tehát elkérte locsolóvízre otthon a pénzt, még is tartotta, ellenben vizzel locsolt. Ilyen fejlett kommerciális érzéke volt Murcinak. Bevallom akkoriban még nekem is. Az osztozkodás gyors, átfogó és sikeres lebonyoldásához például csukott konflist béreltünk, mert kiszámítottuk, hogy igy jutányosabb. A konflis segítségével le tudtunk aratni egy délelőtt, reggel kilenctől déli egy óráig, harminc, ha jól ment, negyven kassai családot. A kocsisnak, aki évközben családjainkat amúgy is fuvarozta s nekünk kivételes árat számított, egy forintot fizettünk a. délelőttre, s ahol lehetett, loptunk neki szivart. Kilenc óm felé már elhelyezkedtünk a csukott kocsiban és utrakel- tünk.

Pontos tervrajzunk volt, sokéves gyakorlatunk. mélyreható terepismereteink. Percre dolgoztunk, udvariaskodás és nyájasság nélkül, gépiesen és komoran. A külső „glaszin“ kezdtük el — csak tudnám, miért nevezték glaszi-nak? — s szűkülő körökben haladtunk a Belváros felé. Egy-egy állomáshelyre legföljebb három-négy perc jutott a kimért időből. Kitanultuk, hogy a legrosszabb üzlet, ha egyszerre állítunk be valahová — ilyenkor csak egy selyem-, vagy bár- sonytojást adtak egyikünknek s a másikat egyszerűen megkínálták süteménnyel. Ezért, amíg az egyik fenjárt és inkasszált valahol, a másik Dnn várt a kocsiban; egyszer Murci ment- előre,

kezdődik és büszkén mondja: Itt kezdődik a

Sturec.

— Milyen szép, szebb mint télen.

Éles kanyarulatokon rohan a gép a hegynek, mind feljebb, egyszerre végtelen mélységre lát és a hajnali pára szinessége felett ránéz a groteszk hegyekre, megszaggatott sűrűkre.

— Mindjárt a tetőn vagyunk.

— Itt már voltam, a kilátóban is.

Azután mindig lefelé viszi az ut, mig egyszer Besztercebánya aszfaltján rohannak, régi kultúra derűje köszönti őket. A furcsa hajlású ablakok, kapuk, kőbe vágott cirádák mosolyognak.

— Vajat is egyék — mondta a lány.

— Vajat is, jó — fogadta a férfi — kérek vajat is!

A kávéházi reggel szaga felpiszkálta az étvágyat, ettek.

— És Zólyom?

— A vár mellett megyünk el.

— Milyen érdekes.

Lassan kilaposodik a szemük előtt a táj. Hallgatnak. Csak az autó zug biztatóan, különben nem sok szó esik. Mellettük buzahalál pora szállott. Keresztek sorakoztak, gyászszinek vetődtek róluk. Megaratott a fekete rozsda az ember előtt.

—- Mi ez?

— Beteg buzakeresztek.

— Beteg?

— Beteg. Ígéret volt, áldás, aztán megfojtotta az egészet a nyavalya, kiszáradt a kalászból a szem és ami megmaradt, soványra aszott, csak a héja van, liszt mennél kevesebb. Az bizony baj.

— Baj

Ipolyságon ínég egy megállás.

— Még benzint töltünk, mert a raotalkót nem nagyon szereti a motór. Teleszivjuk magunkat. — Mialatt a benzinváltás tart, egy pohár sör és egy pohár tej kerül az asztalra és mellé egy ipolysági ismerős. <3 is reggelizik, hiszen még nincs nyolc óra se.

— Láttam a képét az újságban — fordult a

lányhoz az idegen.- Igen? Jgy hát ismer, tudja, ki vagyok.

— Jól lesült.

— Sokat fürödtem a strandon, napoztam, nagyszerű volt.

— Én is szeretnék felmenni, csak sók a dolgom.

Aztán ez is elmúlt.

— Jé! Mindenütt megnéznek, még ezt sohasem tették velem, igy összeturni a kofferemet. A levelezésem. A finánc csak annál jobban kutatott, most már a másik táskát nyitogátta.

— Borzasztó, minden toalett-titkomat felfedezik, kirakják.

— Én nem nézek oda — mosolygott a férfi.

— Mennyi pénze van? — kérdezte a tányér- sipkás, aztán eleresztett mégis. Egy kis üröm került a pohárba és meglátszott az ize a lány homlokán, szemén.

— Ilyen az élet — mondotta a férfi, — csupa korlát, ütközés.

— Az emberek csinálják.

— Az emberek ...

— Csak boszankodni lehet rajta.

— Nem érdemes.

— Az igaz, de mégis ...

— Maga is csak olyan . . . ember. Maga sem mutatja magát, ezerféle forma közé szorítja a saját életét.

— Sok mindent átéltem. Magani tartom fenn magam, dolgozom, mióta gyermek voltam, elfáradok és megint újra kezdem.

— Az szép, de ez nem minden. Kielégíti egészen?

— Igen.

— Nem igaz. Több kell, az élet mélyebb értékeket termel, azoknak lenni kell, anélkül nem megy.

— Hogy érti ezt?

— Lelkiség, szív, máskép szerelem.

— Olyan sok ajánlatot kaptam.

— Ajánlat, nem jó szó.

— Most is feleségül kért a külföldi turném alatt egy ember, öreg volt, gazdag volt és még feltételei is voltak. Képzelje, ilyen buta és ilyen szemtelen.

— Nem azt értem, nem ajánlat. Hajlandóság, magában valakihez, vágy, feszitő, Viharos kivánkozás.

— Bennem?

— Igen.

— Lehet, hogy van, bár én mindig tudom, mit

csinálok.

— Látja, ez az, amit mondtam, maga tudja, mit csinál.

— Vigyázok magámra ...

— Rossz szó, ez is olyan. Sohasem voltam részeg, sohasem voltam szerelmes ... mind olyan buborék, semmi sincs benne ... üres ...

— Azt éppen nem mondhatnám . ..

— Beszéljen valamit magáról. Olyan sötét...

— Sötét?

— Sötét, mint a verseny. Nem tudni, ki győz? Sötét lovak, nem tudja senki, mi van bennük.

— Pedig én nyílt vagyok .. .

— Nem.

— Miért nem?

— Hát például, mondja meg nekem most, az utóbbi hónapokban, hetekben nem volt senki, akihez közel érezte magát?

— Nem ... nem.

— Zoltán, nem?

— öreg.

— öreg? az is öreg? kedves, jó ember.

— Igen, igen,... de ...

Aztán elhallgatott a lány. Csend volt, csak a gép zúgott, hullámos, széles országúton szinte röpítette a lendület a hullám tetejére. — A férfi úgy érezte, hogy a zugás csendjében vérszinü pára száll a kocsiban és sűrűre fülled a fedél alatt a levegő. A volánt keményen kézben tartotta, előre figyelt, mégis rálátott a lányra, akire most a hoSszu utazás nehezedett. Fáradtan dőlt el a kényelmes ülésen, lomha vooallzást rajzolt a termete a barna ruhájára. A szemére eleven, eres függöny húzódott néha. Megreszketett a csend a hangjától:

— Jé!... de gyönyörű hegy.

— A Kataliné.

— Egy utolsó hegy?

— Utolsó hegy.

— Felmegyünk rá?

— Fel.

egyszer én s a másik aztán percek múlva, áriát* lan arccal követte. Odafenn nem sokat teketó* riáztunk: a vidéki szalonokban a megtérített! asztalon édes vanília- és osászárkörte-likőr csillogott metszett üvegekben, gömbölyű por cellán- tálakon diós- és mákosfcalác® dagadt halomra, a szobában úszott az ellocsolt pacsuli-viz édeskés szaga, a házigazda dörmögő leereszkedéssel veregette meg vállunkat, a házikisasszony kisütve, felkolmizva e nedvesre locsolva selypitkezett s a háziasszony nyájas mosollyal lépett a zsurasz- talhoz, ahol az ajándék-tojások és nyuszik sorakoztak. Nem sokat beszéltünk. Köszöntünk, villámgyorsan locsoltunk, ahol lehetett, loptunk a kocsisnak szivart, megittuk a császárkoriét s mint egy inkasszás, mint egy gázgyári számlakihordó, már loholtunk is odébb. Néhol a konyhában a vízcsapnál utántöltöttük a locsolóvizet. Nem kerültük el ismeretségi körünk alacsonyabb társadalmi rétegeit sem. Családunk suszterét éppen úgy fölkerestük, mint a polgármestert, vagy a főispánt. Ahol kinézett valami, azt villámgyorsan letaroltuk, lihegve és fáradtan dolgoztunk, lépcsőn fel, lakásba be, a magányos öreg hegyeket éppen úgy meglocsoltuk, mint leányos házakban a kisasszonyokat — s lenn a csukott konflis párnáin gyűlt a zsákmány, m'g dél felé, kimerültén és émelyegve a sok császárkörtétől, ki nem kötöttünk odahaza.

Micsoda zsákmány volt ez! Ötven-hatvan finom, vörös, halványkék, rezedazöld, selyembe burkolt, kézifestéssel ékített, óriási húsvéti tojás, tele a legnemesebb bonbonokkal, drazséval és a szerényebb szaloncukorral! Volt köztük egy, mely a körforgás során minden évben visz- szatért: egy panorámatójás. melynek egyik végében kis üvegablakon át lehetett betekinteni a tojás belsejébe, ahol árkádiai tájat pillantott meg a szemlélő, plasztikus figurákkal, pásztorral és juhokkal! Két cukrász volt a városban, Megay és Kisváry. Másnap Murci elvitte a drága és nemes tójásokat KiSváryhoz és általányban eladta. A pénzt feleztük. De Kisváry jövőre eladta ugyanazokat a tojásokat a kassai családoknak, s igy keringett a néhányszáz tojás évtizedeken át kezeink között. Személyesen ismertük valamennyit.

Locsolnak-e még a fiuk vidéki városokban husvétkor, s divat-e a húsvéti ajándék? Divat-e még az a szellemes locsolóeszköz, mely kabátgomblyukba dugott művirágból permetezett a gyanútlan hölgy arcába rózsaillatot? S mi volt a sok. bonyolult és együgyű húsvéti népszokás értelme? Ma már, hála analitikus barátaimnak, tudom: a nyúl a termékenység, szaporaság szimbóluma, a tojás hasonlóan, s hogy a fiuk megöntözik a leányokat, az is ősrégi tavaszi szimbólum. De mit segít a sok tudás? Határozottan változtak az utolsó években húsvéti népszokásaim.

A nap már magasan járt és rávilágított a hegy takaratlan maradt szikilatestére. Vörösen verte vissza a fényt a dolomitos mészkő.

— Jé!... A Duna!

— Itt a tetőn egy cigarettagyujtásra meg szoktunk állni.

Meleg olajszag csapódott hozzájuk az állásból, a megizzadó gép gőzölgött, előttük és lent és messze soká a Duna villogott szőkén, ködbe- veszően. Kupola, vörös és fehér házszinek. Vác.

— Már itt vagyunk?

— Igen.

— Megállunk?

— Vámszedés van.

A vámos odalépett, elcserélte a semmi cédulát egy pengőért, aztán eleresztett.

Az utón az éjjeli eső nyoma mutatta magát. Széles pocsolyák, kijárt kerékvágások közt puí- fogott, kínlódott a büszke autó.

— Ezért szednek vámot? Ezért?... Egy pengőt? — mondta a lány, hevesen és éles szóval, mintha a szabójának mondaná.

— Ezért építik a főúton a vízvezetéket, azért kell igy kerülgetni.

— Disznóság.

— Az, már két éve csinálják.

Ez is elmúlt.

A férfi még egyszer szólt a mély hangján nehéz, ritka szókkal. Mert szokása volt, vagy mert a 110-es tempó szédületé kívánta. Visszhang jött rá.

— Ez nagy élvezet.

— Igaz.

— Körülállta őket a város, előbb ütött-kopott kültelki odúk. cégéres kis korcsmák, aztán villamoskocsi, egyenességek, gyárkapuk, paloták. Szürke, kormos hangulatba nevetett be-a falu varázsló napja.

Egy nagy ház előtt megálltak. A lány szálas alakja kinyúlt. Szívesen köszönt el és megindult a széles járdán. Még egyszer visszafordult. Nedvesen nyílott a szája, erős asszonyföga fehérlett ld. Élet sugárzott róla.

Aztán a kapunyilás sötétsége beitta

Beszegett szélű kendő ... — gondolta a férfi és rákapcsolt a motorra.

%