Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)
1935-04-21 / 94. (3646.) szám
4 1935 április 21, vasárnap. Szegények doktora letet: Utódé* tZsigtHond Doktor bácsit kinevezték egészségügyi tanácsossá. Ebből az alkalomból mindenki felkereste, az egész körorvosi járásból és elhaimozták szerencsekivánatokkal. Doktor bácsi nagyon népszerű volt, mert csak a legravaszabb erőszakkal lehetett neki honoráriumot adni. Sőt a szegényeknek, ha ezeknek receptet irt, a patikaköltséget is mellékelte. A kitüntetés azonban nagyon meghatotta s elgyermek esitette az öreg nrat. A háta mögött aztán mindenki azt mondta: „A magas kormány „főtanácsossá" nevezhette volna ki, akkor a felesége méltóságos asszony lenne. Elég nem szép a legmagasabb kormánytól, hogy ezt a kis díszt sajnálta az öreg úrtól." A kinevezés télen történt, s én csak nyaralni jártam ki, igy kissé későn, egy tavaszi kiránduláson tudtam meg a nagy eseményt s mikor elmentem hozzájuk, köszönteni őket, már lezajlott az üdvözlések rohama. A házon nem látszott meg a változás: a kitüntetés. Olyan volt, mint előző esztendőben. A ház régi volt, alacsony, de bizalmas, mint a régi házak. Szőnyegekkel és apró dísztárgyakkal túlzsúfolt kis szobák. Az ember úgy ült le a szalonban, mint egy antikváriumban. Itt egy kiérdemesült templomi szék, ott egy régi szép tulipántos láda vagy egy bronz oroszlán, tömérdek nipp, japán metszetek és az a sok szemét, ami a rnüértő ember életét megszépíti, de a szobalányoknak mérhetetlen bosszúságot okoz. A néni, aki öt vagy hat lányt adott férjhez, most is olyan volt, mint egy agg mágnásasszony, aki úgy él, mintha semmi más dolga nem volna, csak magát gondozni. Nem is értette az ember, hogy tudta egy ilyen nagy család munkáját elvégezni s amellett megmaradni a finom életében. Öreg kis keze oly puha volt és fehérke, mint a száraz falevél. A szeme folyton az öreg uron volt és szokott kedveskedésével halmozta el. — No doktor bácsi, — mondtam, — s ka- vargattam a vékony kékes falu kínai csészében a szép sárga teát, — most szeretnék ám bele nézni magába, mit érez? A doktor bácsi a nagy szemüvege megett zavartan pislogott. Szakálla még nem volt ősz, bajusza néhány fehér szálat már kapott, de a haja sajátságos módon galambősz volt. Azt hiszem büszke volt rá, hogy ha a kalapját feltette, senki sem látta a fehér fejét s csakugyan nem is szokta levenni a kalapját, még ha diagnózist csinált futtában, a legnagyobb betegnél sem. — Én csak hálát érzek a Sors iránt, — mondta, — és nem gondolok semmit. A szemembe nézett titokzatosan. — Az emberek folyton suttognak körülöttem, hogy legyek elégedetlen az elmaradt cím miatt... Én pedig azt mondom édesem, hogy ha a magas kormány azt tette volna velem, elvette volna a dolog kedvességét.... Soha nem birnám elviselni, ki kellene bujdosnom a világból, ha engem iméltóságosnak szélit valaki, ügy erezném, hogy meg vagyok fizetve és meg vagyok szégyenitve. — De miért? — mondta a néni, kicsit élesen. — De mért? Láttam, hogy most kitört köztük végre valami kis háború. A doktor bácsi is csak előttem mondta ki először ezt a titkos gondolatát s a néni az irántam érzett bizalmat felhasználta arra, hogy a szivecskéjében levő feszültségen könnyítsen. A néni gazdag család gyermeke volt s bár a családi vagyon már régen eltűnt az inflációk és deflációk zavaraiban, egyéniségét megőrizte. Neki egész bizonyos, égő fájdalmat okozott az elmaradt cím ... Már nincs is rá többé lehetőség. Még egy kitüntetést nem kaphatnak: már nyugalomba is kell menniök a nyáron. — Ez nem illik magához, — mondta a doktor bácsi komolyan, — magát csak felheccel- ték az emberek. Vagy van az életben érték, vagy nincs. Aki azért tesz valamit, hogy majd a kormány egyszer megjutalmazza érte, az nem tett jót, az üzletet kötött a Sorssal. Levette a szemüvegét s megtörülgette: Drágáim, higyjétek el, sokkal szebb az igy... Én még arra se számítottam soha, hogy a magas kormány észre is vegye az én zéróny működésemet. Hagyjatok édeseim, ón el síi Ivódnék a szégyentő], ha főbe vághatna valaki azzal a címmel. És erről ne is be- vzéljiink többet, igen? A néni elhallgatott Finoman szorította össze vékony ajkait a tökéletes fogsor felett s szendviccsel kínált. Hallgattam köztük, mint egy diák. Vigyáztam, hogy meg ne sértsem egyikük érzékenységét sem. — No Istenem, — mondtam, — az a fontos, hogy egy ilyen szép életet éltek le. Mindaketten hallgattak s mindakettőjüknek remegett a keze, ahogy a csészékhez nyúltak. De a levegőben ott vibrált a belső idegesség. Később azt mondtam: — Én nem is ebben látom a maguk életének igazi szépségét. Hanem abban, hogy olyan harmóniában tudták leélni ezt az életet. Hogy kettejük közt nem fordult elő soha semmi ellentét. — Milyen ellentét édesem? — kérdezte a doktor bácsi szórakozottan. — Például egy kis féltékenység.... Az orvosok élete a legjobb melegágy a féltékenységre. Alig van olyan orvos-ismerősöm, hogy az asszony bele ne esett volna a féltékenységbe, ami érthető, hiszen a nő, egy orvos felesége mindig otthon ül, kevés társasággal, a családi életbe belepakolva, ellenben a férj, az orvos kijár a házból és annyi emberrel érintkezik, annyi nővel van esete, hogy szinte óhatatlan, hogy itt vagy ott meg ne pörkölje az illúzióit. A néni, egészen mellékesen fellobbant. Még csak úgy, mintha ez mellékes téma lenne a fősérelem mellett: — No, azért volt egy-két eset, — szólt élesen. A doktor bácsi ijedten pillantott rá a feleségére és szaporán pislogott. Váratlanul érte ez a megjegyzés, egészen elképedt bele. — Ezt nem is tudtam. — Nem. Én magának sohasem mondtam meg, — szólt a néni. Nevetett, és elpirult. A doktor bácsi nem felelt, hanem a szemüvege felett komolyan nézte az asszonyt, ügy vizsgálta, mintha most látná először és keresné azt az idegen nőt, aki ebben a pillanatban feltűnt előtte. — Maga nem is tudja, hogy milyen nagy izgalmakon mentem keresztül egyszer-más- szor. Nem is sejti, hogy — de hiszen tudja, kire gondol ok ... — Nem édesem, sejtelmem sincs róla. A néni idegesen nevetett. Oly izgalmas lett, úgy forrt és pezsgett, mint egy fiatal asz- szony, aki most végre megmondja, ami a szivét igyötri. — No, csak hagyjuk... Tudom én, mikor lett maga öreg ember: mikor elkezdett a fiatal, a nagyon fiatal lányok iránt érdeklődni. Ó, láttam én, mikor elkezdte nagyon melegen üdvözölni és ölelgetni a fiatal lányokat... Például Babácskát... Kimondta, ügy is ült, mint aiz asszony, aki megmondta a nagy gyanút. A doktor bácsi megütődve nézett rá. — Babácska?... Margitay Baba?... — s végtelen zavarral kapkodta a szavakat. — Én fogtam, mikor született, a legjobb barátom lánykája. Ha megláttam, mindig úgy éreztem, mintha az én lányom volna. — Nahát Istenem, magának volt öt lánya, de ezt a szeretetet sose vettem észire. — Hát mi az? ... Ha hozzám egy idegen lány jött valaha, akit csak mint beteget ismertem meg, az számomra nem nélküli volt mindig. De hát a Béla lánya... Ez csak természetes, ha nem úgy voltam vele?... No nem? A néni nevetett s hamarosan még valamit mondott. — Én tudom, hogy maga az utolsó harminc évben nem nélkülinek tekintette a nőket, de volt idő, mikor ez nem igy volt... Emlékezzen csak, tudja kire? Csak arra, akire célozok... — No de kire? A néni rám nézett és valami ördög bujkált benne, nem bírta meg állani a támadást: — Kire? Hát Beretvásnéra, az asszisztensnőjére ... — No, Beretvásné... Ez aztán igazán nem is fordult volna meg bennem ... Maga még emlékszik Beretvásnéra? — Nem is fogom elfelejteni soha... Az egy nagyon tapadás nő volt és meg vagyok győződve, hogy ha több ideje lett volna rá, ez a nő magát eltéríti... — Haha, — s a doktor bácsi kissé felvillanyozva nevetett s a szemüvegét idegesen vette le s tette fel és csak nevetett: — Haha... Hát megmondjak valamit? Ez a nő az én számomra egyáltalán nem saámitottv mert ez egy egészen imbecillis, női életre alkalmatlan teremtés volt, soha gyermeke nem volt: ez nekem igazán nem számított. Kitűnő asszisztensnő volt a szanatóriumban, más semmi. Jézusom, mondtam magamban, ez még abból a régi időből való emlék, mikor a doktor bácsi a városban élt • még nem volt Mécs László: Fényt hagyni magunk után! Az élet örök búcsúzáé. Ó bár csak tudnánk távozáskor fényt Hagyni, mint a Messiás, beleszeretni a szivekbe, apostolokba, mártírokba, hogy átadják a századoknak, a századok az ezredeknek! Fényt hagyni, mint a Messiás! Vagy legalább, mint az anyák, kik egyre jobban megragyognak, minél sötétebb lesz az éj és minél jobban porlanak a bánat-barna hant alatt. Fényt hagyni, mint a jó anyák. Vagy legalább is, mint a Nyár, amely álmokba és diókba szerette édes álmait és édességével világit a hosszú, hosszú tél alatt. Fényt hagyni, mint a drága Nyár. Vagy legalább is, mint a Nap, melyet elnyelt az alkonyat, de a legbusabb éjben is világit még a gyöngyvirágban, a liliomban, mécsvirágban. Az életünk olyan tünékeny! ó szent fényt hagyni volna jó 1 (Párfs, 1935 április 1.) körorvos. Legalább negyven éve... A néni frissen, lányosán, kacéran és k$* bővülve fordult hozzám, — de az urának beszélt. — Az egy nagyon veszélyes nő volt egész démon... No, hagyja csak, hagyja. Egy asz- szonynak a szemét nem lehet bekötnn Az úgy nézett magára, olyan szerelmesen, azt nem lehet elfeledni... Csak egyet mondok* az uramnak abban az időben nagyon rossz gyomra volt. Diétán ólt és én küldtem hé neki az ételeket. Bemegyek egyszer s Beretvásné egész felhevülve azt mondja nekem: „Mondja, nagyságos asszony, mért nem küldi pontosan az urának az ételeket?" Egész konsteruálva voltam: mit akar ez a nő, mert tartja ez számon a perceket, hogy mikor küldöm én be az ételt? És az a fölhevülés. Valósággal számon kérte, hogy nem gondozom az uramat... Ej, ej... A doktor bácsi nyugtalanul nézett a feleségére s tűnődve erőltette az emlékezőtehetségét. — ő volt az asszisztensem, a betegekkel szemben is abszolút pontos és megbízható volt, hogyne lett volna a főorvossal szemben, akitől az állása függött. — Nono... Jön haza egyszer az uram... Hol volt ilyen soká ... Azt mondja, Beretvás- nénál voltam... A lakásán?... Igen. Doktor bácsi felvillant: — Egyszer voltam nála... Beteg volt és meglátogattam, ez csak természetes .., — Nagyon soká volt a lakásán... — No hát elbeszélgettünk. Mi van abban? — És legközelebb, mikor bemegyek, azt mondom valamire: hol van az az irat... Azt mondja Beretvásné; megvan, a kabátja belső zsebéiben a tárcájában. A néni harsányan nevet, ahogy nem is hallottam nevetni még s egészen piros volt. — Mért tudja olyan jól ez a nő, hogy mi* van az én uram tárcájában?... Ej, ej... Mondom én, hogy csak éppen az idő hiányzott, hogy ez a bestia magát elkapja... — Istenem, három évig volt mellettem s akkor én átmentem egy másik szanatóriumba s ő velem jött? — Ez az... Akart... menni akart maga után... Ő maga elmondta, mert maga elvitt hozzá vizitelni... S nekem el kellett mennem... — Ha elbúcsúztam mindenkitől, tőle is kellett, nem? — Igen és csak arról beszéltek mindaket-. ten, hogy hogyan lehetne Beretvásnét átvinni a maga uj helyére... — És átvittem? — Igen. Én eleget vártam, hogy mi lesz? Sikerül-e? ... Hallottam a maga nyüglődését, hogy ott fizetett asszisztensnők vannak és nem lehet... Jójó, mondtam: lássuk csak* sikerül-e? A doktor bácsi egészen megfiatalodott. Az arcán láttam az emlék hatását. Harmincéves lett. Csinos kis ember lehetett... Kis ártatlan ember... — És sikerült? — uszította a feleségét. — Nem magán állott kedvesem... S az magának akkor sok zavart okozott, hogy nem sikerült „.. Ott valami történt: azért jött maga falura édeském... Addig semmi kedve nem volt falusi doktor lenni... Akkor egyszerre nagyon szépnek találta a falut, csak ki a városból ... És én, aki városi lány voltam, azt mondtam: nem bánom, ha a pokolba is, csak el a Bertvásné bűvköréből... A doktor bácsi egészen konsternálva volt. — No, de beszéljünk másról, — mondta, — ez a mi kedves barátunkat nem is érdekli, igaz? A néni nagyot sóhajtott s azt mondta: — Szegénykém, az nagy tragédia volt magának és szívből sajnáltam magát... Azóta nem mondom: ez igen megtörte a szivét édeském ... De remélem, én nem bántottam meg soha s meggyógyítottam... Az igazat megvallva, akkor nyugodtam meg, mikor maga elkezdett a fiatal lányok iránt érdeklődni... a nagyon fiatal lányok iránt... Mondtam: nem baj... ebből nem lehet veszedelem ... Nevetett, de könnyek futották el a szemét... — És maga nekem annyival tartozott volna is, hogy egy kicsit utánajár és megszerzi azt a címet... A doktor bácsi újra a különös nézésével pillantott a feleségére s ott hagyta rajta a szemét. Akkor felállott s elment az asztaltól: — Bolondság, — mondta, — az asszonyok teljesen kiismerhetetlen népség ... Valami keserűség remegett a hangjában: — Együtt élek egy nővel egy életen át, és az ennyire nem ismer... Hajlandó volna a szegények doktorának a felesbe méltóságom asszony lenni... Hm, hm. — Beretvásnénak megszerezte volna, mondta a néni makacsul
