Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)

1935-04-14 / 89. (3641.) szám

'pjftAftAi’i v tAirtíÁR-MlRIkAP

1935 ápriiiö 14» vasárnap

EMBER ÉS VILÁG

Irta: Kosztolányi Dezső

Utókor

Irigylem azokat, akik lázasan. gyermeteg lélekkel tudnak hinnik az utókorban. Ezek a jövendő díszpolgárai. Ezek az irodalom koplalói és remetéi, akik az ismeretlenség siralomvöi- gyéiben egyelőre ágyrajárnak, de valamikor majd a dicsőség mennyországába jutnak, ott ragyogó termekben, központi fűtésnél melegszenek, babérleveleket kevernek burgonyafő- zelékükbe s mindenki „Mester“- nek nevezi őket. Az utókor: a hírnév másvilága.

Velük semmi rossz sem történhet. Úgy jön- nek-mennek ebben a gyatra jelenben, mint valami átjáTÓházban. Ha valaki azt mondja nekik: „tökf'Hkó“, megvetően mosolyognak. Tudják, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsóból az elsők s ezért a sértésért föltétlenül megkapják egykor a ,4ángéez“ címet és jelleget attól a nagylelkű, igaztevö és bölcs jövőtől, melyet folytonosan várnak. A gazdag tehetség, aki most érzéseinek, gondolatainak, ötleteinek aranyában dúskál s elismerő tanulmányok bársonyruhájában pöffeszkedik, el fog kárhozni s helyette az irodalom szegény lázárjai üdvözölnek, akik most kiadatlan kézirataikba burkolózva dideregnek.

Nagyon meghatók ők. Csak egyet nem értek. Vájjon sohase gondolnak arra, hogy már ismerik az utókort? A jelen a műit utókora, amint a jövő a jelen utókora lesz. Nem látják-e, hogy ez a jelen mindig csak önmagával van elfoglalva s éppoly keveset törődik a múlttal, mint majd a jövő a jelenne'? Aztán ha any- uyira lenézik a jelent, mely csakugyan sekélyéé és ostoba, felületes és igazságtalan is s ha száz emberre alig akad egy okos és becsületes, honnan ébred bennük a reménység, hogy amikor majd ez a jelen hirtelen, máról holnapra áte libben a utókorba, — abban a pillanatban, amikor ők lehunyják szemüket, — egyszerre önzetlenné válik, az arány is egyszerre megváltozik és száz ember közül egyszerre kilencvenkilenc lesz az okos és becsületes e csak egy marad buta. erkölcstelen és közönyös? Számításuk merőben rejtélyes.

Félek, hogy szegény halottak vagy halhatatlanok, ott lenn a sírban csak üggyel-bajjal tudnak távbeszélő összeköttetést teremteni velünk. Ha pedig ez sikerülne, akkor a mindenkori utókornak, a mindenkori jelennek rejtélyes központja nyilván ezt felelné nekik:

Mással beszél.

Mese a zöld disznóról

Gyermekkoromban természetesen engem is áltattak ezzel az együgvü csalimesével.

Amikor dajkám lefektetett, ágyam mellé ült

6 ezt kérdezte:

— Mesé'jek a zöld disznóról?

Én, minthogy akkoriban még lemmi súlyosabb erkölcsi aggályom nem lehetett a zöld disznó, vagy bármilyen egyéb disznó ellen, lelkesen szóltam:

— Mesélj.

De a dajka, aki ismerte ennek a csacsi játéknak ingerkedö csattanóját, szavamba vágott:

— Nem azt, mondtam, hogy „mesélj*1, hanem: „meséljek a zöld disznóról?“

Aztán elhallgatott.

Újra unszoltam a tétovázó mesemondót s az újra csak azt felelte Semmi kérésre-könyör- gésre nem puhu.it meg. Nem is mesélt nekem a zöld disznóról soha semmit.

Közben azonban zaklatott képzeletem már látta a zöld disznót. Zöld mező közepében állott, smaragdból faragott lábán, smaragdból faragott testtel, smaragdból faragott, rengő hájjal, fején valamivel halványabb smaragd koronával s a mesék varázsfényétől úgy tündökölt, mintha belülről millió és millió apró villanylámpa világította volna át. Szeme rubinból volt. Az a sár. melyet orrával turkált, a gyémánthoz hasonlított. Halkan röfögött, csupa bölcs és csiklandós tanulságot, oly édeset-pajkosat, mnt egy vidám Mozart scherzo.

Meg voltam győződve, hogy ez a legszebb mese, melyet földi halandó hallhat s a többi, melyet közölnek velem fakó, unalmas, egy hajítófát sem ér. Talán innen van, hogy hamarosan ráuntam a mesékre. Nem is hittem később senkinek. Sem az embereknek, sem a disznóknak.

Sajnos, sohase sikerült megtudom, mi történt a továbbiakban a zöld disznóval, mert a mesének vége lett, mi nek el ötté voltakép eLkcz- dödöí volna. Amikor fölcsoperedtem, mindenütt érdeklődtem ulAúa, de senkise volt képes választ adni. Kutakodtam külföldi ismérettá

rakban is. Azok sem emlegették. Leveleket írogattam ide-oda, franciául, angolul, amerikai barátaimnak, akik a folklór e-val foglalkoznak. A népmesékkel és népmondákkal, ök is feleték: „A címzett ismeretlen.14

Ha számba veszem különböző kisebb és nagyobb csalódásaimat, melyek életem során értek, ez Í6 ott szerepel, mint nem jelentéktelen tehertétel, a lajstrom legelején. Még ma » gyakran gondolok a rendkívüli sertésre, melynek nem ülhettem meg disznótorát. Valahányszor kártyát látok, vagy sertéskarajt eszem, eszembe jut a zöld disznó, mely létem hajnalán azt az udvariatlanságot követte el velem, hogy fölkeltette zsenge kíváncsiságomat, a nélkül, hogy csak némileg is csillapította volna.

Ebbe ma se tudok belenyugodni. Nem érdekel immár, hogy a politikában vannak-e jelszavak és az sem, hogy valaki milyen nemzetközi dijat, vagy hány évi fegyházat kap irodalmi érdemeiért. Sok minden nem érdekel

már. De a zöld disznó elintézetlen ügye annyi év múltán még mindig élénken érdekel.

Meg kellene írni egyszer igazi, hiteles történetét? Ezzel valóban emberi kötelességet teljesítenének, ötletnek se volna rossz. Üzletnek pedig — úgy vélem — ragyogó. Gondolják meg, hogy legalább tizennégy millió ember ól a föld hátán, akit velem együtt annak idején rutul becsaptak veile. Ezek valamennyien megvásárolnák a könyvet s lázasan olvasnák a zöld disznóról 6zóló mesét.

Csakhogy van^e olyan tehetség, aki ennyi fölcsigázott várakozást ki tudna elégíteni? Azt hiszem, ilyen nagy iró nincs is a világon?

Mécs László:

SZALONKA-LES

Itt állok este a lesen a vadvizes csatákban.

A szikla-szürke fák „szezám-táruljra" várakoznak.

A holt idényben nem vonul a boldogság csapatban.

Csak pár szalonka: ennyi, mit a sors eledbe hozhat

Tudod, mi az a holt idény ? Midőn még messze, messze a nagy bolond szín-karnevál s a tél utáni néma csendben nagyot dobban szivünk egy halk lilányi neszre s mérföldeket kutyagolunk egy ibolyáért néha.

Midőn a szürkeség az úr s a sok-sok tarka-barka pillangó mélyen álmodik a bús gubókba bújva s erdőn-mezőn egyetlenegy parádé leng : a barka, mint nagyböjt mélyén felszökő egyetlenegy alleluja.

Midőn a titkokkal teli Nap, e nagy csoda-lombik, csak épp hogy melegedni kezd boszorka-lángon égve, hangverseny nincs, csak cinke száll tar-lombtól más tar-lombig s víg fütty-fürésszel vágja a Tél-Góliát fejét le.

Midőn külföldi utadon fakulta n bandukoltál az idegen szivek között s akkor elédbe állott a magyarul tudó Samu, a cionista hordár és megölelted melegen, mint legszebb testvér-álmod.

Igen, ilyen a holt idény: nagy májusos szerelmek

előtt a kis diákköri Mariska, vagy Ilonka.

öz, fácán, szarvas tiltva most. Milyen jó, hogy most jelent meg

a holt idény költészete t a szürke kis szalonka.

Itt állok este a lesen. A szél tar-fákat ingat.

A leiken ösztövér öröm. A Hold vékonyka madzag.

A zsákmány szürke semmi, de van vére: álmainkat megfesti s megnő, mint a Hold a csöppnyi öröm-asztag.

BESZÁMOLÓ

írja: Sándor Imre

A divatról

A hételejei szenzáció egy angol lap leleplezése volt azokról a fegyverekről, amelyeket a németek találtak fel a világháború óta és amelyek állítólag a legváltozatosabb módon alkalmasak arra, hogy pusztítsák, kábítsák, mérgezzék, vágják, szúrják, lőjék, irtsák, aprítsák, darabolják, forrázzák, égessék és olvasszák az ellenséget. Nyugodtan használható a humoros forma, mert az ,,ellenség“, egy kiváló francia hadügyi szakértő, már nyilatkozott a „Le Journal" munkatársa előtt és annyira megnyugtatta, hogy az újságíró a végén már sajnálta, hogy ilyen jelentéktelen dologgal igénybe vette a haditechnikus becses idejét. A szakértő elmagyarázta, hogy a nagy átütő képességű golyót pontosan ismerik a francia hadügyminisztériumban, mert a német feltaláló ott is bemutatta. Igaz, hogy nem olyan hatásos, amilyennek mondják, de azért elég „érdekes". A szakértő lestrigulázta a tételt : megvan nekünk is. A forgó ágyúról kisütötte, hogy III. Napóleon használt hasonlót 1870-ben, de nem vált be, mert nehéz tölteni. A sztratoszféra-gránátot, amelyet pontosan el lehet juttatni a kívánt helyre, a német posta figyelmébe ajánlja, amely megközelítő pontossággal sem tudja a kívánt helyre továbbítani a repülőtérről ledobott postacsomagokat. A hírhedt Z-sugarakról azt mondja, hogy ha olyan hatalmas fegyver, amely mindent megsemmisít, akkor

minek az a játékzsuzsu, a golyószóró, amely mindössze hatszáz golyót tud kilőni percen- kint.

Ilyen szellemesen intézi el a dolgot a francia katonai szakértő, tehát mi is meg lehetünk nyugtatva, nemcsak a francia újságíró. A haditechnikus politikai következtetéseket fűz ahhoz, hogy éppen most, a stresai konferencia idején engedi ki az angol sajtó ezeket a hireket, — én a magam temperamentumánál és korlátlan újságírói szabadságomnál fogva romantikusabb magyarázatot keresek.

A szakértő elejtett szavai bepillantást engednek a hadiszerkereskedelem titkaiba és én hajlamos vagyok arra, hogy az üzleti romantikát ápoljam a reális és komor politika rovására. A szakértő ilyen szavakat ejt el : „E-zel a dologgal végigházalták a világ valamennyi vezérkarát, de senki se harapott bele." Pontosan, szószerint: „A kísérletek nem győztek meg senkit."

Úgy képzelem ezek után, hogy szabályos kereskedelmi utazók vannak, akik végigjárják az öt kontinenst, ahogy a körzeti ügynök végigjárja Nagymihály és Homonna környékét a tavaszi újdonságokkal. Nincs évi jegyük a vonalra, mint a nagymihályi ügynöknek, mert ez nem fizetődik ki a tul- nagy körzetben, de éppen úgy gyűjtik a megrendeléseket és éppen úgy igyekeznek elsütni a rossz modelleket, mint a konfekciós utazó. Végre ez is konfekció, csak más anyagokból készül, pontosabb szabással. Partiáru is van elíben az üzletágban, legalább annyi, mint a textilszakmában, csak még nehezebb túladni rajta annak, akinek a nyakán marad. A különböző szabású ágyuk éppen úgy kimennek a divatból, mint a testhezálló kabátok, ha változik „a vonal". A fegyverkezésben ma a sztratoszféra a vonal, még mindig hordják a gázt is de már egészen más színekben —- a hozzáillő karcsú gázálarccal. Nagy az érdeklődés a különféle halálsugarak iránt, valamennyi divatközpont élénken foglalkozik vele, Berlin éppen úgy, mint Páris, Newyork csakúgy, mint Tokió. Ma még villanyszinekben készítik, de állítólag már kapható színtelen anyagból is, egészen nehéz minőségben. Ilyen körülmények között természetesen csak enyhe mosoly jár annak, aki a hetvenes évek divatját, a forgó ágyút akarja visszahozni, vagy a tizes évek golyószóróit tartja modern viseletnek.

Az utolsó kiáltás, a „dernier eri" — hölgyeim és uraim — a halálsugár és a sztratoszféra, a benne található sugarakkal és gázbombákkal együtt. Minden egyéb dolog idejét múlt ócskavas, partiáru. amit átalakítani sem lehet az előkelő közönség számára, legfeljebb egy tételben eladni valamely nagy exportőrnek, aki exotikus vidéken dolgozik, például Afrikában és Délamerikában. Az ilyen exportőr el is tudja helyezni az árut az ottani egyszerűbb néprétegek között.

„An den Mann bringen", *— helyes kereskedelmi kifejezéssel. A helyzet valóban ez. Az előkelő cég minden évben elkészítteti legdivatosabb koellekcióját, megjelenik velük néhány hadgyakorlaton, aztán berakja a dolgokat a szekrénybe és vár. Hiába vár és a következő évben már nem mutat- kozhatik az avult modellekkel és a régi cikkeket — másképpen nem szabadulhat tőlük — igyekszik elsütni valahol a világ végén, egyszerű zulukafferek és indiánusnem- zedékek között. Ezek a divattól elmaradt- egyszerü emberek hajlandók még elfogadni a régimódi ólomgolyós fegyvereket is, ha ügyesen a lelkűkre beszélnek és néhány divatos szólammal öntenek beléjük egy kis divatlelkesedést. Más a helyzet a modern országokban, amelyeknek igényes lakosai már nem-igen veszik be az ólomgolyót. Itt már ki kell tenni magukért a divatkreálók- nak.

Ezért kell utazniok állandóan az előkelő fellépésű, jólöltözött ügynököknek, részben az uj modellekkel, részben a partiáruval. Ma az a helyzet, hogy csak a partiáru kerül effekíiv felhasználásra, de azért egyre fokozódik a vásárlási kedv eredeti újdonságokban is . . . Az elmúlt években vakmerő divatujitók valamilyen üzletellenes reformmal próbálkoztak, amit úgy hívtak, hogy „általános lefegyverkezés", de ma már ezzel úgyszólván senki sem foglalkozik. Megmagyarázták az illetőknek ...

— Elrepülő országterületek. Sajátságos tünetet észlelteik Észak-Amerika több államában. A •nyáron át ezen a vidéken roppant nagy szárazság volt. Körülbelül mintegy hiui&zoonyolc napon át szünet nélkül perzselt a nap, kiégette, kipxuszti- totta az egész környéket; a növényzet teljesen elszáradt, a fák egészen lekopaszodtak. Majd meleg szél száguldott végig a letarolt mezőkön és felkavarta a kiszikkadt föld felső rétegét. Sűrű, fekete porfelhő támadt, amely mintegy öt méternyi magasságban mindent beborított. A közlekedés egészen megszűnt. A valamikor virágzó területből vigasztalan, kietlen pusztaság lett.. Az amerikai természettudósok kiszámították, 'hogy a tönkretett vidékről háromszázmillió tonna termőföldet sodort el a szélvihar az óceánba. Ez a természeti tünemény különben nem egyedülálló jelenség. Ugyanez — ha kisebb mértékben is — évenkint megismétlődik Ausztrália belsejében, ahonnan a szélvihar mintegy százezer tonna porrá omlott termőföldet ragad magával hétezer méter magas oszlopokban a Déli tengerbe. A homokviharok az utjokba eső községekben roppant károkat okoznak. Megállapították, hogy Uj- Zélandot miniden ősz idején mintegy ötvenezer tonna vöröses, finom futókomok borítja, el.

k