Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)
1935-03-05 / 54. (3606.) szám
4 T^GAI-A\mAARHIKLAP 1935 márdus 5, kedd* Beríin és a berlini magyarok élete Forró sikerű magyar Mécs-est a berlini német egyetemen A „vatermörder-galtéros“ porosz és a mosolygó rendőr ■ Berlin drága a külföldieknek ■ Háromezer magyar összetartása Berlin, márdus 4. öt évvel ezelőtt voltam utoljára Németországban, de azóta sok minden megváltozott. Más ma itt az élet ritmusa, de — mintha mások volnának az emberek is. A berlini porosz mindig úgy élt a dunamentiek képzeletében, mint a rend, a pedantéria, a keménygallér prototípusa, aki civilben is mintha uniformist hordana, s amint járása is katonás vigyázzban dobog végig az uccán, úgy beszéde is gépfegyverszerüen kattog, élesen süvít az idegen fülébe. A berlini mindenben ellentéte volt a bécsi németnek, ahol a rendőr is állandó mosollyal ügyelt a dunamenti főváros kedélyes rendjére, békéjére. Hiszen akkor született az az ismert bonmó, amely szerint egy berlini először járván Bécsben, az ő katonás, éles parancshangján emigy szólit meg egy bécsi rendőrt: „Hé, mondja, merre jutok Ieghamarább a Burgba?" Mire a bécsi rend kedélyes őre mosolyogva fordul a kérdező fel: „Ugyan, no hát nem kérdezhetné ezt kissé udvariasabban?" „Nem, akkor inkább eltévedek" — pattogott a berlini válasza. Ilyen volt még öt évvel ezelőtt is a berlini. Emlékszem, már a határon, amikor a berlini gyors Bodenbachnál a német vasutasok kezelésébe került, a német kalauz mint egy dróton rángatott fegyelmezett gépember járta végig a fülkéket, mindenütt különböző táblácskákat cserélt s aggatott ki és mindegyik valami tilalmat harsogott, hogy ezt, vagy amazt nem szabad tennie az utasnak. Szeme, magatartása, fellépése, hangja szinte belénk szuggerálta, hogy bizony ezt n sok tilalmat nem is szabad átlépni, mert ebből még nemzetközi konfliktus is származhat... Mosolyog a berlini rendőr Most is ilyen várakozással indultam Berlinbe, s már előre tanultam az „r"-rek ropogtatását és Jgrárpárti kories tnanSverels a politikamsfitesMg ürügyévé;" Folyó évi február 5-i számunkban fenti dm alatt megjelent pozsonyi tudósításunk helyreigazításaképpen a „Národohospodárska zupa Zápa- doslovenská so sidlom v Trnave" elnöksége következő nyilatkozatának közlésére kérte föl lapukat: „Nem felel meg a valóságnak, hogy amikor egy magyar gazda azt kívánta, hogy az elhangzott megnyilatkozásokat legalább kivonatosan magyarul is ismertessék, azonnal több oldalról lehurrogták, valamint az sem felel meg a valóságnak, hogy a gyűlés végefelé több magyar is felszólalt, de erre a hallgatóság jó része türelmetlenkedve hagyta el a termet, — de való igaz az, hogy amikor egy magyar gazda azt kívánta, hogy az elhangzott beszédek tartalmát röviden magyarul is ismertessék, az elnöklő Teplánsky Pál képviselő kijelentette, hogy az egyesület célját, programját és az elhangzott beszédek jelentőségét tervszerűen magyarul is megmagyarázzák majd, ami meg is történt. Az illető magyar gazdát senki sem hurrogta le, és hogy a magyar beszéd tartama alatt a hallgatóság egy része elhagyta a termet, azzal indokolandó meg, hogy a közönségnek ez a része a magyar nyelvet nem értette. Nem felel meg a valóságnak, hogy most a választások közeledtére való tekintettel sorra alakítanak „Politikamentes" alakulatokat, hanem való igaz az, hogy a köztársaság minden nagyobb környékében-régiójában megalakultak az elmúlt években hasonló regionális intézmények, nemzetgazdasági egyesületek, csak Nyugatszlo- yenszkó hiányzott még és a szlovák regionális intézeteknek sorát a január 20-án megalakult Nyugatszlovenszkói Nemzetgazdasági Megye egészíti ki." a német szavak rövid, fergetegszexü pattogtatá- sát, de — mondhatom, — hogy várakozásomban kellemesen csalódtam. Már a határon elmaradtak a különböző tilalomtáblácskák, a német kalauz meg tekintélyes hasú, hullámos járású, piros arcú, ősz hajú szásznak mutatkozott be, akin a vasutas egyenruha dvi- lesen lötyögött s mindenkihez volt egy-egy kedélyes megjegyzése, amikor a jegyeket átlyuggatta. így folytatódott ez Berlinben is, ahol a Frie- densallee egyik kereszteződésén nem figyeltük meg a szemafor „tilos" jelét s úgy középeurópai módra átvágtunk a robogó gépkocsik és kerékpárok között a másik oldalra és a berlini rendőr moslyogva, kedélyesen figyelmeztetett s magyarázta, hogy csak „zöld" jelzésnél szabad átkelni az úttesten. Nem volt ebben a figyelmeztetésben semmi katonás, semmi gőg, — még bó- longatott is hozzá. Majdnem, hogy bocsánatot kért, hogy hát Berlinben a nagy forgalom miatt egy kis rendet is kell tartani. (Itt jut eszembe, hogy nyáron Debrecenben a rend éber őre egyenesen visszatessékelt az ut közepéről, mert ott sem vigyáztam meg a szemafor jelzését.) Berlin hát megváltozott, s mondhatom, előnyére. Uniformisokat kerestem s vártam az uccá- kon, de alig-alig lehetett látni. Csak az egyik étteremben láttam, hogy a pincérek gallérján csillagok jelezték a pincér rangját, de itt is kedélyesen „parancsolt" a kétcsillagos annak, akinek csak egy csillag fénylett a nyakán. A férfiak jól öltözöttek, nyakukról eltűnt a vatermörder-gallér, — elegáns, jószabásu ruhákban járnak, finom fehérneműt hordanak. Szinte az volt a benyomásom, hogy a férfiak jobban öltözködnek, mint a nők. A főútvonalak üzletei, kirakatai telve vannak a legjobb holmikkal s az embereket csomagokkal látni az uccán; úgy látszik: vásárolnak is. Pedig az árak a mi viszonyainkhoz képest meglehetősen nagyok, A márka forgalmi értéke közel tíz korona, vásárlóereje pedig Ut alig öt korona. De a berlininek, úgy látszik, telik erre is. A „kedélyes“ Berlin Alig jelzi valami a rendszerváltozást, ha csak az nem figyelmeztetne rá, hogy a kirakatokban majdnem mindenütt ott a Führer arcképe, mindenféle változatban. Sok a Hindenburg-kép is, de Göringet és Göbbelst csak egy kirakatban láttam. Az emberek arcán elégedettség tükröződik vissza. Nem politizálnak, legföljebb csak viccekben. Megszokták már, hogy egy párt, egy Führer, egy parancs * egy német akarat van. Azt hallottam kereskedőtől, intellektüelltől s munkástól egyaránt, hogy „wir müssen zufrieden sein, wir sind auch". De ezt is már bizonyos kedéllyel mondják, aminthogy a kezek sem lendülnek már oly katonásan a német köszöntésre, hanem kissé könnyelműbben, alig félvállmagasságig, könnyed gesztus- szerüleg. A rend már vérükké vált, már könnyelműbben is veszik. Mihelyt pedig összemelegdnek az idegennel, már öntik is az aktuális bonmókat s ebben élik ki politizálásukat Az egyik belvárosi étteremben hallottam a következőt: Már mindenkinek megvan az egységes szervezete, csak a kevés berlini kocsisról feledkeztek meg. Ezek is elhatározták, hogy megalakítják a szervezetüket. Már mindent előkészítettek, csak a szervezet nevén vitatkoztak soká. Végül is, mint a mai viszonyokhoz legmegfelelőbbet, a „Gaufleiter-organlsatíon" dmet szavazták meg. De nem kímélik a Führert sem. Az egyik könyvkereskedés kirakatában láttam egymás mellett e könyveket: Wallace: Dér unheimli- che Mönch, — Hitler: Mein Kampf, — Dér Glaube an Deutschland, és egy ismeretlen Író Irrende Liebe cimü könyvét. A könyvek szorosan egymás mellett voltak. Véletlenül, vagy szántszándékkal ilyen egymásutánban, — ki tudja. Aminthogy azt sem tudom, vájjon a berliniek könnyedsége s újszerű kedélyessége őszinte-e, vagy pedig a mindenmindegy reflexiója ... Mécs László az egyetemen Engem azonban a berlini magyarok élete érdekelt a leginkább. S itt is nagyon kellemes meglepetésben volt részem. Csütörtökön este Mécs-estélyt hirdetett a berlini magyar kollégium, a költőnk személyes megjelenésével. Hát ilyet is lehet itt Berlinben? — gondoltam magamban. Sőt az estét a berlini tudományegyetem egyik nagy előadótermében rendezték. Szorongó érzéssel mentem el, aggódva azon, hogy alig-alig lesz Itt érdeklődés a magyar kultúra iránt, de — csodát láttam. A terem már jóval az estély kezdete előtt megtelt. Volt ott művész, intellektüel, kereskedő, munkás, diák, fiatal, öreg, férfi, nő vegyest, de mindegyik ünnepi hangulatitól kipirult arccal várta a magyar szó felcsendülését a német tudománynak ebben a templomában. Itt tudtam meg s láttam, hogy milyen csodát tud tenni néhány meggyőző- déses, lelkes ember fáradhatatlan szervező munkája. Mert nemcsak M é cs László személyének s költészetének egészen különleges vonzó varázsereje gyűjtötte itt össze a Berlinben 30—40 kilométeres távolságokban szétszórtan élő magyarságot, hanem az estély rendezőinek volt elsősorban nagy érdemük abban, hogy az est oly forró magyar sikert jelentett, Az estélyt Farkas Gyula, a berlini tudományegyetem magyar tanszékének nyilvános rendes tanára rendezte, de fáradhatatlanul segi- 1 tett neki a berlini magyar katolikusok fiatal, pi- rosarcu lelkivezetője, P. Kelemen ferencrendi atya, akik már hetekkel ezelőtt személyesen, vagy levélileg hívták fel a berlini magyar családok figyelmét a magyar kulturestre. Meg is volt az eredmény, s én az efölötti öröm mellett bizonyos szomorúsággal gondoltam az egyik szlovenszkói magyar estre, amelyet egy jónevü magyar egyesület rendezett, de amelyen alig volt annyi magyar közönség, mint itt Berlinben, ahol vagy háromezer magyar él, tehát alig tizedrésze annak, amennyi abban a szlovenszkói városban. Tanulhatnánk a berlini magyaroktól önfeláldozó idealizmust... Az estélyen ott láttuk Dobr&nszky János pápai kamarást, prágai nemzetgyűlési képviselőt is, aki külön erre az alkalomra kísérte el unokaöccsét, Mécs Lászlót Németországba. De ott volt a berlini magyar követség képviseletében Mészáros Lajos konzul és felesége, H a u b e r t Kamilló sajtóattasé feleségével, S z e g e d y Aladár követség! titkár, T a m e d- 1 y Mihály, a Collegium Hungaricum igazgatója* Ivacsics József, a berlini magyar iskola tanítója, F u c h s Gábor, erdélyi származású berlini magyar pap, Bakó József festőművész és felesége, dr. Ferenczy Sári, a neves Írónő, Kisfaludy-Máriássy festőművész a feleségével és ld tudná még mindazokat felsorolni, akik időt és fáradságot nem kímélve jelen akartak lenni a magyarság e berlini ünnepén. A legkedvesebb volt talán egy szegény munkásasszony, áld segélyekből tartja fönn két gyermekét, de nem sajnálta az egy márkát, amibe a csaknem kétórás villamos- s autóbuszul került, amíg külvárosi lakásáról az estély színhelyére ért. A magyar ünnep Az estélyt Farkas Gyula egyetemi tanár nyitotta meg előbb német, majd magyar nyelven. Beszédében nagyszerű jellemképet festett Mécs költészetéről s annak fejlődéséről. Mécs az egyetemes magyarság költője, mondotta, aki erkölcsi értékekkel épit hidat a világban szétszórtan élő magyarok között s nemesebb emberformákkal igyekszik őt belekapcsolni az egyetemes emberközösségbe. Mécs László szavalt ezután verseiből. A szépszámú német közönségnek dr. Z a t s c h e k, Farkas professzor német tanítványa tolmácsolta a verseket német fordításban. A közönség szinte lélegzetvisszafojtva csüngött a költő szaván, aki leegyszerűsített művészi formában, utánozhatatlan művészi eszközökkel szavalta a „Vadócba rózsát oltok", „Alázat", „Kóborló elődöm", „A királyfi három bánata", „A gyermek játszani akart" s a „Rohanás a tavaszba" cimü költeményeit. Majd, amikor a közönség tombolva kérte, hogy ne hagyja abba, elszavalta még „A rózsaszínű hold" cimü költeményt, aminek különös aktualitást adott az a körülmény, hogy ez a verse Berlinben született, Mécs László tíz év előtti első berlini szavalóestjén. Bisztriczky Tibor budapesti zenetanár, hegedűművész, Kiss Pál berlini magyar zongoraművész kíséretével interpretálta kifinomult, tökéletes művészettel Brahms Walzerjét és Beethoven Menüettjét. Rövid szünet után Ismét Mécs László lépett a pódiumra s újabb hat költeményét szavalta el. A közönség nem akarta elhagyni a termet, amikor Farkas professzor záróbeszédet mondott s, ha Mécsnek tiz keze lett volna, akkor is alig tudott volna eleget tenni a rengeteg autogramkérőnek. Az estély után barátságos vacsora volt, ahol beszélgetés közben megtudtam, hogy a berlini magyaroknak külön magyar elemi iskolájuk van s az egyetem magyar tanszékén Farkas profesz- szor mint nyilvános rendes tanár működik. Két nagyobb egyesületük van a berlini magyaroknak, s mindkettőben állandó, szép egyesületi élet folyik. Tudnak egymásról, eljárnak egymáshoz, támogatják, segítik egymást, ha valamelyikük nehézségekbe kerül, s mindez néhány lelkes magyarnak köszönhető ... Bizony, elgondolkodhatunk mi szlovenszkói magyarok is ezen, s — talán tanuljunk is belőle. Örömmámor Berlinben Különös véletlen \50lt, hogy épp a Mécsestélyt követő napon ismét megváltozott egész Berlin képe. Az addig szürke, csöndes, kedélyes Berlin egyszeriben, mint egy varázsütésre, díszt öltött. Az emberek is megváltoztak: visszaporoszo- sodtak, uniformist öltöttek s úgy ünnepeltek kommandóra, kettősrendekben. A Saar-vidék fölötti uralom hivatalos átvételét ünnepelték. A nagy tereken hatalmas hangszórók zúgták, harsogták a tömegek tízezrei felé a Saar-föl- dön elhangzott igéket. A rádiókat már kora reggel beállították, s odahaza, a szállodában, kávéházakban, vendéglőkben, az uccán, mindenütt, mindenütt ugyanazt a dalt, ugyanazt a szóztatot, ugyanazt a hangot hallhatta az ember: az egymillió német visz- szacsatolásának ünnepi akkordjait. Pont egynegyedtizenegykor valamennyi hangszóróból felhangzott a kommandó: „Hisst Flag- gen" — s a következő pillanatokban egyszeriben ellepték a berlini házóriások szürke oromzatait a zászlók, virágok, girlandok. Nem volt ház, amelyen öt-tiz zászlót ne lengetett volna a friss tavaszi szellő. Majd megkezdődött a tömegek példás felvonulása, zeneszóval, zászlórengeteggel. Katonát nem igen lehetett most sem látni, de Berlin civiljei mégis katonai parádét tartottak. Döbbenetes, mélyen meggyőző hatással volt az idegenre az a példás rend és fegyelmezettség, ahogy a németek egy akaratra tudnak örülni, lelkesedni, ünnepelni. Huszonnégy órára megint a régi, fegyelmezett, feszesléptü porosz volt a német főváros lakossága. Kommandóra. — Mert hiába, úgy látszik, mégis kommandóra megy itt minden: ma az ünnep, öröm, lelkesedés, s holnap ismét a kedélyes hétköznap. De ez a kommandó az itteninek nem nyűg, hanem — legtermészetesebb életformája. FLOCH ISTVÁN
