Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)
1935-03-03 / 53. (3605.) szám
6 ra^GM-MAG$AR-fflRLAg bzM'S'zMnü, Irta: Kosztolányi Dezső Fiatal színésznővel ülök fönn a színész- páholyban. A közeljövőben fog föllépni először nagy színpadon. Azért jött ide, hogy szoktassa magát a környezethez, ahol majd döntő harcait vivja meg. Nem a darabot figyeli, hanem a nézőteret, a közönséget. Számára ott zajlik le az igazi dráma. Lámpaláza van. Valamint a láz is akkor legfájdalmasabb, amikor még nem tört ki, csak bujkál bennünk, szaggatva ízületeinket, szikkasztva csontjainkat, ólomnehézzé téve fejünket, azonképpen a lámpaláz is ebben a lappangó alakjában a leggyötrelmesebb. Arca fehér, szemében negyvenfokos önkívület izzik. Odahajlok hozzá és igy vigasztalom. — Ne féljen. Nézzük meg együtt, hogy mitől fél. Ezektől a fejektől talán ? Csakugyan, mennyi fej. Ha levágnák s indián módra egymásra raknák a koponyákat, a gúla nyilván a mennyezet csilláráig is fölérne. Mindenféle fejek. Labda-fejek, görögdinnye-fejek, sárgadinnye-fejek, kókuszdiófejek, de leginkább jóindulatú, rokonszenves tök-fejek. Ezekben agyvelő van, a sörte-1 szerű, sárkefe-szerü, lábtörlő-szerű, csirke- toll-szerü, pihe-szerü hajak alatt valami fehér-szürke, langyos 37-fokos nyák, mely gondolkozik azon, amit lát és hall. Igaz, arcuk is van. De a néző arca buta. Föltétlenül buta és bárgyú. Ez mindenkire áll, kivétel nélkül. Reám is áll, amennyiben nem magát szemlélem, mint most, hanem a színpadot, i Amint a néző fölemeli fejét és arcát oda-1 tartja a színpad felé, oly gyermetegen, hogy pofon lehetne csapni, jobbról is, balról is, konok ostobaság nyilatkozik meg rajta, kotnyeles fontoskodás, angyali tájékozatlanság s nevetőingeremet úgy csiklandozza, hogy elkacagom magam. Ilyen elmés gondolatokat látok az arcokon: „ejnye", „mi lesz ?“, „no most", „kis hamis", „ojjé", „hallatlan". Minden arc meghízik a kíváncsiságtól, a sovány is. Minden ormány elfitul, fölpiszül a figyelemtől, még a görbeorr is, a sasorr is, a karvalyorr is. Fönn az orrtő körül kirajzolódik a szigorú ómega-ránc, de különben a hús petyhüdt, a vonások lottyadtak, mert az emberek érezve, hogy nem törődik velük senki, nem alakoskodnak, nem öltik föl azt a tükör-kifejezést, melyet még akkor se tesznek le, amikor egészen egyedül vannak. Csak az alvó arcok lehetnek ilyenek, sötétben, hogy senki se kémleli őket. Most azonban erre a népes társaságra, mely együtt a tömeg képzeletálmát alussza, világosság derül. Nini, köztük egy igazi alvó is van, ott a negyedik sor végén, jobbra. Egy kövér ur a mázsás feje után hajol, mely folyton előrevonja törzsét. Szegény minden pillanatban bele akar zuhanni az alvás jótékony örvényébe, de tartva attól a balitélettől, hogy a színházban nem illik aludni, minden pillanatban fölriad. Ilyen az ezerszemü Caesar közelről. Külön- külön a szem is nevetséges. Mihelyt figyel, elveszti varázsát, becsületesen-bamba lesz. Isteni nőszemek, boszorkányos leányszemek olyanok, mint az üvegajtók kék vagy barna ablakocskái. Kitárulkoznak a csodára, be akarnak valamit fogadni. A férfiak szeme meg éppen rettenetes. Kerek hajóablakok, kipuffadó kerti-golyók vagy lapos szörnyűségek. Leginkább két tükörtojáshoz hasonlítanak egy zsíros rostélyoson. Ha sírnak és itatják az egereket, akkor még szörnyűbbek. Zsebkendők röppennek elő, a szemek kivörösödnek, mint a temetésen. Minthogy ezren felül ülnek itt, eddig vagy másfél liter meleg sósvizet locsolhattak el. Szeretnék lekiabálni hozzájuk, hogy nem igaz az egész, de ők rám se hederitenek. Most meg nevetnek. Jaj a nevetés százféle hangja, ezerféle fintora. A kuncogás, vihogás, nyihározás, öklendezés, röhögés skálája. Ez a kacaj úgy bugyog ki ennek a fruskának száján-orrán, mint a szódavíz. Micsoda köpködése és oká- dása a jó kedvnek. Micsoda sípolás és sival- kodás. Micsoda cincogás és vinnyogás. Ma- lacvisitás és disznóröfögés, galambturbéko- lás és kigyósziszegés. A derű nyávogása, a vidámság tüsszögése, a humor náthája. Vigyori szájak fülig futnak s hápognak, levegőért kapkodnak. Görcs szorítja a torkot. Mingyárt következik a gutaütés. Belevörö- södnek. mint az, akinek egész halkan valami illetlenséget súgnak a fülébe, vagy az akasztott ember, a kivégzés első pillanatában. Aztán milyen kiváncsiak* Nem lohad a kíváncsiságuk, amely uccán, úri társaságban tapintatlanság, ha csak egy pillanatra is fölébred. Itt ki lehet teregetni meztelenül, hiszen mindenki egyformán kiváncsi. Mondja, azt, aki egy kulcslyukon kukucskál Eloltottam a lámpát. Aludjunk, álmodjunk! Azt mondják, hogy az első éjszaka, melyet idegen ágyban alszunk át, titkok kulcsát adja kezünkbe. Valósággá épiti azt, amit álmodunk. Az ablaktól ötven lépésnyire hórihorgas vasrúd áll, gömbölyű üvegfejét szomorúan lehajtja a mellére. Alkonyatkor kigyul ez a fej, mint valami fölfujt, pufók tűz-hólyag világit a sötétben. ^ Átlátszó, könnyű muszlin-függöny takarja csak i az ablakot, azon keresztül szivárog a szobába az ivlámpa fénye. Ebben a derengésben látom az asztal meg a pamlag vonalait, a fűtő-test harmonikáját, a mennyezet alvó csillárját és az ággyal szemközt, a falbaépitett ruhaszekrény fehér ajtaját. És az ajtó mögött a sötét nyilást. .. ejnye, nyitva hagytam a szekrény ajtaját! Föl kellene kelni, be kellene zárni ... de lusta vagyok. Pedig ezzel a sötét nyílással szembenézni nem jó, érzem is már, hogy nem fogok elaludni. Azonban makacs ember vagyok, most már azért se kelek föl, megpróbálom. Merőn nézem a fekete nyilást, nem látok mögötte se rekeszt, se fogast, se ruhát, se falat. Mintha sötét éjjel egy néger parkettáncos fekete selyemmel bélelt fekete cüinderébe néznék: nagy, fekete semmit, végtelenbe veeztő fekete utat látok csak. A pokol tornáca ez, a kapu fölött lassan-lassan kigyul is már a helyiség fény-reklámjának a föl- irása és a házirend szigorú utasítása: — Minden reményt le kell adni a ruhatárban. Nézem a fekete semmit, ahogy nő és nyújtózkodik, óriási gyárkéménnyé magasodik, fekete hengerré mélyül, földöntúli cilinderré, kitátja rám a száját, ellenállhatatlanul húz magához, unszol és bűvöl, hogy fejemet a torkába dugjam ... nagy, fekete dzsinn rejtőzik a szekrény mélyén, félelmetes efrit. Hiába alakoskodik, lassan-lassan ráismerek ... ő az ... régi cilindereim szelleme! Élt a jó alkalommal, hogy a szekrény ajtaját nem csuktam be ... most rám mered a sötétségből... hallom a szörnyű számonkérést: — Tudod, hová lettek régi cilindereid? Tudod, mi történt velük az élet forgatagában? Igen, most már tudom . .. ezért van minden ... a feketeség, az álmatlanság, a nyugtalanság ... nem tisztelem eléggé régi cilindereim emlékét! Csakugyan, hová lettek régi cilindereim? Hová lesznek az erdő kis énekes madarai? És hol van a tavalyi hó? Megadom magamat sorsomnak. Vezeklek. Megírom cilindereim életrajzát. Akkor talán elalszom. Talán az olvasó is. Valamikor két cilinderem is volt, természetesen nem egyszerre, mint a velszi hercegnek, hanem egymásután. Óriási időköz és távolság választotta el a kettőt egymástól. Az elsőt Pesten vettem, a másodikat sokkal később Párisban. Hónapokig úgy merengtem Léon és Delion cilinder-kirakatai előtt, ahogy az ambiciózus varrólány mereszti szemét az ékszeresbolt brillián- saira és gyöngysoraira. Mert a cilinder nem kalap. Ékszer. Fekete gyémánt, sátoros ünnepen viselj <*6ak az ember. Ismertem valakit, aki egy és hallgatózik néhány másodpercig, meg tudja vetni és őket, akik már két és félóra óta ugyanazt művelik, nem tudja megvetni? Azt hiszi, hogy ez a kahdiság nemesebb ? Vagy azt hiszi, hogyha egymásra hordanak ennyi középszerűséget, amely magában egy hajítófát sem ér, abból valami nagyszerű és fönséges lesz ? Nem, kedvesem, ne féljen az ezerszemü Caesar-tól, inkább tőlem féljen, aki majd bírálatot irok magáról. Én vagyok tudniillik a kétszemü Caesar. szál cilinderben élte le életét; élvezte aranylakodalmát, ugyanabban a cilinderben, amelyben annak idején az esküvőre ment. Vitrinbe kell tenni az ilyen cilindert. Az ilyen házasságot is. Első cilinderem! Úgy irom le ezt a két szót, mintha azt írnám: első szerelmem. Úgy ragyogott, mint ifjúságom. Úgy is nyüttem el. Nem bántam vele szőrmentén, mindig borzas volt, nagy viharokat látott. Rossz gazdája voltam, nem viseltem gondját, nem vigyáztam rá, meg sem érdemeltem azt az isteni ajándékot, a gyönyörű cilindert. Emlékszem arra is még, mi adta meg neki a kegyelemdöfést; este, frakkban, fehér nyakkendősen, a cilinderrel fejemen éppen indulni akartam hazulról, amikor észrevettem, hogy — a szorgalom jutalma! — az ujjam még mindig tintás. Mégegyszer meg kellett mosnom a kezemet, meg is eresztettem a fürdőszobában a csapot.. 1 de a viz csak nem jött. Annál furcsább volt ez, mert egy-két percig vizcsöppek lassú, majd mind sűrűbb kemény koppanását hallottam, mintha valahol a szobában megeredt volna az eső. Csakhamar fölfedeztem, hogy a j vizcsöppek a cilinderemen koppantak, a hidegvíz csapja helyett a zuhanyét fordítottam jobbra. A cilinder másnap falura került, rokonokhoz, akiknél sokáig tengette még életét' a gyümölcsösben a madárijesztő rongy-fején. Találkoztunk is egyszer-kétszer, de ahogy ez sűrűn megesik régi barátokkal, akiket elválaszt az élet, annyit mondtunk csak egymásnak: „Hogy vagy?" A választ egyikünk se várta meg. én tovább siettem, ő sötéten és némán nézett utánam. Amikor utoljára láttam, tetejében két galamb csókolódzott: az ifjúság és a szerelem szimbóluma egy kopott síremléken. Párisi cilinderemen sem volt áldás. Jóformán fejemen se volt még, amikor sürgősen haza kellett utaznom. A régi magyar hagyományhoz híven, úgy utaztam haza, hogy némely kis tartozások fejében mindenemet Párisban hagytam. Cilinderemet is. Évek múlva láttam csak viszont, amikor végre-valahára ki tudtam váltani a rabságból. Amim ott maradt, valami kevés ruha és fehérnemű, ötven-hatvan kötet könyv, egy kis petróleum-lámpa, néhány arckép, sok levél, kézirat, egy darab maradék szappan, egy félüveg otkolon, három-négy darab hazai sütemény és más eféle értéktárgy, azt derék háziasszonyom nyomban elutazásom után berakta nagy utazó-kosaramba, lezárta, leszögezte és fölrakatta a padlásra. Ott mohosodott és pené- szedett, amig ütött számára a megváltó „utánvéttel" órája. Hiánytalanul visszakaptam mindent, inkább csak a tárgyak elrendezésében volt egy kis hiba. Legfelül került a cilinder, annak a tetejére a szappan, mind a kettő úgy feküdt ott, mint akit szivenszurtak. Valóban ez történt: háziasszonyom a nagy iparkodásban nem nagyon figyelt arra, hová kalapálja a szögeket, a kosár födelén keresztül rászögezte a szappant a cilinderre, elválaszthatatlanul egybekovácsolta őket, ahogy a házasságközvetitő a két szerető Itt a plasztikus film! Lilimére, a kiváló francia fizikus a napokban bemutatta a francia akadémián uj találmányát, a plasztikus filmképet. szivet, akit a kegyes sors egymásnak rendelt* Elkeseredésemben egy pillanatig arra gondol* tam, hogy előveszem a szappant és megmosdatom vele a cilindert. Ráfért a hosszú utazás után! De beláttam, hogy ennek nincs semmi értelme, megkegyelmeztem nekik és elajándékoztam őket. A szappant a házmesterem lányának — francia szappan volt! — a cilindert a házmesternek. Az ajándék nem hozott nekik szerencsét. A lány az ajándékon fölbuzdulva beiratkozott a sziniiskolába. A házmester, mintha csak ezt a cilindert várta volna, nyomban megházasodott. Elvette a házmesternét. Évek múlva egyszer találkoztam vele. Zergeszakállas, puha zöld tiroli-kalap volt a fején. Megkérdeztem, mi történt cilinderemmel. Ravaszul hunyorított szemével és kalapjára mutatott: — Ez az. — Ez a zöld tiroli kalap? *— Ez. Átalakíttattam. Ufban a hold felé... Mi vár az utazóra a felhők birodalmában Még nem is olyan régen a tudósok is azt hitték, hogy a<z utazás a holdba könnyen megoldható, csak két nehézséggel kell megbirkózni: fel kell találni a megfelelő közlekedési eszközt és gondoskodni kell arról, hogy útközben legyen megfelelő oxigén. Ezt a két nehézséget a mai tudomány miár megszüntette. A „rakéta-löveg“-hen megtalálta a módját, hogy miként volna a hold megközelithető, az oxigént pedig tartályokban vihetné magával a vállalkozó. De a fejlődő tudomány, amely a régi kérdésekre megadta a választ, egész sereg uj akadályt, nehézséget fedezett fel. Ezek azt mutatják, hogy a holdba utazás mégsem oly egyszerű doiog, mint azt a laikus gondolja. Hogy milyen akadályok, nehézségek, életveszedelmek várnának arra, aki a holdba akarna repülni, arról igen érdekes előadásban számolt be dr. Goráid Heard jeles angol csillagász. Ismert dolog, hogy a levegőben éppen úgy, mint a földben, különböző rétegek vannak. A legalsó réteg, ahol a lélegzés még nem ütközik nehézségekbe, kevés titkot rejteget. Tudjuk, hogy minél inkább eltávozunk a földitől, a. levegőréteg annál hidegebb lesz. Az eső hóvá változik, a felhők megritkulnak. Ez a réteghatár mintegy 12.500 méter magasságig tart. A következő rétegben a levegő tiszta, mint a kristály. Nyugalmát semmi sem zavarja. Felhőnek, ködnek 6emmi nyoma. A hőmérő azonban már 80—90 fokra süllyed. A következő rétegben, ha eléri a rakéta-utas. gyönyörű kék ég fogadja. A hőmérő sem mutat, nagy kilengéseket. A száguldó rakéta körülbelül hatvan kilométerrel magasabban újabb réteghez .jut. Kezdetben itt is dermesztő a hideg, de a megfigyelő legnagyobb csodálkozására azt látja, hogy a hőmérő higanya lassan-lassan emelkedni kezd. Most már megköny- nyebbülten sóhajt fel: a megfagyás veszedelme elmúlt. Ez igaz. De csakhamar kénytelen észrevenni, hogy egy más, nem kisebb veszély fenyegeti: a meteoritek roppant serege zúgva, sisteregve száguld el mellette. Az izzó nikkel-vas darabok oly szédületes gyorsasággal hasítják a levegőt, hogy a legtöbb közülök lángra lobban és két-három pillanat alatt a saját tüzében elhamvad. Ha a rakéta csak egyetlen egy üyen rettenetes sebességgel rohanó meteoriéba ütköznék, rögtön darabokra zúzódnék. Tegyük fel azonban, hogy a rakéta utasának szerencséje volt., a meteoritek egyikével sem ütközött össze, akadálytalanul repülhet tovább a hold felé. Mintegy százhúsz kilométer magasságban azonban újabb meglepetés vár reá: a hőmérséklet az űrnek ebiben a részében éppen olyan, mint a földön, amelyet elhagyott. Boldog megnyugvása azonban nem sokáig tart. Amikor ugyanis a löveg elérte a száz- hatvan kilométer magasságot, a rakéta izzani kezd a roppant forróságban. A nap tüze állandón ostromolja és a vége az lenne, hogy a rakéta elolvadna és — természetesen — a benne utazó ember megsülne, elégne. Ámde — tegyük fel — a tudomány, amely megtalálta ellenszerét és védekezését a dermesztő hi deg ellen, éppen úgy védekezni fog tudni a perzselő sugarak ellen és sem a rakétának, sem az embernek nem történik semmi baja, hanem tovább szá- guldana az űrben. Az újabb veszedelem azonban már ott ólákodik körülötte: belekerült abba a rétegbe, amelyet az ion-sugarak teljesen megtelite- nek villamossággal. Az ion-sugaraknak, illetve a villamossággal teli- tett levegő-övnek köszönhető, hogy a meteoritok elégnek és nem zuhannak le a földre, a másik megbecsülhetetlen érdemük — ezt a tudomány csak legújabban fedezte fel — hogy a rádió-hullámokat nem engedi szertekalandozni az űrben, hanem kényszeríti őket a földkörüli útjukra. De az emberi szervezetre ezek a magas villamosfeszültséggel telitett sugarak a biztos halált jelentik. A természettudomány ismeri azokat a roppant erejű láthatatlan sugarakat, amelyek a földet körülvevő légrétegen átszürődve még mindig képesek egy 5 m. vastagságai ólompánoélon is át fúródni. A hold felé vezető útjában ilyen sugarakkal találkoznék az, akiinek a többi veszedelmet sikerült kikerülnie. Egyelőre tehát, a holdba repülni — az angol csillagász szerint — elérhetetlen ábránd. ■ I * J -i III jpl (Qj Irta : Heltai Jenő | 1935 március 3* vasárnap.
