Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)

1935-02-03 / 29. (3581.) szám

'PRXGSI-MaG^ARHIRLAP 7 1935 február 3, vasárnap. Egy polgár vallomásai Ir|a: Mára! Sándor n ra g)9 £ 19 ré MÁSODIK FEJEZET. 1. Rassz emlékező vagyok. Időszakok, embe­rek külsője, találkozások nyom nélkül szitál­nak át emlékezetemen, mindig csak esemény- csoportokra emlékezem, molyok nagy, laza tömbökben kapcsolódnak össze. E tömbökben, mint az őskori gyantában a belefagyott rovar, egy-egy elmúlt ember éli jelképes életét. Akit elhagytam, annyira él csak számomra, mint az élők emlékezetében a halottak. Hálátlan emlé­kező vagyok. Mindig egy-egy ember emelkedik ki a zűrzavarból s köréje rakódnak le az em­lék foszlány ok, moszatszerüen, úgy kell ietisz­togatnom e fontosabb emlék-emberek körűi a hulladékot, mellyel a múlt áradása belepte őket. Talán néhány nevet is idézhetnék ebből az időszakból, külföldön töltött ifjúságom első idejéből, nőket és férfiakat, akik „szerepet" játszottak — életemben. Volt olyan köztük, akivel életre-haiálra verekedtem; ma emléke­zem talán e verekedés jeleneteire, de nem tu­dom többé megmondani nevüket. Nagyon sok nőt ismertem ebben az időben; köztük az, aki veleniszőkött Frankfurtból, bizonyosan szere­tett is; de már keresztnevére sem emlékszem vissza. Ebből az első időből egyetlen ember él számomra, a grófnő. S később, mint az árnyék, fel vonul Hatos Ériek. Volt közöttünk valami elintézetlen, talán a fajta-különbség, talán torz érzések, nem tudom. Utánam jött Berlinbe is. A frankfurti kaland hősnője elmarad, elbu­kik az emlékek gátfutásában. Szeretni nem tudtam, máéképpen sem érdekelt. Érzelmes és gőgös nő lehetett, magas és szőke. Berlinben elhelyeztem egy penzióban, aztán elfelejtettem. Egyideig irt és telefonált még, majd csügged­ten elmaradt. Talált-e hirtelenében valakit, vagy visszautazott Frankfurtba, nem tudom. Nevére nem emlékezem, szemeire, hanglejtései­re sem. csak tartására, büszke megjelenésére, hosszú fehér tagjaira. Egy ifjúság szerelmi emléktára testrészekről, karokból, mozdula­tokból áll össze. Mikor az arc feldereng e test­részek között, vége a pubertásnak és kezdődik a férfikor. A földfeletti, nagy hidakon robogó vasút egyik állomásával szemközt vettem szállást, vörös téglából épült, Riohter-koeka-épüleíekre emlékeztető bérházban a Blüdher-Strassen. Vil- lanyvilágitást nem vezettek még be a házba. A falépcsők minden lépésre nyikorogtak, a ház reggelig visszhangzott az érkezők lépéseitől, a lakók zöme hajnal felé járt. haza. proletár-ház volt, tele parazitákkal, s mind az éjszakai Ber­lin hulladékaiból tengették életüket. Laktak itt pincérek, táncosok, prostituáltak. Csodála­tos ösztönnel találtam ide. rögtön első napon. Lakhattam volna néhány uocával arrébb, az előkelő Westend házainak ezámlálhatatlan al­bérletei valamelyikéber. De első időben ösztön- szer üen ide rágtam be magam, ebbe az ős-Ber- linbe. ahol még petróleummal világítottak; táj- szólással beszéltek, mindenki cinkosa volt kis­sé a másiknak, 6 éjjeli rendőri riadó-autók vij­jogásától visszhangzottak az uocák. Most már tudom, hogy nem nagyvárosi, alvilági roman­tikát, nem érdekességet kerestem ott. Emberi meleget kerestem, közelséget, valami valósze­rük Magányomtól szenvedtem, attól a mester­séges ál-kultura-magánytól, melyet nevelésem, s később különösen a frankfurti időszak von­tak körém, mint valami különleges légkört egy, az ős-anyagtól elszakadt mete-orka köré. Jeges magány áradt el körülöttem. Több volt ez, mint az idegenség magánya; belülről sugár­zott, lényemből, emlékeimből, már a magatar­tás, az iró reménytelen magánya volt ez. Akik­hez „közöm" volt egy kultúra-területen belül, mind saját pályán jártak, vagy zuhantak, s csak fényjelekkel üzentünk egymásnak. Frank­furtban 'lábujjhegyen jártunk és eelyipitő ko­molykodással beszéltünk Mary Wigmann tán­cairól, vagy a kommunizmusról. Mindez na­gyon érdekes volt, információ volt, az ember lassan maga is beavatott látszatát keltette. A légkör sűrítve volt jelszavakkal. A szocia­listák. kommunisták, esztéták és a gothikus skulptira gyűjtői megtanítottak használható jelszavaikra., de közben úgy éreztem, a valóság­ról nem tudok meg semmit. Éreztem, hogy 1 vissza kell térnem a földre. A magam eszkö­zeivel, a magam módján kell szert tennem a tapasztalatokra. A valóság valahogy minde­nütt volt és egyszerre: a könyvekben 6 a sza- 1 ónokban éppen úgy, mint a prostituáltakban, a facér katonákban, akikkel éjszaka söröz­tem a Stettiner Bahnhof körryékén, szállásadó házigazdáimban, az újdonsült weimari minisz­terekben, akik “sör estély ékre" invitáltak, mint a. ,külföldi sajtó" tagját, mert leadtam a Wii- helm-Strassen névjegyemet. Riadtan és elszántan vetettem magam az áradásnak. A természetes az lett volna, ha a nőknek adom át magam, öle vannak legköze­lebb a valósághoz, így gondoltam. De Thomas Man>n, s általában az irodalom is sókat tudott a valóságról, talán többet is, mint egy-egy nő. A „Valóságára úgy gondoltam, mint valami­lyen végtelen leckére, mely elől nem szabad hanyagon kitérni, de aztán, ha munkára kerül a sor, ragyjáíból mégis C6ak el kell felejteni. Volt itt valami süni, a Blüeher-Strasse ide­jében, valami ősanyag-szerü. Mikor a grófnő a munkások közé vitt, minden jószándékunk mellett is tanulmányútra mén tűnik. így élnek a munkások. Ilyen a munkások szerelmi élete. Ezt és ezt az írót olvassák legszívesebben a munkások. A valóságban a munkások minden­félét olvastak, nemcsak a „mozgalmi" irodal­mat, s valószinüleg akadtak közöttük sokan, akik Courts Mahler regényeit olvasták a leg- igazibb kedvvel. A munkások az erényről, a házasságról és a szerelemről is másképpen gon­dolkoztak, mint ahogy mi elvártuk tőlük, s másképpen vágyakoztak a forradalomra is, mint ahogy ezt a szocialista káték előírták, s bizonyára akadtak közöttük szépszámmal, akik egyáltalán nem tartották sürgősnek a világ- forra-da'lmat. A munkások zöme tetszetős há­zakban lakott, volt rádiójuk, előfizettek a la­pokra, látogatták a színházak előadásait és a mozikat; s a munkanélküliek segélyt kaptak, a jólét nem vetette fel őket, de Németország­ban nem halt éhen senki ez években. Elképze­léseinket nem fedte a valóság. Ami kilátszott a valóságból, egészen más volt, mint ahogy mi szerettük vólna: néha rosszabb, néha különb, de mindig más. Inkább azt vettem észre, hogy valamilyen ijesztő és általános neurózistól szenvednek az emberek.’ a munkások éppen úgy, mint a grófnő, vagy a patríciusok. Az „egészséges" ember ritkább volt, mint a fehér elefánt; az emberek rögeszmékbe kapaszkod­tak, s a németek, háromszáz esztendő katego­rikus imperativus után, kezdtek reászofcri a politikai gondolkozásra. Volt valami automa­tikus, merev az emberek magaviseletében. Csak itt viseltek még tiz centiméter magas, kemény á'llógaliérokat a hivatalnokok; volt va­lami feloldatlan, gyámoltalan a ..szabadság"- ban, mellyel nem tudtak és nem mertek élni. Berlinben, az első időben, menekültem a magány élői. Nem kerestem fel az irodalmi ká­véházakat, a magány e laboratóriumait, nem telefonáltam ismerőseimnek. A Blüoher-Stras- se fölvett és rejtett, mint egy sikkasztót. A szobát egy ügynök adta bérbe, petróleummal világítottak itt, a falon vallásos tárgyú nyo­matok lógtak, a padlót felhintették zöld por­ral, valamilyen féragirté-szerrel, mert a házban nyüzsögtek a svábbogarak. Soha nem laktam még ilyen helyen. Megérkezésemet követő négy napon nem mozdultam ki a Lakásból, pa­pírt és tollat vásároltam és éjjel-nappal dol­goztam. Négy nap és négy éjszaka megírtam azt a színdarabot, melyre esztendeje készültem Frankfurtban. A színdarab rossz volt. Később egy ügynök megvásárolta, az egyik vidéki né­met város kísérleti színházában színre Í6 ke­rült, s szégyenletesu megbukott. Számomra nem is volt fontos akkor a „siker". De az első négy berlini napon, először életemben mertem építeni valamit. Tizenöt évig nem nyúltam az­tán többé drámához, hesegettem minden kisér­tést. Ott Berlinben, a svábbogaras, petróleumfé- nyes albérleti szobában éreztem először azt a különös izgalmat, azt a szivszorongó felelőssé­get, amit az ember érez, mikor először alkot valamit, a semmiből, s a maga képmására. Va­lamit, ami tökéletlen, de csak az övé, sem előt­te, sem utána nem csinálhatja meg helyette senki. Irtózatos érzés. Aki egyszer megismer­kedett vele, kissé elveszett az élet számára; mindent elveszít, s nem is tudja, mit kezdjen az életérzéssel, amit kap helyette? Négy nap és négy éjszaka önkívületben — ültem a Blü- oher-strassei szobában, teleirtam néhány tucat ivpapirost, aztán elcsuktam bőröndömbe a kéz­iratot, s iparkodtam elfelejteni a kísérletet. El­indultam körülnézni Berlinben. Valami élt és dübörgött körülöttem, ami munkára ösztön­zött. Érőket, éreztem, vonzásokat, nagy töme­geket. lehetőségeket. Az élet uj szakasza kez­dődött számomra és nem kezdődött rosszul. ' 2. Berlinben váratlan kaland kezdődött szá­momra: az ifjúság kalandja... Most már tu­dom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal .je­lölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással, s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk negyven éves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkoT. Az; ifjúság, az a különös, egy­általán nem „viharos"’ életérzés, megtörténik velünk, mikor legkevésbé figyelünk reá, s leg­többször, mikor nem is készültünk fel hozzá s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez. Erők sodornak, melyek­kel nem vitázol. Szenvedsz is tőle, kissé szé­gyened is, szeretnél mielőbb túlesni rajta, „fel­nőttinek lenni, szakállal, bajusszal, elvekkel és kegyetlen, félreérthetetlen emlékekkel. Egy napon felébredsz, s más a világítás körülötted, más a tárgyak jelentősége, a szavak értelme. Útleveled adatai és tested erőta.rtalékai szerint még mindig fiatal vagy; talán férfi sem lettél még közben, az igaz, a kiábrándult é6 felelős ér­telemben. De az első ifjúság, az a szendergés, az a sértődött-ártatlan állapot, már megtörtént veled. Valami más kezdődött helyette, az élet Más félévi börtönnel végződött az öregedő lány és a szegény gazdalegény a legkevésbé sem romantikus regénye Beregszász, február 2. (Saját tudósi­tónktól.) A máramarosi havasokkal szomszédos Misztice községben véres bonyadalmakat idézett elő egy vénülő leány „legényfogó" mesterke­dése. Izay Juliánénak hívják a pártában maradt leányt, aki özvegy apjával lakott és gazdálko­dott pár holdas birtokán. A fiatalabbjából válo­gató legények nem igen vetettek szemet a herva­dó leányra. Annál szívesebben nézegette Izay Júlia a falu nősülő sorba lépett legényeit. Külö­nösen Bakatay Sándor nyerte meg a tetszését. Kivetette a legényre hálóját. Ott próbálkozott, ahol a gyengéjét sejtette a mulatós fiatalember­nek. Bakatay Sándor szegény volt, egy falatnyi tagban gazdálkodott csak. A legényfogásba kezdett leány bérbe kínálta fel a kiszemelt legénynek az akkor már meg­munkált, bevetett birtokukat. Potom árat kért érte. Annyit, hogy a pénztelen Bakatay is ha­bozás nélkül elfogadta az előnyös ajánlatot. És mert a szerelmes szivü leány tartotta szavát, kézfogással szentesítették a megállapodást. A leány keze remegett a legény erős markában és halkan odasugta a fiatalembernek: ..Milyen szép lenne, ha ez volna a kézfogónk. “ Bakatay Sán­dor e szavak hallatára egyszeribe tisztába lett az „olcsó bérlet" okával. Szemébe kacagott a leánynak, elengedte kezét és sarkon fordult. El­menőben csak annyit mondott: „A gabonádat én aratom, de mátkámnak nem kellesz." Izay Júlia nem szólt apjának a birtok „bérbe­adásáról" és amikor a gabona kalásza aranyló­vá sárgult, az öreg Izay és a „bérlő" Bakatay egy napon és egy órában állottak élesre fent kaszával az érett tábla széléhez. Az öreg Izay, mitsem tudva a „bérletről", rátámadt a vetésben aratni készülő Bakatayra, aki meg a maga jus­sát hangoztatta a gabonához. A bérlő és birtokos közt vita támadt, amely előbb civódássá, majd verekedéssé fajult. Ka­szákkal csapott össze a két ember és Bakatay mély sebet hasított az éles acéllal az öreg Izay koponyáján. A súlyosan sérült Izayt beszállították a be­regszászi kórházba, ahonnan csak hónapok múl­va térhetett haza. Egészsége ma sem tökéletes és megtörténhet, hogy sérülés után beálló utókö­vetkezmények folyományaként Izay meghal. Bakatayt a napokban vonta felelősségre a be­regszászi kerületi bíróság és másfélévi börtönre ítélte a rabiátus legényt. Ezzel a méla akkorddal zárult Izay Júlia le­gényfogása. FORRÁS egyik felvonáeköze elmúlt. Varázslatból éb­redsz és csodálkozol. Olyan ,, a p r é s “ érzés ez. e kiábrándult­ság illan az alján. De amig tart, csaknem sc- bezhetetlen az ember. Berlinben félreérthetet­lenül kezdődött számomra az ifjúság, az az ál­lapot, melyet később az életben ezen a néven reklamál az ember. Minden nap arra ébredtem; hogy kezdődik számomra valami. Nem volt éppen ünnepély, ami igy kezdődött és tartott egy ideig Berlinben; do nem volt hétköznap sem. Átmeneti állapot volt, rendkívüli ceremóniák­kal, különös kosztümökkel, ünuepélyes fordu­latokkal. Berlinben, ahol körülöttem senki nem ért reá semmire, egyszerre mindenre volt időm. A városnak ez volt a pillanata, mikor, különös provincialitása mellett, csaknem világvárosra emlékeztetett. Az idegenek ellepték minden ze- gét-zugát. A laboratóriumok, megteltek oro­szokkal és norvégekkel, mindenki alapított va­lamit, s a németek minden alapítást megala­poztak, akkor is, ha a külföldi maga sem hitt vállalkozása sikerében. A pénzt utána hordták az unatkozó idegennek. Egy délután megszólí­tott a kávéházban két német, akik Württcm- bergböl érkeztek Berlinbe, s 'képes „magazin“-t alapítottunk. Két hét múlva irodánk volt a Friedrich-Strasse egyik bérházának emeletén, több szobás irodánk, telefonokkal, írógéppel, könyvelővel, pénztárossal és gépirónökkel. A lap meg is jelent, tele elképesztő ostobasá­gokkal, s jóidéig virágzott. Az el6Ő szám meg­jelenése után otthagytam őket, mert untatott fontoskodó ürességük. A város tele volt ilyen „lapalapitásokkal". Egy éjszakai bárban, a Kurfürstendamm mellékuccájában, jelenlétem­ben alapított két nyugdíjazott német katona­tiszt, kik két órával előbb ismerkedtek össze, ceruza-export vállalatot, több millió alaptőké­vel, s nagyon csodálkoztak, mikor vonakodtam résztvenni e kitűnő üzletben. Néhány hónappal később már házakat vásároltak a ceruza-ex­port jövedelméből. Közben állandóan, nyíltan és 6zabadszájuan készülődtek gyilkosságokra; a politikai gyilkosságról úgy beszéltek, mint természetes, kényelmes vita - eszközökről. Akinek más a véleménye, le kell lőni, ez volt a jelszó; s gyakran le is lőtték azt, akinek más volt a véleménye. Berlin nem volt idill ezekben az években. Amellett egyetlen nagy laborató­rium volt az óriás város; az idegen pancsolha­tott kedve szerint a német gyárakban, a szín­házakban, film-atelierekben, a lapokban s az irodákban. Berlin ir.oaadta magát, kapitulált a Ön köhög? Nincs jobb és kellemesebb « g? ellenszer, mint a „MARSMALZ"! Minden valódi Marsmalzkockán rajta kell lennie a MARS jelzésnekl Uta- sitson vissza minden utánzatot I 1 BRISTOL.... 1 BRISTOL.... j S BRISTOL 1 Szálloda Budapest Dunapart 1 árban és szolgálta- 1 tásba:.' vázét. 1 Szoba teljes elíátáuai személyenként napi 12 pengőért 1 _______ J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom