Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-17 / 41. (3593.) szám
19)5 febröfir 17, vasárnap. Wsct-MacSotuhitoi® 17 (h imwdkn Jfamtíi Hegedűs Lóránt Settünéstkeltő könyve Kossuth Lajosról l—ad—) Prága, február. Hegedűs Lóránt talán az utolsó tagja annak a magyar imóneinziedéfcniek, amely még a romanticizmus naigy hagyó mám y ain mött SeL Hegedűsnek az-onban már csak a látási éB próblémaválasztásá módja romantikus e tatóin nyelvében csillagnak miég itt-ott ©nmeik az iirodal- mi hőskornak gyöngyei, die yáJágszemMetélbem sokkal közelebb áll az úgynevezett történelmi realisták csoportjához s Kossuth alakjának mintázása közben minduntalan fékezd romantikus lendületét, Könyve, hézagai ellenére is maradandó értéke a miaigyar irodalomnak nemcsak azért, ment elsőnek kísérli meig a regényes életrajzirásnak e»t a ma divatos formáját átplántálni a magyar irodalomba, hanem azért is, mert Kossuthról olyan képet rögzít meg, amely kö- zeláll Kossuth korához s kóstolót ad belőle a jövő nemzedéknek, mely valószínűleg sokkal inkább a Szekfiiék realista történelmi szemléletén fog nevelődni, mint az előtte járt magyar nemzedék. A Kossuth-könyv Hegedűs magyar-triptycbanjá- nak középső s talán legerősebb pillére, az első Széchenyi, a harmadik Tisza — tehát olyan kor- rajzot ad a szerző e három nagy egyéniség portréjának hátterében, mely a magyar történelem sor- fordditó ezázesztendejét öleld fel Tehát, moha maga a szerző mdndiuntaltam hangoztatja, hogy coak hősének lel'ki viliágát fejtegeti, kitér olyan történte- lem-fpoiitifcad kérdésekre, amelyeket valószínűleg nem lehet futólagosán érinteni s ha sok dolgot élesem, sőt zseniálisan ítél is meg, vannak dolgok, amelyekben téved, még hozzá igen súlyosan. S kár, hogy sokszor egészen távoli vonatkozásokat •is belesző a Kossuitih-sorstragéddába s ezzel a különben zárt, hakánozottvonadiu kompozíciót meglazítja. Kossuthban jól tapintja kfi a Legendás hőst s mesteri a rajz, amellyel a magyar történeleminek ezt a félig ködben, félig a valóságban járó alakját megmintázza. Kossuthról, kit nemcsak népe és kora látott a legendák felhőibe nőni, hanem maiga is valami messzi ködön át nézett vissza önmagára, még nem rajzoltak ilyen egységes képet magyar nyelven. A lélekrajzot néhány éles és külön feljegyzésre méltó meglátás teszi (nagyvonalúvá. Széchenyi végzete: Kossuth Az egyik ilyen meglátás a Széchenyi—Kossuth problémára vonatkozik. Tagadhatatlanul legizga- tóbb fejezete a magyar történelemnek az a párviadal, amit e két nagy reformer vívott egymással. Erről az iskolás könyvekből valamikor csak annyit olvashattunk ki, hogy mindketten a magyar nemzet szociális edőhaiadáeáért küzdöttek, de mig Kossuth alulról, a nép háborgó mélységedből hívta segítőtársul müvének valóraváltásához a történelem erőit, addig Széchenyi felülről, az államhatalom erejére támaszkodva, adagonként akarta befecskendezni az akikor halálos aléltság- ban tespedő magyar élet idegrostjai közé a reformok éltető fluidiuimát. Ez a szép párhuzam, amely egyben a magyar liberalizmus korának két küzdő áramlatát is szimbolikusan szemléltette előttünk, csak nagyjában és csak középiskolai színvonalon igaz. Sokkal mélyebb gyökerei vannak a harcnak, amit egymással e két magyar titán vívott. S anélkül, hogy most külön ki akarnánk terjeszkedni e hatalmas prohléma-komplek- szum egyes részeire, csak a Hegedűs-féle lelki boncképet igyekszünk szélesebbre nyitni. A konfliktus lelki gyökerei abban vannak, hogy Kossuth mindig szobor volt egy kicsit sőt sokszor nagyon. S még akkor se tudott lelépni saját nagyságának talpazatáról, mikor nagy emberi tragédiák vlharzottak körülötte, (például édesanyjának megrendítő halálakor) és sóiba, bal végzetének lesuüyosabb óráiban se érezte másnak magát, mint egy nemzet diadalmas vezérének és ebben az érzésében ezer kudarc se tudta megingatni. Történelmi méltóságából soha (ki nem zökkent s hogy mennyire szuverénnek érezte magát, azt misem bizonyítja jobban, mint színibe mániákus bankónyoimtatási szenvedélye, mely minden alkalommal erőt vesz rajt, mihelyt a történelem szellőjét érzi lengedezni maga körül. Vele ellentétben Széchenyi szinte túlzottam ember volt, mindig minden helyzetben csak ember. Semmi nem állott távolabb e „legnagyobb magyartól", ahogy őt Kossuth nevezte, mint a nagyságának az a kultusza., melyet később vont alakja köré a történelem. Széchenyi soha nem vágyott a szobor, a bálvány szerepére és nem is lett azzá. Széchenyi vívódó, önmagával sokszor meghasonlott ember, valódi Dosztojevszky-alak. amilyen egyébként nem egy akad a magyar történelemben. Széchenyi balvégzete Kossuth volt — s ezzel a tétellel, melyet nem mond ki a szerző, csak inkább jelez a sorok között, mindjárt rávilágít a magyar reformkorszak igazi tragédiájára is. A reformizmust Magyarországon, e felfogás szerint, részben megfojtotta, részben tévútra vitte a forradalom, melyről soha nem fogja eldönteni a történelem, hogy kikerülhető volt-e s hogy nem akkor vette már kezdetét, mikor az első reformista jelszavak és kezdeményezések megvetése megtörtént és hozzá, Széchenyi által. Széchenyi később, mikor hallja feldüborögni jelszavai és tervei nyomián a forradalom gigászát, megretten és Kossuth messze harsogó szavából hallja megszólalni lelkének másik, elnémított felét. Széchenyi elébe akarta vetni magát Kossuthnak és a forradalomnak, megijedt attól, amit kezdett vagy pedig látnoki szemmel meglátta a jövendőt? — örök kérdés marad, amire csak tapogatózva lehet feleletet keresni. Annyi bizonyos, hogy a történelemnek alig van megrázóbb párviadala, mint Széchenyi és Kossuth mérkőzése: Széchenyi a parasztból lett gróf és Kossuth a nemes emberbő! lett szerkesztő viaskodnak egymással s ez a viaskodás a forradalom kitörésének pillanatában olyan fokra izzik fel, hogy érezni lehet a közelgő tragédiát. Ezt kitünően vetíti fel Hegedűs — mindenesetre Széchenyi az, aki emberileg a legtragikusabb alak, nemcsak halálával, hanem a mérkőzésben neki jutott szereppel is. Hiszen Széchenyi energiájának java arra pazarlódlk el, hogy az általa megindított és forradalmi útra zudult folyamatot meggátolja és Kossuth démoni erejét megfékezze. Mig Kossuth soha nem rendült meg küldetésének bitéiben és soha nem akarta megakasztaná a folyamatot, amit megindított, hanem éppen ellenkezőleg, diadalra akarta vinni Napóleon árnyéka Kossuth pályáján Hegedűs mesterien boncolja ki az összefüggések bonyolult szövevényéből azokat a tragikus emberi viszonylatokat, amelyek a magyar történelemnek ezt a korszakát emberileg is drámaivá teszik. Ahogy Széchenyi megtalálja Kossuthban a maga csak távolról meglátott célkitűzéseinek megvalósítóját, ahogy Széchenyi majdnem féltékenyem döbben rá Kossuthban arra a férfiúra, aki elébevág e eoinsteljes útion s valóra vált ja azt a történelmi feladatot, amelyet ő inkább csak kerülget, mint egész marokkal megmarkolni mer, — úgy Kossuth Görgeyben találja meg azt a férfiút, aki el fog jutni oda, ahová ő csak vágyott, de ahová felemelkedni, legalább is önmaga előtt, soha nem tudott egészen. Ennek a lélektani rejtélynek, mely egyfelől a Széchenyi—Kossuth, másfelől a Ko'ssuth—Görgey konfl'lktusban találja meg drámai kirobbanását, plasztikus nyitját leli meg Hegedűs Lóránt. Sajnos, nem állítja elég szemléltetően elő Széchenyiből a forradalmárt, talán egy Danton-szerü vakmerő, rejtett péld'akép kibányászásával e soktitku lélek titkai közül. Azt azonban gyönyörűién boncolja ki, hogyan választja démonául Kossuth Napóleont, akinek sorába szeretne lépni s akinek néma ércalakját minduntalan vallatóra fogja, valahányszor fordulóra ér e küzdelmes sors, mely valóban át van szőve a történelem rejtett idegszálaival. Napóleon a vezénlőcsiillag ezen a pályán s e ve- zérlőcsiiillagot már anyja, Sarolta nagyasszony választja ki, aki valami különös küldetéssel, mint tragikus árnyék, fia sorsa fölött lebeg b éld annak a másik nagy anyának lángoló életét ki a borzilkait belehajtotta a világgal való mérkőzésbe s aki fia dicsőségéinek csúcspontján megálmodta a száműzetést és a bukást. Kossuth a történelem zűrzavarában folytonosan keresi vezérlőcsillagát s talán ez az oka annak, hogy élete végefelé valami keserű csalódást érez saját maga iránt Is s ez az egyetlen pont, ahol mintha gyenge hasadás látszana a szobrom Amikor már ugylátszott, hogy a magyar szabadságharc elveszett, Kossuth érzi, hogy szüksége Lenne azokra a rendkívüli képességekre, arra a katonai csodára, mely Bonaparte tábornokból Napóleont csinált. Keresi a pillanatot, mikor a kétségbeesett tábornokok és lerongyolódott hadsereg sorsát erős kézzel megmarkolja és diadalra vezesse seregeit. De ebben a szerepben valahogy nem tud beleáilmá Kossuth. S-ekkor következik a fordulat. Görgey megcsinálja a maga Brumairejét, amitől Kossuth talán még jobban félt, mint Széchenyi attól hogy jön valaki, aki megostromolja majd az ő jelszavaival a bécsi Tuilleriákat. Görgey a válságos pillanatban önhatalmúlag letartóztatta Dembimsztkyt, a fővezért, maga álit a csapatok élére. Az első katona volt a magyar szabadságharcban, aki mert élni a fegyelem tart ás legszigorúbb eszközeivel is. aki kegyetlenül fa’hoz állított mindenkit, aki zavart keltett vagy dezertált-. Egyszóval, aiká belelépett abba a képbe, amelyet Napóleon távoli alakja vetített Kossuth pályájára. Kimos pillanat lehetett Kossuth Mámára, mikor látta Görgeyt belenőni ebbe a szerepbe, — e ez volt alapja annak a konfliktusnak, amely végigkísérte rögös utján Görgeyt, de Kossuthot is s a magyar törtómeleminiek ebbe a szakaszába hatalmas szakadékot vágott Kossuth még sokszor ostromolja meg ezután is a Napoleon-álmot, az emigrációban lelkesen tanulja a katonai tudományokat, céltudatosain képezi miagát hadvezérré és lesi-várja az alkalmat, amikor beleáll'hat ebbe a szerepbe a történelem színpadán. Ez az alkalom azonban nem jön el soha s néhány apró, kalandos vállalkozásból ismerjük meg torzóját csupán a nagy szerepnek, melyre egy életen át készült Kossuth, — de nemcsak Kossuth, hanem Sarolta nagyasszony is, aki legalább eljátszotta a hős anyjának tragikus szerepét s hozzá olyan hűséggel, hogy megrenditőbb jelenebe talán nincs is több ennek a drámának. Kossuth és az asszonyok Különbem is Kossuth alakját az asszonyok valami különös varázzsal övezik. Kossuth majdnem mindig népes s asszonyoktól nyüzsgő családja keretében jelenik meg. Anyja, aki a Weberek forradalmi vérét örökölte és húga, Zsuzsa, akinél megrenditőbb. valóban történelmi hisztériával telitett asszony] lelket alig rajzolt még történetíró, s végül felesége, Meezűényi Teréz, aki maga kispolgári konokságábam és hajliithatatlainságában élő ellentéte a Kossuth -áss zon yok romantikus izzó lényének, — ezek az asszonyi sorsok különös megható fényt vetnek Kossuth élő alakjára. Vannak azután olyan démoni alakok is ebben a regényben, mint a szép és rejtelmes Emília, aki tőrbe akarja csalni Törökországban Kossuthot, de akinek végzetesen ölelő karjai közül Teréz, a fe’eség szakítja ki urát, mert megérzi, három országon keresztül is, hogy baj e milyen baj lesz az urára. S ekkor, a különben nem túlságosan lelkes asszony legyőzi az ördögök ellenállását is és -utolsó pillanatban, foglalja ed őrhelyét az ura oldalán. Ez a romantikus beállítás persze a legújabb kutatások fényéi mél sokat veszít varázsából 8 Emília alakja kői rül is sok tisztázni valója van az utókornak. Azt azonban el kell ismerni, hogy e>z a beállítás, amit Hegedűs ad a dolgoknak, közel áll Kossuth csodálatos lényéhez és alkalmas ama, hogy aláhúzza azokat a sorsvonalakat, amelyekből itt valóban nagyszabású alakot sző a történelem. A Kossuth körül fölvonuló asszonyoknak klvéi tel nélkül valami tragikus fény csillog a szei műkben: a zseniért való égés és szenvedés trai gikuma ez. De a legmegrázóbb ez a tragikum Kossuth anyjának és bugának somsában. Amennyire a vad végzet rombolását Kossuth szobor-attitűdje élete végéig le tudta győzni és olyan fenségesen töretlen maradit élete fogyásáig, mint kevés alak ja a történetemnek, — annyim emelkedik egyenesen a göi rög tragédiák magasságába a fájdalom, ami San rolta nagyasszony és Zsuzsi lámgledikét megtépázza. Ide iktatjuk Hegedűs könyvéből Sarolta aisrz- 6zony utolsó leveliét fiáihoz: „ ... Ha végignézed a budai fogságod kezdetétől végigélt nagy szenvedéseimet, azok között volt nagyszerű dicsőség is, de mindig reszkető volt az öröm...“ Se keserű szavak után lelkes anyai áldással búcsúzik: nagy fiától. Halála után leánya, tragikus somsának örököse, tovább vis-zi roncsolt testét és hatalmas lelkét világokon át más országok felé, hol mástól évii szenvedés után meghal. Amerikáiban fejezi be szenvedésekkel teli életiét az, akiinek a Kossuth* szobor árnyékában az emberi sorsi ész jutott a Kossuthok küldetéséből. S ennek a két nagy asz- szonynak szenvedő alakja, mintha halvány árnyékot is vetne Kossuth ércalakjára. Ezt az ércalakot a körülötte vergődő három asszony (felesége is irtózatos szenvedések között hal meg a száműz©- tós-ben) és a két nagy egyéniségnek, Széchenyinek és Görgeynek emberi tragikuma választja el talán tőlünk — 6 Hegedűs éppen arra vállalkozott, hogy megépítse a hidat, ami a Kossuth-sze- bortól Kossuthoz az emberihez vezet. De neki sem' sikerült magát az embert bemutatni, csak azt, hogy megmutatta őt az emberek között, — de Kossuth maga megmarad legendák hősének ebben a könyvben is, mely Kossuth életében sok lelki rejtélyre, sok meginidiltó emberi vonatkozásra vet fényt. I. A dráma, amit különböző ezinlházaknafc benyújtottam, hat hónap lázas munkájának az eredménye. Ezen idő alatt csak féüábbal jártam itt a földön, a másik féllábam a hozzátartozó fejjel és szívvel messze kalandozott és dadogva tapogatózva bogozta, fejlesztette a darabot... Amikor az Uj Színpad igazgatóságának levelét megkaptam, hogy személyesen óhajtanak érintkezni velem darabom ügyében — olyasféle öröm fogott el, mint mikor a fogorvos kezében torhotta bölcsességfogamat, mely annyi álmatlan éjszakámba került. Hál’ Istennek! Visszavonhatatlanul kinn van belőlem! Az Uj Színpad igazgatója igen kegyesen fogadott. — A darab nagyon jól van felépítve. És ami a legfontosabb, friss a téma, egészen friss — mondta nyomatékkai, minden szó után szünetet tartva, hogy legyen időm megemészteni véleményét. — A befejezés frappáns! Az ember azt várja, hogy Mihály főbei övi magát s ehelyett visszamegy Elzához. Ki-tü-nő! Csak!! — Osak? — kérdeztem izgatottéi. — Csak a dialógusok vérszeg én ^k. így nem beszélnek, drágám. Hallotta már az életben, hogy egy férfi azt mondja a nőnek: úgy szeretlek, mint a levegőt, vizet, egy pillanatig nem birom ki nélküled, satöbbi, satöbbi... Hallotta már? — Nem, még sohasem hallottam, — vallottam be szégyenkezve, — de talán vannak nők, akik részesültek abban a szerencsében, hogy... — Nincsenek! — dörögte az igazgató, aki többször lett öngyilkos nőkért, — igaz, mindig roppant óvatosan. Még egy pillantást vetett a kéziratra, aztán gondosan meghegyezte rajta ceruzáját, rászórta a szivarhamut. — A két első felvonást át kéne dolgozná. Meg is csinálom, várjon! — Talán én — szóltam közbe szerényen. — Nem! — válaszolta energikusan. — Én jobban ismerem a hős karakterét. Ez a Ferenc egy diez- tdngvált lélek. — Mihály — javítottam ki, de mielőtt megmagyarázhattam volna, hogy Mihály bizonytalan gyanús alak. szélhámosfajta, már vette az újonnan meghegyezefct ceruzáját és keresztül-ka&ul húzta a lapokat. n. A TháUa színház dramaturgja a kezemet szorongatta. [ — Hm... hm — hűmmögött meleg hangján, melyet a nátha rejtelmesre fátyolozott. Aztán hallgatott mélyen, sokatmondón. Nem lehetett tudni, a darab finomságaira gondol, vagy arra, hány gramm aspirált vegyen be éjszakára, hogy végre alaposan kiizzadjon. — Érdekes munka — jelenítette fci végre. — A' dialógusok tele vannak élettel... Nagy svumggal indul... De — De? — De a befejezés... Hogy tudta így elrontani! a befejezést? Oly naiv, hogy még egy gyermek is előre tudja... Mihálynak főbe kell puffantam magát, vagy kivándorolni Kanadába, mittudomén! Mihályt mindenesetre ki kell irtani — mondta a vérengző dramaturg és nagyot trombitált zsebkendő jéibe. Két tüsszentés között utánam szólt: — Az eleje maradhat, a többit átdolgozom. IIL A jellemszimész, aki már tudott a darabról, aí folyosón utánam loholt. — Egész ügyes dolog... de mindem point az a hólyag Lemdvai mond — panaszolta krákogva. — Nem lehetne úgy megcsinálni, hogy én kapjam, azokat a jó bemondásokat? — Hová gondol? Hisz magának, drámai szerepköre van! — Hát egy kicsit hígítjuk azt a drámát. Hehe! Kis jóakarat kell hozzá, semmi egyéb. Rábesz élőén suttogta: — Húzza a Lemdvai szerepét, drágicám! Egyszerűen nem lesz a darabban apa! Minek egy állástalan mérnöknek apa? Nem igaz? Csak két felvonást kell átírni... Elképedve bámultam rá. — Ha esetleg nem ér rá, éu megcsinálom. Sőt, beírok még egy szerepet, egy egészen picit... Tudja, a menyasszonyom szeretne egyszer egy igazi kis démont játszani... Azt gondolom, Elza helyett lehetne talán — Na? — Nem! Nem! — tiltakoztam minden maradék erőmmel. — Mit fél úgy? Nem kérek én ezreseket magától, amiért ezt az őrületes munkát elvállalom. Két hétig dolgozhatom rajta éjjel-nappal!! IV. A rendezővel egy hét romivá találkoztam. — Halló! — OTditotta utánam. Remegve álltam meg. — Csak azt akart am mondani, hogy az el&ő felvoírfa: PALOTAI BORIS
