Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-30 / 221. (3552.) szám
4 TIVMM-MAfi&XRfitolú® 1334 december 30, vasárnap. PÁ l M IPA P l>a= Szomory Dezső A fiatal hölgy belépett a szobámba, meglehetős közömbösen és szerényen. Mingyért láttam és éreztem, hogy semmiféle különösebb érdek nem irányítja sem szivét, sem gondolatát. Még csak kiváncsi sem lehetett reám. Nem is a maga jószántából jött, — ezt is éreztem. Élménytelen passzivitása csak épp engedett a sorsnak s a körülményeknek. Csak épp engedett Artúr kívánságának, hogy az ő kíséretével nálam megjelenjen. Az ő kíséretével! Az egész dologban volt valami hideg harmónia, valami fagyos dallam egy északsarki zenemű stílusában. Fölösleges ezt bővebben rajzolni, ezt a kettős appariciót. mégha bármilyen kísértő is ... Nem szabad a dolgok lényegébe hatolni részletesebb helyzet- és hangulatfestéssel, mert ez elriasztja az olvasót. A művészi illem az, hogy az iró, Shakespeare-rel és Michelangeló- val ellentétben, mértéket tartson. Sok mindent lehetne mondani és Írni az emberekről, amit inkább elhallgatni illik. A világ képét manapság különben sem adják az olyan táj- képformák, melyeken a szenvedő lélek mint egy bágyadt nap világit az őszi láthatáron. A Ura nem számit. A Ura kimúlt. A dolgok, amellett, hogy zajosak, belsőleg mégis elhalkullak. A zeue más mint volt, a hangszer is más. Nem szabad semmit sem erőszakolni, amellett, hogy mindent ki kell harcolni. Másrészt hagyni kell a boldogságot, hogy az jöjjön magától. Mert bármiképpen akarná is az ember, hogy a tulajdon léptei rajzába vagy lenyomatába lépjen vissza a homokon, csak ■róni rajta s legföllebb, ha a kontúrokat éri... A fiatal hölgynek nem is kellett szólania. • hogy mindezt kiérezzem sápadtan sugárzó lényéből. Egy nagy, hősi, fekete filckalapja volt, felerészt behajlitott, felerészt fölcsapott karimával, igen kalandos modorban. A bágyadt ujja nyomát, babrálását, egész kéztech- nikáját lehetett érezni ezen a karimám. A homlokát, e pagodás födél alatt, viszont csak sejteni lehetett lejtős formájával és sima felületével, mint egy műkincset vagy egy szent csontot, ami el van rejtve. De két kékszeme valami tejkék árnyalattal s a hosszú pillákkal, pontosan abba az árnyékba volt beleillesztve s belekomponálva, amit a karima vetett rájuk, az élő kéknek s a holt feketének egészen meglepő szinegységével és keverékével. Ehhez az álmatag és ideg- zsongitó pasztellhez, a Rippl-Rónai modorában, újabb gyöngyház- és rőzsaszinszinek társultak két gyönyörű fülkagyló megmintázásából s marcipán anyagából. Mert ha csak egyszerű, rövidre szabott és koleráit hallószervek voltak is ezek a fülek, valami különös izük és zamatjuk érződött. Holott csak félig íátszot- j fák. ugyancsak félhomályban a kalap s a; szőke hajborulatok alatt. Viszont a lelkiekről, a mélyebb rejtélyek- j rő! s titkosabb redőkről csak intuitív sejthettem valamit megjelenése ez első perceiben. Azt mindenesetre láttam, az egész forma egységéből, magatartásából és céltalan ködökbe való elborulfaágaiból, hogy nem tudja elhatározni magát Artúrral kapcsolatban. Artúrról szólva, egész röviden: két lépés távolságra követte a fiatal hölgyet nagyon elegánsan, krémszínű kesztyűben s nagyon busán. Hozzá kell adni azt a szép, kerek, fiatal hódi tó fejét a dús hajával mint egy termőfölddel. csillogóan bepomádézva és beboro- nálva a yorki herceg hajviseletére. — Arról van szó. hogy eljöttem Palmirával, — mondta Artúr, — Palmirával, — ismételte egy kesztyűs kézmozdulatával a hölgy irányában s mingyári el is akadt szive szólamában,! mint egy kezdő énekes a melódiában. — Arról van szó, — mondtam, hogy segítsem. — Igenis arról van szó, — folytatta neki- bátorudva, hogy eljöttem Palmirával, hogy eljöttem tehozzád Palmirával, — ismételte, — Palmirával, akit szeretek! — mondta s ránci- gálta a krém kesztyűt az ujján. — Eljöttem hozzád, mint régi barátomhoz, mint bizalmas, mondhatnám legbizalmasabb barátomhoz, mini híres emberhez, mint lelki búvárhoz és pá-./.torhoz és lelki tanácsadóhoz, hogy a kettőnk sorsán segítsél, jobban mondva, hogy Palmirát meggyőzzed s felvilágosítsad s kiemeljed abból a lelki válságból, amelynek csak én vallom a kárál ... Értem. mondtam csendesen, tanári fölényemmel az iiyen mai'riákban, -- a dolog világod i’aimira nem hisz neked, -- mondtam a hölgy felé fordulva, aki az asztalnak dőlt és állott szőkén, a nagy filckalapja árnyékában. — Nem kérem, — felelte a hölgy, — én hiszek Artúrnak. És éppen megfordítva: ő az, aki nem hisz nekem, — tette hozzá olyan hátborzongatóan érzéktelenül, hogy nem tudtam mit mondani. Az ajka amint szólott, a hangja amint szólott, mintha egy sirgödörbe döntött volna. Csakugyan, mit is mondhattam volna? Azt mondtam: — Értem. Van egy gátlás. — Egy gátlás, — hagyta helyben a hölgy. — A gátlás az! — tört ki Artúr lázongva, hogy megmagyarázza a dolgot. — A gátlás az, — szólt közbe a hölgy, mint aki egy halottat búcsúztat, — hogy vau egy első szerelmem, ami köt. S noha ennek rég vége már, a szivem még nem szabad a múlt emlékeitől. A szivem még e régi emlékeken rezdül. Oh Istenem, ez az Artúr! gondoltam, hogy, őt neon is sokirozza ez a hang, ez a modor, ez az egész irodalmi kompozíció, ami ez a nő, ahogy itt áll magában, tejszinkékben s marcipánban a nagy kalapja alatt! Inkább meghalnék, semhogy szeressek egy nőt, aki így beszél, hogy a szivem még nemszabad a múlt emlékeitől, de sőt aki azt mondja, szivem még a régi emlékeken rezdül... — Hát nézze Palmira, — mondtam sziiv- szorongva, — minden valamirevaló nő ezen a világon, képes egy második szerelemre, föltéve, ha az első korán tört ki rajta. Mondjuk, hogy tizenhatéves volt, mikor először szeretett. Ma huszonegyre becsülöm. Szóval elmúlt öt év. Ebben az intervallumban uj rügyek és hajtások támadtak a szivében s meggyarapodván vágyakban s szenvedélyben, bátran mehet egy uj tavasz elé Artúr barátommal. — No lássa Palmira! — szólott Artúr esdeklőn s lehúzta a félkesztyüt a kezéről. — Elmúlt öt év Palmira! — biztattam. — Igen, csakhogy korábban volt, — felelte. —• Tizenötéves voltam. S ma nem vagyok huszonegy, csak húsz! Xámpafény Irta: Lttigi Ptrandeílo, az Í934. évi irodalmi Nohei-dij nyertese Valamelyik vasárnap estén történt, hosszú,1 fárasztó séta után, hogy az idegen lámpa fénye bevilágította. Tullio Buti életét. Akkor már két hónapja is elmúlt, hogy 6zobát bérelt Nini asz- szonynál, aki lányával, az elvirult Klotildmá- va! sokat tanakodott és csodálkozott azon. hogy az uj lakót sohasem lehet látni. Annyit ! tudtak róla mindössze, hogy tisztviselő az igazságügymmisztériumban s hogy jogi doktOT. Anya és leánya sokáig attól tartottak, hogy lakójuk hamarosan faképnél hagyja őket, pedig milyen sokáig kellett várni, míg kibérelte valaki a sötét kis szobát, mely sem otthonosnak, sem barátságosnak nem volt mondható. Egyetlen ablaka keskeny zsákutcára nyílott; a szemközti hatalmas ház szinte rádülit s elfogta előle a levegőt s a világosságot. A két nő a várakozás hosszú ideje alatt elhatározta, ha a kis odúnak egyszer mégis Lakója akadna, azt minden elképzelhető szívességgel és figyelemmel körülveszik majd. De hát az uj laikó semmi alkalmat nem adott a szép szándékok kivitelére, ami növelte a nők aggodalmát. Pedig alaptalan aggodalom volt, a sötét, barátságtalan szoba teljesen megfelelt lakója kedélyének. Tulio Buti mindig magányosan rótta az ut-; cákat, ilyenkor kabátzsebeibe ásta kezeit, fejét mélyen behúzta két válla közé és sötéten szemébe húzta kalapját. Hivatali kollégáival soha egy szót sem váltott s azok még nem döntötték el véglegesen, hogy bagolynak vagy medvének nevezzék-e maguk között? Még senki sem látta őt valamelyik kávéházba betérni, de azt többen megfigyelték már, hogy mint igyekszik a forgalmas utakról az elhagyott sötét utcák felé. Egész valója az élettel látszott perlekedni., bár soha öntudatlan mozdulat, arcjáték vagy tekintet nem árulta el gondolatait. Pedig nyilván gondolkodott s ezek a gondolatok éppen olyan sötétek és szomorúak lehettek, mint maga Tullio Buti egész valójában. Mi célja volt az életének? Senki sem tudta, talán ő maga sem. Csak éppen, hogy élt. Valószínűleg nem is tudott olyan életformát elképzelni, mely kevesebb egyhangúsággal és szomorúsággal nehezedett volna rá. Ifjúságára nean szívesen gondolt, hiszen nem is volt sohasem igazában fiatal. Az apai házban egymást érték a heves, sokszor durva jelenetek s a hatalmaskodó, kegyetlen apa jelenléte még csirájában elfojtott minden életkedvet. Ezek voltak legrégibb gyermekkori, emlékei — és az édesanyja. De ő korán meghalt s nem sokkal a temetése után széjjelszéledt az egész család. Nővére kolostorba vonult, bátyja meg sem állt Amerikáig s ö maga is elhagyta az apai házat. Kemény küzdelmek és kimondhatatlan nélkülözések árán végre megfelelő álláshoz jutott s így legalább a testi nélkülözések ideje lejárt. + Azon a bizonyos vasárnapon Tullio Buti messzire elbándukolt a régi Via Appián s úgy elfáradt, hogy a rendes időnél jóval korábban tért haza. Elhatározta, hogy kis szobájában i várja be az alkonyt. Maga sem tudta, mekkora, örömet okozott háziasszonyának ezzel a. korai hazatéréssel. Nem is szólva Klótildináról, aki gyerekesen tapsikolni kezdett boldogságában. Azonnal meggyujtott egy petróleumlámpát s halkan megkopogtatta a lakó ajtaját: — Szabad, kérem? Csak a lámpát... — Köszönöm, — felelte bentről Buti — úgy is elmegyek nemsokára, ne fáradjon. — De hiszen nem fáradság, itt tartom a kezemben. Addig is, míg elmegy, ne üljön sötétben. Buti barátságtalanul ismételte: — Köszönöm, nincs szükségem rá. Leült a kis díványra e merőn bámulta a növekedő árnyékokat, melyek mind sötétebbekké váltak. Valamelyik szemközti ablakról visz- szaverödött az alkony utolsó sugara, aztán az is elhalt. Már maga sem tudta mióta ült egy helyben vakon, gondolatok nélkül, anélkül, hogy észrevette volna a belopakodó sötétséget. De egyszerre csodálatos módon kivilágoso- dotfc minden. A szobát sejtelme* meleg fény töltötte be, A férfi megdöbbenve nézett körül, aztán egyszerre rájött a varázslat nyitjára: a fény a szemközti házból jött. Egy darabig úgy gyönyörködött benne, mint valami csodában; mintha az a világosság azért hatolta volna át sötétséget, hogy üres életébe értelmet hozzon. Lassan felemelkedett, az ablakhoz állott s lopva benézett azou a kivilágított ablakon. A lámpa sárga fénye terített asztalra esett, a terített asztalt pedig kedves kis család ülte körül. Az asztalion az apa, aztán még három gyerek. Az anya állva osztogatta a levest. Micsoda farkasétvággyal esznek a gyerekek! Lám, az apjuk Í6 megmosolyogja. Azután leült az anya is, éppen a leselkedő Tullio Butival át ellenben. Úgy tetszett neki, hogy az asszony szeme erősen rászegeződik, már vissza is húzódott. volna, mikor eszébe jutott, hogy nem láthatják odaát, hiszen sötétben áll. Ott maradt tehát és végignézte a kis család estebédjét. miközben saját vacsorájáról teljesen meglel 'dkez-tt. Ettől fogva Buti élete megváltozott. Esti sétáját— melyet eddig sohasem mulasztott el — végképpen elhagyta s hivaia'ábíd egyenes ->n hazafelé tartott. Otthon aztán mindig bevárta, inig sötét szegényes szobáját bevilágította a szemk »zti ablak fénye. Akkor — mint valami koldus — kimondhatatlan vágyódással, szomjas szemmel itta mások családi melegét. Mély szomorúsággal nehezedett rá elsikkasztott ifjúsága és halott anyja emléke. Szép, fiatal anyja, olyan szép volt, mint az, odaát. És Tullio Buti sírt. Azt persze nem is sejtette, hogy uj szokásaival milyen bonyodalmakat okoz majd magának és másoknak is. Háziasszonyát, de különösen Olotildinát majd megette a kíváncsiság, hogy vájjon mit csinálhat furcsa, lakójuk a, sötét szobában? Clotildinm végre elhatározta, hogy gyötrő kíváncsiságát kielégíti s belesett a. kulcslyukon. Jó darabig leselkedett, aztán kiszaladt anyjához a konyhába, hogy felfedezését el újságolja neki. Magánkívül volt, izgalmában a hangja is elakadt. — Tullio Buti szerelmes Margheritájxa! Margit eerita Masciba! ( így történt' hogy néhány nappal ezután, .mikor Tullio Buti ablakánál merengett, egyszerre csak megdermedve látta, Nini asszonyt és a lányát a szemközti lakásba lépni. A kis család most is az asztal körül ült, oaak az apa híánjrGyomarsavtultengése, gyomorégése végleg megszűnik dr. Sztajnkay-fél-e ,Iíajduin“ használata mellett. A „Haj- luin“ a gyomor- és bélfekélyt kitünően gyógyítja, a gyomor érzékenységét csökkenti. A beteg munkakedve fokozódik és láradsági érzése elmúlik. Egy üveg ,Hajduin“ ára 22-50 korona, 3 üveg vételénél frankó postai szállítás. Vezér- népviselet CSR részére „Vörösrák“ gyógyszertár, Bratislava (Mihálykapu). zott ezúttal. A két nőt úgy fogadták, mint kedves, régi ismerősöket. De íme, az anya és a három gyerek egyszerre átnéztek a sötét szoba ablakára. Tullio Buti elugrott az ablakból. A két vendég nő bizonyára róla beszélt. így hát ezzel valószínűleg be is fejeződik minden. Ezentúl nélkülöznie kell a fényt, amely eddig éltette, a fényt, amely ártatlan öröme és egyetlen vigasza volt. ♦ De egészen másképpen történt. Ugyanezen az estén még sokáig állott az ablakban, akkor is, mikor odaát a lámpát már eloltották. Aztán csendesen kinyitotta ablakát, hogy szellőztessen. A szemközti .ablak is nyitva állott 6 nemsokára az asszony odalépett s kinézett rajta. Nem láthatott sokat; lentről keskeny sötét csikót s fent az égből világosabb keskeny sávot. Tehát valószínű, hogy Tullio Buti körvonalait fedezte fel a homályban, mint ahogyan az asszonynak is csak határozatlan árnyképe látszott. De a férfi tudta, hogy az asszony milyen szép, jól ismerte lágy mozdulatait, égő fekete szemét és szájának vonalát. Családi béke, szeretet, meleg összetartozás — úgy megszokta mindezt a kis család árnyékában, hiszen majd hogy részt nem vett meghitt életükben ö maga is. De amint az asszony titokban az ablakhoz lépett egy idegen férfiért, egyszerre balomba dőlt Tullio Butiban minden. Hiszen ez az idegen férfi ő maga volt! Az asszony be akarta csukni az ablakot, de keze még csak a kilincsen volt, mikor, halkan átszólt: — Jó éjszakát... Ettől a naptól kezdve nem a lámpagyujtást várta Tullio Buti, hanem annál türelmetlenebbül a lámpa eloltását. Parlagon maradt szivében elhtaLmasodott a szenvedély, hiszen a szerelmet sohasem ismerte eddig és csak kivülTŐl szemlélte az életet. S ugyanez az érzés elkapta, magával sodorta az asszonyt is, akár a forgószél. Azon a napon, amelyiken Tullio Buti elköltözött Nini asszonytól, bombaként robbant ki a hír, hogy az átellenes ház harmadik emeletén lakó Masci asszony máról-holnapra elhagyta férjét és gyermekeit. A barátságos szoba, melyet Buti négy hónapon át vágyakozva nézett, üres maradt és sötét. Aztán egyszer megint' kigyult a lámpa a szomorú asztal felett, három riadt gyermekarcot világított meg, kik nem mertek arra az ajtóra nézni, melyen minden este anyjuk hozta be a gőzölgő levesestálat. A bús Iámpafény bevilágította a szem-ben lévő üres kis szobát is, mint azelőtt. 4* Egy estén aztán a két Nini majd halálra rémült, midőn különös szobabérlőjük újra beállított hozzájuk. Zavart volt és dúlt, vájjon mit akarhat? A szobát, a régi szobáját, ha még nem adták ki azóta. Nem. nem akar benne lakni, csak esténként egy órára lenne rá szüksége. Nem? Nem adhatják? Pedig szívesen fizet érte kétszeres, sőt háromszoros árat. Nem? Dohát csak megszánják azt a szegény asszonyt, hiszen anya és csak így, távolról szeretné a gyermekeit, látni! Óvatosak lesznek, minden este kivárják majd az alkalmas pillanatot, mikor senki sem jár a lépcsőn. Bármilyen árat megad egy rövid pillanatért! A két Nini csak ingatta a fejét. Nem, semmit sem fogadnak el. Hanem, amíg- a szoba ■üres, — és bizonyára. 6okáig üres lesz — addig feljöhetnek minden este. Másnap, amint alkonyod ott, mint két tolvaj belopóztak a házba. Elakadó lélegzettel léptek a sötét szobába és vártak szótlanul. Várták a, szemközti ablakból a világosságot. Ebből a távoli fényből kell ezentúl élniük. A lámpa- fény! Tullio Buti eleinte nem tudta elviselni. Milyen nyomasztó, milyen kísérteties! Az asszony ■mint a szomjanbaló itta szemeivel a fényt, aztán nekidőlt az ablaküvegnek s zsebkendőjét a szájára szorította. A gyerekek ... a gyerekek ... az ö gyerekei... Ott,... ott ülnek az asztal körül és nem is sejtik ... Az asszony megingott. Tullio Buti hozzá- ugrott, hogy Sí nógassa. Azután még sokáig ott állottak földbegyökerezett lábbal és csak néztek ... néztek ...
