Prágai Magyar Hirlap, 1934. szeptember (13. évfolyam, 199-216 / 3530-3547. szám)
1934-09-09 / 206. (3537.) szám
8 GUSZTI A komám tegnap jött haza a háromheti nyara Iáéból. Az arca beesve, s a színe olyan sápadt, mint azé a csirkehúsé, amit a betegek kapnak a kórházban. Valósággal megijedtem tőle és hogy ezt leplezzem, azt mondtam derült ábrázatal: — Ni csak, de jó színben vagy! Lesültél. És mintha híztál volna is! Rámmordult: — Mitől volnék lesülve? Nem is szólva arról, hogy őt kilót fogytam! — Bocsánat! — mentegetőztem. — Azt hittem nem tudod! De ha tudod, mondd meg, az Isten szerelmére, mi bajod? Beteg vagy? — Nem! Már nem!... Azaz nem is voltam ... Azaz, ahogy vesszük! Az a marha Guszti az oka mindennek! — Micsoda Guszti? — riadtam meg. — Csak nem Lysoform Guszti? Vele nyaraltál? Ö te szerencsétlen! Busán bólintott: — Mit szólsz hozzá?! Mit szólhattam volna? Lysoform Guszti a legfárasztóbb cimbora a világon. Pihenni vágyó ember inkább kívánhat magának három olyan szomszédot, aki nyitott ablaknál, hangszóróval rádiózik és háromféle műsort fog. Nem, mintha Guszti lármás ember lenne. Nem! Csak éppen vigyáz magára, mert fél a bacillu- soktól. Ezt azonban olyan agresszíven csinálja, hogy alig lehet kibírni. Azért hívják Lysoform Gusztinak, mert ő az, aki kézmosás eö-tt lysoformmal megmossa a szappant, aztán pedig úgy száritja a kezét, a levegőben ló- bálva, mert a törülközőn is bacillusok lehetnek. Természetesen állandóan kesztyűt visel, de az, ahogy azokat lehúzza, valóságos szertartás, annyira vigyáz, hogy a csupasz kezével hozzá ne érjen valamelyiknek a külsejéhez. Mikor pedig már szerencsésen lefejtette őket a kezéről, akkor kezdődik csak az igazi komédia. Mert zsebre csak nem dughatja őket annyi bacillussal? Hát ös szegőmből ja óvatosan a kettőt és felakasztja a fogasra. De a kalapját a világért sem teszi rá, de még mellé sem, hanem két fogassal arrább. A klubban egyszer el akart csapatni egy ruhatárost, amiért*az úgy adta oda neki a kalapját, hogy kesztyűi benne voltak. Azóta ki van adva a rendelet, hogy Guszti méltóságos urat nem szabad kiszolgálni: Ő maga akasztja fel és szedi le a holmiját egyedül. Azt azonban mégsem értettem, hogy a komám hogyan vehette annyira szivére a Guszti bogarait, hogy beteg lett tőlük. — De hát mi történt? Beszéld el! — nógattam. — Hol voltál? — Abbáziában!... És ott akadtam össze Gusztival mindjárt első nap, a parton. Még meg is örültem neki, mert akármilyen csuda- bogár is, 6ok eredetiség van benne és tudok mulatni furcsaságain. Pihenni volt ott ő is, mert elfáradt a semmittevésben. Hát ez volt a vesztem! — De hát, hogy hogy? — Hát úgy, hogy három napig nem volt 6emmi baj. Meglehetősen agyondolgozva kerültem oda, de már kezdtem magamhoz térni. Már tudtam aludni is egy keveset, mert nagyokat sétáltam és a friss levegő elbágyasz- tott, sőt az étvágyam is kezdett megjönni. Már azon gondolkoztam egy nap, hogy bemegyek Fiúméba, ahol egy olasz operatársulat játszott. Tudod milyen bolondja vagyok a jó zenének é6 itthon alig jutok hozzá. Mondom Gusztinak, nincs-e kedve velem jönni? „Jaj, dehogy — feleli — hiszen éppen az a bajom, hogy Fiume ilyen közel van és azt hallottam, hogy feketehimlő van a városban.'4 — Feketehimlő? — szóltam közbe. — Csak nem? — Ostobaság! — legyintett a komám. — Minden kikötővárosban előfordul egy-egy szórványos eset. Megvannak rá az óvóintézkedések! De tudod jól, hogy Guszti milyen gyáva!... Én csak nevettem az egészen. Nem ijedtem meg, hanem azt feleltem: „Jó, hát akkor majd egyedül megyek! Ezekkel a betegségekkel nem kell törődni. Vagy hajlamos rájuk az ember, vagy nem. Ha nem hajlamos, járhat akárhol, nem kapja meg! Fő a szervezet ellenálló ereje. Egy leromlott szervezeten mindenesetre könnyebben erőt vesznek a bacillusok ...“ — Rám nézett és azt íelete: „Te éppen tléggé le vagy romolva! Még jobban mint én..." — Hát komám ez tagadhatatlanul igaz volt és ezzel le is lőtte Guszti a szinházba- 4monetelemet. Ostobáztam magam, dühös voltam, de mégsem volt bátorságom, hogy kihívjam a sorsot. Fogadkozta?n ugyan, hogy elmegyek, de mikor rákerült a sor, tanácsosabbIrta: Csathó Kálmán 1 nak véltem, ha Abbáziában maradok. Másnapra már el is felejtettem a dolgot, csak akkor jutott eszembe, mikor a parton találkoztam Gusztival. Tíz lépésnyire tőlem megállt és rámkiáltott, hogy én is álljak meg. „Miért?" — kérdeztem osadálkozva. — „Mert benn voltál Fűimében, szólott, és most terjeszted a ragályt!" Megnyugtattam, hogy nem mozdultam ki Abbáziából, mire kiderült a képe és mo6t már hajlandó volt arra is, hogy kezet fogjon velem, persze anélkül, hogy lehúzta volna kesztyűjét. „Okosan tetted, hogy 6zót fogadtál! mondta. De ezzel még nincs elintézve a dolog, mert mások viszont átjárnak és mi biztosit engem például arról, ha leülök erre a padra, hogy előttem nem ült-e itt egy olyan ember, aki most jött Fiúméból, ahol talán kezet is fogott valakivel, akiben talán már benne is van a ragály!" Dühbe jöttem. Leszidtam. Ostobaság! A hatóságok is gondolnak effélére és biztosan megteszik a szükséges óvó- intézkedéseket. Legyintett: „Ugyan, — azt mondja, — te beszélsz igy? Aki magad is hivatalnok vagy és tudod, ímett látod, hogy milyen lagymatagon intézik egyesek a hivatalos ügyeket? Mit tudom én, hogy éppen ez az ügy nem a Legléhább ember kézéiben vam-e?" — Nevettem magamban. Azt mondtam: Lysoform Guszti! Fél a bacillustóll Szegény! — De azért egy kicsit nyugtalan voltam, mert a feketehimlő mégsem tréfa. És inkább, hogy magamat megnyugtassam, iparkodtam kidisputálni Gusztiból a félelmet. Guszti, amint láttam, meg is nyugodott lassanként, amit viszont magamról nem mondhatok. ő ugyanis elhitte, amiket mondtam neki, én azonban tisztában voltam vele, hogy nem meggyőződésből beszélek, ezért nem is hittem el magamnak egy szót sem. A fene egye meg, gondoltam, csakugyan úgy áll a dolog, hogy le vagyok romolva, el vagyok gyengülve, ez az állapot, mikor minden nyavalya erőt bir venni az emberen. És ha igaz, aminthogy igaz, hogy ilyen kikötővárosokban mindig előfordul néhány szórványos eset, amilyen pechern van, megeshetik, hogy éppen én találkozom vele. — Aznap már gyanakodva néztem minden emberre a penzióban és mikor meghallottam, hogy az .asztal- szomszédom bennjárt délelőtt Fiúméban, kezdtem magam őszintén rosszul érezni. Délután már én hoztam elő a dolgot Gusztinak. Nem tudom mért, de olyasmit reméltem, hogy ő fog megnyugtatni. Homályosan az járt a fejemben, 'hogy ha ő, aki annyira fél, itt mer maradni ^ ; Steválc o-peca énekes Montrealban történt. Éppen hazaérkeztem a próbáról, amikor megszólalt a telefon. — Halló, ki beszél? — Itt Mister Flimmer, bécsi származású kereskedő, — hallatszott erősen amerikai kiejtéssel. — Örvendek. Ha ön bécsi ember, akkor miért töri kerékbe a német nyelvet? — Ouh, welil, ugyanis mér három hónapja vagyok ebben az országban. — Szép! És mivel szolgálhatok? — Mister Slezák, azt akarom kérdezni, hogy nem fogadna-e el egy telket ajándékba MontrealbanAzt hittem, hogy nem hallok jól. — De hát miért akar nekem telket ajándékozni? Mit kezdek én telekkel Montrealban? — A dolog a következő: én egy telekköz- vetitő társasággal dolgozom. A város határában épül egy uj villanegyed, amelynek nagy jövője van és ön, mint híres énekes, ér nekünk annyit, hogy ingyen adjunk önnek egy telket. Nagyon jó reklám, ha igy hirdethetünk: Mr. Slezák, a kiváló énekes, aki 6 láb, 4 hüvelyk magas, 290 font súlyú és mindig kecskét visz magával, ha énekel, telket vásárolt a mi társaságunknál. Még mindig sötéten gomolygott bennem a bizalmatlanság. — És mi lesz aiz adókkal, Mister Film mer? — Harminc évig adómentes. — És az átiratási költségek? — Mi fizetjük! Ajándékozott teleknek nem nézik a fogát, mondtam magamban és kijelentettem, hogy áll az alku. A következő napon Flimimer ur szánkón érkezett a lakásom elé, azzal, hogy magával visz engem és feleségemet és megmutatja a telket. — Elza, öltözz föl, gyorsan, kimegyünk a. telkünkre. Feleségem, a sötétenlátó, azt mondta: — Leó, nekem az az érzésem, hogy valami borzalmas butaság fog ebből kisülni. — Kizárt dolog! Sokáig utaztunk a szánkón, amíg elérkeztünk a Szent Lőrinc folyóhoz. A teljesen befagyott folyó jégtömege mozdulatlanul terült el, pompás utazás volt a végtelen fehérségben, mély hó köröskörül, csodálatosan szép voltI)e engem csak a telek érdekelt. Vé.gre Flimimer megállította a szánkót és büszkén mutatott egy darab földre: — Itt van! Ez a négyszög innen odáig és onnan idáig az öné! Nemsokára villamos fog itt járni, valószínűleg az ön háza előtt lesz a megálló. Gyönyörű szép volt. Azzal a tudattal, hogy kanadai földbirtokos vagyok, nagyon elégedetten utaztam haza. Örömömben óin fizettem ki a szánkót. 7 dollár 75 cent- A következő reggelen valamennyi lapban megjelent a feltűnő hír, hogy kanadai állampolgár akarok lenni és már vásároltam is egy telket az újonnan tervezett városnegyedben Mr. Flim- mer közvetitésével. A következő napokban Flimmer velem ebédelt és velem vacsorázott. Mindig az én vendégem volt. Úgy is mint bécsi, úgy is, mint az ingyentelek közvetítője. Néhány nap múlva csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy mikor tört égik meg a közjegyzői átírás. Flimmer azt válaszolta:-- Rövidesen. A közjegyző most éppen beteg. Flimmer is megbetegedett és néhány napig nem láttam. Egy szép napon újra megszólalt a telefon. — Halló, ki beszél? — Itt Mr. Holder. a National Canadian telekiére aság vezetője— Tessék! — Mondja, Mister Slezák, csak azt akarom kérdezni... igaz-e, hogy ön még nem fizette ki a 450 dollárt a vásárolt, telekért ügynökünknek, Mr. Flimmerinek? Ugyanis a Ca- nadiain Opera Oompanymál jártam és megtudtam, hogy ön ott 4.500 dollárt kap hetenkint. Nem tudom hát megérteni, hogy miért kése- delmeskedik a fizetéssel— Le kellett ülnöm. — Mister Holder, kérem, jöjjön el azonnal hozzám. Eljött. — How do you do? — How do you do? Szünet. — Welil, Mister Slezák, ügynökünk, a Flimmer, már felvette a jutalékot az üzlet után, amit önnel kötött és most további előleget kér. — Úgy! Elmondtam neki mindent. Végig hallgatott, azután fölállt, kezet, nyújtott és azt mondta: — Mister slezák, ha önnek Kanadaiban valaki ajándékozni akar valamit, — úgy hívja azonnal a. rendőrséget! így történt, hogy nem lettem földbirtokos Kanadában. Mr. F Imimért azóta sem láttam többé. r-í—O v ■■■ 19®4 szeptember 9, vasárnap. Abbáziában, -akkor bizonyosan tudja, hogy; ez a hely teljesen veszélytelen. — Te, — mondtam, — gondolkoztam ezen a dolgon, ezen a feketehimlőn. Csakugyan nagyon kellemetlen, ha Fiúméban valóban főre dúltak elő esetek, hogy akkor mindenki, min-i den korlátozás és ellenőrzés nélk,-1J iöhefe*i mehet, innen oda és onnan ide. Elsápadt és izgatottan felelte: — Látod! Most már te is rájössz, hogy iga* zam van! — Nana, — feleltem, — én csak úgy mom dóm... Én nem félek! Csak azok kapják megy akik félnek! Ettől a bölcs mondásomtól azonban még jobban megijedtem, mert tudtam, hogy akkor nekem okvetlenül bele kell esnem a himlőbe, mert már akkor gyalázatosán féltem tőle. Guszti elgondolkozva ment mellettem, majd lehúzta a kesztyűjét az egyik kezéről és megtörölte a homlokát. — Te, — szólott azután, — he vagy te oltva? Vállat vontam: — Be hát! Mindenki be van oltva! Guszti a fejét rázta: — Valamikor! Régen! De újabban! Mert annak a régi oltásnak a hatása már elmúlt. Az most már nem véd meg!.., Újra kellene ol- tatni magunkat! Ettől kijózanodtam és nevetni kezdtem: .— Na még az kellene! Hogy beoltassam magamat! Egyéb bajom nincs! Guszti azonban nem tágított az ötletétől és egész kis orvosi értekezést tartott az oltásról. — Még, ha Isten őrizzen, megkapná is az ember a nyavalyát, az olyan könnyű lefolyás su lenne, akár egy bárányhimlő!... Feltétlenül he fogom magam olt-atni! És neked is ajánlom!... Én persze erről hallani sem akartam, de két nap alatt Guszti annyit beszélt, hogy megadtam magam. Vigye el az ördög, gondoltam, legalább nem fogok aggódni többet! — Nem bánom, — mondtam, — hát oltás- suk be magunkat! Másnap reggel együtt mentünk el Gusztival a doktorihoz, aki egy kicsit csodálkozott és egy kicsit mosolygott is, de végül, minthogy éppen volt oltóanyaga, hajlandó volt teljesiteni a kívánságunkat. Levetettem a kabátomat és feltürtem a karomon az inget. Aztán szépen törtem, hogy a doktor belekaparjon a bőrömbe, amig vér serked és rákenje az oltóanyagot. Guszti mindezt nézte figyelmesen és érdeklődéssel. A doktor hozzáfordult: — Nos, uram? Guszti a legnagyobb meglepetésemre a fejét rázta: — Nem, köszönöm! Én nem oltatom magam! Próbáltam rábeszélni, de konokul rázta a fejét: — Nem, nem! És magyarul hozzátette: — Ne erőltesd! Majd megmagyarázom! Dühös is v.oltam, de kiváncsi is, alig vártam a magyarázatot, amivel Guszti nem is maradt adós: — Kérlek, ez ugyanazzal a lancettával akart belémvágni, amivel beléd!... Hát ezt nem engedhettem ... Azután meg, őszintén szólva, eszembe jutott, hogy voltaképpen ez az oltás-kérdés nagyon bizonytalan dolog... Hátha éppen bele oltják az emberbe a betegséget? ... Mi? Nem gondolod? Nem gondoltam, de méregbejöttem: — És ezt éppen most mondod nekem, mikor már be vagyok oltva? Engesztelőleg felelte: — Ne haragudj, de most jutott eszembe! És ha igazam van, elég, ha te beteg leszel. Miért kell nekem is annak lennem? ... Hát, kérlek, a himlőt ugyan nem kaptam meg, de az oltás megfakadt, lázam lett. kilelt a hideg, egy hétnél tovább feküdtem és azután se tudtam fürdeni, sőt kijárni se igen. Guszti felém se nézett. Telefonáltattam neki, de azt felelte, ne haragudjak, de ő nem mer meglátogatni, mert hátha attól van lázam, hogy hímlős vagyok és ő, minthogy nincs beoltva, nem teheti ki magát annak, hogy esetleg megkapja tőlem ... Hát ez történt velem, kérlek! így nyaraltam! A Guszti jóvoltából. Hozzá még, amint utólag megtudtam, Fiúmé-, bán nem is fordult elő egyetlenegy fekete- himlő-eset sem egész nyáron. Guszti rosszul hallotta. Az a megbetegedés, amiről ö hallott, kolera volt. De az sem Fiúméban történt, hanem Genovában... Én azonban legalább be vagyok oltva... Ée ez is valami!..,
