Prágai Magyar Hirlap, 1934. augusztus (13. évfolyam, 173-198 / 3504-3529. szám)
1934-08-26 / 194. (3525.) szám
T8S4 angttfrgtus 2fi, vasárnap. tK^GH-MAfifcARHTRLaP 17 Ttokat Hűidét, „A ctaia" cettd&zöie, U JapáMét Nippon, a furcsa, érdekes, rejtélyes, megfejthetetl en ország Milyen a Japán menü? ■ A japán fUmcenzura kivágja a csókot, de már megengedi az ölelést ■ Az uj japán nőnemzedék legyőzi az évszázados nőellenes törvényeket ■ ■ Japánban nem kell kulcs és lakat, mert nincsen tolvaj JafuZn&an nem ismerik az anyai csikói, iacüUcőzői küldőnek vUáa helyett, QelUá&ocodnak oe eueónai anyisviueken-----Az elmúlt szezon egyik legnagyobb filmsikere, A csata, magyar rendező, Farkas Miklós munkája volt. A fiatal rendező a Cleiude Far- rére-regényből készült film külső felvételeit a cselekmény szinihelyéin, Japánban készítette el. Farkas nemcsak a filmrendező szemével utazta be Japánt, hanem újságírói érdeklődéssel, írásban is megörökítette élményeit. Japán uti- naplója nemsokára megjelenik francia nyelven, ebből az érdekes könyvből közlünk ebben a cikkben néhány jól meglátott japánországi megfigyelést. Usikata márki felnyitotta előttem a folyosó végén levő ajtót és széles udvarias gesztussal meghajolt: — Tessék uram ... ön itt újra Európában érezheti magát. Usikata márki obt állt az ajtóban és az arcomról szerette volna leolvasni,' hogyan hat rám a kis fiók-Európa, amit ideplántált a Tokio melletti villájába. Harminc szobája van ennek a tipikusan japán ízléssel berendezett kis rezidenciának és a márki a harminc szoba közül négyet európai ízléssel rendezett be. — Hgyje el, kedves barátom — mondta a márki — én nagyon jól érzem magamat ezekben a szobákban, de sajnos, a családom tagjait nem tudom rászokatatni, hogy itt tartózkodjanak, ők. mindig előnybe helyezik a földre helyezett párnákat ezeknél a kényelmes karosszékeknél. Nos, hogy tetszik önnek? Az igazat megvallva, sehogyan sem tetszett nekem ez a négy szobából álló „fiók-Európa", de persze erről mélységesen hallgattam szeretetreméltó házigazdám előtt. De hát hogyan is tetszhetett volna? A derék márkinak fogalma sem volt arról, milyen egy valóban európai szoba. A naiv jóakarattal összevásárolt európai bútordarabokat a legnagyobb összevisszaságban helyezte egymás mellé. A piroscédmszongora mellett redőnyös amerikai íróasztal állott, a szoba közepén Ízléstelen, bidermeyer-utánzatu ebédlőasztal, a szemben levő fal hosszában tultömött faragása tálalószekrény, amelyet Európában már a legszegényebb proletárlakásból is kidobtak. , — Higyje el, — erőeködött a márki — én tényleg jól érzem magam ebben az európai atmoszférában, de persze a családom . . . A teát, amelyhez borsos bonbonokat szervíroz tak, — mégis a villa japán ebédlőjében ittuk meg. A márki sajátkezüleg készítette el a teámat. Az elemi japán udvariassági szabályhoz hozzátartozik, hogy a ház ura sajátkezüleg főzi vendégeinek a teát. A márki európai ruhájában lekuporodott a földre, maga alá húzta a lábát, rákönyökölt a kis ébenfekete asztalkára és boldog mosollyal rámnevetett. Tisztában voltam azzal, hogy mindaz, amit európai szobáiról nekem elmondott, nem volt más, mint a szokásos japánt udvariasság európai vendégeivel szemben. És ebben a pillanatban már megértettem, hogy a japánok fél életüket tölthetik el Páriáiban, vagy Berlinben, látszólag teljesen magukba szívhatják az európai kultúrát, de csak ezekben a japán levegőjű szobákban, a saját patriarkális körükben érzik igazán jól magukat. Még három japán vendég érkezett a márki ötórai teájára, két férfi és egy nő. Mi, férfiak a terem innenső felén kuporodtunk a földre terített gyékényen, mig a szoba másik oldalán ült a ház úrnője és mellette foglalt helyet a vendégként érkezett kölgy . . . Mind nyájunk előtt egy-egy kis fekete asztalka, rajta a teáscsésze. Furcsa, szinte groteszk kép volt. ahogy ott guggoltunk a földön. A ház asszonyát kivéve, akin fekete kimono volt, mindnyájan európai ruhába voltunk öltözve. Ez a látogatásom még a kéthónapos japáni tartózkodásom első napjaiban történt és miután tiz percig én is kuporodva ültem a földön, mint a többiek, úgy éreztem, hogy a lábam halálosan felzsibbadt, mintha ezer tüszurás kínozta volna a szokatlan ülésmód miatt. Nem sejtettem, hogy kéthónapos japáni tartózkodásom ntán, amikor megint euró pai módon széket tol majd alám a pincér, vissza kívánom majd ezt az eleinte furcsa, de később egészen kényelmes földre kuporgást. —- Ha az igazi Japánt meg akutja ismerni, akkor hf maradjon Tokióban, — tanácsolta a márki — ez a város már félig európai, hanem menjen vidékre, ahol még érintetlen hamvosságban őrzik a régi japáni erkölcsöket. A bárónak ezt a jóakaratu tanácsát annál is könnyebben megfogadhattam, mert ami dolgom Tokióban volt, már elintéztem. Délelőtt a japán tengerészeti minisztériumiban voltam és engedélyt kértem arra, hogy Claude Farrére „Csata" cimii regényéből készülő film külső felvételeit Japánban elkészíthessem. A minisztériumban rendkívül udvariasak voltak, minden kérésemet teljesítették, néhány hasznos tanáccsal láttak el és ők magúik jelölték ki a legalkalmasabb kikötőt, ahol a felvételeket megcsinálhatom. Sukiha, apró kikötő, nem messze Nagasiktól — erre esett a választás a hadügyminisztériumban. A tea után a márki egészen az autómig kísért és már csak az utón a szálloda félé vettem észre, hogy a márki egy kis csomagot helyezett el mellém az ülésre. Érdeklődéssel bontottam ki a csomagot: ugyanolyan borssal sütött bonbon volt benne, mint amilyet a márkinál teához szervíroztak. — Ezen nem kell meglepődnie, — mondta a tolmácsom, — ugylátszik a márki észrevette, hogy önnek Ízlett a sütemény és mivel nem vett eleget belőle, ezért adott egy kis utravalót. Másnap este már beköltöztem Suhaka egyetlen szállodájába. Már megszoktam, hogy a szobában nincs ágy, asztal és szék. Az első emeleten volt a nagy közös ebédlő, éppen vacsoraidőben érkeztem. Amikor bevezettek az ebédlőbe, zavarba, jöttem: vagy harminc vendég kuporgott a földön és.mindegyik-előtt külön kis asztalkán gőzölgőit valami ^ európai orr számára . orrfacsaró illatai halétel. Nem akartam megbántani házigazdámat, nyájas mosollyal viszonoztam a felém röppenő csodálkozásokat, én is helyet foglaltam a földön és magam elé húztam a kis asztalkát. Amikor valami ismeretlen étellel kell megbarátkoznunk, csak az első falat a kellemetlen. Olajba sült halat szogáltak fel, amelynek furcsa és kissé émelyítő izét valami gyömbérhez hasonló fűszer adta meg. — Minálunk kaphat húst is, — mondta a házigazdám — ennyire már mi Is európaizálódtunk, habár az igazi japán soha életében egyetlen falat húst sem nyel le a torkán. A japánok évezredekig nem ettek húst és csak a háború után kezdett a husevés divatossá válni. Apró, szinte gyermekszámiba menő lányok szolgáltak fel, csak egy pillantást vetettek az ember tányérjára s anélkül, hogy egyetlen szót kellett volna nekik szólni, már tudták, mi a teendőjük. Ha a vendég telejesen kiüríti a tányérját és semmi sem marad benne, akkor minden kérdezés né’kül újra telerakják a tányért. Ha ugyanabból az ételből nem akarok többet enni, akkor néhány falatnyit benne kell hagyni a tányérban, ez a jele annak, hogy a menü további folytatását kívánom. — De miért nem iszik ön? — kérdezte a házigazdám. Kiváncsi vagyok, hogyan ízlik majd a ma „sfllike“-ün!k. Lenyeltem a sahke-t, mint valami keserű orvosságot, nehogy megbántsam házigazdámat. Ez valami erjesztett ital, rizsiből nyerik. A japán koccintás: csészecserélés Most érdekes jelenetnek lettem a tanúja. A vendégek sorban egymás mellett ültek a fal hosszában. A sor végén felállt egy kimonós japán és odament a házigazdához; — Igyál, kedves barátom, az én csészémből . . . Házigazdám boldog mosollyal vette át a csészét: — Boldog vagyok, hogy a csészédből ihatom. Fenékig hajtotta a csészét és ragyogó mosolyIval nyújtotta vissza vendégének. Ugylátszik, ez volt az általános jel a csészecserélésre. Mert jobbra és balra tőlem kétségtelenül az erjesztett rizs alkoholos hatása alatt. — egyre-másra cserélték a csészéket. Derék házigazdáin, mámoros fővel, elmerii]te<n mosolygott a felé irányított csészeattakra. Csak később, tudtam meg, hogy még itt, a szigorú ceremónia, halálos udvariasság birodalmában is vannak kiutak a terhes udvariassági kötél ess*5 crék alól. A házigazdám jobbján egy forró vízzel télt edény állt és mindénnyietor, áíníkör valaki féléi nyújtotta csészéjét, élőször forró vízzel telemerte, | utána friss italt töltött bele és csak aztán emelte szájához. A mellettem ülő vendég a kiszolgáló-lányhoz fordult: — Boldoggá tenne egy kis rizzsel ... — Hogyan, ö.n már menni akar? — volt a válasz. Sürgősen megjegyeztem, hogy itt Japánban a távozni készülő vendég rizskéréssel adija a házigazda tudtára, hogy' megelégelte a lakomát. Egy japán menü , A kiváló háziasszonyok okulására pontosan leirom itt a japán menüt, illetve az étkezés rendjét. Az első étel: hüvelyében lévő borsó, kívül jól megsózva. Két fapálcika közé vesz az ember egy borsóhüvelyt, ügyesen a szájához illeszti, de a bor- sóihüvelyt nem kell megenni, csak a hüvelyből kigördülő borsószemeket. A .japánok azt sem veszik rossznéven, ha az idegenek, akik még nem tudnak jól bánni a villát és kést helyettesitő fapálcikákkal, a kezükkel illesztik szájukhoz a boeóhüvelyt és úgy potyoghatják szájukba a bosószemeket. Az előétel után azonnal szervírozzák az italt, a japánok hagyományos, rizsből erjesztett alkoholos italát, a shaket, vagy pedig ha valaki nem bírja a shaket ,akkor kaphat sört is . . . A leány, aki megtölti az ember csészéjét shake- val, szépen, komolyon megáll a vendég előtt és mosolyogva vár. A jól nevelt japán unár tudja, hogy ilyenkor íni a kötelessége. Ezt kell mondani: „Boldoggá tenne, lányom, ha inna a csészémből'1 ... És a felszoláglólány iszik a vendég csészéjéből, aztán forró vízzel telt edényben a csészét megöbliti és uj shaket tölt a vendégnek. Most következik a leves, amelyben egészan mikroszkopikus, apróra vagdalt husf esz lányok úszkálnak. Ezenkívül található még a levedben: fnom szeletekre vagdalt nyers-hal és makaróninagysá gu tengeri fü. A húsétel, amit ez alkalommal szervíroztak, tyukmáj volt, szintén apró szeletekre vágva, amit természetesen szintén fapálcika segtségé.el emel az ember a szájához. A menü következő pontja tipikusan japáni étel volt: tengeri hal nyersen. Külön csészében szervírozták a pikáns szószt. A halszeletet a két fapálcika közé fogja az ember, megmenti a pikáns szószban és úgy emeli szájához. Teát szervíroztak ezután. Hatalmas tengeri kagyló került ezután asztalunkra. Házigazdám biztosított arról, hogy a kagyló egészen friss, de különben Í6 az ő környékük híres arról, bogy a legjobban készítik el a tengeri kagylót. Kiemelik a kagyló tertalmát, hialzsirral, különböző fűszerekkel keverik, aztán visszahelyezik a kagylóba és együtt megsütik. Desszertnek tengeri füvet kaptunk, a már isimert pikáns szósszal keverve. Minden japáni étkezés utolsó pontja a rizs. Nagyszerűen készítik a japánok a rizst, minden szem1 külön marad. A mikor elmondtam, hogy a rizst ná- tumlk tejjel főzik, vagy lekvárral élénkítik, láttam, a japán házigazdán, hogy igazi barbároknak tart bennünket, akik a rizst, a szent rizst ilyen szörnyű módon meggyalázzuk. A tea ... a japáni tea, ez a fonnyadt virágilla- tu, halványsárga folyadék, ami eleinte alig osuszik le az ember torkán, de ha megszoktuk, annyira megszeretjük, hagy nehezen nélkülözzük. Bemégy egy japáni üzletbe, leülsz és még mielőtt megmondtad volna, hogy mit akarsz vásárolni, egy lány már hozza is a teát. Halálos udvariatlanság volna vissaatusitani a teát, tehát leiihz, illetve lekuporodol a gyékényre, az üzlettulajdonos melléd ül, megiszol egy csésze teát és miután a boltos gondosan és mély aggodalommal a hangjában az egészséged iránt érdeklődik, kerül tulajdonképpen sor arra, hogy miért is kerested fel. Van még egy apró történetem a teával kapcsolatban ... A japán gavallér törülközőt küld ajándékba A kikötőmegyedben vettük fel a film egyik .jelenetét. Izzó hőség volt. A partról többezáz halász- bárka indult el, apró japáni zászlókat lengetve és hangos banzáj-t kiáltozva. Japáni operatőrjeim izzadva dolgoztaik, hogy Claude Farrére regényének ezt az eredeti helyszínen felvett jelenetét élethűen megörökítsék. A regény, illetve a filmszce- nárium ezerint a 'halászbárkák az oroszok ellen vivott tengeri ütközetből győzelmesein hazatérő Yorisaka márki üdvözlésére sietnek a nyílt tengerre. Én ott állok, izzadva és majd elepedlve egy pohár frissítő italért, amikor egy asszony az egyik közeli háizból egy csésze teát hozott ki nekem. Teát persze állva nem lehet meginni, ezért mindjárt gyékényt is hozott magával, amit leteritett a földre. Bevallom, máig is a számiban van ennek a csésze teának fonnyadt, édeskés virágize. Ügy, ahogy tudtam, megköszöntem a szeretetreméltó hölgy szívességét és a felvételek végeztével, a szállodámban megkérdeztem, hogyan viszonozzam ezt a szívességet: — Talán küldök neki egy csokor virágot, — mondtam a háziasszonyomnak. — Virágot? — csodálkozott a háziasszonyom. — Miért akar neki virágot küldeni? Ismerem ezt az asszonyt, rendes nő, nagyon szépen be van rendezve a lakása. És amikor látta, hogy nem látom a kérdésem és a felelete között az összefüggést, hozzátette: — Nálunk Japánban a virágot dekorációnak használják, de nagyon elcsodálkozna mindenki., ha virágot ajándékoznának neki. Ajándékozzon neki két törülközőt. — Törülközőt? — Igen, törülközőt. Most nagyon divatos nálunk törülközőt ajándékozni. — Rendben van, — mondtam — akkor veszek neki hat darab törülközőt.. — Ezt ne tegye, ezzel nagyon megsijÉfné, ajándékozzon neki két törülközőt, ennek ■hgyon fog örülni. A szívnek nincsen köze a szerelemhez Csak eleinte csodálkoztam ilyen — nekünk európaiaknak — furcsának látszó dolgokon, később már hozzáedződ’tem a japán szokásokhoz. Tudomásul vettem, hogy egy uj világba érkeztem, uj emberek közé, akik egészen más mértékké! értékelik az életeit, aiz erkölcsöt, m embereket és a halált. A japáni nyelvben ez a szó, hogy „sziv“, egészen mást jelent, mint minálunk. A japánoknál a szív nem központja az emberi érzéseknek. A japán fordító, ha le akarná fordítani ezt a két szót: „szivemből szeretlek" — komoly zavarba jönne. Vagy például órákig törheti a fejét egy ilyen mondaton: „fáj a szivem érted". Vájjon mit akarnak a derék európai írók mondani egy ilyen érthetetlen mondattal? Talán a lába fáj az illető urnák a hölgye után., mert sokat járt utána, vagy a térde, mert órákig kuporgott az ablaka alatt. De a szive? Mi köze a szívnek a szerelemhez ? Legjobban azonban azon csodálkoztam, hogy a japánok nem ismerik a csókot. Ez a tény az európai számára teljesen érthetetlen. De minden magyarázat helyett, álljon itt egy kis történet, amelynek magam is tanúja voltam. A ma.ndsu harcokból megérkeztek a győztes japán katonák. Szép katonás rendben vonultak végig a városon. A kaszárnya előtti téren már összegyűltek á szülők, testvérek, mindegyiknek ragyogott az arca, ott álltak és várták a megérkező fiukat, testvérüket. A tiszt „megállj'-1 vezényelt, aztán engedélyt adott a fiuknak, hogy kiléphessenek a Sorból és üdvözöljék hozzátartozóikat. Egy japán család állt a köze lemben: egy öregasz szóny, egy fiatal lány és két serdülő fiú. Egy fiatal katona közeledett feléjük. Megállt az öregasszony előtt, kezét a sapkájához emelte és meghajtotta kissé a fejét: — Megérkeztem, anyám. Ott állt, nézte csillogó szemmel az anyját és csak ennyit mondott: megérkeztem, anyám ... És aa anyja? Az anyja ott állt szemben a fiával, nézte a fiát és csak a szeme csillogása árulta el, hogy féltette flát és aggódott érte. De nem ment oda a fiához, nem ölelte meg, nem csókolta, nem simogatta. Csak nézte, nézte, melegen, csillogó szemekkel. Aztán a katoonafiu megállt a testvére előtt, megint szalutált és megint mondta: — Megérkeztem. És megint egymásra csillogott két szempár. Ez volt minden, ez a néma, furcsa, majdnem szer tar táeszerü találkozás. A japánok nem csókolóznak, nem ismerik a csókot... Egy Európából importált anyai csók A háziasszonyomnak két csodálatos édes gyermeke volt. Olyanok voltak, mintha nem is élőlények, hanem valamelyik babaigyár remekbeké- ezűlt darabjai lettek volna. Egyik nap, amikor vigasztalanul esett az eső és nem tudtam filmet forgatni, ebéd után az éttermen keresztül szaladt a háziasszonyom kisebbik gyermeke. Az ölembe vettem és megcsókoltam. A gyermek anyja csodálkozva nézte, mit teszek a gyermekével. Részletesen, apróra meg kellett
