Prágai Magyar Hirlap, 1934. augusztus (13. évfolyam, 173-198 / 3504-3529. szám)

1934-08-19 / 188. (3519.) szám

6

'PRAGAI-AVvC.^ARHIRIíAI?

1934 ajugnftfffrns 19, Tagnap.

BES

ZÁMOLÓ

írja: Sándor Imre

KARLSBAD

Megálltam Karlsbadban a hatalmas Beetho- ven-szobor előtt, a görnyedő, önmagába kapaszkodó emberalak’ megszállott küzdelme percekig lenyűgözött, aztán önkéntelenül elsodród- tam — a 6zobor egyik mellékreliefjéhez, amely valamennyire megnyugtatott. A halál hegedül itt a nő fülébe, aki már csak egy utolsó, ösztönös mozdulattal védekezik, hogy aztán boldogan, megejtve átadja magát a rettenetes dallamnak. A halál a sors, amely a nagy szimfóniát hegedüli:

„Zeige, Schicksal, deine Gewalt...“

Nehéz volt szabadulni a művészi hatástól a Tépi varázsos völgykatlanában, de kitéptem magam és a közeli Richmondha menekültem, a divatos hétköznapba, dzsessz-zenébe, jól öltözött nők és férfiak tülekedésébe. Hamar rá kellett jönnöm, hogy téves volt a kapcsolás: lehengerelt, rám taposott ez a tömeg, nem jutottam levegőhöz. Talán sohasem éreztem még ilyen aktív ellenszenvet a laposság iránt, amely alá igy be tudnak gyömöszölni mindent ezek a jól öltözött emberek! Mindegy, hogy hol, mindegy, hogy mikor: ha szétnézek a lokálban, éppenugy élezhetem magam füstös, elpenészedett bányavárosban, délame- rikai kincskeresők telepén, vagy nagyvárosi kokottok tánchelyiségében.

Menekültem. Innen is. A szabad levegőn is alig tudtam magamhoz térni. Próbáltam képzeletben lekefélni a földről a modern üzleti képződményeket, a stilustalan háztömböket, a tiszta hegyeket akartam látni és eltüntettem magamban a szemközti magaslatról a pénz erőszakosan terpeszkedő várát. Ha már ház, csak annyi legyen, amennyi kell, az öreg zöld- zsalugáteres házak, amelyek régóta állnak itt és amelyek sudáran. magasan, alaposan odatapadnak a hegykatlan oldalaihoz. Ahogy Goethe látta, vagy ahogy még Arany János látta a fürdőt a völgyben, amelyben a föld belsejének titokzatos, kegyes erői füstölögnek. Nem nyugtat meg, hogy e nagyok annyira szerették a helyet. Talán megdöbbennének, ha most látnák.

*

Goethe, a világlátott ember, azt irta egyszer Humboldtnak, hogy csak három város van a világon, ahol élni szeretne és ezek egyike Karslbad. Arany János nyolc éven keresztül járt Karslbadba és csak akkor eszmélt rá, hogy testi baja nem is igényli. „Mig köröt- tpm az egész világ háborog: én nyugton ülök itt, Csehország szélső völgykatlanában...“ írja. 1870-ben. De 1876-ban már azt Írja haza, hogy ,.nem tudom, miért járok Karlsbadba.“ Úgy látszik, a haá év alatt az ö lelkére is ránehezedett a „világfürdői“ fejlődés. Pedig költeményei dicsérik e helyet. Toldi szerelmében leírja a fürdő keletkezésének történetét és maga személyével kapcsolatban fejezi be az éneket:

„Ott, honnan a szarvas lezuhant a mélybe,

S hol a fürdő épült a forrás fölébe, ötszázévvel utóbb — vagy igen, már többel, Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember;

Megáldotta vizét nagy jótéteményért,

Ha nem uj életért, uj élet-reményért,

S valaha célhoz brr jutni ez ének:

Köszöni e forrás csuda hévvizének.‘e

Lefordította Arany Lobkowitz Bohuszláv bárónak a karlsbadi forrásról a tizenötödik század végén irt latin költeményét is (melyet rajta kivül Kazinczy Ferenc és Szemere Pál ültettek magyarba):

„Forrás, kit, Helicon kara méltóm zöngve

[magasztal.. .**

(Mindezt dr. Molnár Béla kassai származású karlsbadi orvo6 okosan és tisztán megírt kis ismertetéséből tudom, melynek címe: „Arau^ János Karlsbadban.“)

Arany halálát nern is az epebaj okozta, amit Karlsbadban kúrált, hanem — jóval azután, hogy beszüntette a karlsbadi kúrát — tüdőhurutja vitte sírba.

Mégis: Karlsbad valószinüleg használt Arany testi egészségének, lelki égeszségének egészen biztosan. A régi költők szerették Karlebadot, de _ szeretik az újak is. Néhány nappal ezelőtt utazott el Karlsba%iól André Gide, az egyik legnagyobb élő francia költő és idejárnak a magyarok közül is azok, akik tehetik.

iitavÁlr saJ’át érdekükben az Angol Magyar Bankra kiállított American Express

l(nayyarUr»j;a!JDd Ulu&Un Company pengő utazási csekkeket használnak. Vásárolhatók igen előnyösen a kővetkező bankoknál: Bank dér Cechoslovakischen Légionén, Anglo Cechoslovakische und Prager Creditbank, Böhmische Industrialbank, Slovakische Allgemeine Creditbank A. G., Tatra Banka, Slovenská Banka, valamint azok összes fiókjainál, kirendeltségeinél, továbbá valamennyi jelentékenyebb szlovenszkói pénzintézetnél és , bankháznál"

tették a borzalmas háztömböket a völgyben és a hegytetőn, nekik rendelnek a jómodoru fürdőorvosok, nekik nyílnak a pompás virágok és a kirakatok gazdag áruházai az Alté Wie- se-n.

Az üzlet, amely birtokba veszi a föld legszebb és legrejtettebb zugait, nem törődik azzal, hogy telepítései méltók legyenek a hely szépségeihez. Nem arra törekszik, hogy a természet alázatos hívőit gyűjtse össze, hanem a fizetőképes émbereket. Ezek után viszi a megszokott lapos élet edényeit, ezeket tereli össze a hazulról megszokott akiokba, hogy egymás között legyenek és ne maradjanak magukra a természetben. Isten őrizz, hogy a fizetővendég szembe találja magát az erdők magányosságában, megdöbbenjen a maga lelki sivárságától és elmeneküljön az üzlet bűvköréből. Inkább utána megy a hegyek közé is, dzsesszel, tánc- parkettel és bóbitás, számozott pincérlányok- kal. A nyájas idegen lépten-nyomon legitimálMolnár Ferenc mindén évben itt van, ő pontosan tudja, miért jár ide és — nem is tart kúrát.

*

Ebéd után azzal szórakoztam, hogy a fürdővendégek jegyzékét tanulmányoztam. Vastag, bekötött könyv ez, félóráig nézegettem, de — az említett tehetősökön kivül — egyetlen költő, egyetlen művész nevét sem találtam benne. Valószínűnek tartom, hogy költő és művész csak szobor alakjában tartózkodik jelenleg a fürdőben. Karlsbadot, a költők és művészek élő álmát, elfoglalták a polgárok, részben azok, akik poharakkal a kezükben sétálnak az ivócsamokokban, részben pedig azok, akik a divatos Richmondban táncolnak. Nekik épiSEBESI ERNŐ:

SZOMJAS RÖG

Most kékre mázolt nagy sátor a menny bolt, Bús, szetlös árnyék himbálja a nádast.

Szűz jóhiirét pár foltos felleg rontja S a lázas föld egy nehézálmu tábor,

De ingadozik bizony, gyönge frontja.

Az eső lába lóg a levegőben,

Lerántaná, de törpe most a gazda A szeszély játszik vele és ez minden Röpke reményét kéjjel lenyilazta.

Tányérját nyújtja föl a napraforgó,

A szél is sztrájkol: nem fújja a marsét, Fénypikkeilytesttel úszó hal a csermely S a bódult táj egy korty esőért harsog. Oly furcsán reccsen a kiszáradt zsindely^ Konok könyörgést zár a gazda ökle S a kékburáju ég felöl az Isten Egy árva re mén yfity inget se lök le.

önámitás. Csak szúnyog-függöny sóhajt.

A gazda ökle legyintésbe hervad És fáradt keze kiejti az óhajt Most behunyt szemmel nagy messzire gondol; Az Istenre, akit még láthat egyszer,

Amikor ajkát lágyan megérinti A földi kincsnél drágább égi kegyszer.

S csak titkon eped ez a beteg búza,

Szeszély a gazdát porig megalázta A repedt rög mély ráncot ir a dombra,

Mint forró homlokra a gond-barázda.

De egyszer csak a lomb is izgatott lesz; Szent, égi zuhanyt Szül a felhő. S aztán Síimül a ránc és arany derii henceg A Gond-zsiványtól képen törült gazdán.

Ida: VteuAauet Pál

Barátaim nagy vacsorát rendeztek. Igen előkelő emberek, betartják az előirt formákat és betartanák az ellenkezőeket is, ha történetesen ezeket tartanák az előírásosaknak. Sokan voltunk és igen előkelőén éreztük magunkat, marosak azért is, mert barátaim egy- iben eltérnek az előkelőségtől, amely, sajnos, többek közt előírja, hogy az asztal ne legyen túlterhelt és a vendégek ne viselkedjenek úgy, mintha néhány napig bőjtöltek volna. Vannak ugyanis proletár természetek, akik bejelentik, hogy ma vacsorára hivatalosak és ennél fogva már délben nem esznek, mert este neki akarnak látni a sok Ínyencségnek: mohó emberek, akik kihasználják, hogy előkelőség kötelez és a vendégnek vagy semmit vagy a legjobbat.

Nos hát, barátaim a legjobbat adták. Nem sorolom fel ebben a nagy válságban az előétel, a busnemüek, a torták pikantériáját, mert enyhe túlzás, hogy a velős és hasonlit- hatatlan majonmézzal leöntött palacsinta olyan körítést nyújtott, mint amilyen csak itt dívik, és a különböző húsok ... Annyit persze a gyengébbek kedvéért, el kell árulnom, hogy az egyik csokoládétorta marcipánnal és befőttel volt töltve. Többet nem, ennyi is elég miliőfestésnek. Janka barátnőm érti a mókát és a módját és nem hagyja magát. Ha már válság van, akkor legyen vacsora, — amiben igaza is van, mert a rossz vacsorával nem segít a válságon és csak azt éri el, hogy elmondják róla, miszerint nála is már beütött a nagy krach.

Nagyon jó volt minden, hogy ugymondjam, egyénileg volt elkészítve és tálalva, szellemes és szórakoztató volt a társalgás és a rádió, mintha felkészült volna az estre, nem recsegett, egészen tisztán közvetítette a német osztrák ellen ességet, a spanyol puccshireket, a lochnessi szörny reneszánszát és a budapesti cigányzenét. A társaság minden tagja jólnevelt ember volt és igy nem is leheteti

semmi baj. Csakhogy a jólneveltség sem tökéletes és főleg nem gondol mindenre. Ezért történt, ami akkor történt, amikor már kifele indultunk. Előkelő házakban nem mehet el az ember a konyha mellett akkor sem, ha nem megy el mellette, és a konyha a lakás másik végén vagy pláne egy szuterrén helyiségben van elhelyezve, mert a rendszerint rézből készült és a hall egy feltűnően diszkrét helyén elhelyezett és csillogó tálca figyelmeztet arra, hogy egy sikerült est jólnevelt- sége végéről ne feledd el az ékezetet és helyezz egy nagyobb pénzdarabot erre a tálcára, amely a személyzet kinyújtott keze. Ha nem is réz minden, ami fénylik: ez a tálca fénylik és nem fontos, hogy réz. A háziasszony dilemmája ez a tálca, mert ha igen előkelő asszony, nem kisér ki a hallba és megáll a szobaajtóban; viszont ha kevésbé előkelő, de szeretetreméltó, kikisér, sőt kellemes jó utat és hasonló éjszakát kivan. Ez utóbbit választotta az én barátnőm és ebből származott a baj.

Mikor a tálcához értünk, voltak olyan eltökélt emberek, hogy merev vaksiággal a kinyújtott rézkéz dolgában a maguk egyéni neveltségét akarták diadalra juttatni és borravaló nélkül igyekeztek távozni. Mások az ellenkező világnézetet vallották és tüntetőleg megálltak a tálca előtt, hogy letegyék az obu- lust. Megálltak, kotorásztak a zsebeikben, nem találtak aprópénzt, mert nem készültek kellő igyekezettel és gondossággal az estre, és elszánt rohamukban megakadályozták azokat, akik már komoran barátságos mosollyal és a könnyed távozás borravalónélküli zengő hangján túl voltak Scillán, a tálcán, és Cha- ribdisen, a háziasszonyon. Ez az ellentétes magatartás még nem idézte volna elő a disputát és nem került volna sor arra, hogy elszánt szellemi vitában végre is eldöntsék az égető problémát: borravaló-e vagy nem? Talán úgy oldódott volna meg, hogy néliányan

hatja magát a pénztárcájával, nem kell tartania attól, hogy magára hagyják a rengetegben.

A költőnek és művésznek, aki le akar telepedni Karlsbadban, meg kell várnia, amíg szó bor lesz belőle. Ha pedig valamelyikük élő állapotban is látni óhajtja a csodálatos füs* tölgő völgyet, amelybe a regebeli szarvas csábította Károly császárt, úgy tegye látogatását az első hajnali napsugár fényében. Menjen végig a keskeny völgy kanyargó utjain, pihenjen meg Beethoven szobránál és úgy ossza be áU mélkodását, hógy tűnjön el a helyről, mire felkél a nap és megindul az üzem. Mert ekkor már csak ércbe öntve ajánlom az ittartózko- dást.

Én nem vagyok költő és nem vagyok művész és csak naplementekor távoztam a városból. Mikor a vonat elindult, a nap utolsó sugaraiban véres könnyeket sírtak a házak ablakai. Teljes joggal: örökre búcsúztam ezektől a házaktól.

adtak volna, mások nem, és a háziasszony megállapította volna a kedves mosoly mögött, ki a smucig és ki a gavallér. Mint mindig és mindenhol, itt is akadt egy ügyetlen ember, ab‘női előre tudtam, hogy nem való ebbe az előkelő társaságba és hagy valami formában galibát fog okozni. Magántudós volt az istenadta, kissé különc, ahogyan ilyen esetekben mentési célból mondani szokás, ember, aki nem tudja, hogy délután nem bújik az ember szmokingba és azt seim tudja, hogy borravalót csak úgy adhat az ember, mintha nem adna, oly szerényen és észrevétlenül. Ez az ember megállt előttem, amikor papirt csentem a tálcára és hangosan megkérdezte, van-e egy tizkoronásom és elég-e egy tizkoronás. Nem is felelhettem, mert mellettem állt a háziasszony, de a szerencsés természetű szerencsétlen nem. törődött ezzel a fontos momentummal és azzal sem, hogy erre többen megálltak körülöttünk, tudva, hogy ez a kis szóváltás a desszert, és nyomatékosan igy szólt;

— Ugyanis nem tudom, mennyit adjak és nincs is aprópénz nálam. Van ugyan hat koronám, de ez nem elég és viszont tiz koronám nincs. Kérlek, adj kölcsön egy tízest, holnap megadom!

Mindezt oly felbőszítő egykedvüséggel és lassúsággal mondta, mintha Einstein elméletét bizonyította volna egyenletekkel, amelyekből egyszerűen számításom kivül hagyta a háziasszonyt. Ilyen kedélyes relativitás nincs és nem is lehet. A háziasszony szimpatikus arca lángvörös lett. Tiltakozott a borravalórendszer ellen, annak ellenére, hogy egy perccel előtte még nézte azokat, akik adnak, hogy élesen megkülönböztesse őket azoktól, akik nem adnak. Tiltakozott, — persze vesztére cselekedett ilyen meggondolatlanul, mert azok, akik adtak, megragadták az alkalmat, felkarolták a kérdést, vitát rögtönöztek, ,,adni-e, vagy nem adni? ez itt a kérdés!“ jelszóval, és mindent megtettek, hogy megbosszulják magukat, mert adni kellett. Viszont azok, akik nem adtak, élesen állást foglaltak ellenük és igazukat azzal bizonyították, hogy, ime, az elavult borravalórendszer milyen vigasztalan jelenetekhez vezet és meginni egy estét, amely oly sikerült volt, miint ez.

A hall aulává változott, a vendégek két pártja küzdött, az est felborult. A háziasszony legjobb barátnője pedig igy szólt;

— Nálam nem szabad borravalót adni. Azon a véleményen vagyok, hogy mindenki maga fizesse a cselédségét és pedig úgy, hogy ne kelljen borravaló...

— Kérlek, — mondotta nyugodtan a ma- gántudós, aki nem látta, hogy mit idézett, fel, — add már ide azt a tízest, szavamra, holnap megadom ...

Szerencse, hogy a tudós megszólalt és ártatlan állhatatosságával nevetésbe fullasztotta a vitát. A problémát nem oldottuk meg, viszont akadt egy okos, aki egy jőlirányzott indítván nyal megmentette a háziasszonyt:

— Száz egynéhány korona gyűlt itt egybe. A háziúr felajánl kétszázat és megyünk még egy bárba.

A háziúr boldognak mutatkozott. A vendégek is: jó befejezés, és a bárban aztán igazán nemi kell borravalót adni. Ezt csak azok teszik, akik menthetetlenül és reménytelenül könnyelműek; hiszen ott nem látja senki.-tO"" I