Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)
1934-07-12 / 156. (3487.) szám
4 mKCM-MAfi^AR-rmaifiá 1«M ftittag lfr egftttHIBfc ^ A Berti szerencséje Irta: Csathó Kálmán nyakkendőt kössön. És arra is, hogy úgy gazdálkodjék a kis járandóságával, hogy soha zavarba ne jöhessen. Ez nem is esett túlságasan nehezére, mert nem volt semmiféle passziója és önmagán kívül nem igen érdekelte semmi a világon, önmagán túl nem terjedt a fantáziája sem, de önmagáról is csak azt tudta, hogy szép ember, ami igaz is volt. Barna, cigányképü, fekete szemű fiú volt, szálas, vállas, jól megtermett alak, igazi, régi betyárszépség. Volt benne valami regényes titokzatosság, amolyan komor férfiasság, amelynek a látszólagos nyugodtsága mögött elfojtott, lappangó tüzet sejtett, aki ránézett. Ezt a benyomást csak fokozta, hogy annyira hallgatag volt, hogy kérdésre is csak ritkán felelt, akkor is többnyire csak egy sötét mosollyal. Ilyen volt Bodó Berti, akinek egyetlen szenvedélye az volt, hogy a Hungária halijában V. A többit ki lehet találni. Legalább is annyit, hogy Mrs. Rachel meglátta Bertit és egyszerre kigyógyult az özvegyi bánatból. Sőt olyasmit érzett, hogy mindaz, ami őt eddig elbájolta, megbűvölte, fellelkesítette, elringatta és elragadta a Magyari muzsikájában, az megtestesülve ott feketézik pár lépésnyire tőle a Bodó Berti személyében. Rachel most már nem lehunyt szemmel hallgatta a cigányt, mint eddig, hanem Bertit nézte hozzá. Annyira, hogy a dolog feltűnt mindenkinek, magát Bertit kivéve. Valószínűleg tudomást se vett volna róla soha, ha egy este, amikor baráti társaságban fogyasztotta a háromdecijét, az egyik hölgy nem figyelmezteti: — Nézze Bodó! Az a szép amerikai aszszony nagyon nézi magát, Menjen már és kérje fel táncolni! EMBER ÉS VILÁG Írja: Kosztolányi Dezső ZÁPOR A csönd akkora, minit egy kastélyban, ahol összeesküvésre készülnek, mindenki a helyén, szerepesztásának megfelelően, csak arra várnak, hogy megadják a jelet s gyorsan, vad kegyetlenséggel végezzenek a mit sem sejtő áldozattal. Láthatatlan pokolgép kattog, elrejtve valahol, mélyen. Ég a gyuijitózsi- nór is. Csak percekről lehet sző. Az emberek visszafojtott lélegzettel suttognak, inkább jelekkel beszélnek, Mbujjhegyen járnak, hogy ne zavarják a némaságot. Torkukban már ott fészkelődik a megváltó ordítás, de ennek még nem jött el aiz ideje. Villanyt gyújtanak az ünnepi sötétségben. Ez a dél az éjifélhez hasonlít. Iszákos felhők lógnak az égboltozatról, őraszin, sötétkék, lila árnyalattal, repedésig tele vízzel, mint duzzadt, megpattanó tömlők. Kis szél ránc igái ja őket ide-oda, alig észrevehetően. Egyszerre rohanni kezd a szél, előre és hátra, fütyül dutyid, szikra lobban s olyan dörejt hallani, mintha lőportoromy röpülne a levegőibe. A csönd üvegpalotája széttörik, fülsiketítő csörömpöléssel. Megkezdődik a tánc. Szakad a zápor. Oldalról támadja meg a házfalakat, vesszőzi a paláukokat, pofozza az uc- oalámpákat haránt, pászmás vizsugaraival, vastag, világosibarna csöpp jei v»el. Bokrok mosakodnak benne sikoltozva, falusi asszonyok módjára, fejtükre borítva zöld szoknyájukat. Rózsák kövéredinek tele szemlátomást. Fák ugrálnak vasrostélyukon, mint tréfás urak a gőzfürdők zuhany alapjain, prüszkölve és Tik- kan tgaiva, hogy mennél többet kapjanak az áldásból, magasba tartva, lengetve ujjongó karjukat. A sár szomjasan habzsolja-vedeli a vizet. Vázak csatornái az oroszlánok dühével okádják az esőt, tájtékosandehéren, szinte fölmagasztosodva. Kis forradalmas patakok vágtatnak a kövezeten, cikáznak és bujócs- káznak, a nagy hangversenyhez a soherzo-t szolgáltatva. Azok, akik az imént hallgattak, most kiáltoznak. Azok, akik az imént a szobában kuksoltak a lámpafónynél, abbahagyják munkájukat, kinyitják ablakukat Azok, akik az imént bizalmatlanul magukba süppedtek, most átszólnak szomszédjukhoz, ismerkednek. Csodálkoznak, hogy az ájulat, a tompaság, az unalom után ilyesmi is lehetséges- látott szájjal, bizonyos tisztelettel bámulják a természetet, a régi iskolához tartozó öreg művészt, akit újabban mindenütt sikerrel utánoznak a színházakban, a moziban, a rádió hangjáték atban. Ugyiátszik azonban, néha még az eredeti is hat. A közönség egyre nő, egymás után jelennek meg az ablakokban a férfiak háló ingben, bajuszköltővel, a kisgyermekek a dadájukkal, az asszonyok is pongyolában s valamennyien kikönyökölnek, mint a páholyban, valamennyien mosolyognak, valamennyien föllélegzenek, úgy szemlélik több mint egy félóra hosszat a játszó természetet. Telt háza van. A szerelmi háromszög erkölcstelen — még a „sziámi ikrek“ esetében is Nem mehet férjhez az összenőtt amerikai ikerpár szebbik fele, mert a hatóság nem ad rá engedélyt- I. Mrs. Rachel Cobb özvegy volt ós szomorú. Férjét váratlanul veszítette el egy vasúti szerencsétlenség következtében, éppen, mikor az egyik legsikerültebb üzletének lebonyolítása után, hazatérőben volt New-Yorkba. Mrs. Rachelt mélyen lesújtotta, valósággal összetörte a csapás. Hónapokig nem bírta magát összeszedni, sírt, jajgatott, azután pedig a búskomorság tünetei kezdtek nála mutatkozni. Orvosai és barátai egyértelműig környezet- változást javasoltak s így történt, hogy a fiatal özvegy egy szép napon hajóra szállt egy barátnője kíséretében és átjött Európába. Tehette, mert gazdag volt. Rettenetesen gazdag — amerikai értelemben. n. Londont unta, Párisban csalódott, Róma nem váltotta be számára a hozzá fűzött várakozást, Berlinben pedig az volt az érzése, hogy az egész város nem egyéb ügyetlen és szegényes Amerika-utánzatnál. Svájcban komor volt a táj. Tirolban esett az eső. Bécsben ült hát egy szállodában és már éppen arra gondolt, hogy hazautazik, mikor véletlenül egy este kinyitotta a rádiót. Forgatta, forgatta és egyszerre csak csodálatos, édes, bús melódiák kezdték simogatni a lelkét. Rachel úgy érezte, hogy a nyomás felenged a szívéről. Valami névtelen vágy szállta meg, a lelke megtelt reménységgel és már nem gondolt haza, hanem azt mondta a barátnőjének: — Oda akarok menni, ahol ezt a muzsikát játszák. Ott meg fogok gyógyulni. m. Azt a muzsikát pedig a Hungária-szállodában játszották Budapesten. Rachel és a barátnője harmadnap este már ott vacsoráztak egy sarokasztalnál a Hungária éttermében és gyönyörködve hallgatták Magyari Imrét, meg a bandáját. Egy kicsit nehezen bírták ugyan megérteni, hogy az a szmokingos kövér úr, aki olyan szfvhezszólóan játszik, cigány, mert eddig más fogalmuk volt a cigányokról, de ez nem változtatott semmit azon, hogy el legyenek ragadtatva tőle. Tőle, a muzsikájától, a szállodától, a várostól, a Dunától és mindentől, ami körülvette őket. Rachel annyira beleszeretett a cigányzenébe, hogy déletőttöként folyton a gramofonos boltban ült és összevásárolt minden lemezt, amin magyar nóta volt. A barátnője azt írta haza az aggódó rokonoknak: „— Rachel egészen meggyógyult, kivirult, megszépült és világos ruhákat csináltatott. Budapest a legszebb város és a cigánymuzsikának nincs párja a világon.“ : IV. Egy Bodó Berti nevű úr ugyanekkor igen nyomasztó anyagi helyzetbe került Pesten, mert Pista bácsi közölte vele, hogy az alacsony búzaárakra való tekintettel harmadrészére szállítja le az apanázsát. — Végre is, mai világban nem élhet az ember naplopásból, — tette hozzá szigorúan. — Éppen ideje volna, hogy valami kereset után nézz! Berti nem szólt semmit. Bólintott, átvette a redukált járandóságot és elment. Pista bácsi egy kis lelkifurdalással nézett utána. Nem mintha úgyis nem segélyezte volna az öccsét erején felül, hanem mert szerette volna, ha az legalább vitatkozik vele egy kicsit, hogy megmagyarázhatta volna neki a heyzetet alaposabban. — Vájjon mit gondol ez most magában? — töprengett az öreg. — Azt hiszi talán, hogy én .. Felesleges aggodalom volt, mert Berti nem gondolt és nem hitt semmit. Nem neheztelésből, vagy büszkeségből hallgatott, hanem mert nem volt semmi mondanivalója. A világon semmi! Berti egyáltalában nem engedte meg magának azt a fényűzést, hogy véleménye legyen, kivált ellenvéleménye. Gyerekkora óta megszokta, hogy úgy vegye a dolgokat, amint vannak és ne okoskodjék. Emiatt aztán az okoskodáshoz való eszközei be is rozsdásodtak már a barátai szerint, akik azt állították, hogy, ha Berti egyszer gondolkozni kezdene, az olyan csikorgással járna, hogy mindenki összeszaladna. Ez azonban alighanem rágalom volt, mert Bertinclc igenis volt magához való esze. Arra, amire neki kellett, volt. Arra például, hogy be tudja osztani az életét úgy, ahogy neki a legkellemesebb. Továbbá arra, hogy milyen ruhához milyen cipőt és harisnyát húzzon és milyen Newyork, július 1), A napokiban általános föltümést keltett az a rövidke kis bir, hogy a sziámi ikrekhez hasonlóan egybenőtt amerikai leányikerpár házasság előtt áll. Az Egyesült Államok hatóságai azonban váratlanul elutasító álláspontra helyezkedtek az ikerpár bejelentett házasságkötési terve ellen. A história hőse a 26 éves texasi Violetta Hilton volt, aki úgy van összenőve nővérével, hogy egy operációs beavatkozással való szétválasztásuk mindkét leány életébe kerülne. Violetta férjhez akart menni s ezt a szándékát vőlegényével egyetemben annak rendje és módja szerint minden szükséges irattal fölszerelve, bejelentette a newyorki anyakönyvvezetői hivatalban. A hatóság azonban nem adta meg az engedélyt a házasságra, mert az egybenőtt ikerpár házasságát erkölcstelennek tartja. Violetta ügyvédje minden érvet fölhozott a házasság jogosultsága mellett, de mind hiábavaló volt. A hivatalos me-ghátárazás szerint ugyanis üldögélt. Délben is, este is. Azelőtt ott is étkezett, újabban, mióta Pista bácsi megnyirbálta a jövedelmét, csak a szivarját szívta ott, ebéd után feketekávé, este pedig egy-két deci bor mellett. Ha volt ismerőse, odatelepedett az asztalához, ha nem volt, egyedül üldögélt. Égészen mindegy volt számára, mert egyedül sem beszólt kevesebbet, mint társaságban. a házasság ogy férfi és egy nő életközössége, amelyben egy harmadik személynek semmiféle szerepe nem lehet. Ha a két nő egybe van nőve, amint az a Hilton-nővérek esetében van, akkor szamukra nem lehet házassági engedélyt kiadni. Violetta Hilton magasabb fórumokhoz föleb- bezett s onnan várja a kedvező elintézést. Megjegyzendő, hogy Violettának már volt egy szerelmi regénye, amely boldogtalanul végződött. Három évvel ezelőtt volt egy jövendőbelije, de a jegyességig sem juthatott el, mert családi háborúság lett a dologból. Ikernövére, Daisy ugyanis szintén szemet vetett a fiatalemberre és a lányok sehogyan sem tudtak megegyezni szerelmük közös tárgyán. A két ikertestvér annyira egymás ellen bőszült, hogy — ha hinni lehet a newyorki lapok riporterednek — kölcsönösen föl akarták jelenteni egymást azon a elmen, hogy a másik elcsábította a vőlegényét. A bonyolult história aztán a férfi óvatos visszavonulásával ivéigződött. Berti vállat vont: — Nem tud magyarul! — mondta. — Hogy] beszéljek vele? A hölgyek összenéztek mosolyogva— No, Istenem!... — szólt az egyik. Maga velünk se beszél olyan nagyon sokat, pedig mi tudunk magyarull — Az más! — felelte Berti kurtán. De azért, most először, hosszan ránézett. Rachelre, mire az elpirult. — Hát ezt nem nézem tovább! — szólt at egyik úr a Bertiék asztalánál. — Majd én összeismertetlek vele! Azzal felállt és felkérte Rachelt egy fordulóra. Rachel mosolyogva állt fel. ■ Remekül táncolt, amit egyértelműen megállapított róla az egész közönség. Mikor pedig a táncuak vége volt, azt kérdezte a táncosától: — A barátja nem szokott táncolni? — Dehogynem! — hangzott a felelet. — Csak azért nem kérte még fel önt, asszonyom, mert félt, hogy visszautasítja. Azonnal idehozom ... De... tette hozzá, — sajnos, nem beszél angolul — És németül? — Németül sem! Rachel sóhajtott egyet: — Nem baj!... Azért csak hozza ide! VI. Két hét múlva Rachel kábelt kapott New- Yorkból, hogy az anyósa súlyosan megbetegedett, menjen haza. Rachel kétségbe volt esve, nem azért, hogy az anyósa beteg, hanem, hogy itt kell hagynia Pestet. Könnyes szemmel osztgatta ki a borravalókat a személyzetnek, a portásnak pedig még egy kis levelet is átadott ezenkívül Bodó Bertinek címezve. Bertitöl ugyanis levélben búcsúzott, erre azonban Berti csak akkor jött rá, mikor a barátja, aki megismertette Rachellel, lefordította neki a levelet. — Azt írja, — mondta —, hogy menj ki Amerikába... Berti vállat vont: — Én menjek ki? Miből? — Hát ha nem mész is, — felelte a barát — írni azért illenék neki! Válasz nélkül nem hagyhatod ezt a levelet! — Hogy írjak?... Hiszén nem tudok angolul! ... Hosszan gondolkozott, majd azt mondta: — Hanem, ha te írnál, azt aláinnám! így kezdődött a levelezés Rachel és Berti közt. Tíz levelet váltottak körülbelül s akkorára már jegyesek voltak. A tizenegyedik levélben útiköltség és hajójegy érkezett a Berti számára. Pista báczi csak elhült, mikor meghallotta, hogy az öccse milyen szerencsét csinált. De azért addig nem engedte el Bertit, míg pontosan nem tájékozódott a Rachel kiléte felől és akkor képedt el csak igazán. Cobbék irtóztatóan gazdagok voltak. Pista bácsi csak annyit tudott hápogni: — Nahát! Ez a Berti!... Nahát! VII. Nem telt bele nyolc hónap, Bér'5 megint ott ült a Hungáriában. Minden nap. Délben is, este is. De nem feketekávé ós három deci bor mellet, hanem mint rendes ebéd-és vacsoravendég. Már ötödik napja volt itthon, mikor találkozott a barátjával, aki a leveleket írta helyette. — Berti! — csodálkozott az. — Hát te? Itthon vagy?... A feleségeddel együtt jöttél? Berti megrázta a fejét: — Nem! Nélküle! — Hogy-hogy? Hát csak rövid időre jöttél? — Végleg! — szólt Berti. — Értem! A feleséged utánad jöd! — Nem! — Hát!... Csak nem vesztetek össze? Berti vállat vont: — Nem!... Nem éppen! — Hanem? Berti sokáig hallgatott. Majd végül azt mondta: — Megtanult a kedvemért magyarul! — Na ós? — Aztán azt mondta, hogy jöjjek haza! Ad havonként ötszáz dollárt, de jöjjek haza! — Na de valami mégis csak volt közietek? Bizonyosan összekülönböztetek valamin! Nem értettétek meg egymást! Berti megrázta a fejét. — Nem a!... Sőt! Az volt a hiba éppen, hogy megértettük! Addig jó volt minden! Nnal... Nem baj!... Legalább láttam! Amerikát! A jóbarát hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte: — És milyen Amerika? Berti jó sokáig gondolkozott, majd azt felelte: — Olyan! Többet nem mondta.
