Prágai Magyar Hirlap, 1934. június (13. évfolyam, 124-147 / 3455-3478. szám)
1934-06-03 / 125. (3456.) szám
8 HRM jumtiis 3, raséraap. 1 DORTA IréasSzép Ernő Nyissák ká csak a fülüket, kérem, ha tortát ajánl az étteremben a pincér, szinte mind úgy ejti hogy: dorta. Egyszer, egy ifjú pincért gyengéden figyelmeztettem: az a dorta, barátom, nem dorta, hanem torta. Az a gyerek eltanulta az idősebbektől, hogy dortát mondjon torta helyett. De a többiek, a használtabb pincérek, azok a fáradtságot tanulják el egymástól. A pincérnek néha kilég a nyelve már a fáradtságtél, úgy áll oda a friss vendég mellé és ajánlja a sült után a tésztáikat, vagy ha tészta már nincs, vagy nem kívánja az a vendég, akkor a pincér rátér a tortára vagyis a dortára; talán egy szép csokoládé-dortát, nagyságos uram, vagy mokka-dór tát? Esetleg egy holdingot? Mert a p-uddin-got is átszerelte a szájpadlásán, búd inggé. Érzéketlen ifjonc koromban édesen mulattam a pincérek dortáján meg budingján. Azt hittem, ez merő müvei ellenség. Egyszer csak megsejtettem valahogy, hogy ezeknek a fáradt tüdőknek könnyebben megy a szelíd d betű, a kémény t betűnél. Szóba is hoztam ezt a tünetet egy vendéglős jó emberem előtt; igen, azt mondja, igazam van. A legtöbb pincér bizonyos korban áttér a tortáról a dortára s a puddin'gról a' budingra. Nem kell őket bántani, fő hogy a dorta meg a buding jóízű legyen. Magamnak a szó is jóízű, drága kis meghatottságot izletek, mikor a hűséges vén pincér ártatlanul ajánlja a dortát vagy a budingot. Az is kedves, hiszen azt is hallják ugyebár, i hogy az egyszerűbb városi nép, mintha összebeszélt volna, úgy mondja: ott a Rivéria- kávéház mellett. Meg azt mondja: szeretnék bejutni a Rókuszba. S azt mondja: kaptam egy in ekeiét. Ezeknek is könnyebben esik az injekció helyett inekciót ejteni, meg a Rókus helyett i Ró.kuszl, meg. a Rivériát a Riviéra helyett. Az s mássalhangzóhoz ugylátszik több készség kell, mint az sz-hez, inekoiót feltétlenül kényelmesebb mondani, mint injekciót, meg Rivériát is inkább, mint Riviérát. Nem mondom, hogy tudnák a szavaik korrekt formáját is, ők már igy hallották az ismerősök körében, igy tanulták meg. Ezek a népek nem is locsognak annyit, mint az úri osztályok, nem olyan gyakorlott az ő nyelvük, bizony megakad, ha idegen a szó vagy nem a legkezesebb. Miután ezek a szegények is munkából jönnek, mikor társalogni kezdenek, szegények. Nem kell őket védelmeznem, ugyebár, hiszen senki se haragszik rájok. Érdekes, sok kevéssé müveit polgári száj is g r a m a f o n t mond grammofon helyett. A még műveletlenebbekről ragadt rájok. — Ennek is az lehet a titka különben, hogy a gr a ni afon kényelmesebb, - mint a grammofon. A részeg, akinek nehezen forog a nyelve, azt mondja: fegedegávé. Ha még többet ivott, úgy kér feketét, azt mondja: vegedevávé. Ha teljesen elázott, csak annyit lebeg: ehedehá-á. Várjunk csak, mi józanok, mi müveitek, mi, ‘akik adunk a szabályos és kellemes szólalá- sunkra. ha füleljük a beszédünket, meg- neszelhetjük, hogy nem azt mondjuk, hogy 1 a p d a, hanem azt mondjuk: labda, sőt azt mondjuk: 1 a p t a. Próbáljuk meg lap- dának ejteni, vigyázni kell vele, tagolni, igy: lapda, hogy sikerüljön. És ha azt mondom: képzeld,- csak képzelem, hogy kép- zeld-et mondtam, mert úgy mondtam; kébzeld. A kapzsi emberért se sokat fárasztóm a nyelvemet, lustán kabzsinak nevezem. Annál furcsább viszont, hogy a boldogtalan rabszolgából hetyke rapszolgát csinálok. ■ Mélt ózhassanak egyéb példákat is keresni, én nem érek rá, rapszolga vagyok. Nem érek rá, csak kutyafuttában idézem az én Alföldem nyelvszeszélyét, amely karajcár- nak hívta a krajcárt, gorófnak a grófot, soróf- nak a srófot, poróbát mondott próba helyett. De hogy ezek mellett mért mondta a Berettyót Brettyónak, az örök titok marad. Titok az is- legalább magamnak, hogy mért selypit a cigány. (Már a,z a cigány, aki még selyipit.) Hallottam Algírban az arabokat: a kéretlen vezető beleragad az ember kabátjába, úgy ráncigálja: musjé, musjé! És valami csábokat igér, azt mondja: beli espeecs! siiperb! Szóval selypít. Ot! gondoltam, a cigány is a Keletről hozta tán a selypítést. De a cigány nem afrikai, inkább indiai eredet. Ismernem kéne az indus szájat, mennyire hatalmasodik el azon az s? u; .. Az is megütötte a fülemet ott Algír ben- szülőtt sikátorai közt, hogy az arab, ember, asszony, szinte mind hadar. Az olaszok is hadarnak. Az a fekete párisi kisember is olyan sürgősen kukorékol a legeslegtöbb, olyan élan lobog a száján, gondoltam magamban, ezek alkalmasint délvidékiek, én hát azon morfondíroztam, hogy a melegebb táIda: fteubcmec Pál Mindketten, Vénusz meg a huszonkétezer frank is a habokból születtek. Vénusz története ismeretes, de ha az isteni görög meztelenségnek egyszer eszébe jut, hogy lejöjjön az Olimpusról és modern alakban megmutatkozzon az érdemtelen halandóknak, akkor kiderül, hogy attikai naivitása sokat változott és tisztában van vele, hogy magazin és pletyka számára kell valamit kitalálnia, még ha Vénuszról van is szó. — puszta megjelenésével ma nem viszi semmire, főleg azonban nem jelent szenzációt senki számára. Nos hát, mikor hét év elolt Berlinben Vénusz megjelent Adler Egon prágai festő előtt, természetesen moziszinésznő volt és igy szólt: „Én vagyok a szerencse, less meg és nem fogod megbánni!“ A ravasz festő ismerte a mitológiát. Letette kis tradicionális pipáját, amelyet mesterek csak akkor szorongatnak agyaraik közt, ha még nem érkeztek be, megkeverte palettáján a meztelenség és habszüíetettség színeit és megfestette Vénuszt. Ezután nem történt semmi, mert a csodák nem szoktak emberi számítások szerint történni. Hét évig kellett várnia, a szent beles számot ki kellett kerekítenie, de hét év eltelte után Vénusz betartotta az Ígéretét. A festő rég megfeledkezett róla, aki Hollywoodban filmezik, sőt régen Párisii a telte át működése színhelyét és még kevésbé volt beérkezett, mint abban az időben, amikor Vénusz nála érkezett be. A párisi csoda nem volt attikai, de annál vébuszibb: a festő kiállította régi festményét, amelyet Withepol amerikai gyűjtő meg akart vásárolni, de az utolsó pillanatban egy előkelő ur érthetetlen intenzitással vetette rá magát a festményre, fellicitálta huszonkétezer frankra, döntő rohamban felpofozott egy riportert, aki fényképezni akarta az. aktot, hóna alá vágta és úgy rohant el vele. mint akinek sikerült a legszebb szabin nő elrablása. Vénusz gondoskodott a csattanóról: kiderült, hogy a pofozkodó vásárló egy kö- vetségi attasé, aki évekkel ezelőtt feleségül vette Vénuszt, persze jóval utána, hogy a festő előtt a görög istennők mindenkor modern öltözékében megjelent, ő volt a férj, a legitimus, ezért pofozkodott, ezért verte fel az akt árát: neki az ő Vénusza minden pénzt, és minden pert megér, csak ne kerüljön, mint a habokból született Vénusz, otromba gyűjtök jakra való népség mind tüzesebben és sebesebben beszél a többinél. A cigány is hangos, még aiz is, aki nem hangász és a cigány is vehemens mód társalog, úgy szalad a szavával, mintha kergetnék. Lehet, hogy a selypítésébe, az izgalmas beszédjébe, a hadariságába az is belejátszik, hogy degenerálódott, neuraszténiás a mi füstös kedvencünk? Szép volna bizony magyarázni tudni mindezt az emberi jelenséget, csakhogy én nem vagyok tudós, a legnagyobb ellenségem se foghatja rám, hogy tudós vagyok.-----o-— kez ébe és pláne Amerikába. Pedig az eredeti Vénusz, a feleség Amerikában filmezik ... De hát ilyenek a legitimusok! Bármilyen szép a történet, sokkal szebb a melljékzöngéje. Vénusz. nem oly egyszerű, hogy huszonkétezer frankkal el lenne intézve. Szép történet, hogy a mindenkitől és különösen a kollégáktól irigyelt festő most itt ül Prágában a Mánes-káivéház teraszán, megint csak rövid pipáját szorítja agyarai közt és ahelyett, hogy örülne a hírnévnek és a szerencsés véletlen habjaiból született huszonkétezer franknak, melankolikus arccal számitgatja a hét év előtti és most elért ár közti különbözetet. Láttam ülni és gondolkozni és eszembe jutottak azok a hellén mondák, amelyek Vénusz köré fűződnek. A mondáknak mindig igazuk van, a valóságnak soha, még a huszonkétezer frankos ■ valóságnak sem. Mert hiába a pofonokkal, gyönyörű magazinpleiykákkal fűszerezett, istennőién megkomponált hírneves történet, amelynek ma Páris és Amerika tapsol, hiába lett ez a prágai festő oly ismertté a vénuszi csoda révén, hogy elhalmozzák megrendelésekkel: a hét év előtti szép időket és a velük járó csodát semmi sem hozhatja többet vissza és valószínű, hogy egy életben nem születik még Adler Egon számára sem kétszer a habokból Vénusz. Vannak dolgok, amelyek nem ismétlődnek meg soha és legkevésbé akkor, ha pontosan megismétlődnek. Hiába lapul meg a festő zsebében a nagy pénz, amely aj dimenziókat nyit meg előtte: mehet egy világ- körüli útra, behajóahatja a tengereket, cirkálhat a görög tenger felett és lesheti, mikor fodrosodnak a habok az istennő meztelen testévé, — amit berlini nyomorultan szomorú és beérkezetlenül deprimáló műtermében megélt, valóban csak a görög hősök élményeihez hasonlítható és valamint Görögország is csak egyszer volt, ez az élmény sem ismétlődhetik meg. ' Mert szent szám az Írás szerint a hetes szám, de minden szentség értelme kimeríthetetlen. Hét év múlva következett be a csoda, hogy egy gazdag követségi attasé pofozkodott egy ismeretlen festő aktja miatt és úgy felverte az.árát, mintha olcsóbban nem kaphatott volna sokkal jobb aktokat a nagy Páriában. Ezt a csodát egy másik előzte meg: REIF BÚTORGYÁR B. BYSTRICA Tel. 170 Komplett lakás- és irodaberendezések Salat tervező! Szőnyeg, linóleum és gyermekkocsid gyári lerakató HMM smíetett ífémm és ItuMukétew pMk a szegény kis berlini aktmodell találkozott az attaséval, aki feleségül vette. Egy csoda számtalan összetevőből áll. Görögországban egyszerűbbek voltak, de ez oly őrökre megszűnt, mint a festő hét éve. Hét évig engedelmesen várt a festő és megkapta a jutalmat, de csak most vette észre, hogy a hét év visz- szahozhatatlanul elmúlt és elmúlt Vénusz is. Merthogy pedig az emberi természet kiszámíthatatlan, Vénusz értéko csak most kezd előtte derengeni. Most látja, hogy attasék nagy pénzeket adnak érte és féltékenyek rá; most látja, milyen könnyelmű volt hét év előtt, amikor Vénusz megjelent előtte, hogy boldoggá tegye és ő ezt nem vette tudomásul, hanem fáradtan cinikus berlini közönnyel festette meg a konvencionális iskola törvényei szerint, ahogy a habokból születik. Ilyenek vagyunk mi emberek és festők akkor is, ha istennők jönnek le az Olimpusról hozzánk, — ők tudják csak, miért? Adler lelke talán azért nem volt sas, mert prágai volt és Berlinben élt és soha sem járt Athénben vagy Azurországban, ahol pedig járt, mikor Vénusz megjelent előtte. Adler tragikuma, hogy Athénben is Berlinben volt. Most Páris észretéritette — (Páris még ma is Vénusz mellett dönt) — de közben eltelt hét vissza- hozhatatlan esztendő. Ezért ül a prágai kávé- liáz teraszán és melankóliáját igyekszik berlini cinizmusa alá rejteni, mert még mindig nem akarja megérteni, hogy valósága csak a legendának és a mondának van, nem pedig a huszonkétezer franknak. Látjátok feleim, ilyen a habokból született Vénusz, ha elhatározza, hogy újra megjelenik a halandóknak: Istennőnek született, tehát nem ismeri a halandó prága-berliniek gondolkozás módját és Praxitelest lát Egonban. Szomorú tapasztalatok után mi mást tehetne, mint hogy egy gazdag attasé karjaiba vesse magát és elvitorlázzon Hollywoodba, ahol derűsen-mirkvinousos élet vár rá, ha az attasé anyagilag birja. Egon pedig, aki görög pásztor és hős volt, sőt félisten, egy vénuszi szeszély és tévedés következtében beérkezett. Habokból született Vénusz és huszonkétezer frank. — ez az egyenlet, két oldala. Az eredmény a beérkezettség. Szívből gratuláltam Egonnak. Szivböl, mert megértettem a melankóliáját. A nagy eredmény helyett én is Vénuszt és a hét év előtti hellén időt választanám. De Egon is csak egyszer volt Heraíkles és hét év előtt lekerült a válaszúiról a beér- kézeítség egyenes útjára. Ezért ül most büntetésből egy prágai kávéház teraszán, pénzzel és hiróérvvel a zsebében. Vénuszt nem láttam az oldalán. Műkedvelő veesenypályázaí A dr. Korai Lajos által alapított „Műkedvelő Vándorserieg“ Somorján székelő előkészít ő bizottsága műkedvelő-versenyt ir ki Pozsony, Somorja, Dunaszerdahely és Komárom színjátszó egyesületei részére. V ersenyszabályok: 1. A szlovenszkói első műkedvelő-verseny ki isás a, első évben, a verseny megrendezésének megkönnyítése céljából, csakis Pozsony, Somorja, Dunaszerdahely és Komárom színjátszó egyesületeire ivonatkozik. 2. A versenyen részivehet minden társadalmi egyesület, mely politikával nem foglalkozik. 3. Az egyesületek jelentkezési határideje 1934 június 15. Nevezési dij: 100 (egyszáz) Ke. 4. Az előadásra kerülő színdarabot minden egyesület szabadon választja, de köteles annak egy példányát 1934 szeptember 15-ig az előkészítő bizottságnak beküldeni. Az előkészítő bizottságnak ugyanis joga van visszautasítani az egyesület által kiválasztott színdarabot, ha ahinak szelleme a jó ízléssel ellenkezik. 5. A szereplők osak műkedvelők lehetnek és csak egy egyesületben szerepelhetnek. 6. A versenyző egyesület előadását saját rendezésében, saját egyesületi székhelyén, műkedvelő egyesül etek színpadán miüatja b£. 7. A verseny győztese iversenygycmes előadásával Pozsonyban is vendégszerepelne ás ezzel egyidejűleg egy évre tulajdonába menne át az őt megillető vándorserleg. S. Három egymásutáni vagy öt győzelem esetén a vándorserleg az illető egyesület tulajdonába megy át. 9. A verseny első három helyezettje külön- külön díszoklevelet kap. • 10. Versenyhiróság. Minden egyesület egy hattagú zsiiribizottságot választ és a zsűritagok neveit a jelentkezéssel egyidejűleg közli az előkészítő bizottsággal. Levélbeli megkeresések dr. Herczegh József, Somorja címre küldendők. « %
