Prágai Magyar Hirlap, 1934. május (13. évfolyam, 100-123 / 3431-3454. szám)

1934-05-20 / 115. (3446.) szám

8

1984 má$ns 20, vasárnap.

MAGYAR KATÓ:

üzenet a gátiatoknak*

Tompa nyilaitok már alig súrolják szoknyám ráncait

s ai utánam hajított köre

kínok utjának sarkamhoz tapadt sarát törlőim.

Rosszul fizetett kémeitek ucca&arki posztolása nagybetűs, feltűnő plakátként ordítja titkos, céltalan megbízás tokát*

A kis gyíkokra mázolt sziszegő kigyészerep kémikus

és szeretném megsimogatni

napos délutánomban sütkérező hátukat.

Sok a gixer az álbarátok műkedvelői koncertjén s halk pianóikból ki ordít

a rosszul transzponált, ravasz gyűlölet akkordja.

Figyeljetek! Meztelenre tárom sebezhető pontomat,

hogy ne kelljen úgy szégyenkeznem

ilyen hitvány, súlytalan, kis ellenségek miatt.

Mutatvány a sízertzőnő Asszonyok, vigyázhatok" című, most megjelent verskötetéből.

nak azt, amit a cime mond, azért az iparosság iránt való hálámnak, mint a magyar kultúra egyik szerény munkása, igy is kifejezést akarok adni.

H.

S most visszakanyarodva a csizmadiáikhoz, nem tudom, mit szólna a német irodalom ahhoz, ha Hans Sachs, a hires nürnbergi varga megmaradt volna a kaptafáinál és nem irta volna meg azt a vagy 40 kötetet kitevő versét, elbeszélését és drámáját, amelyekkel mindörökre helyet csinált magáinak a német Oliimjpuszon. Körülbelül 400 évvel ezelőtt élt Hans Sachs, a mohácsi vész ideje táján, de a neve és emlékezete ma is élőbb és elevenebb, mint egész sereg akkori német fejedelemé, államférfié és generálisé. Szobrászok ércbe öntötték és kőbe faragták az alakját, zeneköltők operát írtak róla és egész sereg irodalmi társaság nevezi magát Németországban Hans SachsréL

Nem kell azonban azt gondolni, hogy Hans Sachs afféle kaptafától elrugaszkodott disz- varga volt, amilyennek Jókai Mórt megválasztották egyszer a miskolci csizmadiák. Hans Sachs élete végéig megmaradt vargának, atyamestere volt a nürnbergi csizmadia- céhnek s mint ilyen kapott egyszer meghívást a választófejedelemhez, akivel az uj hitről, a reformációról vitázott, amelynek a költővarga egyik legbuzgóbb hirdetője volt.

A vita hevében az asztal végén ülő Hans Sachs rá talált csapni a tenyerével az asztalra, mire a választófejedelem gőgösen kiáltott rá az asztalfőről:

— Hé, varga, nem a műhelyben vagy! Tán nem tudod, mi választ el egy fejedelmet egy vargától?

— De igen, uram, — nézett farkasszemet az oroszlánfejü költő-varga a fejedelemmel

— ez az asztal, semmi más!

Hatvanhét éves volt Hans Sachs, amikor másodszor megházasodott, feleségül vevén a huszonhárom éves, viruló szépségű Barbara Herschert.

— De mester, — aggóskodtak a tisztelői

— hiszen ez kész öngyilkosság!

— Tudom — mosolygott az atyamester — de látjátok, inkább szúrom keresztül a szivemet egy friss, szépséges, csillogó ezüst- tőrrel, mint egy rozsdás vén fringiával.

III.

Körülbelül Hans Sachs-szal egy időben élt Jakab mester, a hires roueni szabó, ő nem irt verseket, de mint afféle parlagi bölcs, aki elmés mondásaiban nagyon keserű igazságokat csavargatott bele a humor ostyájába, mégis belekerült a francia történelembe, még pedig az I. Ferencről szóló fejezetébe.

A király, meg a szabó úgy ismerkedtek össze, hogy egyszer a király Rouen környékén vadászgatott, valami gally fölhasitotta a zekéjét, kiséret nélkül belovagolt a városba, szabót keresett s véletlenül Jakab mesterhez utasították.

Mig a sebzett ruhát összeöltötte, a király beszédbe elegyedett a mesterrel s megkérdezte tőle, hogy vannak megelégedve a roueniak a maire-jükkel, a polgármesterükkel.

— Nagy akasztófáravaló, — buggyant ki az őszinteség a szabóból, aki nem is sejtette, ki lakik az egyszerű vadászban és elpanaszolta neki a roueni polgármester törvénytelen' cselekedeteit. 11

— De hát akkor mért nem panaszoljátok be a királynak? — kérdezte fölháborodva a király.

— A királynak, uram? — legyintett gúnyosan a szabó. — Hiszen az még nagyobb akasztófáravaló, hogy az isten tüze pusztítsa el mindkettőjüket!

A király nyelt egyet és másról kezdett beszélni, mert már abban az időben se szerette minden századik király se, ha hü alattvalói szemébe mondják az igazságot.

Mire kész lett a zeke, akkorára megérkezett a király kísérete is és a szabó nagyot nézett, amikor hallotta, hogy a vadászt föl- ségnek szólítják. De azért nem jött zavarba, hanem félrehúzta a királyt.

— Fölség — súgta neki, — amit mondtam, maradjon kettőnk közt; más úgyse hallotta, csak a jó Isten, az pedig már úgyis régen tudja.

A királyinak nagyon megtetszett az elmés ■ y.abő, felvitte magával Párisba udvari szabónak és udvari mulattatójának, noha az udvari urak és dámák nem mindig találták mulatságosnak Jakab mester tréfáit.

— Neked a szemed is becstelensége^ mulat, — mondta neki hangosan D’Estampes hexccgnő^ a kiiáijr akinek valami csinyjével az orra alá borsolt.

— Asszonyom, — hajolt meg udvariasan a szabó, — nem is tudtam, hogy az én szemem tükör.

Nem kímélte azonban magát a királyt sem, nem is szólva a német császárról. V. Károly volt akkor a német császár, aki örökösen hadilábon állt I. Ferenccel. Történt aztán egyszer, hogy a császár Parison keresztül akart Spanyolországból Németországba utazni s erre a francia király engedélyét kérte. — Persze I. Ferenc udvariasan azt üzente vissza, hogv nemcsak átengedi, hanem vendégül is látja s csakugyan nagy előkészületeket is tett a fogadására.

Meghallotta a hirt Jakab mester is s nyomban elővette nagy jegyzőkönyvét, amelynek Bolondok Könyve a cime s amelybe azokat a bolondságokat jegyezte bele, amiket a királyi udvarnál észrevett.

— Mit firkálsz, Jakab mester? — kérdezte tőle a király.

— A német császár őfelsége nevét írtam be a Bolondok Könyvébe.

— Miért, te?

— Mert aki a helyébe jön az ellenségének és a kezébe adja magát, az nagy bolond.

— De hát csak nem gondolod, hogy fogoly- lyá teszem a tulajdon vendégemet? — kérdezte felháborodva a király.

— Bocsánat, — mondta nyugodtan a mester, — már ki is törültem a császár nevét és a felségedét írtam be helyette. Mert aki akkor se bánik el a legnagyobb ellenségével, mikor az a kezébe adja magát, az még nagyobb bolond.

Igaza is volt Jakab mesternek. Mert V. Károly nem volt olyan udvarias, mint I. Ferenc és mikor pár esztendő múlva elfogta a francia királyt, jó darabig fogságban tartotta.

IV.

Angliának a kesztyücsináló fián kívül, aki Shakespeare néven lett legszikrázóbb csillaga a világirodalom firmaimentumámak, van egy vándor üstfoltozója, Bunyan, aki komor, vörös csillagul izzik az irodalom egén. A XVII. század közepén élt, kezdetben faluzó mesterségéinek megfelelő, könnyelmű életet

élt, aztán megházasodott s felesége rávezette az Űr útjára. Afféle vándorpap lett az üst- foHozóból, aki egy kicsit zavartfejü ember volt, zavaros volt az igazságnak, jóságnak és szeretetnek az az uj vallása is, amit hirdetett s amiben van valami rokonság a baptisták mai hitével, — de minden zavarosságában is páratlan, senkivel össze nem veszíthető nagy költő volt Bunyan. Sokszor voltak víziói és hallucinációi, látta megnyitni az eget és hallotta az Isten és az angyalok hangját s nem jött rá, hogy ezek a csodálatos hangok az ő költőszivéből hangzanak ki. Tanításaiért tizenkét évet töltött börtönben s tömlöce fenekén hallotta a legszebb hangokat: ekkor irta világhírű könyvét: A vándor utjá-t, amelyből immár kétszáz év óta oltja szóraját a lelkek nyája. A hitnek és költészetnek ez a csodálatos keveréke angol nyelven máig vagy ötszáz kiadást ért s még mindig újra kiadják. Általában azt tartják, ennek az üstfoltozónak a könyve ért eddig legtöbb kiadást a biblia után, a világ minden müveit nyelvén. Magyarra is lefordították két Ízben is, mimd- azáltal nálunk nem igen ismerik a nevét se.

Annál többen olvassák nálunk egy másik nagy angol írónak, Thackeraynek Hiúság vására cirnü világhírű regényét. Ennek a hires könyvnek a cime is a Bunyan Zarándok utjából van véve.

V.

Nem olyan világra világló név, mint az angol üstfoltoizóé, de azért az olasz irodalomban eléggé ismert a Gonellá-é, aki borbély- mester volt Ferrarában s arról volt hires, hogy akiket nappal borotvált, azokról éjszaka színdarabokat irt. Gonella körülbelül a Mátyás király idejében élt, amikor még Olaszország nem volt egységes, hanem jóformán annyi állam, ahány város s minden kis államnak megvolt a maga törvényes zsarnoka. — Ferrara zsarnokai az Estei hercegek voltak, akiket egyszer Milánó hercege, Sforza Fran- cesco kergetett világgá. Sforza hercegnek első dolga volt a megszállt városban magához parancsolni Gonella mestert, a hires költőborbélyt, hogy borotválja meg.

— De vigyázz, — fenyegette meg a mestert, — hogy meg ne vágj valahogy, mert akkor nyomban a lábadhoz tétetem a fejedet s akkor majd Írhatsz drámát a fejetlen borbélyról.

A Sforza-uraságot pedig nem gyerekjáték 'volt megborotválni, mert olyan szép varacs- kos, szemörcsögös ábrázata volt ő hercegségének, mint a cantaloup-dinnye. Gonella azonban legalább is olyan jó borbély lehetett, mint amilyen drámairó, mert olyan simára borotválta a cantaloup-dinnyét, hogy elmehetett volna sáritöknek.

— Na, mester, — enyhült meg a kész munka után a zsarnok, — most már megválthatod, hogy mégis csak reszkettél az életedért, miig borotváltál.

— Nem én, uram, — csukta össze a borotvát a borbély, — mert őszintén szólva, el voltam szánva, hogy ha megtalálom karcolni kegyeimességedet, akkor egyszerre úgy el- kanyaritom a nyakát, hogy nem lesz érkezése a fejemet leüttetni.

Azt mondják, ez az őszinte beszéd úgy a szivére szolgált a Sforzának, hogy másnap elhurcolkodott Fenrarából. Mi igaz ebből, mi se, azt most már nem igen lehet tudni, de az való igaz, hogy a visszatérő Estei Borso herceg nagyon kegyébe fogadta a borbélyt, nemcsak vele borotváltatta magát, hanem a köpö- lyözést is vele végeztette, a csillagokból is vele mondatott jövendőt, ami akkoriban mind hozzátartozott egy jóravaló borbély tudományához. Szegény Gonellának aztán éppen ez a nagy barátság vált vesztére. Az történt ugyanis, hogy a herceg harmadnapos hideglelésbe esett, ami ellen az orvosok levegő- változást javalltak neki. El is utazott a herceg a Pó partjára, nyári szállásra s magával vitte a nélkülözhetetlen borbélyt is, hogy a reggeli . étáin kisérője legyen. De hiába estek a nagy séták, a hercegen nőm fogott a kúra s egyre fogyott a nagyur, mint a megszegett kenyér. Gonellának, aki őszintén szerette gazdáját, ekkor eszébe jutott, hogy ő azt hallotta valaha, a hideglelést legbiztosabban meggyógyítja az ijedség, ennélfogva elhatározta, hogy alaposan ráijeszt a hercegre. Meg is tette olyanformán, hogy egyszer séta közben belelökte a folyóba, persze mindjárt utána ugrott maga is és kiúszott vele a partra. Az ijedség-kúrával sikerült is elijeszteni a hideglelést, hanem aztán minél tovább gondolkodott a herceg a dolgon, annál inkább úgy érezte, hogy ő vele a borbély tiszteletlenül bánt és a dolog rosszul is végződhetett volna, mert ő bele is fulladhatott volna a viz- be. Kapta magát, lefogatta Gonellát, törvényszék elé állíttatta és halálra is ítéltette, azonban eszeágában sem volt az Ítéletet végrehajtatni, csak éppen az ijesztést akarta visz- szaadni. Siralomházba tették a mestert s hogy a figura nagyobb legyen, gyóntatópapot is küldtek hozzá és szemeláttára ácsolták meg a vesztőhelyét. A hóhérnak megparancsolta a herceg, hogy ha beköti a bűnös szemét és lehajtja a fejét a tőkére, akkor ne a pallossal csapjon le rá, hanem öntsön a nyakába egy vödör hidegvizet. A hóhér igy is cselekedeti, — csakhogy a hidegvizet már halott emberre öntötte: mikor Gonella a tőkére hajtotta a fejét, szörnyethalt az ijedségtől.

Egész Ferrara megsiratta a fejedelmi tréfa halottját, maga a herceg pedig sirkövet állíttatott neki a következő felírással:

Fürtöket ollózott, az övét múzsák koszoruzták;

Mit másnak javasolt, félelem ölte meg őt.

A neve azonban fennmaradt, sőt az ő révén a ferrarai hercegé is. Ez volt a derék uralkodónak a legnevezetesebb tette egész életében.

VI.

Nem beszélek a világirodalom olyan örök- életű iparosneveiről, mint Franklin Benjámin, aki betűszedő volt, vagy Spinoza, akinek tanult mestersége volt az üvegköszörülés, csak a magyar irodalomban nézek még körül egy kicsit. Itt se beszéllek azonban Kupa Árpádról, a regényíróról, aki asztalos volt, vagy Dalnoki Nagy Lajosról, aki szintén asztalos- mester volt s a Dugonics-társaság népszin- müpályázatán nyert koszorút, vagy Cserzv Mihályról, a hires szegedi borbélyról, aki Homok néven országos nevű novellairó, — valaki olyanról akarok szólani, akiről jóformán senki se tud, pedig halhatatlan neve van a magyar irodalomban. Katona Józsefet értem, nem a Bánk bán Íróját, hanem az apját, Katona József kecskeméti takácsmestert, aki megérdemli, hogy a fia dicsőségéről rá is hulljon egy sugár.

Nagyon eredeti ember volt ez a kecskeméti takács, fel van róla jegyezve, hogy mindig egy kis kézifokossal járt-kelt a városban, de nem azért, hogy az embertársai fejét be- ütögesse vele, mert száz évvel ezelőtt nem ez volt a kecskeméti divat, hanem igenis, hogy ■beütőgesse azoknak a rendetlen szögeknek a fejét, amelyek a kerítésekből kiállottak. Az is fel van róla jegyezve, hogy li tora tus oinbor