Prágai Magyar Hirlap, 1934. április (13. évfolyam, 76-99 / 3407-3430. szám)
1934-04-15 / 87. (3418.) szám
6 1934 április 15, vasárnap. A PÉKEK A pékné-tről már irtaim egy egész regényt az Athenaeum kiadásában. Most a pékekről írom meg, nagyoibbszerii igények nélküli, ezt a kis ismeretterjesztő dolgot. A pékek általában kitűnő emberek, ők sütik a jő finom kenyereket. Késő éjijei, virradatig, a sütőkemence előtt állanak, télen- nyárom félmeztelenül és dolgoznak, olykor egy tücsök zenéje mellett, aimi ott szól mellettük a in agy melegben. Áldásos munkásságuk eredménye, hogy mire kibújik a nap a párás láthatárból s az ember a meleg ágyból, már ott van a friss sütemény az asztalon. Aztán, munkájuk végeztével, mire a tücsök is elhallgat, a pékek nagyrészt lefekszenek aludni. Jobban mondva: a péklegények vagy segédek. Ebben hasonlítanak azokhoz az irómüvészek- hez, akik hajnalig izzadnak s nappal alszanak. Csak a mesterek maradnak ébren. A pékmesterek, akik a kenyér árán gondolkodnak. Az ilyen gondolkodás, mint áltálában minden emberi gondolat, ritkán vezet jóra. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legjobb nem gondolkodni. Ezt bizonyltja a történelem is. Számtalan súlyos esetben, ami egyben történelmi eset is, minden baj onnan származott, hogy egy-egy embernek, egy adott pillanatban, volt egy gondolata •.. Sőt egy olyan gondolata, amelyet nem hagyott meg a maga szellemi üdeségében és érintetlenségében, de odáig ment ezzel a gondolatával, hogy meg is valósította! Az egész emberiség, igen gyakran, attól szenvedett a legtöbbet, hogy volt valaki, akinek volt egy gondolata. Mert mindmáig nincs vitathatatlan adat arra, hogy aiz emberek boldogabbak is lettek volna egy- egy embertársuk gondolatától. Ilyenformán gondolkodván, a budapesti pékmesterek rájöttek arra, hogy a liszt-, a fa- és élesztőárak mind fokozatosan emelkedtek s csak a kenyér árát nem sikerült emelni! Ez okiból rögtön összeserglettek s egymás közt fciipanaszkadták magukat. Azután megválasztottak egy bizottságot s ezt elküldték Fabinyi miniszterhez. A miniszter azonban, amint azt az újságokban olvasom, nem fogadta azt a bizottságot. Nyilvánvalóan nem gőgből s nem büszkeségből tette ezt Fabinyi miniszter, mert hiszen, úgy hallom, hogy nagyon demokratikus érzelmű ember. Egyszerűen az történt, hogy a pékmesterek gondolatával szemben, a miniszternek is volt egy gondolata! Nevezetesen az a gondolata, tagadhatatlanul eredeti és szociális gondolata, hogy tudniillik még csak beszélni sem lelhet olyan urakkal, akik a kenyér árát kívánják felemelni. Meg kell vallani, hogy ősidők óta, mióta az emberek kenyeret esznek: a kenyér árának felemelése, sűrűn foglalkoztatta a pékmestereket. Mindig volt egy olyan történelmi korszak, mikor a sütők a drágítás gondolatán töprengtek s ezt a kedves gondolatot meg is akarták valósítani. Történelmi kutatásaim során, már XV. Lajos francia király idejében találkoztam egy ilyen akcióval. Ez Lyonban történt, abban a népes ipari városiban, ahol a pékmesterek régtől fogva, igen tekintélyes szövetséget alkottak. A céh tagjai, kivétel nélkül, jómódú s jőlelkü polgáremberek voltak s csak éppen arra gondoltak, mert ők is gondolkodtak, hogy a kenyér árának felemelésével, még jobban gyarapodjanak. Ez okból tehát, egy nap, ők is összereglet- tek, ők is választottak egy bizottságot azzal a küldetéssel, hogy Dugas Olivér iparkamarai elnök ur előtt, árdrágitási terveiket kellőkép tolmácsolja. Tolmácsolja s kifejts© hatásosan- Az elnök, nem tehetvén máskép, barátsággal. fogadta a bizottságot s türelmesen végighallgatta a szónokokat. Azokban a békés s boldog távoli időkben, nyilván több ideje is volt s kevesebb gondja is, miint egy mai kereskedelemügyi miniszternek. Azonfelül ezekhez a tekintélyes sütőkhöz s mesterekhez a személyes ismeretség szálai is fűzték, noha rangban és tekintélyben, de sőt erkölcsi tekintetben is, amint azt rögtön látni fogjuk, magasan fölöttük állott. A szónokok kifejtvén tehát vágyaikat s álmaikat. az egész pékmesterszövetség nevében, sőt kifejtvén érveiket is, nagyobb nyomaték kedvéért, egy kétszáz arannyal telt erszényt I,agyiak az asztalon. Meg lévén győződve írója, hogy ilyenformán megnyerték az elnököt hzóm. ügyüknek, boldogan távoztak. Egy pesti naoihir után ... Irta; Szomory Peszö Aztán egy pár nappal később, visszamentek hozzá válaszért. Dugas Olivér lyoni főember, ezúttal is barátsággal fogadta őket. De sőt még kitünte- tőbb barátsággal, mint mikor először voltak nála a pékmesterek. Valami szives melegség és jóindulat áradt ebből a kitűnő emberből. Rögtön a küldöttség elé sietve, iigy szólott., mosolyogva: — Tehát uraim, ha megengedik, most én fogok beszélni. — Halljuk! Halljuk! — kiáltották a pékmesterek azzal a lelkesedéssel, amivel a kenyérárak többletét már a zsebükben érezték. — Uraim, — folytatta az elnök, — az igazság mérlegére helyezvén az önök érveit, úgy találtam, hogy alig van súlyúk ezeknek az érveknek. Úgy találtam nevezetesen, hogy ettől az igaztalan és alaptalan drágítástól szenvedne a nép, amihez legjobb akaratom mel lett sem járulhatok hozzá- Egyébként kiosztottam a maguk pénzét a város kórházai közt, mert hiszen, ahogyan önöket ismerem, nem is lehetett más céljuk ezzel az összeggel. Másrészt arra is gondoltam, hogy ipari üzemük, a mostani kenyérárak mellett is, elég jövedelmező lehet, ha módjukban van ilyen nagy összegeket adományozni. Aminek csak szívből örülhetek. — Elnök ur — hebegte az egyik szónok kissé meglepetten. Klára pensio O-TátrafQred. Legkedveltebb családi pensio. Kitűnő konyha. Mérsékelt árak. Bővebb í'elvüágositást ad: KLÁRA PENSIO, STARV SMOKOVEC. — A vita le van zárva! — szólott Dugas Olivér barátsággal. — Uraim ajánlom magam. Ennyit tudok a pékmesterek árdrágitási mozgalmáról egy távoli korszakban. Látnivaló, hogy egészen objektíve kívántam elmondani a dolgokat. AZ UJ NEMZEDÉK ÚTJA Közös célo kéri — egységesen Ma: Ónody Zoltán „Az igazi tudomány és az igazi vallás ikertestvérek, szétválasztásuk mindkettőnek biztos halála lenne.1* Nem tudom, vájjon egy maga mikor u fiatalember rendelkezhetik-e auuyi kritikai készséggel, hogy bírálja, kritizálja azt, amit mások, esetleg szellemi, társadalmi felettesei helyesnek tartanak? A középiskolában eltöltött éveimre gondolok s önkéntelenül is eszembe jutnak a hittanórák... Visszaemlékezésemben az az érzésem, hogy nagyon is „scolae” és nem a „vitae”-nek tanultunk s hogy az ember az iskolákban nem kapja meg azt a lelki megalapozottságot, mely megóvná az életben a meghasonlástól. Nem kritizálok, inkább szócsöve leszek •megannyi diáktársaimnak, akik rajtam keresztül elmondják az ő kínzó, szubjektív érzéseiket. Amikor ezelőtt három, négy évvel elhagytuk a gimnázium lánynevekkel teleTöbbször megesett vala ilyesmi. Megyek az nocán. Szembe jön velem egy pirosar- cu öireguir, aki messziről integet felém és amint közeledik, a viszontlátás örömében egyre nyájasabban mosolyog. Az én szájamon hideglelős rémület remeg. Arcom elifehéredik. Lehetséges ez? Nagy ur már évekkel ezelőtt meghalt. Ha éjfélkor, a kisértetek éráján, holdfényben jelennék meg, mint csontváz, vigyorgó szemüregekkel, nem ijednék meg tőle ennyire, mint most, amikor egészségesen, vidoran lépdegél a iegizöbb tavaszi verőfényben. Legalább tizenöt esztendeje, hogy egy újságban halálhírét olvastam. Akkor annak rendje és módja szerint eltemettem őt. Csodálatos szerszám a képzelet. Egy pillanat alatt öl. Még a sztridhnines fecskendő sem ily hatékony, mely abban a másodpercben bénítja meg az élet központját, amikor beledö- fik az eleven szervezetbe. A képzelet még gyorsabb, még hatalmasabb. Nincs az az óriás, az a bikadöntő bajnok, az a dijbirkozó, akit ne tudna megyil'kolni a legnyápioabb legény is ,ha csak hozzá ér a képzeletével. Lehetnek ezek ezren és százezren, valamennyi elhalványul, összeomlik, megsemmisül egy puszta kézlegyintésre. Voltak és már nincsenek. Ez történt szegény Nagy úrral is ,azon a reggelen, amikor kávézás köziben újságomat lapozgattam és megpillantottam nevét az elhunytak hosszú névsorában. Emlékezetem végigcikázott életén, rázo- gattam a fejem, rosszal tárni a sors szeszélyes rendelkezését, sóhajtottam is egyet, majd sietve elbu- csuzÁodtnm tőle. Nagy ur máris halott volt. Agy- eejtjeimikbtíu b:uú!ismerőseink hasonmásai mozognak. Afféle bábok ők, mint a bábszínházak alakjai, melyek törpe voltukban is ez egész embert, az egész életet jelképezik. Ilyen esetekben egy fölöslegessé vált figurát egyszerűen leemelünk képzeletünk színpadáról s félretesszük abba a roppant csoportba, ahol többi halottatok pihennek. Selejtezünk a rend kedvéért . Nagy ur, mire megittam a kávém, már nem éli. Ebben minden teremtett ember gyakorlott. Én is az vágyóik. Egyszerre megfosztottam őt az élet jogától, a lélekzéstől és mozgástól, letéptem róla az élet dicső rendjeleit, a pirosságot és fényt g a halál bús ékességét raktam rá, a sápadtságot és a közönyt. Lehot, hogy lelkemben föl is ravataloztam. Porhüvelyét egy picinyke gyászpadra állítottam b j vésett, zöld fapadjait, fölkerülvén az egyetemi vámosokba, majdnem mindahányan irtózatos űrt 'éreztünk lelkűnkben. A természet nem tűr hiányt s igyekszik azt kitölteni. Alkalom, anyag volt. Nagy szavak. Izmusra végződött valahány. Újak ivoltalk, tetszettek. Valami különös izük volt. Habzsoltuk, gyűjtöttük őket. Úgy jártunk, mint a primitív népek, mikor először látják, hogy a bankjegyért mennyi mindent lehet venni s gyűjteni kezdenek mindenféle cifra papirosokat s nagy á csodálkozásuk, mikor megpróbálják ezeket értékesíteni és nem adnak értük semmit. Ezek a „cifra papirosok” hadat üzentek hitünknek s megingatták szivünk legerősebb belső pillérjeit. Az igazi értékek fel nem ismerése, a féltudás harca volt ez a hinni tudás ellen. Töprengtünk, kétkedtünk, vitatkoztunk. Amit tegnap védtümk, azt ma megcáfoltuk. Olyanok voltunk, mint a gyermek, aki előtt néhány emlék hamar ellobanó gyertyáját gyújtottam meg körülötte. Aztán múltak a napok, az éveik s én bizon el'fe lejtettem. Nem egészen. Csak úgy, mint a halottakat szokás. Nem láttam őt, neim találkoztam vele és ezen természetesen nem is csodálkoztam. Néha eszembe jutott, öt-hat évvel ezelőtt, amikor szemlét tartottam elköltözött ismerőseim fölöt, őrá is gondoltam. Szomorúan bólintottam. Ismét öt év rohant el és isimét öt év. E tizenöt év alatt képzeletemben valósággal föl ősz lőtt, sz étim ál ott, por és hamu lett belőle. Most pedig itt van, érzékelhető és tapintható valóságában, rám néz, kíváncsian és hamiskásan fölvonja szemöldökét. Ha van a világon csoda, ez az. Tudom, hogy puszta félreértésről lehet szó. Valakiével összetévesztettem a nevét és azt az alakot, gyéniséget, melyet a név takar. De mit számit ez? A föltámadás nem lehet döbbenetesebb. Haló porából éled meg, az enyészet penészes ágyából lép ki s nekem hirtelenében vissza kell iktatnom az élőik közé, tizenöt évre visszamenőleg. Nem kis munka. Észreveszi gyötrelmes homlokráeolásom'at s azt kérdezi, haragszom-e rá. Dehogy is haragszom, Titokban inkább bocsánatot kérek, hogy akaratom ellenére meggyilkoltam. Szorongatom kezét s közben vért szivattyúzok pangó erébe, újra életre villanyozom, fötámasztom. Alig hogy elkészülök ezzel, azon töprengek, hogy fordulhatott elő a fölöttébb sajnálatos tévedés. Már értem. Nagy urat hajdanában együtt mutatták be nekem Kis úrral, egy társaságban. Valamicskét hasonlítottak egymáshoz. Gyakran megesett, hogy ösz- szetévesztettem őket. Nyilván akkor is összetévesztettem őket, az ellentétes, tehát hasonló nevüket, amikor azon a reggelen megbocsátható szórakozottsággal az újságot, böngésztem. Ennélfogva ha Nagy ur ma él, akikor Kis ur valószínűleg nem él. Már tizenöt éve nem él. Viszont ő ez idő alatt illeték telemül bitorolta az élők kiváltságát. Sürgősen cselekednem kell. Visszamenőleg érvénytelenítem mindazt, amit tizenöt év óta gondoltam és éreztem felőle. Képzeletem egyetlen tüszurásával megölöm. Neve mellé csinos gyászszalagot, kötök. Kellemetlen kötelesség. De az élet ilyen. Mit lehet utána tenni? Gyorsan rágyújtok egy cigarettára KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. titoik a születés, de a gólya-mese nem elégíti ki. Csak hosszas önvizsgáltat után állapítottuk •meg, egy nagy szellemi megcsömörlés után jöttünk rá, hogy szellemi táplálkozásunkban étrendi hiba van. Harc, forrongás ivóit ez: az liífju ember saját-maga keresése. Hosszú volt az ut, világnézetek jelzik a kilométerköveket, de megtettük, megtaláltuk önmagunkat és visszaérkeztünk; megtaláltuk azt, amit magunkkal hoztunk otthonról, amit a nagy útra készülő fiút féltő anyai szeretet gondossága oltott belénk: az első imát, a vallásunkat. A középiskola ezen a téren nagyon keveset adott nekünk. Nagy probléma ez; társadalmi megmozdulás kellene ahhoz,' hogy megbirkózzunk vele. Újjá kell nevelni az emberek lelkivilágát és hogy ebben segédkezni tudjanak: előbb újjá kell nevelni az orvosok, tanárok, papok százait, akik az egész társadalmat átfogó, nagy lelki ujjánevelési hadjárat sorkatonája kell, hogy legyenek. Ilyen tendenciával mindenütt indult mozgalom s az európai államok nagy részében a hedonisztikus istentelenség mellett és azzal szemben megtaláljuk a krisztusi vallások újraértékeléséire, revíziójára irányuló törekvéseket. Az ember fogalmának meghatározásánál nem hagynám ki, hogy van hite, van Istene, vallása éts tud imádkozni. Természetesen kötelessége is van Istene, vallása és egyházával szemben. A jól megszervezett katolikus ifjúság már régen teljesíti ezt a nemes feladatot, a .protestáns ifjúság csak röviddel ezelőtt alakította meg Prágában a maga vallásos körét, melynek keretén belül az evangélikus és református egyetemi hallgatóknak lehetővé van téve a hitélet gondozása. A Protestáns Baráti Kör létrejötte nem reakció, nem taktikai fogás s egyáltalán nem jelenti az egyetemi ifjúság felekezeti arcélekre való tagozódását; mindannyian tudatában vagyunk, hogy kisebbségi szempontból veszélyes lenne, ha az ifjúság által képviselt uj szellemiség, mint a magyar történelem szükségszerű ujijáértékelése, tisztán felekezeti alapokon hatná át a közéleti kereteket. Arra azonban szükség van, hogy az akadémikus ifjúság, a jövő kisebbségi magyarságnak intelligenciája a történelmi egyházak pozitív erkölcsi és világnézeti értékeit érvényre juttassa. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megteremtsük a felekezeti és osztályellentéteket •megoldó osztatlan magyar kisebbség eszméjét: a krisztusi életfelfogás és idealista világnézet alapján. Az egyetemes ifjúság a vallás és saját egyháza korszerű szolgálatára a maga vallásos köreiben készül föl és a kisebbségi magyar test megvédelmezéeére — különböző fegyverekkel bár, de egységesen áll harcba. Mert harc van. Folyik otthon a családi •tűzhelynél, a műhelyben, hivatalokban. Ért a harcot a munka és a hit erejével kell megkarcolnunk. Egyházunk egyetemes intézményei mind várnak ránk. Iskolák, kórházaik, kiuituregyesületek,1 árvaházak mind azt várják, hogy belekapcsolódjunk munkájukba. Kisebbségi magyar diáknak lenni több •munkát, több hitet, felemelő kötelességet jelent. A mai egyetemi ifjúságra, az uj magyar intellektuelekre nagy feladatok várnak. Fiatalok vagyunk, tudunk hinni a jövőben. A diákság nagy része nemes intenciókkal telített, ambiciózus. Megtalálta önmagát, ujjá- értékelte a hit éltető erejét, megtanulta tiszr telmi mások vallási meggyőződését. Kezet fogott, megtalálta egymást. Vallási ellentétekre nem kerül sor. A munkát, vállaljuk: közös feladatokért egységesen. 9 —0—^ uz is \Us uc Ida: llovdolányi Dvzsa
