Prágai Magyar Hirlap, 1934. március (13. évfolyam, 50-75 / 3381-3406. szám)
1934-03-03 / 52. (3383.) szám
Vxáfai $6csok A néma harmonikás író még nem képzelte el, regényben, színpadon, egyáltalán még seholsem szerepelt. Ugyan ki is agyait volna ki egy ilyen alakot. A mi idegenszerli magyar életünknek legfurcsább következménye ő. Talán mégis csak igaz a sablonos megállapítás: „az élet írja a legjobb regényeket". Mélyebb, jelképesebb már aligha lehet számunkra valami, mint ez a ... ez a ..., hogy is hívják? Hiszen nincs is neve. Hallgatás Az enyhe téliestben tavasz érződött, a villany lámpák magányos fénycsóvákat szűrtek a sötétbe, emberek tolongtak az uccán, a kávéházban, gépkocsik búgtak az úttesten, fény és öröm és burkolt bánat csatangolt az uccá- kon, vasárnap volt, prágai vasárnap. A tizenegyes villamoson ültem, rajtam kívül még öten-hatan. A kövér asszonyságra az első bejáratnál még határozottan emlékszem. A muzeum felé haladtunk. Újságot olvastam, a Prágai Magyar Hírlapot. Egyszerre, mintegy villanásszerűen éreztem, hogy rajtam kívül még valaki betűzi a sorokat, önkéntelenül balra fordultam: Kopott ruháju ember. Széles pofacsontok, tömpe orr, szürke szemek, sapka és mellette a pádon zenésláda. Nem tudom, mért, talán furcsa is, de az első pillanatban belémrögződtek a vonásai, annyira jellegzetes volt rajta minden. Hosszan ügyeltem nem vette észre, annyira elmerült az olvasásban. A megállónál hirtelen ráeszmélt, hogy nézem, összerázkodott s bocsánatkérőn elmosolyodott. Kérdeztem: — Magyar? Csillogó, bágyadt szemei fel-fénylettek, majd újból megtörtek, bizonytalanul kémleltek. Aztán máshová néztek. Emberem arrább húzódott. Biztosan valami idegen és kíváncsiságból nézett az újságba. Újra olvasni kezdtem. De titokban, nem is tudom mért, figyeltem. Láttam, hogy óvatosan megint közelebb húzódik és újra olvasni kezd. Megszólítom. Ugyanazt kérdezem. Az előbbi jelenet. — Hülye, vagy mi a fene? összehajtom az újságot és zsebre akarom vágni. S egyszerre a kezét látom, amint az újság felé nyúl és a szemét, amely könyörög. Mintha mondaná: — Ne, ne tedd el! Hirtelen eszembe jut. Persze, erre nem is gondoltam, — Néma? Valahogy nagyon bizonytalan és észrevehetőn ideges lesz. Bólint, aztán nemet int. — Akarja? — odaadom neki a lapot. Mohón utánakap, kiveszi kezemből és durva katonaposztószerü kabátjába gyömöszöli. Ajándékom felizgatja. Ajkai mozognak, de hang nem jön ki száján. A Lőportoronyhoz érkeztünk. Az ember feláll. Én is. Leszálltunk a villamosról, ö az egyes számú villamos megállója felé tart. Vele megyek. Faggatom: — Hát mondja, nem tud beszélni? Vagy magyarul nem tud? — ezt már csehül mondom. Majd németül kérdem. Csak néhány lépésnyire vagyunk a megállótól s végre az első sző: A néma beszélni kezd — Tudok. — Nem volt benne semmi ide- genszerü, úgy mondta, mintha én mondtam volna, vagy te, aki ezt a furcsa beszámolót olvasod. — Ha tud, akkor mért nem beszél? — Gyöjjön velem. Majd beszélek. Csak a városban nem. Az emberek miatt. Mintha Dosztojevszkij valamelyik alakja szólalt volna meg titoksejtető szavaiban. Fel szállóink az egyesre. A villamos elindul. Hallgatás. Áthaladónk a Moldva-hidon. Zsúfolt a kocsi, a perronon állunk. Leszáll. Követem. Magányos uocák felé vezet. Mért hallgat? Mért nem beszél már! Sietős mehetné- kem támadt. Hátha valami gazember, aki csak azért vezet elhagyatott helyre, hogy ott leüssön és kiraboljon. Zsebemben megmarkoltam óriási kapukulcsomat. — Ne haragudjon, — mondja végre, — én csak nehezen tudok beszélni. Keveset beszélek. Én nem tudok, csak magyarul. Semmilyen más nyelvet nem beszélek, csak a magyart. A kisoldal zeg-zugos uccuiban visz az utunk. Megigazítja vállán a zenésláda szíját. — De hát ki maga tulajdonképpen? Méri nem beszélt a villamosban? — Nem akartam. Már másfélévé vagyok ebben a Prágában és alig beszéltem valamit. Nem tudok beszélni. Csak magyarul tudok. Nem tudok megtanulni se németül, se csehül, se szlovákul. Már próbáltam. Nem megy. Nem. — Ki maga? Miből él? Hogy került ide? — Hogy ki vagyok? Hát komáromi. Kikötőmunkás voltam. Zenéből élek. És hogyan kerültem ide? Hát hogy? Tudja, az ember olyan, mint egy átluggasztott (ágy mondta) rézkrajcár, amit valaki az uccán rúg. így ni, —• És mutatja. — Tudja a rézkrajcár néha elbújik a kövek közé a rugdosó elől, de az csak megtalálja és addig rúgja, amig bele nem esik egy nagy folyóba... Akkor aztán már nem rúgják tovább így kerültem ide. — Ne beszéljen hasonlatokban. — Dehogyis beszélek hasonlatokban. Csak igy beszélek. A katonák is tudják ezt, akikkel néha a kocsmában összejövök. Komáromi vagyok. A kikötőben dolgoztam még négy esztendővel ezelőtt. Aztán esténként kiültünk a Duna partjára, elővettem a harmónlkámat és harmónikáztam. A többiek meg hallgattak. Aztán egyre-másra bocsátották el a munkásokat. Engem is elbocsátottak. Eleinte még volt valamim, meg segélyt is kaptam eleinte. De aztán elfogyott a segély és elfogyott a pénzem. Igazán neon tudtam, hogy mit tegyek. Csak játszottam naphosszat, de már a szemem is kidülledt az éhségtől. Aztán egy este, amikor már igen elkeseredett voltam és olyanforma kívánságaim voltak, hogy bár már csak megdögölnék, odajött a komám és azt mondta: „Te, Berci, egész jól zenélsz te, minek vagy itt? Erigy el a városba, a nagyvárosba, ott zenélj, majd kapsz érte pénzt." Gondoltam, hátha igaza van. Kit hagyok én Komáromban? Hát mentem. Átszöktem Magyarországra. De csak két hónapig maradtam Budapesten, elcsíptek és vissza zsuppoltak. Ott legalább beszélni lehetett. Ez jó volt. Dohát át tettek. Újra Komáromban voltam. Mit csináljak? Hát gondoltam, eljövök, megnézem Prágát és itt fogok zenélni. Elindultam gyalog. Zenélteim a falvakban, a városokban, mindenütt kaptam valamit. Amig magyar-lakta vidéken voltam, addig a nyelvvel nem volt baj. De amikor Morvaországba jutottam Senki nem értette a beszédem. Próbáltam tanulni a csehet, meg a németet is. Még könyvet is vettem. De csak nem ment. így gyöM tem Prága felé. Vissza akartam fordulni. D«j; hányszor! De aztán eszembe maradt a komáéi intelme: „Nagyvárosba erigy, te. Ott mind* megélhet az ember, ha zenélni tud." De it| Prágában is csak bajom volt mindenütt $ nyelvvel. Sehol nem tudtam megértetni magam. Mér úgy volt, hogy visszamegyek mégis. Aztán egyszer kiokoskodtam, mif' tegyek. Némának tetettem magam. A néma aj lehet akár burkus is, ha nem tud, hát nera, tud beszélni. Már egy esztendeje ennek. Csalj néha beszélek, katonákkal, meg diák urakkalj Ezér nem beszéltem a villamosban. De iiyeni kor, ha beszélhetek, az olyan jó. A nagyapánk még pap volt a faluban, onnét jöttünk Koimá| romba. Ellhallgatott és hallgattam én is é*! hallgatott a tájék. Milyen egyszerű szavakat mondott, milyen furcsa és mégis kézenfekvjf az élete. És nem sir, nem panaszkodik. Más messze künn jártunk a városból. Megálltam,! — No, én nem megyek tovább. Zsebembe nyúltam, néhány koronát kotoj rásztam elő. — Tegye el. — Köszönöm, — mondotta. — Az Isten; áldja meg. Azzal továbbment. A mezők felé. Még sc| káig utána bámultam. Amíg görnyedt alak* jára függönyt nem húzott a sötétség. KELEN ISTVÁN. \ Szíovenszkói pitianaíletvéfelek Zólyom város drága álma A királyi kéjlak — Füstbement tervek — Hová lett Zólyom félmillió koronája? — Mi rothad a zólyomi vár alján? írta: Kerecsényi Antal Zólyomi, március elején. (Kiküldött munkatársunktól.) Királyné álma, szép asszony vágya volt a zólyomi vár... „Ide építs nekem várkastélyt, — perzselte a „Nagy" király fülébe a szerelmes szó, mikor a fejedelmi pár útja a Garami völgyön vezetett, — ide a puszita- vári romok alá. Itt akaróik veled megpihenni, itt akarok igazán az asszonyod lenni. Pallérnak, mesternek én diktálom a formát, mert a kastélynak olyan szépnek kel lennie, mint álmom, olyan vonzónak, mint a hirtelen támadt vágyam." Nagy Lajos, a király fel is építtette a várat nyomban, úgy, ahogy szerelmes párja parancsolta. Honalapító Árpád pusztavári erősségének anyagát hordátta le a szomszédos hegyről s ebből húzták fel a várkastély falait. A termekbe Kelet kényelmét varázsolták, az olasz képzőművészet kincseit, halmozták fel a falakon belül. Boldog volt-e a királyasszony gyönyörű várában, betelt-e az állma, vágya, vagy mire elkészült, kialudt szerelmének lángja? — erről nem tud a hagyomány. Azt tudja csak, hogy Mária királyné, Zsigmond király, a császár boldogtalan hitvese sokszor kisírta magát a garamvölgyi vár termeiben s ide hozta, itt rejtette el a magyar kor órát is, mikor el akarták tőle venni. A legenda sok tarka-barka, szerelmes történetet mentett át a múlt feketéjéből, de talán ezeket a csintalan históriákat tavaszi éjszakákon a garamimenti forróvérű özvegyek gondolták ki elárvult ágyasházaiikbam, mikor hasztalan vágytak a szerelemre. Bizonyos csak az, hogy a zólyomi vár évszázadokon át nagyurak kéjiaka volt s ebbe a pompás kastélyba ült be Giskra is, a husziták vezére, mikor hadaival leereszkedett a Garam völgyébe. A Habsburgok elei még fel-felkeresték Zólyomét, de csak nagyritkán, átutazóban. Mikor aztán a várak kezdtek kimenni a divatból, a zólyomiak büszkeségébe is beleásta vasfogát az.idő. Nem is érdekelti mást, csak egy-két penészes tudóst, akik a régi kőnek nyelvén beszélnek s ami kis örömük van, azt az omladék okiból ássák ki. Az államiordulat után az öreg vár városa egyszerre becézett kedvenc, megyeszékhely, sok hivatal városa lett s a zólyomiak évekig azon tanakodtak, mit lehetne .még kérni, mit lehetne még összehordani a városukba. Lemondóan vették tudomásul a technika, bosszantó elmaradottságát, ami még azt a problémát se tudja megoldani, hogyan lehetne egész Besztercebánya városát kerekeken Zólyomba tölni. Nagyot alkotni, másmilyent, mint a többi város, — valami olyan különlegeset, amire nemcsak büszke lehet minden zólyomi polgár, de hatalmas idegenforgalmi tényező is lesz. — Itt a várunk, atyámfia!! — pattant ki az ötlet a város egyik vezetőemberének fejéből, aki a nemzetgyűlésen is az első padiban foglalt helyet, — itt a várunk, amit régi fényében, ősi pompájában újjáépítünk s abban fog rezideálni a zsupánunk. Az ötlet csakhamar formát öltött s a város képviselőtestülete boldogan hozta meg határozatát, hogy a várkastélyt újjáépítik, még pedig, költséget nem kímélve, olyan kivitelben, melynek csodájára jár a fél világ. — Úgyse mi fizetjük a milliókat — nyugtatta meg az aggodalmaskodókat a városatyaképviselő, — mi csak elkészíttetjük a termeket s majd a kormánnyal megfizettetjük az összes építési költségeket. Úgy is lett. Tudniillik a bölcs tanács első része. Gyurkovics poszonyi műépítésznek adtak megbízást az építkezési tervek 'kidolgozására s a költségvetés elkészítésére. Gyurkovics el is készítette a restaurálandó vár tervrajzát, még pedig olyan pompásan, hogy nemcsak a zólyomiak tetszését nyerte el, de mindenki, aki megtekintette a terveket, elragadtatással nyilatkozott a művészi munkáról. Igaz, hogy a költségvetés nyolc-kilemc millióra rúgott, de ki bánta a milliókat Zólyomban. Hiszen úgyis az állam fizeti, ki néz hát pár millJócskára. Az is igaz, hogy a műépítész 120.000 koronát kért a munkájáért a várostól, még pedig azonnal, de — Istenem! —• kilencmililiós objektum, aminek a kedvéért Zólyom felé fog kanyarodni a viliág országutja, megéri azt a pár koronát, amibe a tervek kerültek. A gyönyörű rajzok, a gyönyörű összegű költségvetéssel el is mentek Prágába s a kormánypártok — mint a küldöttség hirül hozta — örömkönnyeket sírtak a boldogságtól, hogy a zólyomiaknak ilyen csodás várat építhetnek. Az idő azonban múlt, napra nap, hónapra hónap, de nem akartak hozzáfogni a restaurá- ciós munkához. — Persze, persze — nyugtatták meg magukat és egymást a zólyomiak, — a miniszterek még szebbet akarnak, mint a tervek s hol itt, hol ott javíttatnak a rajzokon. Legyünk még kis ideig türelmesek. — A türelem azonban csak olyan véges, mint minden az ég alatt s évek során Zólyomban is kezdett foszt adó zni. Menesztették is a város protefctorát Prágába, hogy hozza, már le azt a. pár garast a várkastély átépítésére. * — No, emberek, hozta vissza a választ a legátus, — most már igazán kész a kocsi. Ide nézzetek, itt van az állam költségvetése, benne díszeleg a kilencmillió a mi ősi várunlk újjáépítésére. Megint teljes volt az öröm Zólyomban, de megint csak elmúlt egy év, anélkül, hogy a pénz Prágából megérkezett volna. — Tudjátok-e. mi a bevégzett tény? — szónokolt a város parlamentjében az ötlet, szülő- apja- — A legnagyobb ur, a leghatásosabb kényszerítő. Mi is ilyen bevégzett tény elé állítjuk a kormányt. Megkezdjük az építkezést] ! No, ne ijedjetek meg, csak a pár koronába ke- j rülő állványozást csináljuk meg, mire Prágai elszégyeli magát s a kormány rögtön küldi ai| munkások raját az állványokra. A lelkesedést, amivel ezt az Indítványt a jól zólyomi városatyák elfogadták, nem volt! ugyan egetverő, de mégis rábolintották az; igent s rögtön el is kezdték az ódon várat* körülállványozni. Nem is kerültek az álllvá-j nyok a városnak sok pénzébe, csak 320 ezer); ikoronácskákat emésztett fel a faanyag, meg* az ácsmunka. No, de most! A kormány azonban — csodák csodája —J nem szégyelte magát, nem sietett a munkát | folytatni. Sőt! Egy kevésbé szép napon meg-ij szüntette a nagyzsupákat s a zólyomi zsupán t is elköltözött Pozsonyba, egész hivatalnoki ka-j rával együtt, Zólyom város pedig ott maradt félmillió koronával szegényebben, de gazda-, gabban egy körülállványozott váromladékká.1 Az idő vasfoga, mely alaposan megedződötffl a vár kemény falán, vigan őrli a drága áló j vány drága faanyagát. Mégis kár, hogy az % sok finom faanyag elrothadjon, — mondogat! i ják egymásközt a szegény munkanélküliek —\\ : mentsük meg a dicstelen pusztulástól. — Szór- i galmasan hordogatják hát éjjelenként a firoim | deszkát kihűlt tűzhelyeikre. — Ha ilyen sok pénzbe került ez az ócskái vár, — tanácskozott a bölcs magisztrátus, — j | legalább némi hasznát vegyük. Hívjuk, csábit-j ; suk, kényszeritsük bele a hamdlovai erdő- 9 hivatalt. El is járták csábtáncukat az erdészeti hiva-I tál főnöke előtt, aki el is jött Zólyomba ház- $ tűzné zőbe. — Neked adjuk ezt a gyönyörű fejedelmi 1 várkastélyt, — gyúrták az erdőigazgatót, — | állványostul együtt. A hivatal főnöke azonban nem hajlik a ro- j mantiká.ra s kereken kijelentette, hogy ebbe ■? a nedves, egészségtelen odúba be nem költöz- 1 ködik soha. — Pedig félmilliót költöttünk rá s királyok j laktak benne, — dobogtak a zólyomiak. így j egyelőre hajléktalanokat helyeztek el a lováig- ■; termekbe. Tiz családot egy helyiségbe. Ezek ■ se szándékoznak soká ott lakni, csak addig, ■ mig az állványokat feltüzelik. Ez a zólyomi vár szomorú nótája. — Pártértekezletek a keresztény szocialista ! párt keleti kerületében. Kassáról jelentik: Az ; elmúlt héten a keresztényszocialista párt | helyi szervezetei a szepsii körzetben Soinodi, j Reste, Debrőd, Gombospuszta, Perény, Péder, 1 Bőd olló, Makramé, Komaróc és Csécs község- ; ben, a losonci körzetben Csatár, Felsőzellö, t Nagykürtös és Kiskürtös községekben, a ki- I rályhelmeci körzetben Rély, Dobóruszka, Téglás és Nagytárkány községekben, a rimaszombati körzetben Kerekgede, Dobfenék és Feled községekben, a nagyraihályi körzetben Tő'keterebes, Hardicsa, Szobránc, Miglész és Vécse 'községekben, az eperjesi körzetben Abos, Kússz eben, Krivány és Tartós községekben, az ágiiéi körzetben Merény, Zavadka, Kakaslomnic és Hunfalva községekben tartottak tagértekezletet, amelyeken résztvettek a párt illetékes körzeti titkárai d®. Az értekezletek helyi szervezési ügyekkel, adókérdésekkel és az adóvallomások helyes elkészítésével s egyéb érdekvédelmi kérdésekkel foglalkoztak s mindenütt a párt iránti bizalom és ragaszkodás jegyében folytaik ile. 4 'PRMGflT-NŐ Aré>2m-HTRlrí^ 1964 mámufl 8, szombat, f
