Prágai Magyar Hirlap, 1934. március (13. évfolyam, 50-75 / 3381-3406. szám)

1934-03-15 / 62. (3393.) szám

193-1 mámm 15, csttfóirigfc.

Egy macska forradalmaíitia

a család életét Irta: Neubauer Pál

A macskákról sok mindent el lehet mondani. Köztudomású, hogy határozott egyéniségük va. és önfejűek, mint egy német filozófus, aki feltette magában, hogy a kozmosz az ő rendszere szerint fog igazodni. Ismertem például egy Komád nevű macskát, amelyet a család Kanosai névvel becézett és amely az egyes családtagoknál jóval nagyobb szerepet játszott. Ez mind ismeretes és nem rendkívüli jelenség. A macska, mint species azonban most érte él jelentőségének kulmináló pontját és ez egyszer abba a helyzetbe jutott, hogy megbosszulja magát a ralbszolgatartó embereken, forradalmasítson egy családot és a maga részéről járjon el úgy, mint ahogyan rendszerint az emberek járnak el az állatokkal.

Mint Londonból jelentik, Cumberland községben meghalt egy idősebb hölgy, aki végrendeletében úgy intézkedett, hogy óriási vagyonát örökösei csak abban az esetben kaphatják, ha jelenleg gyermeteg borban lévő macskájának haláláig gondját viselik. A gyászoló rokonok az örökséget csak a macska kimúlása után oszthatják fel egymás közt és amennyiben a macska nem múlna ki természetes halállal, úgy a nagy vagyon Cumberland szegényeire száll.

Azt nem kell külön nyávogással kihangsúlyozni, hogy ennek a mulatságos esetnek, amely a különcködés szenzációjával hat., olyan érdekes pszichológiai következményei vannak, amelyek mozgatója a teljhatalmú macska, aki a vagyon jogán erőt vesz egy tizenhét tagból álló családon, embereken, akik évekig becézték és szeretetőkkel halmozták el az öreg különc nőrokont, mert- tőle várták sorsuk javulását. Most kiderült a nem mindennaipi eset, hogy tizenhét felnőtt és intelligens ember anyagi sorsa, egy macska négy mancsába van letéve. Derűt keltő, hogy a macska nem tud erről és nem fogja helyzeti energiáját emberi eszközökkel kihasználni, ellllepben önkénytelen színjátékot, produkál, amilyen eddigelé nem volt és kideríti, hogy vannak az emberi lélek mélyén rejtett tulajdonságok, színek és árnyalatok, amelyeket a pszichológiai rendszerek nem fedeztek még fel. A macska beáll akaratlan pszichológusnak és ennek a feladatnak jobban fog megfelelni minden embernél, mert nem tud beszélni és imi, nem tud közbeszólni és vitatkozni, nem tud stilizálni és eszeágáiban sincs, hogy összegyűjtött müveit még egy kötettel, az örökösök lelki analiziséről irt kötettel kitelj esits-e.

• Ez a kivételes, hogy úgy mondjam, diktáto- rí pozícióban lévő macska, amelynek egyetlen intésére tizenhét emher fog rohanni, hogy kiszolgálja és kivánságának mindenben eleget tegyen, csak nyávogni fog. Nyávogva végigvágja magát a díványon, amelyen a család egyik érdemes tagja délutáni sziesztáját akarja éppen tartani és a macska úgy lekergeti a díványról, mint az ember őt, ha csak macska, de nem tőkepénzes. Mit neki hímzett vánkos és mit neki perzsaszőnyeg. Kiitta a tejet? Kilopta az edényből a legszebb vasárnapi tyúkot? Még örülni kell, hogy ízlett neki és csak, az Istenért, ne rontsa el a gyomrát, nehogy azt mondják, hogy a család addig etette a macskák fajának túlsúlyos ételekei, amíg belepusztult. A család mindem tagja egész nap azon fogja törni a fejét, miit szeret egy ilyen rendkívüli macska, és ha a májpástétom felett orrfintor- ral talán napirendre tér, szerencsétlenek lesznek és azonnal orvost hivatnak. A macska ma báxomesztendős, tehát nyugodtan elélhet még vagy tiz esztendeig, ha a családnak peohe van. Szerencsés esetben korábban áll odébb, de ilyen kutyaszerencséje embernek, ha macs- kaÖTÖkös, nem szokott lenni. Apropo, kutya: ez egy külön fejezet, amely teli van E. T. A. Hoffmaiinak, a „Ka/ter Murr“ szerzőjének misztikus állatmeglátásaival. Jaj a családnak, ha nem ügyel arra, hogy a két ősi ellenség ne jusson bel© a döntőbe, amelyben egy jóképű kutya végleg elintézné az évszázados ellentétet. Tisztára Montagu- és Capulet-féle versengés kel furcsa és groteszk életre ennek a macskának most elkövetkezendő életében, amelyre tizenhét ember ügyel: tizenhét ember egész nap cirógatni fogja a macskát, helyette és neki fog dorombolni, nyávogná és hizelegmi, egy végrendelet, egy különc asszony végső akarata megfordította az ember és az állat közti viszonyt és az állatot főkbe helyezte az embernek.

Tizenhét ember lesni fogja, mikor múlik ki ez a nyomorult macska, és kénytelen lesz ezt úgy tenni, hogy becézi, akit meg akarna gyilkolni. A gazdag nagybácsi esete annyiban más,

hogy az ilyen nagybácsi 'bogarait zseniális ötletnek minősítik és' lehetőleg mindenben a kedvében járnák, de egy nagybácsi nem találhatja ki azt, amire egy macska agya rájön, és ember nem kínozhatja meg úgy az állatoit, mint ebben a-z egy különleges esetben az állat az embert, mert ha az ember kínozni akar, akkor tudomással bír erről az akaratáréi, de az állat nem tudja mit, tesz és csodálkozva fogja tapasztalni, hogy neki mindent szabad. Csupa játékos szenvedélyből ezt a kiváltságos helyzetet ki fogja, használni, ötleteket fog produkálni, amelyek emberi szempontból semmi kívánnivalót nem hagynak hátra és a végén karmolni fog, mert simogatják, tisz táblánk odúi fog, mert megdicsérik érte és élte napjait egy basa és öreg szatrapa módjára éli majd végig.

Az emberi egoizmus megtörik önmagán: ez a furcsa végrendelet tanulsága és a macska történetének egyik uj fejezete. Az emberi egoizmus mentői gyorsában el szeretné pusztítani az okvetetlenkedő állatot, amely tizenhét embert meggátol ábban. hogy életűiket mint független emberek a saját Ízlésük szerint éljék. Egy nagy család tíz évet kénytelen életéiből feláldozni egy macskának--------ez a macska

me

gbosszulta a viviszekedót!

Látom, hogyan sütnek-főznek a. család asz- szonytagjai kizárólag a macskának és hogyan állják körül, amíg eszik, míg a férfitagok színes gombolyagokat gyártanak, hogy addig gurítsák őket, amíg a macska meg nem unja. Mindez azonban még hagyján, de mi lesz holdvilágos nyári éjszakákon, amikor szerelmi dalokkal telik meg az éjszaka és minden háztető egy-egy velencei gondola? Princet kell keresni az egyetlennek, gardedámnak kell beállni, ha még olyan nagy a nyaktörés veszélye. Konrád nem hagy magával alkudni és napjában százszor is elnyávogja: ..Vagy ki fogtok tartani velem és összes macekahóbort-ommal. vagy fuocs az örökségnek!“ Látod az örökösök vérben forgó szemeit, hallod az összeesküvők

tompítottan gyilkos hangját? Miteem használ! A macska sokkalta erősebb, hatalmasabb és ha már egyszer abba a helyzetbe jutott, hogy uralkodjon egy marék emberen, nem áll meg addig, amíg nem teljesítette a feladatát, amelyet a talán nem is oly különc elhalt úrnője bízott rá: hipokrita embereket, akik nagyon szeretnék ütni a cirmost, arra kényszerít, hogy legyenek olyanok, amilyeneknek a költő szeretné őket: nemesek, segítséget nyújtóik és jók.

íme. egy macska, amely etikai forradalmat idéz elő egy családban. íme, egy állat, amelynek sikerült, ami embernek nem sikerül. íme, egy kreatúra, amelyet az emberek nem küldhetnek . máglyára és nem üthetnék agyon, mert kikényszeríti belőlük a kreatúra, iránti szeretetek Kívánjuk neki, hogy a természet éltesse a macskák korának legvégső határáig-, mert addig ez « a család, összesen tizenhét ember, nemes lesz, segítséget nyújtó és jó. A macska kimúlása után majd összevesznek az örökségen az emberek. Ehhez azonban a macskának már semmi köze: ő megfelelt etikai hivatásának, és ha van okos filozófus, megírja ennek a macskának hiteles történetét és a történetből követ r kező nagyon is emberi pszichológiát.

Jtuelvünfc ttéye

NyiMevél df. Néhám Lajos egyetemi tanárhoz*)

írta: Kosztolányi Dezső

ii.

Engedje meg. hogy tovább idézzem szövegét: „Igeragozásunk primitiv és pontatlan: A jövő, a folyamatos, félm-ult, régmúltn múltban jövő, szenvedő, gerundiumi stb. időket csuk segédigékkel, szokatlan alakokkal, körülírásokkal fejezhetjük ki, a preaepositiokat .hol eléje, hol utána csapjuk a szókhoz; a nemet, a többeeszámot. rosszul fejezzük ki; változó^ hangutánzó ragokkal, megterhelt hosszú szavaink megbénítják a szöveg mozgékonyságát és a gondolatnak átható erejét."

Könnyűszerrel kimutathatom majd, hogy ezúttal is téved. Engem azonban egyelőre nem a részletek érdekelnek, hanem az általános szempontok, az elvek. „Szokatlan" alakokról beszél. Az a kérdés, hogy ezek az alakok kiknek szokatlanok? Ha egy nyelvközösség milliói valamit évezredek óta megszoktak, az nem lehet többé „szokatlan". Fölhány- torgatja^ hogy bizonyos kapcsolatokat „rosszul" fejezünk ki. Ismét az a kérdés, hogy akkor mi a jó? Mihez viszonyítja a szokatlant és a rosszat? Van erre csalhatatlan mérték?

Megannyi példával bizonyítottam be, hogy ez a mérték nem lehet sem a logika, sem a józanész, de még az arány és jóhangzás sem, mert minden nyelv egy lazább és emberibb, lélektani valóságra épült s szépsége is csak önmagából, belső mivoltából, hangzóinak, eszmefüzéseinek együtthatásából érthető meg. A nyelveket azért hasonlitgatjuk egymáshoz, hogy igazán megismerjük a miénket. A tudomány szerint nincs köztük rangkülönbség. Mindegyik a természet remeke. Ami esetleg kezdetlegességnek rémlik, az gyakran a legnagyobb fejlettség.

Egy példát hozok föl. A japán nyelvet 55 millió ember használja s olyan az irodalma, hogy az egész emberiség bámulja. Mégis milyen ijedelmesen idegen nekünk. Mi igy írunk: „Az egyetlen mérték, melyet az erény vagy a bűn megítélésére alkalmazhatunk, pusztán az, hogy valaki jóakaratuan viselkedik-e." A japánok ezt szóról-szóra igy fejezik ki: „Erény bűn megítélése végett alkalmazott egyetlen mérték viselkedés jóakaratusága egyedül csakis." Minthogy nekik nincs se névelőjük, se vonatkozó névmásuk, a szórend olyan, hogy az európai feje belefájdul, amig megérti. De mondhatjuk-e, hogy ez ..szokatlan" és „rossz"? A japán agyvelőnek a mi mondatunk a zűrzavaros és az otromba. Aki tehát ítélkezni akar ebben, az már eleve végzetes botlást követ el. Nincs összehasonlítási alapunk. Mi szebb: egy töltőtoll, vagy egy jaguár? Mi jobb: egy pohár sör, vagy egy csók? össze nem mérhető egységeket nem lehet összemérni.

ön egyébként olyan ponton támadja nyelvünket, ahol sebezhetetlen. Igeragozásunkat nevezi kezdetlegesnek, pontatlannak (és szokatlannak is). Ezzel legnagyobb gazdagságunkat fitymálja le. Azért merem ezt ily határozottan leírni, mert gazdagságunk ebben a tekintetben kézzelfogható, nemzetközi viszonylatban is megállapitható. Emlékszem, hogy amikor először jöttem össze Duraphour-ral, a jele® nyelvbuvárnal, ő, a francia egyetemi tanár, aki csak elméletileg és nagy vonalakban, foglalkozott nyelvünkkel, az igeragozás Croesus-ának nevezte a magyart, ön ennek a Oroesus-nak szegénységi bizonyítványt állított ki.

Hogyan lehetséges ez? Nyilván megtévesztették régi, latin mintám készült gyatra iskolai nyelv- tanjaink. Azt kereste benük, amit az indogermán nyelvekben ,aztán csodálkozott Jiogy mindezt nem találta. Mihelyt azonban belehatol nyelvünk mély*) Kosztolányi Dezső nyílt levelének első részét vasárnapi, március 11-iki számunkban közöltük.

ségébe, olyan kincseket fog találni, melyeke; másutt hiába keres. El fog ámulni, hogy tárgyas ragozásunkkal. 36 mozzanatos, 46 gyakoritó, sok-sok kezdő, müveltető és ható igénkkel, főként pedig igekötőink előre- és hátra-vetésével a cselekvés és az idő micsoda boszorkányos* árnyalatait és mozzanatait jelölhetjük. Vegye számba ezeket a változatokat: él — éled — éledez, néz — nézeget — néz- delődik stb. Igeragozás ez is, nemcsak a „gerundium". Ezt az egyetlen szavunkat: nézdelődhetnénk, a francia 9 szóval kénytelen körülírni, körülbelül igy: „II pourrait porter les regards autour de sói longuement". Nem esem abba a hibába, hogy az elsőt tömörebbnek és szebbnek tartsam, mint a másodikat. Mind a kettő tökéletes a maga nemében. Ami a jövőidőt illeti, elismerem, nálunk is éppúgy gyérül a használata, mint egyéb nyelvekben. Ügy látszik általános irányzat ez. Egy siető korban, amikor annyira loholunk, hogy képzeletben máris megtörténtnek látjuk, ami még csak meg fog történni. Ma már a francia közbeszéd is többnyire körülírja a jövőt (aller). Hangsúlyozott esetekben azonban mi is alkalmazzuk. (E sorok írója is alkalmazta föntebb több ízben.) Szóval van jövőnk is. Mindenképpen azt hiszem, hogy van jövőnk.

Aztán a praepositióinkat hirálgatja. Hogy mit ért rajtuk, rejtély. Praepositióink, elöljáróink íud- vaelővelg nincsenek. Legföljebb a városoknál. Talán a névutókra céloz, melyek néha — kivételkép

— csakugyan előre is udornak. De a német, aki eléggé pallérozta nyelvét, szintén egyformán mondhatja: mir gegenüber és gegenüber mir. ..Hangutánzó" ragjainkról is beszél. A haugutánzás (ono- matopeia) a hangok és zörejek festői mimelését jelenti. így egy pillanatig arra gondoltam, hogy vannak olyan ragjaink is, melyek a békabrekegést, vagy a mennydörgést utánozzák. Kiderült, hogy a hangzó-illeszkedésekre utal, nyelvünknek arra a nemes zenei érzékenységére, hogy a magashangu szók csak magashangu, a mélyhangu szóiéhoz csak mélyhangu ragokat illeszthetünk. Ezt — remélem

— nem rójja föl. Végre a francia is él vele, más módon. Ma fille-t emleget, aztán mon autre fille-t. Ebből látni, hogy a széphangzás kedvéért a birtokos névmás olykor még a leányt is fiusitja. Én szeretem a lélek e bájos következetlenségét.

Panaszkodik, hogy a nemet és a többesszámot . rosszul fejezzük ki" — helyesen: hogy szavainknak egyáltalán nincs nemük és a többesszámot más nyelvekkel ellentétben, nem tüntetjük föl a jelzett szón akkor, amikor határozott, vagy határozatlan számnévi jelző áll előtte. Ez a legsúlyosabb vádja. A többi csalt külsőségekre vonatkozik. Ez már a lényegbe vág. Nem hajlandó tudomásul venni nyelvünk ősi szemléletét, sem. Olyan ez, mintha valakinek a fejét kifogásolná. Mit felelhetek erre? Tetszéssel vagy nemtetszéssel nem lelhet vitatkozni. Bevallíhatom, nekem mindaddig, amig idegen nyelveket neon tanultam, sohase jutott eszembe, hogy a fülem fiu-e vagy leány s hogy a ka,pukulcsot nőnek vagy férfinek tiszteljem-©. Az se fájt, hogy tíz ember-ről szóltak és nem tiz emberek-ről, mert előre tudtam — tiz jelezte — hogy többről van szó. Mellesleg az ilyesmi bölcseleti szempontból sem ostobaság. Ilyenkor több személyt vagy tárgyat egységnek veszünk, akár az indogermán nyelvek ezeket a szókat: pár, tucat, tömeg, sokadalom, nép, sereglet, melyekhez az állitmány mindig egyesszámban járul. Sőt az angol a többséget (ma- jority) hogy egyesszámunak, hol többesszámunak tekinti.

Itt azonban újra át kell adnom önnek a szót: „Nyelvünknek ez a sok fogyatékossága nagyobb csapás, mint volt a mohácsi vész. Kovás- puska, mellyel gázbombák ellen kellene védekeznünk. Amely nyelv könnyű, pontos 6s gör-,

dülékeny, az átragad az idegenekre; annak a J nemzete automatikusan expanzív lesz."

Ez a következtetés, melyet levon, époly képtelen- I cég, mint az -eléje sorakoziatott tételeik. Tehát ki- I derül, hogy az idegenek csak azért nem tanulhat- J naík meg magyarul, mert szegényeknek nem kell i évekig magolniuk a mi nemlétező dér, die, das- I unka-t.

Az. hogy egy nyelv miképen válik világhódító I hatalommá, szövevényes kérdés. Nem magyarázza ' a könnyűsége és egyszerűsége sem. A diadalmas francia nyelv meglehetősen bonyolult, voltakép csak az beszélheti tökéletesen, akit francia bölcsőben ringattak. Az angol a kiejtése és a látszatra oly könnyű és egyszerű, de valójában körmönfont nyelvtana miatt, se sajátítható-el egyke*tőre. Valószínű, hogy egy nyelv terjeszkedése elsősorban a nemzet hatalmától, súlyától, számarányától függ. Anglia, miután politikájával és kereskedelmével meghódította a világot, 170 millió embernek adta át a nyelvét. Viszont az oroszt hiába beszéli 80 millió ember, a terjeszkedőéreje Dosztojevszki és Tolsztoj ellenéire a határokon túl majdnem semmi, így nem hivatkozhatunk a szellem varázsára sem- Vajj-on melyik külföldi tanulja meg manapság Homérosz, Ibsen és Strindberg nyelvét, vagy a latin édesteistvérét, a pontos és gördülékeny katalánt?

Nem. ne legyünk hebehurgyák és igazságtalanok nyelvünkkel szemben. Századok során át elvégezte a maga föladatát s megteszi ma is. — Vesztett és nyert, mint mindenki, aki a történelem vaskó i-ll káival játszik. Nem tört kaput kifelé. Otthon munkálkodott csöndesen. Bennünket óvott meg testben és lélekben. Szellemi nagyköveteket''küldött érettünk a nagyvilágba. Aztán olyan barátokat szerzett nekünk, mint a XVIII. században Mezzofanti bibornokot, aki a 130 nyelv közül, melyet beszélt, a miénknek nyújtotta a pálmát, vagy a XX. században -Tules Romains-t, aki nemrégiben hódolattal ismerte el férfias erejét. Hálátlanság' még jóhiszemű túlbuzgóságból is azt hirdetni, hogy ez a nyelv — a fogyatékosságában — a mohácsi vésznél is nagyobb csapás reánk nézve. Nem igaz. Vannak ennél nagyobb csapások is. Például a felületesség. Ezek ellen kell harcolnunk mindnyájunknak, közös erővel, kinek dőlnek a maga területén.

— Nem kérünk a nyitrai „Magyar Napló" elismeréséből. A dr. Pataki János szerkesztésében Ny ikrán megjelenő „Magyar Napló" rimái — magyar nyelvű, de a csehszlovák politika céljait szolgáló — folyóirat legfrissebb számában mellékletként egy közlemény látott napvilágot, amelyben dr. Pataki János szerkesztő „megköszöni" a Prágai Magyar Hírlapnak azt a „lovagias" eljárását, hogy j Esterházy Jánosnak, az országos keresztény- szocialista párt elnökének március 4-én Nyiftrán elmondott beszéde ismertetéséből — ellentétben a pozsonyi Híradóival — „kihagyta" a „Magyar Napló"-t és szerkesztőjét elítélő mondatokat. Hogy egy pillanatig se áltathassa magát dr. Pataki János ur abban a hiedelemben, mintha ebben a véletlen „kihagyásában a legcsekélyebb — reá nézve kellemes — tendencia is lett volna, utólagosan közöljük, hogy Esterházy János március 4-éti : az országos keresztényszocialista párt nyitrai pártülésén többek között a következőket is mondotta: „Sehol a viliágon, egyetlenegy

nemzetnél sem Iáiknak oly szomorú tényeket, mint épipen a magyarság soraiban. Sajnos, közöttünk mindig akadnak, akik magyar ! nyelven képesek piszkokul a magyart, noha éveken keresztül a magyar állam kenyerét ették, magyar kultúrát szívtak magukba. Éppen Nyitra város az, ahol megjeleni/, egy „Magyar Napló" cimái füzet, mely minden viperáinál is veszélyesebb módon harapdálja a magyarságot, mételyezi és piszkolja." — Neue 'kell külön hangsúlyoznunk, hogy nekünk a nyitrai „Magyar Naplódról is ugyanolyan po- iitilkai véleményünk ivan, mint más magva- nyelvű, de nem magyar szellemű lapokról.

4