Prágai Magyar Hirlap, 1934. január (13. évfolyam, 2-25 / 3333-3356. szám)
1934-01-14 / 11. (3342.) szám
6 TRAGAlMAGtARHIRLAP 1934 január 14, vasárnap. KORTÁRSAM Irta: NEUBAUER PÁL Á világháború kitörése óta ólálkodsz körű- lőtt •em. Húsz esztendeje figyellek és analizállak. Szerelném megállapítani,'1 mit akarsz tőlem, milyen jellem 'vagy és mi céiból élsz. Őszintén megmondom, hogy nem ismertelek ki. Ember vagy, akárcsak jómagam, és mégis távolabb esel tőlem, miint a föld a Sziiriuszr- tól, csodálatos ember, akiről én, a másik, aki szintén azt mondja magáról, hogy ember, nem tud semmit. Egyszer Slaviskynek, másszor Lubbe-nak hivnak. Nem tudom, mi végből harácsolod a lopott milliókat és szórod őket szerte, miközben néhány tízmillió munkanélküli embertelen körülmények közt tengeti életét, és Kínában és Oroszországban ezrével balnak éhen azok, akik szintén embernek mondják magukat. Kor társam, én megtanultam a praktikus kategóriákban való gondolkozást és tudom, hogy még mindig áll Sokrates erkölcsi parancsa; Ismerd meg tenmagad, mielőtt másokról Ítélkezel. De van egy kortárs-fenomén, amely rejtély, bármennyire is analizálom, és erről akarok néhány szót imi. A kávéházban ültem és olvastam a lapokat. Nem akartam gondolkozni, szabadulni akartam a húszéves lidércnyomás alól és nem a napi anyaggal foglalkoztam, hanem kis hírekkel és tárcákkal, színházzal és művészettel. Igen jól éreztem murám, kispolgár voltam, aspirációk nélkül, prágai kávéházban ültem és szuggeráltam magamnak, hogy nincs politika, mert nem akarok izgalmat és nincs történés. 1900-at írtam és olvastam, hogy Kari Krauss pert indított egy prágai lap szerkesztője ellen, mert egy költeményt közölt tőle és kifelejtett egy vesszőt. Boldog voltam, hogy ez a hihetetlen artisztikum tényleg tegnap és Prágában történt és brőmhatást éreztem e per olvasásakor — — — Ebben a pillanatban lépett hozzám a kortárs. Előbb a névjegyét küldte át a pincérrel és amikor beleegyezést biccentettem, ő maga i jelent meg az asztalnál és helyet foglalt. Azzal kezdte, hogy ismeri megjelent könyveimet. Persze, mással folytatta: emigráns és kommunista, .szellemi anarchista a szó legnemesebb, értelmében, olyan értelemben, amely önfeláldozás és vak hit. De ő nem bánja, ha tönkre megy, csak győzzön az elv és a jövő, győzzön a szellemi igazság, amelyhez viszonyítva az egyén porszem és nevet- séges. „ön mint emigráns túlzottan elegáns — mondottam neki habozás nélkül és a gúny némi árnyalatával, de határozott érdeklődéssel — és igy felteszem, hogy menekülés közben vagy a garderóbja szállítására, vagy arra minden esetre volt ideje, hogy pénzét magával vigye, ami tudomásom szerint nem minden emigránsnak sikerült." Elnézően mosolygott: vájjon hogyan csinálhatna propagandát a kommunizmus számára, ha nem lenne elegáns és ha nem rendelkezne pénz felett? Ez az egyetlen mód arra, hogy azokba a körökbe jusson, amelyek érdeklik. Nem tudtam, hogy kortársam. Lubbe-, vagy Sta- visky-kategória-e, de annyit már láttam, hogy nem kommunista. Kortárs, aki hozzám ültél a kávéházban eszmecserére és azzal győzted meg hiúságomat, hogy ismered könyveimet, vájjon mit akarsz? Mit akarsz tőlem és rajtam keresztül a világtól? Miért zavartál meg, amikor egy versből kifelejtett vesszőről gondolkoztam és azt hitiem, hogy 1900-at Írunk? Mi vagy te? Világháború, amely akkor ért, amikor 23 éves koromban egy nagy filozófiai könyvet fejeztem be az erkölcsi értékek fogalmának történeti és kritikai tárgyalásáról, amelyet a békebeli tudományos akadémia pályadijjal tüntetett ki? Elegáns kortársam ezekkel a ki nem mondott ellenvetésekkel nem törődött: ez a kor elmúlt, „Ugyan kérem — mondta a szeme — ki törődik ma gondolatokkal és versekből kifelejtett vesszőkkel? ön nem azért él, hogy magának éljen, hanem azért, hogy nekem taiMMMiiMBMaíiíwwniirnnniB n na olyan dolgokat áruljon el, amelyek a kommunizmus terjesztése szempontjából fontosak. Ma propagandánál egyéb nincs, és talán nem kell hangsúlyoznom, hogy mellékes, ki számára fejti ki az életrevaló ember a propagandát ..Mindezt persze, kortársam nem •mondta élőszóval, csak a tekintetével. Ezt talán nem is kell külön kifejtenem, elég, hogy abban a percben megéreztem, amikor csendesen méltatlankodtam., mert megzavart és úgyis mint kortárs nem engedi, hogy egyetlen pillanatra is visszaálmodjam a propagandanélküli verses időt, amelyben egy vessző fontos. Megéreztem, mert a háború kitörése óta ez a kortárs ezer alakban kísért és megkörnyékez és infernáliis okokból, amelyeket nem fogok megérteni soha, nem engedi meg, hogy a magam életét éljem, hanem diktálja a „világszemléletet". Néim én vagyok: a (világszemlélet van. Nem a jelen van, csak az a jövő, amely épp oly kevéssé fog bekövetkezni, mint ahogyan az a múlt nem tér vissza, amelyben egy elfelejtett vessző volt az élmény, — én azonban kizárólag- vele foglalkozzak, a kor társsal, aki emigráns és szidja a horogkeresztet, mert ez állítólag mindenéből kiforgatta. Pedig tudom, hogy valami nincs rendjén. Ez a valószínütlenül plasztikus elegancia mást árul el, csak azt nem ériem, miért zavarja az én köreimet... Idegesen és felháborodással: „Miért zavarja pont az én köreimet?!" Sajnos, ezt sem mondom élőszóval, mint ahogyan ő sem beszélt hangosan és arra is ügyelt, hogy tekintetéivel ne árulja el magát. A görög bölcsben volt energia, hegy fennhangon odabökte a .győzedelmes barbárnak ezt a mondatot, amely azóta filozófiai •rendszerré lett, de én már annyira le vagyok törve, hogy beszélni nem tudok és nem akarok, mert busz év óta, a világháború kitörése óta majdnem mindennap értelmesen, dühösen. szellemesen, méltatlankodva, nyugodtan, fölényesen, szóval az emberi kifejezések egész skáláján azt mondtam kor társamnak, aki pillanatra seim hagyott el. „Ne zavard az én köreimet." Nem tudom, miért settenkedik mégis egyre körülöttem, körülötted, körülöttünk ez., a kor- társ. Nem tudom, miért akar mindig annak az ellenkezőjéről meggyőzni, ami neked, nekem, nekünk kedves. Nem sikerült ezt a Tamás Lajos: FIATAL LÁNY A játékok még ott bevernek S a kezed úgy téved közéjük, Mintha hulló avarban Keresnéd az elveszített kincset. Arcodon és melleden most más Virágok nyílnak és néha a tükör előtt Hosszan megállsz, magadat nézed. Fekete rácsot látsz, hideg fém Szorítja csípődet, jégbe van ágyazva A szived, amely melegszik, gőzölög, Olvad már körülötte a gyermekkor. Valaki zászlót lobogtat, A tavaszi szél felrántja az ablakot, Mint harangon az ütés, úgy kondul Meg benned egy hang, a vér, Piros vér megindul, hogy égőre fesse a bőröd És ki kell, ki kell futnod a szobából... megfoghatatlanul árnyképes speciest fülön- ragadni, ezt a fantomot, amely mindenütt ott van, ahol te vagy és nem hagyja, hogy olvassál és utazzál, elmélkedj és zenét hallgass. 0 tudja, hogy te többet tudsz, mint amennyit vallójában tudsz, és tudja, hogy te mindazt tudod, amire neki szüksége van, bár nem tudod. Másnap az újságokban olvasod, hogy ezt a „kommunistát" letartóztatták, mert kiderült róla, hogy az ellentábor számára dolgozott, bár okmányokkal bizonyította, hogy kommunista. Annyira el vagy már fásulva, hogy ezen sem lepődsz meg. Hiszen holnap megint odalép valaki kávéházi asztalodhoz, akiről az ellenkezőnek az ellenkezője fog holnapután kiderülni. Húsz esztendeje figyellek és analizállak. Szeretném megállapítani, mit akarsz tőlem, milyen jellem vagy és mi célból élsz. De bármennyire is analizállak, nem tudlak megfejteni. Húsz év óta árnyékom, aki köreimet zavarod: kor társ. Jhanpos cipellő GYAÍ.LAY DOMOKOS novellája i A fogatok féldél óta csengve-bongva szala- doztak be a dobokai kastély udvarára, mint zajos madarak a tó tükrére- A hegyvidékiek szánkón érkeztek — derekas hó födte a Meszes és Oibles völgyfodrait — a mezőségiek inkább hiútokon, ponyvás kocsikon dübörögtek a kastély elé. A szamosujvári és dési kvártélyokból lóháton ugratott be néhány előkelő német offioér. Mária Terézia német módit hajszoló, arany- füstben cicomázó kora... A farsangolást azonban jobbrészt most is a •régi módi szerint folytatta Erdély urd rendje. Szerre vették a kastélyokat és udvarházakat s mindenütt atyaifiságos vendégszeretetben fürödözvén, végig vigad ózták fél Erdély országot. A felülmondott alkalommal a gróf Rbédey József dobokai kastélyában kezdődött meg Dobokamegye és a szomszédos megyék bebi- rós urainak farsangi mulatozása Nevezetes alkalom volt ez a Rhédey gróf házatája számára: most lépett először világ piacára a ház ékes virágszála, büszkesége, Kata grófkisasszony. A gyülekező napon, ebéd asztalának elbontása után, a leánysereg Kata konlesz szobájában gyűlt össze- A tánccsztást csak vacsora után kezdik, addig el kell mulatni az időt valamivel. A módiról folyt legtöbb szó a kisasszonyok között, köntösöknek szabásáról, tollaknak, gyöngyöknek csinjáról-binjárób Wesselényi Mária, aki legnagyobb tudója volt mindezeknek. a beszélgetés rendjén egyszerre csak ki libbent, a szobából s kis csomaggal tért vissza. Kidobta a kötelékeket s az asztalra helyezte a csomag tartalmát. — Látjátok, ilyen cipellőben hálóznak az idén a bécsi asszonyok! — mondotta. — A legújabb módi... Gyönyörű cipellő volt. arany skófiummal hímzett, pillangós, virágos mintázatokkal ékes portéka — Honnan hozattátok? -- faggatták társai a bárókisasszonyt, miközben epekedve nézegették az aranyos cipellőt. — Kolozsváron vett anyámasszony ©nagysága a piaci örmény boltjából — felelte Wesselényi Mária. — Nagy bokorral hozott le Becsből Kristóf örmény, akárki vehet magának — holnap, holnapután!... A leányok kedvetlenül ejtették le fejüketHolnap, holnapután? Mikor már másvalaki learatta az elsőség dicsőségét? A dölyfös Wesselényi Mária majmolőjának tűnni föl? A szemekben bosszúság volt: inkább maradjon el az aranyos cipellő az idei farsangról! Rbédey Katának azonban más gondolata támadt! Miért halasztani holnapra vagy hol- naputánca a cipellő megszerzését? Miért engedni át az elsőséget? Miért nem kelni még az esti táncos aranyos cipellőben versenyre Wesselényi Máriával? Titokban szaladt is mindjárt anyjához s elmondotta szive kívánságát. — Én is aranyos cipellőben akarok ma este táncolni. Ne pávázzék előttem senki lánya Erdélyben! Rhédeyné megértette leánya akaratosságát. Csakugyan most, amikor először áll a táncos gavallérok Ítélő szeme elé, tetőtől talpig a legszebb öltözetben kellene megm u tat koznia • De mimódon lehesse® táncnyitás idejére az aranyos cipellőt elhozaitni? Hivatta férjeurát, József grófot s váltig magyarázta, hogy a grófi tekintély fentartása érdekébe® mennyire szükséges volna az aranyos cipellő meghozatása — Most álltok elé ilyen kívánsággal? — mondott ellent a gróf. — Messze van ide Kolozsvár, nem lehet megjárni vacsora végeztéigHátha lovaslegényt küldenél? — Másra nem is lehet gondolni, de az is lehetetlen gondolat. Az imént beszélték a dési meg szamosujvári tisztek, hogy milyen síkos a szamosmenti ut! Gyorsan nem lehet lovagolni rajta, laasan pedig céltalan volna. Holnap reggel majd elküldünk valakit Kolozsvárra. holnap estére itt lesz a cipellő. — Holnap este... kész nevetség volna! — tiltakozott Kata kontesz durcásan— Akkor hát teljességgel vegyétek le az eszeteket róla! — fejezte be a családi tanácskozást a etróf. Ezek után Rhédeyné is — mit tehetett volna? — lemondásra és megnyugvásra intette leányát. De Kata kontesz nem nyugodott meg. Az emeletről lesietett az alsó re®den levő szobák egyikébe. Itt tanyázott Böjtbe Pál deák, a grófi sarjak tanítója. Székely eredet, a kolozsvári kollégium kibocsátott növendéke. Már harmadik esztendejét szolgálta az u rí iák nevelésével. Kata kontesz lelkének épitgeté- se is tiszte közé tartozott volna, de a leányzó annál kevésbbé kapott a tudományok szépségein, minél inkább szaporodtak életének esztendei. Az utóbbi évben már inkább csak a hárifa-pe®getés iránt mutatott hajlandóságot. Böjtibe ur játékát órákhosszat el tudta hallgatni, különösen mikor az énekléssel is fűszerezte a hárfa szólását. Ezt pedig deák uram mind nagyobb gyakorsággal s mind melegebben fakadó érzéssel s mind sugárzóbb tekintettel megtette Kata kontesz gyönyörködtetésére ... Ez tehát Böjtibe úrhoz kívánta megföllebbez- ni az aranyos cipő dolgát. Csakugyan nem lehetne Kolozsvárról elhozni a cipellőt táncin- ditás idejéig? — Azt hiszem, egy módon meg lehetne járni Kolozsvárt! — mondotta. — Az utón lóval, kocsival nagy kerülő, de talán gyalog, a begyeken át. Toronyirányban !• • — Elküldünk valakit! — ujjongott föl a kontesz. — Kit küldhetnénk? Inast, cigányt, lovászt nem küldhetünk, mert sok ütvezető hely van hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által. Jövet sötét is lesz már, járatlan ember könnyen eltévedhet. De magam sokszor megjártam Kolozsvárig azokat az ösvényeket... talán ha magam mehetnék. •. Böjtbe ur, drága jó Böjtbe ur! — táncolta kiörül a kontesz a deákot. — örökké hálás leszek kegyelmednek, ha aranyos cipellőt hoz nekem ma estére. Sietni kellett. Megállapodtak, hogy sem a kontesz. sem az unfiak nem szólnak odafent Böjtbe ur eltávozásárólMár csúszni kezdett a nap lefelé a lejtőn, mikor Böjtbe Pá] szöges bottal kezében kisaj- dult a kastély udvaráról s nekirugaszkodott hegynek-völgynek Kolozsvár irányában. II. Kata grófkisasszony bemutatása az akkori idők szokása szerint szép ceremóniával esett meg. A farsangoló társaság kétoldalt állt az jffoMW Eajotáo* 9 kooteejs rokon gavallérok, közlőit-végigsétált á sorfal-között s bókolással köszönte meg a nyájas mosolygásokat, tapsokat. Megbámulták fürtökben leomló fekete haját, ékes tekintetét, sugár növését, homlokának fejedelmi ősöktől örökölt szikrázó diadem- ját, remekmívű övét, selyemköntösének csillogását. Az első pillanatok után élénk eset; in lések, morajlások indullak meg a leányok csoportjaiban. Sugdolóztak s mosolyra szaladó tekintettel. pillantgattak Wesselényi Mária .felé. Ez szi.neváUottan állt. a nézők sorfalában s !•:>•• zegett fővel kísérte Kata kontesz lépéseit. Aranyos cipellő ragyogott enuek is a lábán! De már kezdődött a táncok osztása: egeres, lapocskas. süveges táncok között lengyelke .és minevét. Böjtbe Pál ott ült oldalfélen a tánc-dó ház karos lócáján. Fehér volt. mint a fal oldala. Jcubb kezét mentéje alatt a szívé Ha. Nem dobbant a szive, csak reszketed'. ' értődött. meg-mégvonaglott. mint a haldokló madár a kalitkában. Zugások öntötték el fejét, káprázatok táncoltak szeme előtt, fulladások kezdték környékezni! • .. A muzsika hasogató fájdalmat okozott neki. halálosan vágyakozott lefeküdni. De várt még. mert Kata kontesz azt üzente neki az ■egyik urfival. hogy maradjon egy ideig a táncoló házban: meg akarja köszönni neki az aranyos cipellő elhozatálát. A süveges táncot kezdték vonni. Böjtbe Pál arra eszmélt félholt révületéből, hogy a kontesz ott áll előtte s táncra csalogatja a süveggel. mint ahogy azt annak a táncnak rendje •követeli. Fölállt, kihúzta magát, elkapta a süveget s forgatni kezdte a konteszt. — Köszönöm. Böjtbe ur! — suttogta a gróí- kisasszoiny hálás pillantással. Böjtbe ur ránézett a kenteszre, de mi történt, kibírhatatlan fényesség csapott-e az arcaiba? Lehunyta szemét, keze lecsúszott a kontesz derekáról, megtántorodott és elterült a kontesz lábánál... Riadalom támadt a teremben, de az inasok gyorsan ©leszaladtak s el emelték Böjtbe urat a sokadalomból. A vármegye doktor fizikusa éppen kézügyben volt, lesietett a Böjtbe ur szobájába s hallgatózott kis ideig szive táján, aztán bús legyintéssel annyiba hagyta a vizsgálatot. Fönt. a farsangolóknak pensze nem mondta el a valót, mert nem akarta a piros jó kedvet gyászhirrel feketíteni.