Prágai Magyar Hirlap, 1934. január (13. évfolyam, 2-25 / 3333-3356. szám)

1934-01-14 / 11. (3342.) szám

6 TRAGAlMAGtARHIRLAP 1934 január 14, vasárnap. KORTÁRSAM Irta: NEUBAUER PÁL Á világháború kitörése óta ólálkodsz körű- lőtt •em. Húsz esztendeje figyellek és analizál­lak. Szerelném megállapítani,'1 mit akarsz tő­lem, milyen jellem 'vagy és mi céiból élsz. Őszintén megmondom, hogy nem ismertelek ki. Ember vagy, akárcsak jómagam, és mégis távolabb esel tőlem, miint a föld a Sziiriuszr- tól, csodálatos ember, akiről én, a másik, aki szintén azt mondja magáról, hogy ember, nem tud semmit. Egyszer Slaviskynek, más­szor Lubbe-nak hivnak. Nem tudom, mi vég­ből harácsolod a lopott milliókat és szórod őket szerte, miközben néhány tízmillió mun­kanélküli embertelen körülmények közt ten­geti életét, és Kínában és Oroszországban ez­rével balnak éhen azok, akik szintén ember­nek mondják magukat. Kor társam, én meg­tanultam a praktikus kategóriákban való gondolkozást és tudom, hogy még mindig áll Sokrates erkölcsi parancsa; Ismerd meg ten­magad, mielőtt másokról Ítélkezel. De van egy kortárs-fenomén, amely rejtély, bár­mennyire is analizálom, és erről akarok né­hány szót imi. A kávéházban ültem és olvastam a lapokat. Nem akartam gondolkozni, szabadulni akar­tam a húszéves lidércnyomás alól és nem a napi anyaggal foglalkoztam, hanem kis hírek­kel és tárcákkal, színházzal és művészettel. Igen jól éreztem murám, kispolgár voltam, aspirációk nélkül, prágai kávéházban ültem és szuggeráltam magamnak, hogy nincs poli­tika, mert nem akarok izgalmat és nincs tör­ténés. 1900-at írtam és olvastam, hogy Kari Krauss pert indított egy prágai lap szerkesz­tője ellen, mert egy költeményt közölt tőle és kifelejtett egy vesszőt. Boldog voltam, hogy ez a hihetetlen artisztikum tényleg teg­nap és Prágában történt és brőmhatást érez­tem e per olvasásakor — — — Ebben a pillanatban lépett hozzám a kor­társ. Előbb a névjegyét küldte át a pincérrel és amikor beleegyezést biccentettem, ő maga i jelent meg az asztalnál és helyet foglalt. Az­zal kezdte, hogy ismeri megjelent köny­veimet. Persze, mással folytatta: emigráns és kommunista, .szellemi anarchista a szó leg­nemesebb, értelmében, olyan értelemben, amely önfeláldozás és vak hit. De ő nem bánja, ha tönkre megy, csak győzzön az elv és a jövő, győzzön a szellemi igazság, amely­hez viszonyítva az egyén porszem és nevet- séges. „ön mint emigráns túlzottan elegáns — mondottam neki habozás nélkül és a gúny némi árnyalatával, de határozott érdeklődés­sel — és igy felteszem, hogy menekülés köz­ben vagy a garderóbja szállítására, vagy arra minden esetre volt ideje, hogy pénzét magá­val vigye, ami tudomásom szerint nem min­den emigránsnak sikerült." Elnézően mo­solygott: vájjon hogyan csinálhatna propa­gandát a kommunizmus számára, ha nem lenne elegáns és ha nem rendelkezne pénz felett? Ez az egyetlen mód arra, hogy azokba a körökbe jusson, amelyek érdeklik. Nem tudtam, hogy kortársam. Lubbe-, vagy Sta- visky-kategória-e, de annyit már láttam, hogy nem kommunista. Kortárs, aki hozzám ültél a kávéházban eszmecserére és azzal győzted meg hiúságomat, hogy ismered könyveimet, vájjon mit akarsz? Mit akarsz tőlem és raj­tam keresztül a világtól? Miért zavartál meg, amikor egy versből kifelejtett vesszőről gon­dolkoztam és azt hitiem, hogy 1900-at Írunk? Mi vagy te? Világháború, amely akkor ért, amikor 23 éves koromban egy nagy filozófiai könyvet fejeztem be az erkölcsi értékek fo­galmának történeti és kritikai tárgyalásáról, amelyet a békebeli tudományos akadémia pályadijjal tüntetett ki? Elegáns kortársam ezekkel a ki nem mon­dott ellenvetésekkel nem törődött: ez a kor elmúlt, „Ugyan kérem — mondta a szeme — ki törődik ma gondolatokkal és versekből ki­felejtett vesszőkkel? ön nem azért él, hogy magának éljen, hanem azért, hogy nekem taiMMMiiMBMaíiíwwniirnnniB n na olyan dolgokat áruljon el, amelyek a kommu­nizmus terjesztése szempontjából fontosak. Ma propagandánál egyéb nincs, és talán nem kell hangsúlyoznom, hogy mellékes, ki szá­mára fejti ki az életrevaló ember a propa­gandát ..Mindezt persze, kortársam nem •mondta élőszóval, csak a tekintetével. Ezt ta­lán nem is kell külön kifejtenem, elég, hogy abban a percben megéreztem, amikor csen­desen méltatlankodtam., mert megzavart és úgyis mint kortárs nem engedi, hogy egyet­len pillanatra is visszaálmodjam a propa­gandanélküli verses időt, amelyben egy vessző fontos. Megéreztem, mert a háború ki­törése óta ez a kortárs ezer alakban kísért és megkörnyékez és infernáliis okokból, ame­lyeket nem fogok megérteni soha, nem en­gedi meg, hogy a magam életét éljem, hanem diktálja a „világszemléletet". Néim én va­gyok: a (világszemlélet van. Nem a jelen van, csak az a jövő, amely épp oly kevéssé fog be­következni, mint ahogyan az a múlt nem tér vissza, amelyben egy elfelejtett vessző volt az élmény, — én azonban kizárólag- vele fog­lalkozzak, a kor társsal, aki emigráns és szidja a horogkeresztet, mert ez állítólag mindené­ből kiforgatta. Pedig tudom, hogy valami nincs rendjén. Ez a valószínütlenül plasztikus elegancia mást árul el, csak azt nem ériem, miért zavarja az én köreimet... Idegesen és felháborodással: „Miért zavarja pont az én köreimet?!" Sajnos, ezt sem mondom élőszó­val, mint ahogyan ő sem beszélt hangosan és arra is ügyelt, hogy tekintetéivel ne árulja el magát. A görög bölcsben volt energia, hegy fennhangon odabökte a .győzedelmes barbár­nak ezt a mondatot, amely azóta filozófiai •rendszerré lett, de én már annyira le vagyok törve, hogy beszélni nem tudok és nem aka­rok, mert busz év óta, a világháború kitörése óta majdnem mindennap értelmesen, dühö­sen. szellemesen, méltatlankodva, nyugodtan, fölényesen, szóval az emberi kifejezések egész skáláján azt mondtam kor társamnak, aki pillanatra seim hagyott el. „Ne zavard az én köreimet." Nem tudom, miért settenkedik mégis egyre körülöttem, körülötted, körülöttünk ez., a kor- társ. Nem tudom, miért akar mindig annak az ellenkezőjéről meggyőzni, ami neked, ne­kem, nekünk kedves. Nem sikerült ezt a Tamás Lajos: FIATAL LÁNY A játékok még ott bevernek S a kezed úgy téved közéjük, Mintha hulló avarban Keresnéd az elveszített kincset. Arcodon és melleden most más Virágok nyílnak és néha a tükör előtt Hosszan megállsz, magadat nézed. Fekete rácsot látsz, hideg fém Szorítja csípődet, jégbe van ágyazva A szived, amely melegszik, gőzölög, Olvad már körülötte a gyermekkor. Valaki zászlót lobogtat, A tavaszi szél felrántja az ablakot, Mint harangon az ütés, úgy kondul Meg benned egy hang, a vér, Piros vér megindul, hogy égőre fesse a bőröd És ki kell, ki kell futnod a szobából... megfoghatatlanul árnyképes speciest fülön- ragadni, ezt a fantomot, amely mindenütt ott van, ahol te vagy és nem hagyja, hogy olvas­sál és utazzál, elmélkedj és zenét hallgass. 0 tudja, hogy te többet tudsz, mint amennyit vallójában tudsz, és tudja, hogy te mindazt tudod, amire neki szüksége van, bár nem tu­dod. Másnap az újságokban olvasod, hogy ezt a „kommunistát" letartóztatták, mert kiderült róla, hogy az ellentábor számára dolgozott, bár okmányokkal bizonyította, hogy kommu­nista. Annyira el vagy már fásulva, hogy ezen sem lepődsz meg. Hiszen holnap megint oda­lép valaki kávéházi asztalodhoz, akiről az el­lenkezőnek az ellenkezője fog holnapután kiderülni. Húsz esztendeje figyellek és ana­lizállak. Szeretném megállapítani, mit akarsz tőlem, milyen jellem vagy és mi célból élsz. De bármennyire is analizállak, nem tudlak megfejteni. Húsz év óta árnyékom, aki kö­reimet zavarod: kor társ. Jhanpos cipellő GYAÍ.LAY DOMOKOS novellája i A fogatok féldél óta csengve-bongva szala- doztak be a dobokai kastély udvarára, mint zajos madarak a tó tükrére- A hegyvidékiek szánkón érkeztek — derekas hó födte a Me­szes és Oibles völgyfodrait — a mezőségiek inkább hiútokon, ponyvás kocsikon dübörög­tek a kastély elé. A szamosujvári és dési kvártélyokból lóháton ugratott be néhány elő­kelő német offioér. Mária Terézia német módit hajszoló, arany- füstben cicomázó kora... A farsangolást azonban jobbrészt most is a •régi módi szerint folytatta Erdély urd rendje. Szerre vették a kastélyokat és udvarházakat s mindenütt atyaifiságos vendégszeretetben fürödözvén, végig vigad ózták fél Erdély orszá­got. A felülmondott alkalommal a gróf Rbédey József dobokai kastélyában kezdődött meg Dobokamegye és a szomszédos megyék bebi- rós urainak farsangi mulatozása Nevezetes alkalom volt ez a Rhédey gróf házatája számára: most lépett először világ piacára a ház ékes virágszála, büszkesége, Kata grófkisasszony. A gyülekező napon, ebéd asztalának elbon­tása után, a leánysereg Kata konlesz szobá­jában gyűlt össze- A tánccsztást csak vacsora után kezdik, addig el kell mulatni az időt valamivel. A módiról folyt legtöbb szó a kisasszonyok között, köntösöknek szabásáról, tollaknak, gyöngyöknek csinjáról-binjárób Wesselényi Mária, aki legnagyobb tudója volt mindezek­nek. a beszélgetés rendjén egyszerre csak ki libbent, a szobából s kis csomaggal tért vissza. Kidobta a kötelékeket s az asztalra helyezte a csomag tartalmát. — Látjátok, ilyen cipellőben hálóznak az idén a bécsi asszonyok! — mondotta. — A legújabb módi... Gyönyörű cipellő volt. arany skófiummal hímzett, pillangós, virágos mintázatokkal ékes portéka — Honnan hozattátok? -- faggatták társai a bárókisasszonyt, miközben epekedve néze­gették az aranyos cipellőt. — Kolozsváron vett anyámasszony ©nagy­sága a piaci örmény boltjából — felelte Wes­selényi Mária. — Nagy bokorral hozott le Becsből Kristóf örmény, akárki vehet magá­nak — holnap, holnapután!... A leányok kedvetlenül ejtették le fejüket­Holnap, holnapután? Mikor már másvalaki learatta az elsőség dicsőségét? A dölyfös Wesselényi Mária majmolőjának tűnni föl? A szemekben bosszúság volt: inkább marad­jon el az aranyos cipellő az idei farsangról! Rbédey Katának azonban más gondolata támadt! Miért halasztani holnapra vagy hol- naputánca a cipellő megszerzését? Miért en­gedni át az elsőséget? Miért nem kelni még az esti táncos aranyos cipellőben versenyre Wesselényi Máriával? Titokban szaladt is mindjárt anyjához s el­mondotta szive kívánságát. — Én is aranyos cipellőben akarok ma este táncolni. Ne pávázzék előttem senki lá­nya Erdélyben! Rhédeyné megértette leánya akaratosságát. Csakugyan most, amikor először áll a táncos gavallérok Ítélő szeme elé, tetőtől talpig a legszebb öltözetben kellene megm u tat koznia • De mimódon lehesse® táncnyitás idejére az aranyos cipellőt elhozaitni? Hivatta férjeurát, József grófot s váltig ma­gyarázta, hogy a grófi tekintély fentartása ér­dekébe® mennyire szükséges volna az aranyos cipellő meghozatása — Most álltok elé ilyen kívánsággal? — mondott ellent a gróf. — Messze van ide Ko­lozsvár, nem lehet megjárni vacsora végez­téig­Hátha lovaslegényt küldenél? — Másra nem is lehet gondolni, de az is lehetetlen gondolat. Az imént beszélték a dési meg szamosujvári tisztek, hogy milyen síkos a szamosmenti ut! Gyorsan nem lehet lova­golni rajta, laasan pedig céltalan volna. Hol­nap reggel majd elküldünk valakit Kolozs­várra. holnap estére itt lesz a cipellő. — Holnap este... kész nevetség volna! — tiltakozott Kata kontesz durcásan­— Akkor hát teljességgel vegyétek le az eszeteket róla! — fejezte be a családi tanács­kozást a etróf. Ezek után Rhédeyné is — mit tehetett volna? — lemondásra és megnyugvásra in­tette leányát. De Kata kontesz nem nyugodott meg. Az emeletről lesietett az alsó re®den levő szo­bák egyikébe. Itt tanyázott Böjtbe Pál deák, a grófi sarjak tanítója. Székely eredet, a ko­lozsvári kollégium kibocsátott növendéke. Már harmadik esztendejét szolgálta az u rí iák nevelésével. Kata kontesz lelkének épitgeté- se is tiszte közé tartozott volna, de a leányzó annál kevésbbé kapott a tudományok szépsé­gein, minél inkább szaporodtak életének esz­tendei. Az utóbbi évben már inkább csak a hárifa-pe®getés iránt mutatott hajlandóságot. Böjtibe ur játékát órákhosszat el tudta hall­gatni, különösen mikor az énekléssel is fű­szerezte a hárfa szólását. Ezt pedig deák uram mind nagyobb gyakorsággal s mind melegeb­ben fakadó érzéssel s mind sugárzóbb tekin­tettel megtette Kata kontesz gyönyörködte­tésére ... Ez tehát Böjtibe úrhoz kívánta megföllebbez- ni az aranyos cipő dolgát. Csakugyan nem le­hetne Kolozsvárról elhozni a cipellőt táncin- ditás idejéig? — Azt hiszem, egy módon meg lehetne jár­ni Kolozsvárt! — mondotta. — Az utón lóval, kocsival nagy kerülő, de talán gyalog, a be­gyeken át. Toronyirányban !• • — Elküldünk valakit! — ujjongott föl a kontesz. — Kit küldhetnénk? Inast, cigányt, lovászt nem küldhetünk, mert sok ütvezető hely van hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által. Jövet sötét is lesz már, járatlan ember könnyen el­tévedhet. De magam sokszor megjártam Ko­lozsvárig azokat az ösvényeket... talán ha magam mehetnék. •. Böjtbe ur, drága jó Böjtbe ur! — tán­colta kiörül a kontesz a deákot. — örökké há­lás leszek kegyelmednek, ha aranyos cipellőt hoz nekem ma estére. Sietni kellett. Megállapodtak, hogy sem a kontesz. sem az unfiak nem szólnak odafent Böjtbe ur eltávozásáról­Már csúszni kezdett a nap lefelé a lejtőn, mikor Böjtbe Pá] szöges bottal kezében kisaj- dult a kastély udvaráról s nekirugaszkodott hegynek-völgynek Kolozsvár irányában. II. Kata grófkisasszony bemutatása az akkori idők szokása szerint szép ceremóniával esett meg. A farsangoló társaság kétoldalt állt az jffoMW Eajotáo* 9 kooteejs rokon gavallérok, közlőit-végigsétált á sorfal-között s bókolással köszönte meg a nyájas mosolygásokat, tap­sokat. Megbámulták fürtökben leomló fekete ha­ját, ékes tekintetét, sugár növését, homloká­nak fejedelmi ősöktől örökölt szikrázó diadem- ját, remekmívű övét, selyemköntösének csillo­gását. Az első pillanatok után élénk eset; in lések, morajlások indullak meg a leányok csoport­jaiban. Sugdolóztak s mosolyra szaladó tekin­tettel. pillantgattak Wesselényi Mária .felé. Ez szi.neváUottan állt. a nézők sorfalában s !•:>•• zegett fővel kísérte Kata kontesz lépéseit. Aranyos cipellő ragyogott enuek is a lábán! De már kezdődött a táncok osztása: egeres, lapocskas. süveges táncok között lengyelke .és minevét. Böjtbe Pál ott ült oldalfélen a tánc-dó ház karos lócáján. Fehér volt. mint a fal oldala. Jcubb kezét mentéje alatt a szívé Ha. Nem dobbant a szive, csak reszketed'. ' értő­dött. meg-mégvonaglott. mint a haldokló ma­dár a kalitkában. Zugások öntötték el fejét, káprázatok táncoltak szeme előtt, fulladások kezdték környékezni! • .. A muzsika hasogató fájdalmat okozott ne­ki. halálosan vágyakozott lefeküdni. De várt még. mert Kata kontesz azt üzente neki az ■egyik urfival. hogy maradjon egy ideig a tán­coló házban: meg akarja köszönni neki az aranyos cipellő elhozatálát. A süveges táncot kezdték vonni. Böjtbe Pál arra eszmélt félholt révületéből, hogy a kon­tesz ott áll előtte s táncra csalogatja a süveg­gel. mint ahogy azt annak a táncnak rendje •követeli. Fölállt, kihúzta magát, elkapta a sü­veget s forgatni kezdte a konteszt. — Köszönöm. Böjtbe ur! — suttogta a gróí- kisasszoiny hálás pillantással. Böjtbe ur ránézett a kenteszre, de mi tör­tént, kibírhatatlan fényesség csapott-e az ar­caiba? Lehunyta szemét, keze lecsúszott a kon­tesz derekáról, megtántorodott és elterült a kontesz lábánál... Riadalom támadt a teremben, de az inasok gyorsan ©leszaladtak s el emelték Böjtbe urat a sokadalomból. A vármegye doktor fizikusa éppen kézügyben volt, lesietett a Böjtbe ur szobájába s hallgatózott kis ideig szive táján, aztán bús legyintéssel annyiba hagyta a vizs­gálatot. Fönt. a farsangolóknak pensze nem mondta el a valót, mert nem akarta a piros jó kedvet gyászhirrel feketíteni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom