Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-24 / 218. (3328.) szám
24 to^gm-Mag^ar-hiklap J^j3Jtec«fflfter^4^vafiárna^ mint magyar kültúrtérület önállóan rendezkedik be az irodalmi életre. A decentralizációra való ez a törekvés nem újkeletű és nem az államjogi változástól datálódik. Éppen a Kazinczy Társaság volt az. amely már 1907-ben hangoztatta komoly érvekkel a szükségességét és Magyar- országon is, ma valósítják meg az irodalmi élet decentralizációját, földrajziértelemben regionálisan, vidéki gócpontok szerint, anélkül, hogy regionális akarna lenni ez a mozgalom e s z t é t i k a i é r t e 1 e m b e n. És nem azok fáradoznak ebben, akiknek a „központi irodalmi mérce — savanyú szőllö‘% — minthogy a sorok Írójának sem az, — de akik mind el vannak helyezkedve biztos pesti kiadóknál, pl. többek közt Móra Ferenc, Surányi Miklós, Sásdy Sándor, Térey Sándor, akik a nagy magyar kultúrpolitikus Klebelsberg Kuno intenciója szerint igyekeznek a dolgot megvalósítani, — országos nevek, ha vidéken élnek is. De éppen mert vidéken élnek, látják, hogy hány tehetség kallódik el közvetlen környezetükben, mert Pesten nem tudnak „befutni". Nagyon felületes beállítás is valamely pesti kiadóhoz való bejutást irodalmi értékmérőnek elismerni, mert igen sokszor az összeköttetés és üzleti éredek ennek az útja s igen sok értékes írás nem került el csak a lektor asztaláig sem, ha nem ismert név szúr, rajta szemet, vagy nem különös protekció szorítja. De mondjuk, hogy egv-ket szlovenszkói írás véletlenül mégis nyomdafestékhez jut Pesten. Kérdem, vane abból haszna a szlovenszkói irodalomnak, vagy, — ahogy Szvatkó is helyesen mutatott rá, — a „társadalmi életünk- és kultúráiig törekvéseink"- nek, szóval az itteni nem is irodalmi, de általános kultur él étnek? Amikor a Magyarországon megjelent könyvek nagyrésze nem jöhet át Szlovenszkóra. Lehetetlen eszme az egész pesti kiadás, mert ellene mond éppen annak, amit ma Magyarországon is parancsoló szükségességnek éreznek a vidéki kultúrgócpontók fejlesztésére való törekvésnek. amivel együtt jár á kultúrnivó emelése a vidéki társadalom életében s a fogyasztó piac biztosítása, nagyobbitása a valódi, irodalmi értékek számára ás. Nem szabad elfelejteni, hogy irodalmi értéket — eltekintve a „koporsóból is kitörő, eget kérő" zseniktől, csak irodal- milag kulturált társadalom tud kitermelni, de a kulturált társadalom kifejlődésének viszont az irodalmi fejlődés az egyik eszköze. A kettőnek párhuzamosan és szervesen együttdolgozónak kell lennie s minden oly túl szigorú kritikai irányzat, mely az irodalmi tapogatózást, útkeresét, jószándékot s megmutatkozó eredményeit csírájában kíméletlenül, cinikus szeretetlenséggel el akarja fojtani, egyenesen bűnös defetismus nemcsak az irodalmi fejlődés, de a társadalom általános kultúrfejlődése ellen is. i: . Ez a ezeretetlenség. bizalmatlanság, a meg- nemértés, a hibák keresése, nem javító szándékkal, ez volt a megölő betűje a szlovenszkói irodalmi életnek. Ezért nem tudott Szlovenszkó tizenöt év alatt önálló magyar kultúrterületté kifejlődni, holott álíamjogilag és az állandósult szellemi határzár folytán önállóságra van ítélve. Merem állítani, hogy Erdély irodalma nem az egyéni alkotások kiválósága folytán tudott polgárjogot szerezni Pest irodalmi légkörében, de legelsősorban azért, mert mint kollektív egység tudott megmutatkozni Pest felé. Az Erdélyi Helikon a fogalom otthon és Pesten és nem az egyes írók alkotásai. És merem állítani, hogy ha az irodalmunk kollektív fejlődését nem akasztották volna meg elvetélt egyéni ambíciók ezelőtt három évvel, ma a szlovenszkói irodalomnak is meglenne Pesten ugyanaz a hitele, mint az erdélyinek. A decentralizált szlovenszkói irodalmi életnek is természetesen az a hivatása, hogy az egységes magyar irodalomnak legyen szerves összetevője, de ahhoz, hogy ezt a gondolatot el is indítsuk, értéket kell kitermelnünk, ami pedig nem lehetséges egy elgazosodott irodalmi ugaron. Ebbe a circulus vitiosusba sodorta az irodalmi életünket az időnap előtt és felelőtlenül kiagyalt, „kritikai éra" ezelőtt három évvel s a mai kétségbeejtő ezétporiadásért azokat terheli a felelősség, akik ezt elindították. A kisebbségi életben a kultúrmunka és irodalmi, munka jelszava az lehet, amit a Kazinczy Társaság egy negyedszázaddal előbb már hangoztatott a „vidéki" kultúrmunkára vonatkoztatva: „Becsüljük meg azt, amink van. de ne becsüljünk semmit csak azért, mert a mienk!" A „kisebbségi" kultúrmunka és irodalmi élet szerves folytatódása a „vidéki" kultúr- munkának és irodalmi életnek s mi, akik a régi világban nőttünk fel, készakarva, vidéken, a Magyaországon is most kibontakozó, nagy nemzeti kultúrmunka áldozatos előharcosai gyanánt, talán jobban látjuk a lehetőségeket és tennivalókat, mint azok, aki az abszolút — tehát a társadalmi és kulturális élettől elvonatkozott — irodalom esztétikai üvegburája alatt élnek. A ,,vidéki"-bő! „kisebbségiévé változott irodalmi és kultúráiét saját, belső erejéből kiindulj olyan magas fokra emelése, hogy az egy szintre kerüljön a centrális kultur- és irodalmi élettel és mint ekvivalens érték valóban összetevője lehessen az általános magyar irodalomnak, ez volt a célunk és ez lehet csak a helyes célja mindenkinek, aki őszintén, önzetlenül és hátsó gondolatok nélkül nyúl a jövőben ehhez a mindenesetre nehéz problémához. A vidéki élet kicsinyes volt és elavúlt, — ezt megállapította a Kazinczy Társaság már 1907-ben, — de, hiába, ebből a kicsinyességből és elavultságból kellett kiindulni, mert felülről, abszolút irodalmi nívót rákényszeríteni egy arra nem érett társadalomra nem lehet. A kisebbségi kultúrmunkának az a hivatása, hogy a vidéki életben sarjadó értékmagokat kifejlessze, sudárba szökkentse a szeretet melegével a talaj táplálásával, a kritikai olló szigorú, de kíméletes és ésszerű alkalmazásával, az uj hajtások biztosszemü megítélésével, hogy melyikből lehet termő galy, melyikből nyitom ki az ólajtót ló nélkül.. * nem lehet az... — Nem lehet. — Hát arra van a sárga? — Arra. — Azon nem segít a piroshasu ... — Nem segít. A csend szuszogott egy darabig, aztán rájuk nehezedett. Miska odatolta a hátát a sárga derekához. Gidrán meghallotta a csend hangját és odaturt az orrával a fiú mellére játékos szelíden. Okos, szép szeme biztatta a két embert.. Az öregből kibomlott lassan a testvér. — Neked mire kéne? — Nekem? Asszony után — mondta csendesen. — Aztán ki vóna? — Básty Anna Eesegen. — A Básty Laci lánya?-— Az. — A szeretőd? — Járok hozzá. — Arra messze van. *— Messze. >— Fene messze ... — Három óra járás. ■ ... — Meg még egy darab. — Az mán nem sok. . — Nem sok. Feleségül kérted? — Azt akarom. — Takaros lány, — Meg szives nagyon. — Van is a háznál... tán még pénz is. — Lehetne. Lomba beszéd volt, uern vásári... Egyszer csak hirtelen átvetette a Marci a két csizmát a szék''1" ícrrkáu C : ' huppant a földre., , ...Old el a sárgát, oszt ül} rá, ha tudnál, y a nit. Egy szemrebbenés volt az egész. Gidrán úgy lépett a fiú alatt, mint a páva. Meg is játszott, alatta, de Miska tapadt a szülére. eh V 'ráüti- lőtt OiUi-ij és úgy igazította, a .étével a sárga, járását. öreg Zakár Márton ott állott fedetlen fővel. Utána ment a lónak a sodrott bajusza, tán az apró fekete szeme is, de semmi nem mutatta a belsejét. Mikor lepattant melléje Miska, csak lenézett a földre. — Odadoin ... neked odadom. — Hogy? — Hogy? ... ingyér ... vén vagyok mán ... földbe való ... — Nem lehet az. — Nem? Mán meg miért? — Ez a ló aranyat ér! — Csökönyös. — Az ő baja. — Rossz vasaló. —• Neki rossz. — Rúg. —Csak csiklandós. — Nem szereti a hegyet. — Vér van benne. — Az van. - . — Van. Egy kis -időre megakadtak. Miska »yzólt: — Megveszem, tisztességes áráért, mondja ki mán. .. . Hogy Marci hallgatott, megint ő biztatta: — Hogy adja? Azóta vihétném. Az öreg hegyesre nyúl ott és kemény hanggal szólt: —- Hogy adom?... Sehogy! — kiáltotta — se ingyér, se pénzér!... És nagy sietéssel hámolt. A szentpéteri töltésen eleven trappot vágott Gidrán. A háta mögött könnyű lőcsös szekér csörgött. A szekéren öreges, száraz paraszt ült. Semmi volt az egész. Nem látszott meg rajtuk, hogy fekete gödör széliről indultak. Fekete gödör széliről, ahonnan öreg Zakár Marcit a mélységbe akarta taszítani a garas, vagy inkább a szive. fattyú „vizhajtás". Hogy Szlovenszkó termőtalaj, azt a múlt bizonyítja: Balassa Bálint, Rimái János, Gyöngyösi István, Szenczy Molnár Albert, Amadé László, Czuczor Gergely, Ráday Gedeon, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Madách Imre, Pákb Albert, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Reviczky Gyula, — azt hiszem elég név annak igazolására, hogy kiket adott ez a kis földdarab a magyar irodalomnak a múltban. Mért fagyott volna éppen most terméketlenné ez a humusz? Szlovenszkó irodal- misága azon fordúl meg, hogy az irodalmi élet másik összetevője, a közönség hogy tudja a tegnap, ma, vagy holnap itt született tehetségeit eltartani. És ha Jókait a „Zsidófiu" után olyan vitrioíos, abszolút irodalmiságot követelő kritikával forrázták volna le a Parnasszusra vezető útjáról, mint ahogy azt a „mérce" fanati* kusai ma teszik a most elindulókkal, kérdem, megírta volna-e „Az uj földesurat?" Szeretet, megértés ehhez a munkához, szigorúság, hogy el ne fajuljon a régi vidéki esség, de pártatlanság és elfogulatlanság s főleg a személyes szimpátiák és antipátiák abszolút kikapcsolása. Ha ez megvalósul, — amit azonban ismerve az előzményeket s a mai helyzetet, még a karácsony optimista hangulatában sem tudok hinni, — akkor újra elindulhat a három évvel ezelőtt megszakadt munka, de csinálja akárki, ahhoz az alaphoz és ahhoz a vezérgondolathoz kell visszatérni, amit a Kazinczy Társaság a földbe épített és ahogy a felépítményt megtervezte. Irta: Gatftó UCáfmcúi Budapest, december. Budapesten újabban van egy kis idegenforgalom. Nem vagyok járatos az idevágó statisztikában és nem tudom, hogy a magyar fővárosban megforduló nyugatiak tutnyomórészben miért keresik fel Budapestet, csak sejtem, hogy egyrészt a budai gyógyforrások vizének, másrészt pedig annak köszönheti Budapest az ittidőzésiiket, hogy az európai kényelem mellett itt találhatnak még némi exotiikumot is, amilyen például a cigányzene, amiért meg tud bolondulni a maga módja szerint a leghalvérübb szigetlakó is. Ennek.' a kis idegenforgalomnak legyen hála érte, hogy az a néhány finom budapesti étterem, amelyik még nem alakult át sörözővé, •meg bír élni valahogy, mert a helybeliek aligha tudnák őket manapság fenntartani. Az ugyanis, amiből az ilyen előkelő vendéglők a múltban éltek, kiment a divatból. Az emberek ma nem is igen járnak vacsorázni szórakozásból; vidám társaságok csak elvétve verődnek össze nyilvános éttermekben a fehér asztal körül; „mulatni" pedig, a szó régi értelmében, . ma már egyáltalában nem szokás Pested. Talán már vidéken sem? Megszolidultunk, megszelídültünk, a jókedvünket sem visszük a piacra, azaz a korcsmába, eszünk ágában sincs elhuzatni a nótánkat, arról pedig, hogy a cigányt elkezdjük dirigálni, álmodni sem merünk. Aki hébe-hóba el is vetődik egy-egy cigány-ős vendéglőbe, iparkodik úgy viselkedni, hogy a prímás azt hihesse róla, hogy kizárólag a borjuszeletért kereste fel a helyiséget és a- zene valójában terhére van: nem élvezi, csak éppen tűri. Hát igen! A dolognak kétségkívül gazdasági okai vannak, ami magyarán szólva azt jelenti, hogy az embereknek nincs pénzük. Ha társadalmi, sőt társasági okokból meg is reszkírozzák, hogy vendéglőben vacsorázzanak, ezt bizonyos fenntartással teszik. Kiszámítással és takarékosan. Világért sem merik szabadon ereszteni a jókedvüket, mert annak csak addig szabad terjedni, hogy túl ne érjen az előirányzott összegén, ami rendesen befektetésnek számit. Befektetésnek egy vállalkozásba, amilyeen például az, hogy Mancikát férjhez adjuk, vagy hogy valakivel, akire társadalmi' vagy üzleti szempontból szükségünk vá.n, dsszemelegedjünk a fehér asztal mellett, anélkül, hogy a mi költségünkre egyék; ‘ Arról azonban szó sincs, hogy valakiben közben felágaskodjék a virtus, hogy nekiibu- suljon örömében és azt merje mondani a bandának: „Ácsi! Most az én nótámat,!" Ilyesmit ma nem lehet látni sehol. Az is igaz, hogy olyan vidéki urat sem, aki eladta a repcét vagy a gyapjút és az árával a zsebében görbe estét akar magának csinálni, vidám cimborák között. Aminek, ugy-e, az az oka, hogy a repce és a gyapjú árától ma senkinek sem támad jókedve, lévén mind a kettő olyan alacsony, hogy csak elkeseredni lehet tőle? ................. Az t íriszem, hogy a -legtöbb ember ezzel magyarázza, hogy a mulatós kiment a divatból, én azonban hajla-udó vagyok azt- hinni, hogy neifli’éz az egyedüli ok’. Valami más: ennél sokkal súlyosabb. Az, hogy & mai fiatalság ebben sem folytatja azt, amit az öregek csináltak. Nem vette át az előző generációtól ezt sem, nem tanulta meg, nem érzi át, nem telik benne öröme. Mert ne mondja nekem senki, hogy a cigányozáshoz pénz kell és gondtalan vidámság. Mesebeszéd! Az embereknek azelőtt sem volt pénzük, legalább is a nagy többségnek nem. Azelőtt is szegények voltunk és a földbirtokososztály azelőtt is el volt adósodva és tönkre is ment. De zeneszó mellett!! Azelőtt se számította ki senki, hogy telik-e neki, mert úgyis tudta, hogy nem telik, mégis odaadta az utolsó tízforintosát a cigánynak. Odaadta, mert úgy érezte, mikor a kedve magasra hágott, hogy — megéri. És, hogy tovább menjünk, a mai fiatalság 6e takarékosabb és bölösobb, mint a régi volt. A mai fiatalok is költenek, mint mi költöttünk, csakhogy nem pezsgőre meg cigányra, hanem bárra, viiskire és jazz-muzsika mellett parket- táncosnőkre. A helyzet ma az, hogy lumpolásra ma is elmegy egy csomó pénz, — de nem a szó régi értelmében való „mulatósra". Nem a szórakozás -ment ki a divatból, hanem a cigányozás. Az a régi, szép, úri, magyaros módja a mulatozásnak, amikor a szerelmes, — mert hiszen akkor ez a divat volt: szerelmesnek lenni! — mondom, a szerelmes urfi huzattá a szive hölgyének, — ha ott volt: örömében, ha nem volt ott: bánatában, kivilágos kivirradtig. A cigánymuzsika kiment Pesten a divatból. Ma már csak az öregek hallgatják, akik már nem dirigálnak és a külföldiek, akik éreznek benne valamit, de valójában csak mintha kívülről néznék, a leikéhez nem tudnak hozzászólni. Nézik, hallgatják és lelkesednek érte. Még igy is! Pedig fogalmuk sincs róla, hogy mi van benne és mögötte. Mert . a cigánybanda csak hangszer, aminek igazi művésze mindig az a mulató magyar ur volt, aki dirigálni tudta.. Az adott bele lelket! Az a cigányzene, amit ma a magyarok körében egy angol vagy egy német kap, úgy viszonyuk az igazi, úrtól dirigált muzsikához, mint a gépzongora hangja a Dohnányi játékához. Ezt azonban ma már hiába keressük! Nincs! A lélek, a magyar lélek kihal a clgánymuzsi- kából. A repce ára miatt? Vagy mert a fiatalságnak megélhetési gondjai vannak? Ha ez lenne az ok, nem bánkódnám rajta! Mert a viszonyok jobbrafordulása meghozná a változást. De félő, hogy akárhogy felmegy a búza ára és akárhogy elhelyezkedik is a- fiatalság az életben, a cigány mellett való magyar mulatós nem tér vissza többet, soha. QUITT ZfIGMOND BÚTORJlALUTO NITRA Telefon ISO
