Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-24 / 218. (3328.) szám
^IWai-MAfitoR-HÍRLABr L'l 1933 december 24, vasárnap. Icás Ú> U Ida: VUu&auet Hát Kettős köd borítja a láthatárt, kettős köd akadályozza a tiszta látást: a föld föllöt go- molygó és a tudatot borító köd: 1933 karácsonya. Millió apró és nagy fenyő, Krisztusra emlékeztető fa gyertyái lankadtabban égnek és kevesebb fényt árasztanak, mint eddig, és réve- teg szemek hiába keresik azt a nyugvópontot, amelyet már majd két évtized óta nélkülözünk. Kísérletezünk a fogalmak revíziójával, az életértékek és az értelem átértékelésével, — az élet mind terhesebb és elviselhetetlenebb lesz, az emberiség vállai a föld felé görnyednek, é^s a nehézkedés törvénye elhatalmasodott a lelkeken. Az írást keressük, amely segít rajtunk, az Igét, amely kiemel az időből, de a kettős kőd elhomályosítja a betűket és be kell, hogy hunyjuk a szemünket, hat /látni akarunk: ha látni akarjuk az írást a ködben. 1933 karácsonyán úgy érzem magam, mint 1917-ben, amikor a szentestét a lövészárokban töltöttem. Kísérteties volt a csend, egyetlen lövés sem esett, az ellenséges árkok közt Krisztus járt: gyilkos emberek közt a sebez- hetetlen Szeretet, és az emberek egymást kereső fegyvere lehanyatlott, a szemek befele néztek, a fül elzárkózott a külvilág elöl. Itt-ott fácská- kat, állítottak fel, sőt apró gyertyák is égtek rajtuk, a rendesnél több és jobb volt az étel és az ital ,a katonák végtelen szürke kígyója csendesen kuporodott le a Szimbólum köré, és százmillió gyilkos ellenfél kereste az írást a ködben és a ködön túl. Pontosan emlékszem, hogy azon éjjel revízió alá próbáltam venni a fogalmaimat és azt, amit világnak és tudatnak neveztem, és nem láttam kiutat egy végzetes elleniéből, 'amelyet képnek éreztem, kontúrnélküli víziónak: Krisztus az ellenséges lövészárok közt. Nem tudtam felfogni, hogy volt egyszer Krisztus, volt kereszt és áldozati kereszthalál, és vannak lövészárkok, tankok gránátok és agyúk. Ismertem a filozófia válaszát, amely szerint mindez álom és csak tűnő valami ,élet, amelynek nincs lényege j és valóságos léte, relatív kép mindez, az ember életálmának formátlan gomolygása. A lényeg más, mondja a filozófia, a lényeg a szellem — — — és a szellem erejével megpróbáltam magam kiragadni a lövészárokból, a világháborúból, a világból. Már messze alattam voltak a szenvedélyek zúgó, mindent magukkal ragadó patakjai és folyói, a fogalmak büszke hegyei és jégtől szikrázó csúcsai ,messze alattam volt földi Énem tudata és beleolvadva a kozmikus egyetemlegességbe; — azt hittem magamra találok ott, ahol nincs halálos ellentét Krisztus és lövészárok közt: az abszolút szellem világában . . . Ekkor sisteregve megindult egy hang a Montello irányából. Dallamosan szelte át a teret és másodpercek alatt kórussá fokozódott, — szimfónia töltötte be a karácsonyi éjszakát. Mikor elérte a lövészárkomat, dübörögve száguldott el felettünk és megremegtette a testet: gránátot küldött az ellenség, egyetlen löveget, amelyet nem követett egymásik, esztelen acélt zúditottak ránk a karácsonyi titkos egyesség ellenére ok és értelem nélkül A gránát valahol meszsze robbant és nem tudhattam, kárt okozott-e emberi életben, vagy sem ... De nem is gondolkoztam rajta, mert ez a gránát mintha elűzte volna a ködöt bennem és a földről, és egyszeriben láttam volna az írást ködön túl: a szellem élete a földön nem egyébb merész kalandnál, amely egy örökkévalóság óta igazolásra vár és amelyet csak néhány kivételes ember igazol. Mikor a gránátot nem követte másik és nagy csend állt be a szent éjszakában, emlékezésem egyik rejtett fiókjából kipattant Gallio, a római helytartó ,akiről már megfeledkeztem és akinek a történetét nem is tudom már, hol olvastam. Nem gondoltam erre a történetre, mert olvasás közben nem érdek lt túlságosan, de most, hogy lövészárokban töltöttem a karácsonyi éjszakát és gránátot küldött valamelyik embertársam abban a pillanatban, mikor túl akartam emelkedni magamon és a földi dolgokon, hirtelen feltűnt előttem ez a római és az ő története, karácsony harci éjszakájának megvilágítója. A művelten előkelő római helytartó, aki imádja a filozófiát és nem szereti, hat földi dolgok és alárendelten kusza szenvedélyek zavar: ják magasröptű, .elmélkedésének a köreit, ba- : rátáival éppen az eljövendő vallásról beszélget, amely egyetemleges lesz: Róma meghódítja a szellem erejével az egész földkerekséget. Éppen bizonyítja, hogy ennek el kell következnie, ha akármilyen áron is, amikor váratlanul elhívják, hogy hallgassa végig bírói minőségében és az impérium igazságosztását megtestesitően két öreg, szegény és tudatlan zsidó heves veszekedését, akik nem tudnak megegyezni egymással, mert szektákat képviselnek, fanatikus bolondok, babonás őrjöngök, vádaskodó ellenfelek, akik követelik ,hogy a római birodalom helytartója tegyen köztük igazságot. Gallio felháborodik, hogy ilyen emberek abban a pillanatban merik zavarni, amikor ő, a római filozófus, görög bölcsek tanítványa az uj átfogó vallásról beszél: két fecsegő szektárius zsidó, aki nem tudja, hogy Pláto és Aristoteles élt és hogy mi a filozófia ..........Barátaitól bocsánatot ké r azzal ,hogy mindjárt visszajön és folytathatják bor és gyümölcs mellet a nagy vitát az elkövetkező vallásról, és megy, hogy egy rosszagú városnegyedben igazságot tegyen a római birodalom joga alapján . . . Gallio helytartó nem tudja, hogy a fanatikus zsidók közt ott van már Krisztus, az a Szellem, aki determinálja a századokat és hogy. „ö“ az az elkövetkező vallás, amelyet Gallio keres — Babonásan rövidlátó zsidók perében tesz igazságot Gallio, a római patrícius, és bár az írás és az Ige közvetlen szomszédságában tartózkodik, Plútóra és borosán vitatkozó barátaira gondol, egy letűnő világra, amely felett sisteregve megindult egy hang, dallamosan szelve, át a tarét. másodpercek alatt kórussá fokozódva, új. éjszakák és hajnalok, új századok szimfóniájává . . . Mint a fejem fölött dübörgő olasz gránát azon a karácsonyi éjszakán a Montello irányából. Ez a gránát váltotta ki belőlem a Gal'ióra való emlékezést és a patrícius történetének értelmét szempillantás alatt megvilágította előttem: az egész emberiség Gallio, művelten és okosan filozofáló római, aki nem tudja és nem tudhatja, hogy az értelmetlenül anarchikus természeti történésekben több az értelem, mint amennyit a legtehetségesebb agy befogadni tud: az emberiség minden pillannatban ott áll az írás és az Ige bölcsőjénél és nem tud róla, mert köd borítja a földet, az emberi tudatot és az eszmélést. Gránát a karácsonyi éjszakában------1917bc n volt. Ma béke uralkodik a földön .de a karácsonyfa gyertyái nyugtalanok és szelíd fényük démonian túlmérettezett árnyakat rajzol a falra. Idegek játéka? Nyugtalan és megbolygatott öntudat? A világtörténelem nem törődik Gallióval, a római humanista világképével, amely-fenk ölt béke és Plútói derű, mert Gallio nem törődik a világtörténelemmel. Elvonatkoztat tőle, minden lavinás és káotikus érthe. tetleüségétöl, és nem gondolkozik azon, hogy vájjon szintézist lehet-e létrehozni fejed felett dübörgő gránátból és karácsonyi éjszakából. Galliónak van-e igazza? 1933 karácsonyán nézzük a zöld fenyőfa imbolygó gyertyalángjait és elgondolkozunk rajta, hogy nem megy-e másként. Elszántakban még nem törtek eg - másra emberek és fajok, világképek, és népek, mint ebben a korban, és rengeteg „igazság" Kelemben Sándor: HűiI a hó Itt bent a szobában nyugalmas meleg. Ott kint hóhullás van: csöndes, álmodó, — hull, hull szép-fehéren a hórengeteg. Ma lusta a lelkem: a tüzparipa, ma benttart a kályha és nekem zenél, akár egy cicomás, régi muzsika. A vén kályha tüze ma oly kellemes. — Kint vigyorgó arccal táncol a halál s a halál, a halál oly rettenetes. Bámulom a kertet, erdőt, fát, mezőt: mindenütt komorló, fehér temető, hol nemrég dal, szépség: izmos élet nőtt. Hóbilincsek lógnak kint az ágakon, a bilincses fákra varjak szállanak s révüldöznek lustán elmúlt nyarakon. Ma benttart mindenkit a csöndes meleg s hogy kint fojt és temet a hórengeteg: — nem gyötör az senkit, nem sir senkisem. Oly jó volna menni, szállni: — hallihó! — és kint szép-fehéren, lassan hull a hó és eltemet mindent szépen, csöndesen .... csak az értelmetlenség kaotikus fokozódását bizonyítja. És Gallio undorodva nézi a babonás szekták veszekedő és fanatikus képviselőit, akiknek nemcsak a ruházatuk rendetlen, hanem kuszáit a lelkűk is: velük kell idejét elpocsékolnia, mig odafennt a római helytartósági palota terraszán okos és művelt barátok lesik a szavát és csiszolt szavakkal övezik körül a humanizmus és a filozófia szellemét. Mit tehet a ma Galliója? Nincs menekvés, szólít a vér és az esztelenség 1917 éjszakáján egyetlen tollvonással elhanyagoltam a történelmet ,a világháborút, és folytattam ott, ahol elhagytam, mielőtt eljött értem a dübörgő hang, hogy tegyek igazságot a fanatikus, obskúrus, szektás lövészárkok közt. írás a ködben: Gallio Krisztus tőszomszédságában. Két évezred előtt történt? Vagy 1917-ben? „Mert idő az annyi van, mint az örökkévalóság", mondotta egyszer egy nagy filozófus bor mellett és mosolyogva hozzátette: és idő az nincs." Folytassuk az egész világ- történelem elhagyásával ott, ahol Gallio elhagyta, amikor Krisztussal ált szemben, anélkül, hogy tudta volna: a nagy kettős Ködön át ez az Írás értemle. Az utolsó lrta: ®UDY GYUW* postillion d’amour Grú'ber, a 263. számú „városi közszolga" a jellegzetes vörös hordársapka helyett ócska fekete keménykalapot nyomott a. fejébe és elindult diszkrét útjaira a kávéház sarkáról; szerelmi találkozók kikémlelésére; titokzatos üzenetek átadására, amelyeket a külvilág előtt látszólagosan egymást nem ismerő hölgyek és urak küldöztek; női csábítások cselszövényeinek kibonyolitására; titkos viszonyok kinyomozására; az alig sejtett szivvonzalmak és a legtitkosabb találták tettenérésére, amikor a jogtalanul élvezett szerelmi mámorok közben az uraknak váratlanul szükségük lett sétapálcáikra, a hölgyeknek esernyőikre (vagy napernyőik nyeleire), hogy kimenekülhessenek a csávából.. A múlt időben a titkos szerelem volt a legédesebb, varázsa elmondhatatlan, története megejtő. A benne laboráló nőknek és férfiaknak csaknem minden szabadidejét betöltötte, mint valami vallási ceremónia. Szeretni! Éjjel és nappal a szerelemre gondolni, mint az egyetlen üdvözítő vallásra! Megzavaradott érzéktelenséggel szemlélni a mindennapok eseményeit a szerelem ritka és kitüntetéses pillanatai mellett! Egy utcát és benne egy házszámot ismerni, mint a legnagyobb titkot Pesten, ahol mindenért vigasztalódást, enyhülést, szépszót, és meleg érzelmet lehet találni a „meg nem értő" életben! Egy kis szobát tudni, amely felér az ezeregy* A« elhunyt kiváló író hagyatékából. % éjszaka dsin-palotáival, ahol valóban csak a legnagyobb mesemondásoknál is óriásibb szerelemről beszél a száj és a szív! Halk és kék alkonyatok; ma már elképzelhetetlenül intim hangulatok; kiterigetett aranyszavak és fullasztó, az élet minden baját felejtető hosszú csókok; gondolkodás nélkül közölt, legnagyobb titkos érzelmek, száz életre is szóló forró esküvések, az öröklétig fogadott (és érzett) szerelmek jöttek, éltek, virágoztak ezekben a kis kastélyokban, — mig Grúber kölcsönkért fekete keménykalapjában a kapu előtt sétált és jelentést tett megbízójának az amerikai zsebóráján konstatált időtartamról hány percet (és órát) töltött együtt a szerelmespát; milyen magatartások között távoztak az együttléttől a közelben várakozó zárt kocsiig; beszolgáltatta a fésűt vagy a hajtüt, amelyet a meglepett hölgy a találkozás helyén felejtett. ... Ez igy történt Grúber fiatalkorában, amikor még lábai megfelelő fürgeségüek voltak, csak futólépésben indult el a „standjáról", hogy lihegve kézbesítse a rábízott levelet, amelyre valahol vártak és a találka órája volt benne megjelölve. Grúber mindaddig futamodott, amig megbízója a Nagykörút vagy Andrássyut emberfejei között láthatta virítani piros sapkáját. Aztán befordulva a legközelebbi utcasarkon, persze csendesebbre vette ő is a lépteket. De a levél mégis eljutott helyére és Grúber, mint gyakorlott szerelmi levélhordó (régi pesti postillion d’amour), mind a két helyen, úgy a levél címzettjénél, mint küldőjénél akként rendezte a dolgot, hogy jutalmat kapjon. Csak jó és kellemes leveleket, boldogiíó üzeneteket, drágalátos vallomásokat hordott köröskörül a városban. Mondom, ez igy volt Grúber fiatalkorában és ez üzlet mellett mindenki megtalálta a magáét. A szerelmesek a kellő találkozásaikat, a hordár a megélhetését. Az elmúlt napokban megint arra vitt utam, ahol Grúbernek volt hivatalos „standja". Valamely megbízással akartam ellátni, amelynek azonban semmi köze se volt a szerelemhez. Messziről szemügyre vettem Grúbert, anélkül, hogy ő észrevette volna. Egy szakállas, szürkehaju, szinte összetöpörödött emberke állott a nagy piros hordár- sapka allatt. Határozottan megkisebbedett Grúber, mióta nem láttuk egymást. — Ah, nagyságos ur! — kiáltott fel. — Elviszi ezt a levelet X. Y. ügyvéd úrhoz ... — Igenis és ott átadom a pépirókisasszony- nak — szólt közbe Grúber valamely halovány mosollyal a régi Grúberből. — Elviszi a levelet az ügyvéd urnák — ismételtem. — Igenis, átadom a levelet, hogy senki se vegye észre a nagyságos asszonynak — felelt Grúber. — Észreveheti akárki. Az ügyvéd urnák átadja a levelet — megértette? — Igenis, felkeresem X. Y. ügyvéd urnái lévő nevelőkisasszonyt és választ kérek tőle — mond Grúber. — Vagy talán a szobalánynak kell átadni a levelet, nagyságos ur? — Semmiféle hölgynek nincs köze a levélhez. Csak bizonyos bírói tárgyalás elhalasztásáról van szó a levélben; fontos dolog — intettem komoly hangon Grúbert, régi bizalmasomat, kitűnő hordáromat, akire valaha annyi titkomat rábíztam. Grúber áitvette a levelet, de még untadig reménykedve nézett rám, hátha csak tréfáltam mindeddig. Végül mégis csak kiderül, hogy X. Y. ügyvéd ur szakácsnőjének szól a levél... — Az ügyvéd urnák, személyesen! — hangoztattam. Grúber átvette a levelet, de még mindig zsebébe süllyesztette, a kabátot begombolta és bizalmasan hozzámhajolva megkérdezte: — Doktor ur, nem lesz ebből valami baj, ha a levelet az ügyvéd urnák adom? Aztán lassú léptekkel, fejcsólválva elindult, még néhányszor reménykedve visszanézegett, hogy talán mégis jobb címet adok neki, mint az ügyvédé. Aztán ment lehorgasztott fejjel, szinte töprengő arckifejezéssel, néha magában beszélgetve az utcán és azon gondolkozott, hogy mi dolgom lehet nekem egy ügyvéddel? — így járnak a postillion d’amourok, mikor megöregedtek — gondoltam magamban. Grúber körülbelül félóra múlva jött vissza megbízatásából. Csapzott volt szakálla, haja, mint mindig olyankor, midőn valamely életbevágó megbízatást intezétt el. Suttogva beszélt, mint akár a régi időben. — Szerencsére, az ügyvéd ur nem volt otthon s igy zavartalanul átadhattam a levelet a nagyságos asszonynak. Üdvözli a doktor urat, Ígérte, hogy minden rendben lesz! — Kinek adta át a levelet, Grúber? — kérdeztem gyanakodva. — A nagyságos asszonynak... Az öreg nagyságos asszonynak. Az ügyvéd ur anyósának, mert öt nem tetszett mondani a hölgyek közül. Azt gondoltam magamban, hogy valamely régi ismeretség folytán csak az öreg nagyságos asszonynak szólhat a levél. Üzente is, hogy minden rendben van. Eljön a találkozóra. így suttogott Grúber, éppen olyan izgatottan, mint hajdanán, mikor valódi szerelmi ügyeket bonyolított, le. Talán ma se tudja megérteni, hogy miért mondtam neki előadása végén: „Maga vén marha!"
