Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)

1933-12-24 / 218. (3328.) szám

TmXGAIVV\AGVAR-MIKI»Ag DILEMMA £££££ Irta: MÓRICZ ZSIGMOND Az asszony felöltözött, hogy a hivatalba siessen. Előbb iminiient elkészített az ebédhez, mert rendes asszony volt. Az ura is hivatalba jár, s mikor hazajöttek, akkor sietve össze- ritötte az ebédet s akkor ettek, mikor készen volt. Odanézett az urára, aki a szőnyeget kefélte. A férje is beállott a háztartásba, mert cseléd­jük nem volt és a takarítás bizonyos részét ő végezte. Ö csak kilenc órára ment hiva­talba, az asszonynak már nyolcra bent kel­lett lennie, mert mag'ánhivatalnok volt s ott jobban kihasználják a munkaerőt, kivált a nőit. — A kávéját elkészdtettem, — mondta az asszony s feltette a kalapját. — Jó. — Az edényt csak hagyja, majd én délben elmosogatoim. — Az mindég}-, — mondta a férj. — Dehogy mindegy. Hogy volna mindegy. Hideg vízzel nem lehet jól mosogatni, csak összemaszatolja az edényt. * A hivataliban már mindenki bent volt. Az asszony el is pirult, minidig ő a legutolsó. Sietve ült az asztalához és elővette az oda- készitett iratokat. De mi van a Wellisch-sel, úgy tesz, mintha nem vetíe volna észre, hogy ő megérkezett. Weílisch bel ©hajlik az iratokba és máris összead. Persze, az összeadást nem lehet meg­szakítani. A főnök átment a szobán, nem lehetett tűnődni, ö is a legszorgalmasabb arcával haj­lott a kartokék felé s úgy szortírozta a postát, mintha kéj öntené el, valahányszor bejöhet a hivatalba és kesébe veheti ezeket a dolgokat. A főnök kiment és Weiliech neon állott fel, nem jött hozzá, neon hajolt beléje és <nem érezte a nyalkán a hajszálak közt a lehelletét, míg a fülébe súgja neki, hogy: jó reggelt, kis drága. Nem nézett felé, de szinte látta, hogy dol­gozik, ráhajolva az ívre s előbb felülről le­felé, most alulról felfelé összeadja a számokat. Látta a különös ceruzahulláimokat, mert úgy szokott összeadni, hogy körkörös mozdulato­kat tesz a számsorok felett. Van ennek valami titka, azért ad össze oly rendkívül gyorsan, mert számcsoportokat alkot a ceruzájával s mingyárt eredményeket ad a végösszeghez. Imipoláló agy, hiszen azért is tudta neki el­felejteni, hogy a Wandával... Persze, a Wandának könnyebb dolga van, mert nem asszony, szabadabb. Könnyén tud elmenni moziba, vacsorázni s tovább... Csak hát persze, a Wanda ezt megfizetteti. Azért jött át hozzá Weílisch. Ezt mind és még nagyon sok mindent na­ponta végig szokott gondolni, mig a karto­tékba bevezeti a levelezés adatait. Most nem is tudja, mert az összes idegé­ben rémületes izgalmat érez. A keze ugv re­meg koronként, mintha láz rázná * Tíz órakor nem bírja tovább. Feláll s azt gondolja, hogy átmegy a szo­bán tüntetőén és ok nélkül. Csak azért, hogy megmutassa magát, hogy azért még él. Na és a Wanda kicsi. Kis szőke bestia, rövid orra van, erős álla, széles szája és teg­nap előadást tartott arról, hogy a filmcsilla­goknál egy uj száj alakult ki. Uj divat van a szájban. Már nincs klasszikusra festett ives száj, ráfestett ajak. Most a vérszivó állati és bestiás száj uralkodik. Vagyis az övé. Az vatóban olyan, vérszivó, legalább is pénzhabzsoló és perverz. Felvillant előtte ez a száj és azt gondolta, hogy „undorítóan per­verz". Ezzel szemben neki viszont úgyneve­zett királynői tenmete van. Ez azl jelenti, hogy ugyanolyan magas, mint Weílisch, aki pedig nem tartozik az alacsony férfiak közé. A jelzőt is Weílisch tői kapta ajándékba s eddig nem töiődötl vele, bár jól esett. A munkában kis szünet, állott be. Most szét kellett hordania a leveleket, mindannak, aki­nek a kezdőbetűje rá volt jrva. Mikor felállott, érezte, hogy Weílisch azt fogja gondolni, hogy azért állott fel, hogy hozzá méhessen. Nem baj, hadd gondolja. Nem azért megy oda, hogy számonkérje, de számon kéri, érezte. — No, Wellischkéim, mi van? — lépett hozzá. Weílisch teljesen ártatlan tekintettel és nevetve nézett fel rá. — Mi az, hogy mi van? Halkan felé hajolt s annyit mondott: — Hol a jóreggelt? — Ja? — mondta a férfi s még jobban nevetett. ő sietve tovább ment. Nem mintha muszáj lett volna, de ez a nevetés megzavarta. Ez a nevetés olyan volt, mintha gúnyos lett volna, mintha kinevette volna, megsértette volna, felháborította és egészen belepirult. Miég ketten voltak a szobában, mind a kel­ten zsidók, nagyon elnyomott és igen kisfize­tésű emberek, de oly vakmerőek és közönyö­sek, mintha a legjobban ment volna nekik. — Esik a hó, — mondta Schwartz. — Nem baj, elolvad és befolyik a maga cipőjébe, — váigott rá Fink. Ezen nevettek s tovább dolgoztak. Mikor bejárta a többi szobát s visszatért a helyébe, úgy ment, mint az álomjárő. Ez a Weílisch határozottan sért. Máskor vele szo­kott menni, legalább is kereste az alkalmat, hogy hozzá csatlakozzon egy darabon. Most meg sem mozdult, kanén úgy dolgozott, mintha élvezet volna csinálni, amit csinál. Ettől annyira elveszítette a nyugalmát, hogy alig bírt maigán uralkodni. Egész teste egy idegfeszültségben remegett. Nem ismert magára. Folyton csak a haját simogatta g a fürtjeit igazgatta a füle fölött. Ahogy lehaj­totta a fejét ,a fürtök megint visszahullottak. Nem igen lehetett beszélgetni, se ábrán­dozni, mert a főnök ajtaja nyitva volt. Az odabent ül e talán figyeli őket, tehát dolgozni kellett. De alig tudta, mit csinál. így még soha sem volt: a férfi dobja őt. Weílisch felállott s kiment. Sofcá volt kint. Hirtelen ő ie felállott és a másik szoba ajta­jához ment. Csakugyan rajta kapta Wellischt. Ott állott a leány asztala felett és nagyon vidáman és igen halkan magyarázott neki valamit. Nem vette észre, hogy ő nézi, minduntalan felkacagott. A leány lehajtotta a fejét és vele nevetett. ügy ment vissza az asztalához, mintha megolvadt volna benne minden. Hisz ezek már megint jóban vannak. Most mi lesz?... Nem értette, mi történt egyik napról a másikra. Hiszen tegnap még semmi sem volt. Ilyen könnyen lehet ővele végezni? Ennyi az egész? Ennyi egy asz- szony? Ez a hivatali szerelem? Megborzon­gott. Nem ma találta ki ezt a szót, hogy „hi­vatali szerelem". Már két hét óta annak ne­vezte az egyre melegedő barátságot, amit a férfi iránt érzett, de eddig csúfon dánosán is­mételgette magában ... Még ma reggel, mi­kor eljött hazulról, meleg vérömlések, meg­nyugtató forróságok bujkáltak benne. Jól esett ,hogy az ura annyira nyugodt és közöm­bös volt, úgy képzelte, ez helyes és termé­szetes. ő az urát ugyanúgy el fogja látni ezen­túl is, mint eddig ,az ebédet megfőzi neki, mihelyt haza ér és együtt ebédelnek. Hirte­lensültet csinál, savanyúság van otthon, min­den redn'ben van, nyugodt és sima ut az élet közte és a férje között, semmi sem történt, csak éppen neki -van egy kis flörtje a hivatal­ban, ami arra való, hogy egy picit színesebb legyen a szürke hétköznap. Nem becsülte túl ezt a kis játékot, ajándéknak tekintette, amit joga van elfogadni, hiszen az egész élet any- nyira elmosódó egyhangúság a robot és a háztartás között, hogy kell is valaminek lenni, ami értelmet ad neki. Weílisch tői nem kíván semmit, de ezt a semmit aztán nem engedi megcsorbitani ....... Nem ábrándozik nagy szerel emről, heves összecsapásokról, Weílisch nem is ígért effélét, Weílisch egy tökéletesen kiméri, nyugodt egyéniség, akivel nagyon kellemes beszélgetni, igen jó véle sétálni, so­kat tud, ismeri a várost és majdnem minden házról van valami mondani valója a Bel­városiban ... Történelmi fantáziája van, em­lékek és ismeretek töltik ki a gondolatait. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy érezni .lelhet, hoigy férfi. Elhatározott és nyugodt férfi. Sajnos, sok tekintetben fölényben van az ura felett, aki meglehetősen könnyelmű és be­számíthatatlan. Szinte fájt, hogy máir bele kellett törődnie, hogy a férje a naiv és a „barátja" lesz az a szilárd alap, akire rábíz­hatja magát. Mi történt, hogy éppen ebben a megbízható barátban kell csalódnia? ügy rettegett érte, percTŐl-percre jobban, mintha rajta állana, hogy' megtartja-e, vagy elveszíti. Végre bejött & leült az asztala mellé. Csak szólalna meg már, csak hallaná a hang ját, abból megértené a sorsát. Ez is megtörtént. Schwartz azt mondta: — Doillfuss átnyergel. Nagyon mulatságos, hogy Dollifues fogja átvenni a Hitler alvezérsé- gét. Erre Weílisch felnevetett és nagyon vidá­man és nagyon biztos hangon beszélt. Politi­záltak, amiből egy szót sem értett, de nem is kellett érteni, hiszen hallotta a hangot, ahogy az teljes önbizalommal nyilatkozott meg. ügy beszélt, ahogy az szólhat, akinek a világon sem­mi problémája nincs már. El van intézve minden az életében. Simán és uj síneken fut az élete s tudja, hogy hová szalad a mozdony. Nem bírta tovább. Ha már ennyir© belelátott, tisztába is akart jönni, hogy tévedés ne legyen. Felállott, Weílisch asztalához lépett és azt mondta neki: — Kérem, legyen szives egy percre ... Ezzel előre ment az előszoba felé s tudta, hogy a férfi szolgálatkészen jön utána. Mikor kettesben maradtak, egyszerűen a öze­mébe nézett a férfinak: — Maga végzett? — Kivel? — nézett rá csodálkozva s moso­lyogva az. — Velem. Weílisch elmosolyodott. Most egyszer még látta azt a szőke kedves mosolyt, ami három hónap óta csak az övé volt. Fehér hó essen. Szemedbe nevessen. Hosszú az éjjel, fény tépje széjjel. Csillag a jóság. Régi adósság nyomja a lelkünk. Fekete kedvünk dobjuk a tűzre. Gyöngyöket fűzve selyemfonálra, gyerek légy máma. 1933 december 24, vasárnap. — Hogy gondolja ezt? .— Nézze kérem, nem illák magához, de hozr zám sem az alakoskodás. Maga visszatért?.. ■ A régi csapásra?... A férfi most elkomolyodott, valami kis fa­nyarság volt az arcában: — Nézze kérem... Rájöttem, hogy ennek nincs semmi értelme ... Maga asszony ... Meg- hódithatatlan... Tulnagy érték az én számom­ra... De remélem, azért a barátságát nem vonja meg tőlem... Megszédült. Most mit tegyen?... Ha lehetne, azt mondaná, hogy ebben a percben távozik a hivatalból, de ezt nem teheti, mert itt már csak­nem kivételes helyzete volt, mint megbízható munkaerőnek, a hivatalt nem hagyhatja el, mert szükség van a pénzre, amit keres, g most má­sik hivatalt találni lehetetlen... Felpillantott a férfira g most először sejtette meg,'milyen di­lemmába került... Hogy ő meghódithatatlan? ... S ezt akkor mondják neki. mikor már meg­hódolt ... Hogy ő tulnagy érték ... éppen mi­kor leszámolt vele, hogy elveszítette az érté­két ... hajlandó elveszíteni... Hát ilyen hitványak a férfiak?..* — Igen, csák ezt akartam hallani, — mondta s megfordult és visszament a szobába s a leg­gyorsabb mozdulatokkal ült le az íróasztala mellé. Még várta, hogy Weílisch tartóztatja, hogy utána szól, alkalmat ad rá, hogy legalább ki­dobhassa, kirúghassa az életéből... De a nyo­morult férfi Örült, hogy nem csinált semmi bot­rányt .,, Nem is volt rá joga .., Igyekezett mosolyogni, de észrevette, hogy a keze rázkódva remeg az asztalon. Hogy a ba­rátságát nem vonja meg tőle?... Nem, hiszen ő tisztességes asszony s egy tisztességes asz- szony mindenkivel egyforma barátságban él, egy távolságban, amit nem lehet sem szűkíteni, sem tágítani... De mi ez a marcangoló és isszonyu fájdalom, amit érez a belsejében, mintha marólúgot ivott volna, mint a ki6 cseléd. A szagos fa alatt játék.vonat szalad. Talán te ülsz benne. Puha kerevetre támaszkodik fejed. Ez a kör a helyed. Se jobbra, se balra, sinek visznek arra. Kis kezek készítik alád már a vánkost. Karácsony van, tehát ne lázajd, ne láss most! Jéé Tegnap még viz volt színtelen, puha. Úgy simult ujjaid közé, mint óvatos, Lágy vatta. Gerinctelen és cseppfolyós, nem volt alakja, Nem volt szöglete, csak simogatott, Hűsített vagy pohárban állt s ragyogott A tisztelettől gyermek-arca. Ha a nap fényes vesszejével Kegyesen végighúzott rajta. Reggelre más bit a világ. összébb húzódtak a felhők, a köd leszállt, Az emberek szive is szükebb lett s a viz A patakban, pohárban, pocsolyában. A nagy hidegben megfagyott. Most nincs sietős útja, nem csobog. A meséket is elfeledte, amiket Anyókák és halászok hallgattak a folyóparton .. Tegnap még víz volt, csacsogó, beszédes. Sokaknak kedvező, hajlékony derék. Most csak törik, szegélye éles, Torlaszt emel az ár ellen is. És nem mozdul, ha reá vernek, Konok és kemény jég.------—&&&---------­i— T amás Lafos legújabb verseiből Gyerek légy márna

Next

/
Oldalképek
Tartalom