Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)

1933-11-12 / 33. szám

1933 november 12, vasárnap.

EGY POLGÁR

VALLOMÁSAI

írja; MARAí SÁNDOR

Ebédre fiatal nő a vendégem. A fiatal nőt az uccán szedtem fel, ahol szemérmetlenül szólongatta a járókelőket. Egyszerűen reám- mosolygott és megszólított. Azt kérdezte, hová megyek? Meglepetten feleltem, hogy csak ide fel a lakásomba, ebédelni. Ajánlkozott, hogy velem tart. Ennyi szemtelenség elkábi- tott és lefegyverzett. Szó nélkül elfogadtam kinálkozását. Már a lépcsőházban belémka- rolt. A lakásban aztán rögtön otthonosan viselkedett, lehevert a díványra, s kijelentette, hogy itt sokkal jobb, mint nála otthon, s most már nem is akar többé elmenni, rokonszenvesnek talál, s ezentúl itt marad.

Tartózkodóan válaszolgattam. Leültem melléje, a dívány szélére, kezét kezembe vettem, s óvatosan magyarázni kezdtem, hogy az ötlet tetszetős, nem tagadom, magam is heves vonzalmat éreztem iránta, már az első pillanatban, időről-időre szívesen találkoznék vele, — de meg kell értenie, még nem ismerjük egymást elég régen, az ilyen életreszóló kapcsolatokat elébb alaposan meg kell fontolni. Ráncbaszedett homlokkal, gyanakodva halgatott. „Kérem11 — mondta finoman. S a levegőbe nézett, sértődötten, szomorúan. Gyönyörű, kék szemével, melyet selymes, hosszú pillák árnyaltak, mint a novellákban a hősnők szemét, a mennyezetet vizsgálta, szája- széle lebi^gyadt, gőgösen és fájdalmasan. Mikor igy láttám, kissé elszégyeltem magam. Mi férfiak mindig spekulálunk, védekezünk. A nők szivük szavára hallgatnak és ösztönösen támadnak, meggondolás nélkül. Ez a szép és hősies. Nem is érdemes az életet másként élni.

Nevét kérdeztem. Azt mondta, ünnepélyesen, mint aki jelentős titkot árul el: „Sári.“ Majd, kacéran, éldelegve, s hogy fokozza a hatást, hozzátette még: „Sárika.“ A nevek csodálatosan illenek viselőikre. Sárika soha nem lehet Judith, ennyit már észrevettem én is. Meg is mondtam neki. Bólogatott. Aztán megkérdeztem, kivel él? Gátlás nélkül felelt, az egészen nagy lelkek fesztelen őszinteségével, tartózkodás és szégyenérzet nélkül. Janival él, mondotta. Ah, Janival, *— feleltem, s a szemébe néztem. Hosszan állta pillantásomat. Elmondta, hogy Jani már elmúlt harminc éves, állástalan pincér. Ö igy mondta, s vállat vont: „Facér . . .“ Kérdeztem, szere- tik-e egymást? „Sajnos, iszik,“ — felelte, — „mindig iszik, mondtam is neki, nem lesz ennek jó vége." Hümmögtünk. Mégis, unszoltam, nem gondolja-e, hogy Jani talán csak bánatában iszik, hiszen minden jel szerint szereti őt, Sárikát, valószínűleg jó is hozzá?.. . Igen, mondta hányavetien, ezt a ruhát is ő vette, elég jó, meleg ruha, s ezt a kalapot és cipőt is. De ha egyszer iszik . . . Értsen meg, tetszem neki. Ez a lakás melegebb, kellemesebb, mint a másik, ahol Janival lakik. Szívesen marad velem. Egész nap játszani fogunk, boldogok leszünk. S hirtelen átölelt és megcsókolt.

Minden csók támadás, vallomás, a lélek villamos üzenete, talán még a testvérek csókja is. Freudtől tudjuk, hogy az anyacsók is bonyolult, összetett. Sárika csókja egyszerű Judáscsók volt. Hevesen lelkére beszéltem. Ismételtem, hogy szép és tetszik nekem, örülök, hogy megismertem, lássuk egymást gyakrabban, akármikor eljöhet hozzám, s ha Janinak nincs kifogása ellene, itt is alhat. Szívesen pártfogolom, amennyire szerény képességeimből telik, időnként együtt vacsorázhatunk, előkelő összeköttetéseimre hivatkoztam, s megcsillogtattam előtte a lehetőséget, hogy később egyszer, ha jól viselkedik, beprotezsá- lom az operaház ballettkarába. Tapasztalatból tudom, az ilyensmi mindig hat nőknél. Sári is felfigyelt. Figyelmezetetett, hogy kitünően táncol és énekel: rögtön lejtett is néhány tánclépést a szobában s egy dalt adott elő, melynek csak első két sorára emlékszem már. így kezdődött: „My dear, én úgy szeretem magát, mint a Gömbös a Népszavát." Azt mondta, ez Jani kedvenc kupléja. Kértem, beszéljünk komolyan. Lelkére beszéltem, figyelmeztettem árulása következményeire, Jani végre is szereti őt, meleg ruhát vett neki, sőt cipőt és kalapot is. A mai világban meg kell becsülni az ilyen férfit. Biztosan szenved, most is, talán keresi valahol az uccán és nem találja. „Megy az uccán“ vázoltam szinészicsen és széttartani karjaimat — „csorognak könnyei és ezt kiabálja: Sári, Sárikám.“ Kegyetlenül, makacsai! vállat vont. „Iszik" — mondta s aztán toporzékolni kezdett, öklével a párnát verte: — „Iszik, iszik. Múltkor összeszedte a zálogcédulákat, eladta és elitta. “ Ijedten hallgattam ezt a kitörést. Janit pillanatok alatt ejtette és kiszolgáltatta, nekem, akit az imént ismert meg az uccán, nevemet sem tudta, eljött velem, s gyűlölettel beszélt egy férfiről, aki facér, s mégis uj ruhát vett neki, s aki egész biztosan szereti. Nem, a nők nem szentimentálisak. Sokkal kevésbé azok, mint mi. férfiak. Pillanatok alatt döntenek életről és halálról. „Szegény Jani" — mondta később, nyugodt szánakozással. Már temette.

Óvatosan evett, szemérmesen, nem mutatta, hogy éhes. Késsel, villával tűrhetően bánt, leste és majmolta mozdulataimat. Kérdeztem, vezet-e háztartást, hol étkezik? Ahol jön, — felelte cinikusan. Leggyakrabban az uccán ténfereg, a rendőrt személyesen ismeri, nem lehet bántódása. Kedvenc ételei felől tudakozódtam. Lesütötte szemét s halkan mondta: „A húst szeretem. Különösen a disznóhust. De azt még csak kétszer ettem eddig.“

Erre, tapintatosan, megkértem, árulja el életkorát. Négy és fél évet vallott be. Mint minden nő, természetesen letagadott valamit. Érzésem szerint ötven éves volt. Mindent tudott. Ilyen dolgokat tudott, mint zálogcédula, facér, iszákos. Kiderült, hogy itt lakik a házban, lenn a pincében, egy lyukban, amelynek minden bútorzata egy ágy, egy mosdó és szekrény. Az ágyban hárman alusznak, Jani, Katus és ő, Sárika. Katus sokat dolgozik, mert viciné és „nagyon sok pénze van.“ Mégis, mennyi? —- faggattam, mert szeretek biztosat tudni közelebbi ismerőseim életviszonyairól. „Van vagy három pengője is“ — mondta nagyúri kézlegyintéssel. Mintha azt mondaná: „Van vagy három háza.“ Ebben is nő volt, érett és okos. A nők átkozottal! ' praktikusak, az élet ügyes-bajos dolgait gyorsabban és találékonyabban oldják meg, mint a férfiak, de végeredményben — a legokosabb nő, s a legbutább is, ha ugyan van ilyen'--:.

tájékozatlanok a pénzzel szemben', mqm..tud-.,.

ják, mi a fillér, s mi a millió, krajcárokért meghalnak, s ezreseket eldobálnak. Igazuk van, nem is fontos. Csak az élet fontos, s azt megbecsülik, minden morzsáját, zsugorian. Sárika mindent tudott a ház lakóiról. Az egyik cselédnek fáj a lába, s „a betegpénztárhoz jár kezelésre, minden héten kétszer, akkor felülvizsgálják.“ Ezek a szavak természetesen forogtak szájában, ebben a négy és félesztendős szájban, betegpénztár, felülvizsgálat, társadalombiztosító. Nem, ennek nem mesélnek Árgirus királyfiról odahaza. Egyre hizelgett, leste a hatást. „Jó szemtelen pofa vagy te“ — mondtam neki. „Igen“ — és vállat vont — „proli-kölyök." Bevallotta nekem, szemérmetlen hizelkedéssel, hogy én vagyok „a legszebb férfi a házban.“ Szerényen tiltakoztam. Felhívtam figyelmét a házmesterre, aki, érzésem szerint sokkal szebb ember, s"

D C3 ÁY |i

Í gll ^ ■ III

I III PARFUMS DE LUXÉ

í p|l| 17. Rue de la Palx - PARIS |||s|

i lg PARFÖMÖK • KÖLNI VIZEK ||

’ V HAJVIZEK. PÚDEREK Ili

’ SPECIALITÁSAINK! |p

‘ L ' PAN Dy M I LO R D jjjl

d CHEVAUER ''' COMTESSE

FLEUR de FRANCÉ Éj

’"'*“*■**-J Jtrjta+arj^«ras&3fUBr3K.*uza •» -;t«rrririxrzxrwxcn utrornarziaruaMaM

1

ezenfelül lakatos is. „A házmester*' — mondta cs legyintett. — „A múltkor jön a műhelyből, s avval a piszkos kezével meg akarja fogni . az üj kalapomat. Mondtam is neki: az is ocs- ppány, ronda, ember lehet, aki magát erre tanította . . .“ Ezeket a válaszokat mellékesen pergeti, a gyakorlott társalgó finom ösztönével, aki nem hangsúlyoz soha s beéri a társalgás lesimitott, pointc-mentes fordulataival. „Szép, derék férfi maga'* — mondta. Már dolgozott, próbálta fegyvereit. Az élet nehéz és minden férfi marha bizonyos kérdésekben. A lakás tetszett neki. Az ebédet, szemérmesen, de végigette. Mindenestől jobb volt itt, nálam, egy magyar iró szerény otthonában, mint lenn a pincében, Janinál és Katusnál. Jani különben is iszik. Sárika már döntött. Figyelmeztettem, hogy általában sok a dolgom, a lakásban szeretem a csendet, rend- szertelenül élek, későn fekszem és későn kelek, természetem csapodár és magam is kedvelem az italt. „Ó, az más“ — vallotta lelkesen — „a nagyságos ur másként iszik." Hiába intettem, hogy éppen úgy iszom, s hasztalan

©© <St© O®

kérleltem, ne szólítson nagyságos urnák. „Hát minek?" — kérdezte hitetlenül. „Bánom is én“ — feleltem. — „Mindegy. Mondjuk, Mu- kinak." Ez .nem tetszett neki. „Maga nagy-1 ságos. ur" — állapította .-meg,:És ezt mondta még, halkan: „Én nagyon csendes leszek, item fogom zavarni." Ezt az ígéretet, más körül- mények között, mintha már hallottam volna.

Csak estefelé ment, miután összeszedett mindent, amit a lakásban hamarjában nélkülözni tudtam, s elébb megígérte, hogy másnap, már egészen korán 'reggel, visszajön. Ilyen szavak maradtak utána vissza a lakásban: nagyságos ur, Népszava, disznóhus, facér, munkanélküliség. Kábultan ültem cgy- idcig. Kóstolgattam c szavakat s iparkodtam elképzelni izüket egy négy és féléves „gyer- mekszáj“-ban. Savanyu lett tőlük a szájam, amely pedig nem gyermekszáj már, s kóstolt mindenféle izt és mindenfajta szavakat. Bevallom, még sokáig hallottam hangját, lázas előadását, iparkodó hízelgéseit, szemérmetlen kinálkozását. Ijesztő volt, tünemény.

Megfőzött.

A „VÁLSÁG” LEGKÜLÖNÖSEBB TÜNETEI A PÁRISI ÜCCÁN

Mit csinálnak a gazdasági krízisben azok, akik „a jégtáblán is megtudlak élni?” — A „rendkívüli foglalkozások” katasztrófája — A festö-poriás, a házhozjövö költő, a csodaárus, a misapacs az uj nyomorról beszél

— A NAPLÓ PÁRISI TUDÓSÍTÓJÁTÓL —

Paris, november eleje.

Ebben a furcsa városban formális ankétet kell rendezni, hogy a válságról beszámolhasson az ember. Mint nálunk az állandó és általános jajongás, úgy szabály Párisban mindig vidám arcot mutatni: a „ea va bien meg a „tout est mieux“ a párisi ember ősjeligéje. A válságról beszélni itt illetlen dolog. Én azonban nem törődöm az illemmel ma és mindenkit kifaggatok, aki szembe kerül velem . . . Nem tehetek róla, hogy a legfurcsább hivatások kerülnek utamba eközben.

— Hogy megy az üzlet? — kérdem mindjárt kezdetnek Monsieur Colasse-t, a külügyminisztérium hajdúját, aki hivatásszerűen bejelenti látogatásomat. A kérdés nem helytelen itt, mert Monsieur Colasse, a „huissied‘ bár a külügyminisztérium szolgálatában üldögéli át napjait a hangfogó linóleummal födött folyósón, valójában ihletett művész. Fest akva- rellbcn és olajban. Specialitása a féstőmüvé- szet „á la maniére de ..." A mappájában a legszebb Rembrandt, Boucher, Daumier és Gavarni rajzok rejtőznek, sőt csodás Frans

Halsok is, valódi olajba festve: mindezeket Monsieur Colasse rajzolta és festette sajátkezűig. A mexikói követ vele festtette meg lovasportréját kivont szablyával; M. de Gaif- fier d'Hcstroy, Belgium követe, regényes tájképeket vett tőle, von Hoesch német nagykövet, valamint a joviális lengyel nagykövet Chlapowski is ismételten megtisztelték rendeléseikkel, Monsieur Colasse, ezt hozzá kell tennem, oly szerény ember, hogy egyetlen müvét sem Írja alá . . . Most kérdésemre panasszal felel:

— Rosszak az idők, a diplomaták már nem támogatják a magas művészetet és maguk a nagy festők, kik régebben mind Colasse ur kundsehaftjai voltak, most már láthatólag ráérnek sajátkezűig festeni . . .

A KÖLTŐ,

KI PRIVÁTOKAT LÁTOGAT

így szenvedi a festőművész a válságot. Mit szól vájjon hozzá a költői Öt könnyű meglelni, mert a költő házhoz jön levelezőlap hívásra, sőt anélkül is. Sovány fiatalember a költő, szerény magaviseletü, jólnevelt.

Széles karimáju puha kalapot hord a fején és aktatáskát a hóna alatt. Becsönget halkan, megáll a lábtörlőszőnyegen az ajtó előtt, kicsit kinyitja a táskáját és egy fényképpel díszített, hektografált lapot nyújt felém. Ezen rimes sorok olvashatók. A költő megvárja, míg végigolvastam, aztán önéletrajzzal szolgál, mely úgy kezdődik „kezdők nem lelnek kiadót" és úgy végződik „c'est vingt sous”, a rímek egy frankba kerülnek fényképpel együtt. Az irodalompártolás korunkban nem költséges dolog. A krízist érintő kérdésemre a költő csak a kezével legyintett: „Ugyan

kérem: hát olvasnak ma még az emberek?!"

Tényleg: megérzik-e a krízist az irodalmi négerek társadalmában is? „Irodalmi négernek“ Párisban azt az irót nevezik, aki név nélkül, másnak adja el irodalmi termékeit, s ez a másvalaki, rendszerint gazdag dilettánsok, a saját neve alatt jelenteti meg azokat. A kereslet úgy látszik nem szűnt nic£. Csak tegnap olvastam a „Candide“-ban, Paris e legolvasottabb szinházi és irodalmi közlönyében a következő hirdetést:

„Négres Lit. cédez vos vers, piéces thé_rtgti

___5