Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)

1933-11-11 / 32. szám

4 Aae& 1933 november 11, szombat. EGY TEHETSÉGES BÉCSI ALORVOS TRAGÉDIÁJA Bukással végződött a tudományszomj és az elhivatottság harca a terheltséggel és a gonosz ösztönnel Németországban börtönbe került a Bécsböl kivándorolt könyvtopó „klinikai asszisztens" flappél-Hőppá Bécs, november 10. Az utolsó évek egyik legérdekesebb bűnügye nyert most végleg be­fejezést. Mint emlékezetes, néhány évvel ez­előtt az egyik bécsi kórházban letartóztattak egy asszisztenst, akiről kiderült, hogy rendszere­sen követett el könyvtolvajlásokat a bécsi üzletekben. A reudörségi vizsgálat folyamán kiderült az is, hogy a törekvő, csendes, sze­retetreméltó ember sohasem tett orvosi vizs­gát és fiatalabb éveiben két évig ült börtön­ben közönséges bűncselekmény miatt. A rendőrségi vizsgálatot vezető tisztviselő az egyik bécsi rendőrségi folyóiratban rendkívül érdekes részleteket közöl erről, az akkori idő­ben nagy szenzációt keltő bűnügyről, amely­ben most történt meg a döntő fordulat. AZ ELSŐ NYOM A bécsi rendőrigazgatóságon — írja a detek- tivfelügyelő — egymást követték a feljelenté­sek, amelyek szerint a bécsi könyvkereskedésekből nagyértékü tu­dományos, főleg orvosi könyvek tűntek el. Minden nyomozás hiábavaló volt, mert a gyanú nem irányult egyes személyekre. Csak az egyik könyvkereskedés alkalmazottja vélt emlékezni egy emberre, aki lopott orvosi könyvet akart eladni az üzletben. Ez az ember bizonytalan személylelrást adott és közölte, hogy a könyvet eladni akaró férfi ruhájából erős kloroformszag áradt. A BOLTITOLVAJ ARCKÉPE — A könyvkereskedösegédet berendeltem a rendőrségre és megmutattam neki a rovottmultu személyek arcképgyüjteményét — irja a rendőr­tisztviselő. — Hosszú keresés után a segéd figyelmeztetett egy boltitolvaj fényképére és úgy vélte, hogy az némileg hasonlít ahhoz az emberhez, aki az orvosi könyvet el akarta adni. Hosszú, fáradságos nyomozás után sikerült rá­jönnöm arra, hogy a fényképen ábrázolt boltitolvaj az egyik bé­csi kórházban alkalmazott asszisztensorvossal azonos. Különös volt elsősorban az, hogy az orvos nem volt bejelentve a rendőrségen, holott biztos tu­domásom volt arról,hogy régebb idő óta műkö­dik a kórházban. AZ ORVOSI RECEPT Sikerült megszereznem az orvos egyik re­ceptjét, amelyet összehasonlítottam a boltitolvaj kézírásával és legnagyobb meglepetésemre lát­tam, hogy a két irás teljesen azonos. Ezzel sem elégedtem meg, hanem megmutattam a képet egy nemrégiben elbo­csátott kórházi betegnek, aki a képben felis­merte az orvost, aki operációjánál asszisztált. A következő napon a boltitolvaj fényképével a zsebemben és a könyvkereskedősegéd társaságá­ban beállítottam a kórházba, amelyben az orvos működött. Amikor az igazgató szobájába léptem, az illető orvos, magas, szimpatikus külsejű férfi, beszélgetésbe volt elmélyedve az igazgató­val. Minden feltűnést kerülendő, bemutatkoztam az igazgatónak és megmondtam neki, hogy X. orvossal szeretnék beszélni. Az igazgató be­mutatta asszisztensét és én a következő szavak­kal fordultam az állítólagos orvoshoz: — Szíveskedjék velem fáradni, doktor ur, a rendőrségre, bizonyos felvilágosítások megadása végett. kínos jelenetek A PROFESSZOR SZOBÁJÁBAN Az „orvos11 visszautasította kérésémet azzal az indokolással, hogy most nincs ideje és meg­ígérte, hogy később egyedül fog bejönni a rend­őrségre. Senki sem talált volna semmi gyanúsat ebben az udvarias és egyszerű válaszbau, de én tud­tam, hogy dr. X. azt remélte, hogy céltudatos és energikus föllépésével elháríthatja a lelep­lezést. Minthogy semmiképpen nem volt hajlandó velem jönni, néhány kérdést intéztem hozzá származá­sáról, szüleinek és testvéreinek nevéről stb. Dr. X. meglepő biztonsággal válaszolt. Adatai egyáltalán nem egyeztek meg az én adataimmal és Így kénytelen voltam szemébe mondani a valóságot. Eleinte csodálkozva nézett rám, de azután rájött, hogy elvesztette a játszmát. Krétafehér lett az arca, tántorogni kezdett, za­vartan nézett maga köré. Beszélni akart, de remegő száján nem jött ki szó. Az igazgató csodálkozással nézte a jelenetet. A szerencsétlen szélhámos kétségbeesett (pillantá­sokat vetett feléin, végül is igy kiáltott: — Ön mindent tud! Aztán térdre esett az igazgató előtt cs sírva kért tőle bocsánaot — Professzor ur, nagy szégyent hoztam Önre. Meg akarta ragadni az igazgató kezét, de az visszahúzódott tőle. Az igazgató, aki még min­dig nem értette tisztán a helyzetet, igyekezett vigasztalni a szerencsétlen embert, abban a hit­ben, hogy semmi rossz nem történt. Az álorvos fájdalmas tekintetet vetett rám, azután igy szólt: — Professzor ur, ön nem tudja, mit követtem el. Tolvaj vagyok, könyveket loptam. Azután ledobta magáról a, fehér köpenyt és a szobájába akart menni, hogy felöltőjét elhozza. A TÖLTÖTT REVOLVER Attól tartottam, hogy az ember valami két­ségbeesett lépésre szánta el magát és csak so­kára egyeztem bele az igazgató kérésére és az álorvos becsületszavára, hogy egyedül mehessen a szobájába. Mégis utána mentem és a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy az ember egyenesen az íróasztalhoz siet, fel­kapja az ott fekvő töltött revolvert és a ha­lántékához szorítja. Egyetlen pillanat alatt mellette voltam, megragadtam a fegyvert és kicsavartam a kezéből. Mikor az uccára értünk, kollégám segítségével, aki a kapuban várt rám, gyorsan egy autóba tuszkoltuk az embert és a rendőrségre hajtot­tunk. A letartóztatott útközben keserű szemrehányá­sokat tett, amiért nem engedtem meg, hogy öngyilkosságot kövessen el. Megvigasztaltam, hogy maid még másképpen fog gondolkozni az életről. A rendőrségen beismerte, hogy ö a keresett könyvtolvaj. A doktori címet hamisított diplomá­val szerezte meg és beismerte azt is, hogy gyé­mántlopás miatt két évet töltött a börtönben. A HIÚ ALOM Az élete története, ahogy kihallgatásakor el­mondta, tragikus körülményekben bővelkedett. A legérdekesebb az volt, hogy az előirt vizsgát, amelyet a kórházba való fel­vételekor kellett letennie, a legjobb sikerrel tette le és a legnagyobb buzgalommal és lelki­ismeretességgel dolgozott a klinikán. Mindig használható, ügyes orvosnak tartották. Az ember a háború alatt egészségügyi altiszt volt, ekkor szerezte orvosi cs sebészi ismere­teit. Mint büntetett előéletű, nem iratkozhatott be az egyetemre, csupán előadásokat látogatott, a boncteremben dolgozott és orvosi munkákat olvasott kitartó szorgalommal. A vizsgálat lefolytatása után szabadlábra he­lyezték az Alorvost. Egy napon az uccán menet kiáltásokat hallottam az egyik villamos perón­járól: — Felügyelő ur! Segítsen rajtam! Egy orvosismerőse, aki felismerte, le akarta tartóztattatni. Természetesen igazoltam, hogy az embert szabadlábra helyezték a vizsgálat befejezéséig. Megint hosszabb idő telt el és egy­szer Schönbrunnban találkoztam az álorvossal, aki egy pádon ült és egy orosz nyelvtanba mé­lyed! el. Megszólítottam és ő elmondta, hogy az a terve, hogy a vizsgálat befejezése után Oroszországba akar menni és ott akar uj exisztenciát teremte­ni magának. Remélte, hogy büntetés nélkül ússza meg a múltat, mert igazolni tudta, hogy terhelt családból származik. EPILÓGUS: BÖRTÖN! A legjobb kívánságokkal váltam el tőle, ö megköszönte azokat és hangján érezni lehetett, hogy nyoma sincs már benne az irántam való régi haragnak. Ettől az időtől fogva eltűnt a szemem elől. Most tudtam meg nemrégiben, hogy nem Oroszországba ment, hanem Németor­szágba. Németországban letartóztatták egy nagyobb lopás miatt és egy évi börtönbünte­tésre ítélték. Tolsztoj leánya elmondja, ' hogy kallódik el Európában apjának szellemi hagyatéka A Napló párisi munkatársa Tolsztoj Tatjananáí A párisi orosz „$élemigránsok“ élete Páris, november 10. Egy megelevenedett Tolsztoj-kép: az öreg Tolstoj Leó gróf ismert markáns fejével, de — szakálltalanul; ez Tolstoj Tatjána, a hasonlithatatlan orosz iró és bölcsész legkedvesebb leánya. A Mont- parnasse mélyén találkoztam vele, ahol az uccák mintha közök és átjárók len­nének csupán egyik festő-atcliertől a másikig. Otthonos kis bárokban szürke meg barna agyagkorsócskák, cserép- flaskák ama tündöklő színekben játszó különb-különb hollandus meg norvég pálinkákkal, miket a festő urak oly igen kedvelnek. Az üzletekben képkere­tek kaphatók, olaj- és akvarellszinek, vásznak, papirok e a nemes rajzmüvé- szet sokféle kellékei. Még a levegő is olaj festék és radirgumi saagu. Ez nem a mutatványos Montparnasse,kávéhá­zak negyede, hanem a tényleg tanuló és igyekvő, konyákig festékes Montpar- nasse-müvészeké. Itt rendezte be Tol- stoj-Subotin Tatjána grófnő egy széles ablaku ősi palota első emeletén a párisi oroszok festőakadémiáját. — A forradalom után Moszkvában maradtam — magyarázza konduló mély hangján a magas termetű, hatal­mas, férfias hölgy, ki apjának titkára volt isok évig és tán tőle örökölte a fes­tészet iránti hajlamát is. A szovjetkormány, mint tudja, igye­kezett apám emlékét kisajátítani. Ezért engem sem üldöztek, sőt sokszor állott módomban régi ismerőseimet megvédeni a hatóságok elől, vagy leg­alábbis elősegíteni menekülésüket. Mindamellett nekem magamnak se­hogy sem akarták kiadni a megváltó „pzropnszou-ot s csak 1925-ben isikerült szobái y szerű szovj et passzussal átlép­nem a határt. Azután az oroszok ren­des utján jöttem végig Európán Pari­sig. Minden városban, mely utamba esett, előadásokat tartottam édesapám­ról; vetitett képekkel gyakran. — Páriában legfőbb igyekezetem az édesapám összes müveit teljes és gon­dos kiadásban az elhunythoz méltó alakban hozni a közönség elé. Sajnála­tos tény, hogy Tolstoj Leó összes mü­veinek máig sincs kifogástalan összki­adása. A szovjet Tolstoj-kiadásálioz is kritika fér, a fordítások pedig részben rosszak és csaknem mindig hiányosak. Édesapám már életében lemondott mü­veinek szerzői jogáról, nem akart hasz­not huzni belőlük. Ezzel azonban azt érte el, hogy a kiadók vonakóidnak Tol- stoj-kiadásokba pénzt befektetni, mert itt hatalmas 80 kötetes vállalatról van szó és a kiadó mindig védtelenül van kitéve a legillojálisabb konkurrcmciá- nak is, minthogy a mii gazdátlan. Amellett én magam is megnehezítem a kiadást szigorú feltételeimmel, mert ragaszkodom kifogástalan művészi fordításhoz és a teljes megcsonkitatlan szöveghez. Három nagy párisi kiadóval is tárgyal­tam már és bár eddigi fáradozásaim si­kertelenek maradtak, egyáltalán nem adtam fel a reményt, hogy létre fog jön­ni a teljes francia nyelvű Tolstoj-ki- adás. — E párisi munkálkodásaim közben mint festő, ki szeretem a mások festé­szetét is, jutottam, közeli érintkezésbe az emigráns orosz fcstőtársadalommal. Legtündöklőbb tehetségeink elképesztő nyomorban tengődnek a francia fővá­rosban. Elgondolni is fáj, hogy például Somow, kinek müvei a híres moszkvai állami Tredjaikoff-kóptárban két hatal­mas termet töltenek be maguk, itt Pá­riáiban egy apró, Hitetlen padlásiszohá­LITVINOV MERÉNYLŐJE A szovjet Amerikába érkező külügyminiszterét az Ellis Islandon a tiszteletére megjelent hivata^ los szemilyiségek mellett természetesen várta a merénylő is. A névtelen merénylő, aki eljött, hogy tüntessen egy vllághaíalom ellen, amely milliók véréből emelkedett ki és nőtt nagyra. Litvinov megérkezése valószínűleg nagy ügy az amerikai uraknak is, akik az Unió ipari érde­keltségeit és távolkeíeti hatalmi pozícióját tart­ják szem előtt, amikor széles mosollyal megráz­zák a tegnap még annyira „nem kívánatos ide- gen“ kezét, de hol van ennek a kitörő örömnek láza attól a fojtott, perzselő izgalomtól, amit a merénylőben korbácsolt fel az esemény? A me­rénylő, a lapok jelentése szerint, volt orosz gárdahadnagy — Istenem, az emigrációban ki nem gárdahadnagy! — agyon akarta ütni Litvi- novot. Miért? Egyszerű: inni akart a véréből. Az elgondolás eléggé nagyvonalú, csupán kissé nehézkes formája a politikai merényleteknek: a történelmi gyakorlat azt bizonyltja, hogy eddig még mindig a merénylőt szokták agyonütni, a merénylőnek fürgébb és hatásosabb megoldási módokhoz kell nyúlni: lőni, szúrni, esetleg bom­bát vetni, de agyonütni, legnagyobb sajnálatom­ra — nem jó. De, ami fontosabb, az eset — jel­lemző. Azt is mondhatnék, jellemző magára az emigrációra. Tizennégy cv megpróbáltatásain és kínjain át hordozott bosszúvágy utolsó, vad fel- lobbanása, amely azonban törvényszerűen meg­bicsaklik a megvalósuláson. Ha kevésbé vad gyűlölet füti a merénylőt, talán ma már valóban nem él a derék Litvinov. Valószínű, hogy tiz éve várja ezt a pillanatot a gárdahadnagy vala­melyik amerikai bistro piszkos konyhájában, ahol jól ápolt kezeit alaktalanná marta a lúgos mosogatóviz, vagy tiz éve énekli az orosz sztep­pék bús dalát valamelyik Broadway-szinház kó­rusában — mig végre elérkezett számára a tör­ténelmi pillanat, hogy leszámoljon, ha csak szimbolikusan is, a nagy ellenféllel. Napokig ké­szült a merényletre, minden részletében mérle­gelte a tennivalót és rájött, hogy az ügyhöz méltatlan lenne agyonszurnl vagy agyonlőni a külügyi népbiztost, le kell sújtani rá és inni a véréből, hogy ettől a néhány csepp vértől a vi­lág minden zugában magukhoz térjenek az orosz száműzetés lankadt hősei. Elment a fogadtatás­ra és várt, gyanúsan várt, mint ahogy ez már szokás — amikor megérkezett a kövérkés evik- keres ur, egy percre megmerevedett, annyi lelki ereje nem volt, hogy rávesse magát erre a szür­ke, jelentéktelen, mosolygó kispolgárra, aki a rendőrök sorfala között elvonult. A vérivó gyű­lölet a kereskedelmi utazó láttára lelohadt ben­ne. Megértette, hogy az idő sommásan elintézett néhány nagy kérdést, aminek az elintézésére tizennégy év óta vár az emigráció, hogy a dol­gok azalatt a tizennégy év alatt nemcsak elló­dultak arról a helyről, ahol az emigráció elsza­kadt töiük, de külső és belső formájukban is megváltoztak. Az orosz forradalomból orosz üzlet és orosz nagypolitika lett, Trockij démoni alakja Litvinov joviális figurája mögött árnyék­ba borult. A merénylő most a börtönben ül, de Litvinov elutazik, s ö visszatérhet a színpadra tovább énekelni az orosz bánatot, ahol abba­hagyta — tizennégy évvel ezelőtt. Mert a bánat megmaradt. bán nyomorog. Bilibin, M. Dobuzinszki, S. Korovin, N. Müliotti, B. Csukajeff, B. Grigorjeff, A. Jakovlew, A. Ziloti, akadémiánk tanárai, a legkitűnőbb orosiz művészek. Azon fáradozom, hogy megszervezzem őket, egyesítsem mun­káikat. Ezt a célt szolgálja akadémiánk, melyben amerikai, svéd, francia höl­gyek tanulnak festeni, de esti kurzu­sainkra orosz sofőrök, gyári munkások, hadirokkantak járnak be, hajdan intel- lektuellek, akik a nehéz munkában megkérgesedett ujjaikba veszik estén­ként az ecsetet és felíidü Írnek a művé­szet levegőjében. Nincs annyi tanítvá­nyunk, amennyi lehetne, mert nincsen pénzünk reklámra és kevesen ismerik az intézetet. Nem is tudnék fenntartani, ha nem volna másik jövedelmi forrá­sunk, az időről-időre rendezett gyűjte­ményes orosz képkiállitások bevétele. És végigvezet a napos-levegős nagy műtermen, ahol most is dolgoznak fe­hér kötényben szakállas oroszok és ró­zsás angolszász misszek vegyest, meg­mutatja a kiállítási helyiségeket, hol tényleg a legváltozatosabb festmények függenek a falon, az akadémikus orosz iskolától kezdve szürrealista és poziti­vista próbálkozásokig. Ebben a tolsojf légkörben politikáról szó nem esik, kommunisták és emigránsok megértik egymást a nemzetközi művészetben. És mégis — egy darab hamisítatlan orosz föld a Tolstoj Tatjána grófnő akadé­miája is ... Benedek Károly. %

Next

/
Oldalképek
Tartalom