Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)
1933-11-11 / 32. szám
4 Aae& 1933 november 11, szombat. EGY TEHETSÉGES BÉCSI ALORVOS TRAGÉDIÁJA Bukással végződött a tudományszomj és az elhivatottság harca a terheltséggel és a gonosz ösztönnel Németországban börtönbe került a Bécsböl kivándorolt könyvtopó „klinikai asszisztens" flappél-Hőppá Bécs, november 10. Az utolsó évek egyik legérdekesebb bűnügye nyert most végleg befejezést. Mint emlékezetes, néhány évvel ezelőtt az egyik bécsi kórházban letartóztattak egy asszisztenst, akiről kiderült, hogy rendszeresen követett el könyvtolvajlásokat a bécsi üzletekben. A reudörségi vizsgálat folyamán kiderült az is, hogy a törekvő, csendes, szeretetreméltó ember sohasem tett orvosi vizsgát és fiatalabb éveiben két évig ült börtönben közönséges bűncselekmény miatt. A rendőrségi vizsgálatot vezető tisztviselő az egyik bécsi rendőrségi folyóiratban rendkívül érdekes részleteket közöl erről, az akkori időben nagy szenzációt keltő bűnügyről, amelyben most történt meg a döntő fordulat. AZ ELSŐ NYOM A bécsi rendőrigazgatóságon — írja a detek- tivfelügyelő — egymást követték a feljelentések, amelyek szerint a bécsi könyvkereskedésekből nagyértékü tudományos, főleg orvosi könyvek tűntek el. Minden nyomozás hiábavaló volt, mert a gyanú nem irányult egyes személyekre. Csak az egyik könyvkereskedés alkalmazottja vélt emlékezni egy emberre, aki lopott orvosi könyvet akart eladni az üzletben. Ez az ember bizonytalan személylelrást adott és közölte, hogy a könyvet eladni akaró férfi ruhájából erős kloroformszag áradt. A BOLTITOLVAJ ARCKÉPE — A könyvkereskedösegédet berendeltem a rendőrségre és megmutattam neki a rovottmultu személyek arcképgyüjteményét — irja a rendőrtisztviselő. — Hosszú keresés után a segéd figyelmeztetett egy boltitolvaj fényképére és úgy vélte, hogy az némileg hasonlít ahhoz az emberhez, aki az orvosi könyvet el akarta adni. Hosszú, fáradságos nyomozás után sikerült rájönnöm arra, hogy a fényképen ábrázolt boltitolvaj az egyik bécsi kórházban alkalmazott asszisztensorvossal azonos. Különös volt elsősorban az, hogy az orvos nem volt bejelentve a rendőrségen, holott biztos tudomásom volt arról,hogy régebb idő óta működik a kórházban. AZ ORVOSI RECEPT Sikerült megszereznem az orvos egyik receptjét, amelyet összehasonlítottam a boltitolvaj kézírásával és legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy a két irás teljesen azonos. Ezzel sem elégedtem meg, hanem megmutattam a képet egy nemrégiben elbocsátott kórházi betegnek, aki a képben felismerte az orvost, aki operációjánál asszisztált. A következő napon a boltitolvaj fényképével a zsebemben és a könyvkereskedősegéd társaságában beállítottam a kórházba, amelyben az orvos működött. Amikor az igazgató szobájába léptem, az illető orvos, magas, szimpatikus külsejű férfi, beszélgetésbe volt elmélyedve az igazgatóval. Minden feltűnést kerülendő, bemutatkoztam az igazgatónak és megmondtam neki, hogy X. orvossal szeretnék beszélni. Az igazgató bemutatta asszisztensét és én a következő szavakkal fordultam az állítólagos orvoshoz: — Szíveskedjék velem fáradni, doktor ur, a rendőrségre, bizonyos felvilágosítások megadása végett. kínos jelenetek A PROFESSZOR SZOBÁJÁBAN Az „orvos11 visszautasította kérésémet azzal az indokolással, hogy most nincs ideje és megígérte, hogy később egyedül fog bejönni a rendőrségre. Senki sem talált volna semmi gyanúsat ebben az udvarias és egyszerű válaszbau, de én tudtam, hogy dr. X. azt remélte, hogy céltudatos és energikus föllépésével elháríthatja a leleplezést. Minthogy semmiképpen nem volt hajlandó velem jönni, néhány kérdést intéztem hozzá származásáról, szüleinek és testvéreinek nevéről stb. Dr. X. meglepő biztonsággal válaszolt. Adatai egyáltalán nem egyeztek meg az én adataimmal és Így kénytelen voltam szemébe mondani a valóságot. Eleinte csodálkozva nézett rám, de azután rájött, hogy elvesztette a játszmát. Krétafehér lett az arca, tántorogni kezdett, zavartan nézett maga köré. Beszélni akart, de remegő száján nem jött ki szó. Az igazgató csodálkozással nézte a jelenetet. A szerencsétlen szélhámos kétségbeesett (pillantásokat vetett feléin, végül is igy kiáltott: — Ön mindent tud! Aztán térdre esett az igazgató előtt cs sírva kért tőle bocsánaot — Professzor ur, nagy szégyent hoztam Önre. Meg akarta ragadni az igazgató kezét, de az visszahúzódott tőle. Az igazgató, aki még mindig nem értette tisztán a helyzetet, igyekezett vigasztalni a szerencsétlen embert, abban a hitben, hogy semmi rossz nem történt. Az álorvos fájdalmas tekintetet vetett rám, azután igy szólt: — Professzor ur, ön nem tudja, mit követtem el. Tolvaj vagyok, könyveket loptam. Azután ledobta magáról a, fehér köpenyt és a szobájába akart menni, hogy felöltőjét elhozza. A TÖLTÖTT REVOLVER Attól tartottam, hogy az ember valami kétségbeesett lépésre szánta el magát és csak sokára egyeztem bele az igazgató kérésére és az álorvos becsületszavára, hogy egyedül mehessen a szobájába. Mégis utána mentem és a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy az ember egyenesen az íróasztalhoz siet, felkapja az ott fekvő töltött revolvert és a halántékához szorítja. Egyetlen pillanat alatt mellette voltam, megragadtam a fegyvert és kicsavartam a kezéből. Mikor az uccára értünk, kollégám segítségével, aki a kapuban várt rám, gyorsan egy autóba tuszkoltuk az embert és a rendőrségre hajtottunk. A letartóztatott útközben keserű szemrehányásokat tett, amiért nem engedtem meg, hogy öngyilkosságot kövessen el. Megvigasztaltam, hogy maid még másképpen fog gondolkozni az életről. A rendőrségen beismerte, hogy ö a keresett könyvtolvaj. A doktori címet hamisított diplomával szerezte meg és beismerte azt is, hogy gyémántlopás miatt két évet töltött a börtönben. A HIÚ ALOM Az élete története, ahogy kihallgatásakor elmondta, tragikus körülményekben bővelkedett. A legérdekesebb az volt, hogy az előirt vizsgát, amelyet a kórházba való felvételekor kellett letennie, a legjobb sikerrel tette le és a legnagyobb buzgalommal és lelkiismeretességgel dolgozott a klinikán. Mindig használható, ügyes orvosnak tartották. Az ember a háború alatt egészségügyi altiszt volt, ekkor szerezte orvosi cs sebészi ismereteit. Mint büntetett előéletű, nem iratkozhatott be az egyetemre, csupán előadásokat látogatott, a boncteremben dolgozott és orvosi munkákat olvasott kitartó szorgalommal. A vizsgálat lefolytatása után szabadlábra helyezték az Alorvost. Egy napon az uccán menet kiáltásokat hallottam az egyik villamos perónjáról: — Felügyelő ur! Segítsen rajtam! Egy orvosismerőse, aki felismerte, le akarta tartóztattatni. Természetesen igazoltam, hogy az embert szabadlábra helyezték a vizsgálat befejezéséig. Megint hosszabb idő telt el és egyszer Schönbrunnban találkoztam az álorvossal, aki egy pádon ült és egy orosz nyelvtanba mélyed! el. Megszólítottam és ő elmondta, hogy az a terve, hogy a vizsgálat befejezése után Oroszországba akar menni és ott akar uj exisztenciát teremteni magának. Remélte, hogy büntetés nélkül ússza meg a múltat, mert igazolni tudta, hogy terhelt családból származik. EPILÓGUS: BÖRTÖN! A legjobb kívánságokkal váltam el tőle, ö megköszönte azokat és hangján érezni lehetett, hogy nyoma sincs már benne az irántam való régi haragnak. Ettől az időtől fogva eltűnt a szemem elől. Most tudtam meg nemrégiben, hogy nem Oroszországba ment, hanem Németországba. Németországban letartóztatták egy nagyobb lopás miatt és egy évi börtönbüntetésre ítélték. Tolsztoj leánya elmondja, ' hogy kallódik el Európában apjának szellemi hagyatéka A Napló párisi munkatársa Tolsztoj Tatjananáí A párisi orosz „$élemigránsok“ élete Páris, november 10. Egy megelevenedett Tolsztoj-kép: az öreg Tolstoj Leó gróf ismert markáns fejével, de — szakálltalanul; ez Tolstoj Tatjána, a hasonlithatatlan orosz iró és bölcsész legkedvesebb leánya. A Mont- parnasse mélyén találkoztam vele, ahol az uccák mintha közök és átjárók lennének csupán egyik festő-atcliertől a másikig. Otthonos kis bárokban szürke meg barna agyagkorsócskák, cserép- flaskák ama tündöklő színekben játszó különb-különb hollandus meg norvég pálinkákkal, miket a festő urak oly igen kedvelnek. Az üzletekben képkeretek kaphatók, olaj- és akvarellszinek, vásznak, papirok e a nemes rajzmüvé- szet sokféle kellékei. Még a levegő is olaj festék és radirgumi saagu. Ez nem a mutatványos Montparnasse,kávéházak negyede, hanem a tényleg tanuló és igyekvő, konyákig festékes Montpar- nasse-müvészeké. Itt rendezte be Tol- stoj-Subotin Tatjána grófnő egy széles ablaku ősi palota első emeletén a párisi oroszok festőakadémiáját. — A forradalom után Moszkvában maradtam — magyarázza konduló mély hangján a magas termetű, hatalmas, férfias hölgy, ki apjának titkára volt isok évig és tán tőle örökölte a festészet iránti hajlamát is. A szovjetkormány, mint tudja, igyekezett apám emlékét kisajátítani. Ezért engem sem üldöztek, sőt sokszor állott módomban régi ismerőseimet megvédeni a hatóságok elől, vagy legalábbis elősegíteni menekülésüket. Mindamellett nekem magamnak sehogy sem akarták kiadni a megváltó „pzropnszou-ot s csak 1925-ben isikerült szobái y szerű szovj et passzussal átlépnem a határt. Azután az oroszok rendes utján jöttem végig Európán Parisig. Minden városban, mely utamba esett, előadásokat tartottam édesapámról; vetitett képekkel gyakran. — Páriában legfőbb igyekezetem az édesapám összes müveit teljes és gondos kiadásban az elhunythoz méltó alakban hozni a közönség elé. Sajnálatos tény, hogy Tolstoj Leó összes müveinek máig sincs kifogástalan összkiadása. A szovjet Tolstoj-kiadásálioz is kritika fér, a fordítások pedig részben rosszak és csaknem mindig hiányosak. Édesapám már életében lemondott müveinek szerzői jogáról, nem akart hasznot huzni belőlük. Ezzel azonban azt érte el, hogy a kiadók vonakóidnak Tol- stoj-kiadásokba pénzt befektetni, mert itt hatalmas 80 kötetes vállalatról van szó és a kiadó mindig védtelenül van kitéve a legillojálisabb konkurrcmciá- nak is, minthogy a mii gazdátlan. Amellett én magam is megnehezítem a kiadást szigorú feltételeimmel, mert ragaszkodom kifogástalan művészi fordításhoz és a teljes megcsonkitatlan szöveghez. Három nagy párisi kiadóval is tárgyaltam már és bár eddigi fáradozásaim sikertelenek maradtak, egyáltalán nem adtam fel a reményt, hogy létre fog jönni a teljes francia nyelvű Tolstoj-ki- adás. — E párisi munkálkodásaim közben mint festő, ki szeretem a mások festészetét is, jutottam, közeli érintkezésbe az emigráns orosz fcstőtársadalommal. Legtündöklőbb tehetségeink elképesztő nyomorban tengődnek a francia fővárosban. Elgondolni is fáj, hogy például Somow, kinek müvei a híres moszkvai állami Tredjaikoff-kóptárban két hatalmas termet töltenek be maguk, itt Páriáiban egy apró, Hitetlen padlásiszoháLITVINOV MERÉNYLŐJE A szovjet Amerikába érkező külügyminiszterét az Ellis Islandon a tiszteletére megjelent hivata^ los szemilyiségek mellett természetesen várta a merénylő is. A névtelen merénylő, aki eljött, hogy tüntessen egy vllághaíalom ellen, amely milliók véréből emelkedett ki és nőtt nagyra. Litvinov megérkezése valószínűleg nagy ügy az amerikai uraknak is, akik az Unió ipari érdekeltségeit és távolkeíeti hatalmi pozícióját tartják szem előtt, amikor széles mosollyal megrázzák a tegnap még annyira „nem kívánatos ide- gen“ kezét, de hol van ennek a kitörő örömnek láza attól a fojtott, perzselő izgalomtól, amit a merénylőben korbácsolt fel az esemény? A merénylő, a lapok jelentése szerint, volt orosz gárdahadnagy — Istenem, az emigrációban ki nem gárdahadnagy! — agyon akarta ütni Litvi- novot. Miért? Egyszerű: inni akart a véréből. Az elgondolás eléggé nagyvonalú, csupán kissé nehézkes formája a politikai merényleteknek: a történelmi gyakorlat azt bizonyltja, hogy eddig még mindig a merénylőt szokták agyonütni, a merénylőnek fürgébb és hatásosabb megoldási módokhoz kell nyúlni: lőni, szúrni, esetleg bombát vetni, de agyonütni, legnagyobb sajnálatomra — nem jó. De, ami fontosabb, az eset — jellemző. Azt is mondhatnék, jellemző magára az emigrációra. Tizennégy cv megpróbáltatásain és kínjain át hordozott bosszúvágy utolsó, vad fel- lobbanása, amely azonban törvényszerűen megbicsaklik a megvalósuláson. Ha kevésbé vad gyűlölet füti a merénylőt, talán ma már valóban nem él a derék Litvinov. Valószínű, hogy tiz éve várja ezt a pillanatot a gárdahadnagy valamelyik amerikai bistro piszkos konyhájában, ahol jól ápolt kezeit alaktalanná marta a lúgos mosogatóviz, vagy tiz éve énekli az orosz szteppék bús dalát valamelyik Broadway-szinház kórusában — mig végre elérkezett számára a történelmi pillanat, hogy leszámoljon, ha csak szimbolikusan is, a nagy ellenféllel. Napokig készült a merényletre, minden részletében mérlegelte a tennivalót és rájött, hogy az ügyhöz méltatlan lenne agyonszurnl vagy agyonlőni a külügyi népbiztost, le kell sújtani rá és inni a véréből, hogy ettől a néhány csepp vértől a világ minden zugában magukhoz térjenek az orosz száműzetés lankadt hősei. Elment a fogadtatásra és várt, gyanúsan várt, mint ahogy ez már szokás — amikor megérkezett a kövérkés evik- keres ur, egy percre megmerevedett, annyi lelki ereje nem volt, hogy rávesse magát erre a szürke, jelentéktelen, mosolygó kispolgárra, aki a rendőrök sorfala között elvonult. A vérivó gyűlölet a kereskedelmi utazó láttára lelohadt benne. Megértette, hogy az idő sommásan elintézett néhány nagy kérdést, aminek az elintézésére tizennégy év óta vár az emigráció, hogy a dolgok azalatt a tizennégy év alatt nemcsak ellódultak arról a helyről, ahol az emigráció elszakadt töiük, de külső és belső formájukban is megváltoztak. Az orosz forradalomból orosz üzlet és orosz nagypolitika lett, Trockij démoni alakja Litvinov joviális figurája mögött árnyékba borult. A merénylő most a börtönben ül, de Litvinov elutazik, s ö visszatérhet a színpadra tovább énekelni az orosz bánatot, ahol abbahagyta — tizennégy évvel ezelőtt. Mert a bánat megmaradt. bán nyomorog. Bilibin, M. Dobuzinszki, S. Korovin, N. Müliotti, B. Csukajeff, B. Grigorjeff, A. Jakovlew, A. Ziloti, akadémiánk tanárai, a legkitűnőbb orosiz művészek. Azon fáradozom, hogy megszervezzem őket, egyesítsem munkáikat. Ezt a célt szolgálja akadémiánk, melyben amerikai, svéd, francia hölgyek tanulnak festeni, de esti kurzusainkra orosz sofőrök, gyári munkások, hadirokkantak járnak be, hajdan intel- lektuellek, akik a nehéz munkában megkérgesedett ujjaikba veszik esténként az ecsetet és felíidü Írnek a művészet levegőjében. Nincs annyi tanítványunk, amennyi lehetne, mert nincsen pénzünk reklámra és kevesen ismerik az intézetet. Nem is tudnék fenntartani, ha nem volna másik jövedelmi forrásunk, az időről-időre rendezett gyűjteményes orosz képkiállitások bevétele. És végigvezet a napos-levegős nagy műtermen, ahol most is dolgoznak fehér kötényben szakállas oroszok és rózsás angolszász misszek vegyest, megmutatja a kiállítási helyiségeket, hol tényleg a legváltozatosabb festmények függenek a falon, az akadémikus orosz iskolától kezdve szürrealista és pozitivista próbálkozásokig. Ebben a tolsojf légkörben politikáról szó nem esik, kommunisták és emigránsok megértik egymást a nemzetközi művészetben. És mégis — egy darab hamisítatlan orosz föld a Tolstoj Tatjána grófnő akadémiája is ... Benedek Károly. %
