Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)
1933-11-09 / 30. szám
ÍSB& jlúí3 november 3, csütörtökEMBER ES VILÁG Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Arcképvázlai Ki Józsefről Húszéves se voltam, amikor 1905-ben bemutattak A Hét szerkesztőjének. Egy reggel fogadott a magánlakásán. Elolvasta mindig zsebemben lévő összes müveimet, melyek csak néhány költeményből álltak s alig rúgtak többre egy-két oldalnál, aztán munkatársául szerződtetett. Félek, hogy a mai olvasó, aki a mozgalmas jelenben és és járatlan ebben az örökké letűnt eseménytelennek tetsző, de tartalmas irodalomtörténeti korszakban, ezt a tényt közel se látja oly életbevágóan fontosnak, mint akkoriban én. De állítom, hogy nem kis dicsőség volt. Gyakran az érdemesebbek, a kiváltságosak is hiába vágyakoztak arra, hogy bekerüljenek a költő perzsaszőnyeges, műtárgyakkal gazdag dolgozószobájába, ahova maga a múzsa is rejtekajtón juthatott be. Kiss József ebben az időben a költőfejedelem volt. Talán az utolsó költőfejedelem Magyarországon. Kétségtelen, utána is akadtak kisebb cs nagyobb költőfejedelmek. De ezek már nem mindig uralkodtak alkotmányosan- Sokan közülük államcsínnyel szerezték meg hatalmunkat, önmaguk nyomták fejükre a koronát, vagy a tömeg ingatag szeszélye sodorta őket a trónszékre s idcig-óráig tartó népszerűségük után visszabuktak a semmibe, ahonnan kiemelkedtek. Ő a tehetsége kegyelméből országolt, hosszan és békésen. Az írói rend zászlósurai emelték magasba, közös akarattal. Éppen ezért nagy volt a tekintélye. Aki elhagyta dolgozószobáját, arra a többiek úgy tekintettek, mint hajdan a miniszterelnökre, aki a királytól távozott. Igyekeztek elfogni őt, megszorítani a kezét, melyet imént még a kegyosztó kéz szorított meg, kikérdezni, hogy milyen kedvében van az, akitől a sorsunk függ, mit mondott, lehet-e vele beszélni s főkép lehet-e tőle újabb előleget kérni. Határozottan sok úiinden hasonlított itt a forradalom előtti időkhöz, az ancien régiméhez. Többek közt az is, hogy kora reggel fogadott bennünket, akár a francia király az ő nemeseit, akik egy meghitt, de mégis szigorú szertartás során az ágyához vitték friss hajnali üdvözletüket és régi, soha el nem múló hódolatukat ő is ágyban feküdt a fogadások ilatt. Többnyire cigarettázott. Azokat a vastag, aranyvégü Dimitrinokat szívta, melyek icélkék füstjükkel, mézes zamatukkal a teljes békét idézik emlékezetembe. Villanylámpája a kisasztalkán állandóan égett, feleselve a verőfénnyel. Csészék álltak itt, már üresen, az őrölt kávé finom maradékporával, egy reggeli tivornya emlékéül, konyakos pohár- kák, a kéziratok közé elkeverődzve bankók 5 hanyagul odavetett rézfillérek, között aranyak csillantak felénk, melyeket esetleg azonnal tiszteletdijul kaphatunk néhány rímünkért, vagy egy ötletünkért. Azonnal éreztük, hogy itt más rend van, mint egyebütt. Éreztük, hogy ez a rendetlenség egy más élet rendje, s az az erkölcs, mely ott künn szinte korlátlanul uralkodott, a józanság és szorgalom ezen a küszöbön megszűnt. Hihetetlen, hogy egy bérház harmadik emeletén miként zsúfolódhatott össze ennyi különösség. Dolgozószobája végre egy polgári lakáshoz tartozott. De a lakás volt ennek a függeléke s nem megfordítva. Az élet, mely odabent folyt, attól függőt, hogy mi történik itten. Ezt a hangulatot mindenekelőtt a ház ura árasztotta, aki füstfelhőiben dőzsölve tétlenkedett s közben láthatatlanul dolgozott. Ruhái egy széken lógtak, a csöpp kabátkája és a csöpp mellénykéje, mint a Hófehérke gyermekelőadásán a mesebeli törpék zubbonykái cs köténykéi. Kis, törékeny testet kapott a természettől, meglepően arányos tagokkal. Ez az aggastyán egy gyermek volt. Lélekben is gyermek volt, a költészet felelőtlen gyermeke, aki a művészet felelősségét támasztotta magával szemben. Sárga paplanán rajztábla hevert, kifeszitett rajzpapirral. Furcsa ákombá- komok és ábrák rémlettek rajta, meganyyi- szor áthúzott sorok, betoldások és utalások, melyeket az avatatlan holmi mérnöki tervezetnek, vagy térképnek vélhetett volna, holott csak egy lassan készülő költeménye sorait vázolta oda, egy szellem kalandozását az űrben, a papir korlátlan fehérsége a maga meghatározó délköreit cs fokhálózatát. Egy ilyen telistele irt rajzpapéból gyakran csak négy-öt végleges sor került ki. Néha még any- nvi sem. Hegyezett írónők ütegje sorakozott előtte, mindig harcrakészen. Valami szent lehet az irás, — gondoltuk — a betű pedig fontos, legalább is olyan fontos, mint az, amit jelent. Ha dolgozott, bezárta ajtaját. Nem létezett legdurvább anyagot is, a fémeket, a kelméket, hogy meg tudja különböztetni az aranyat a sárgaréztől, a nemes-gereznát az ócska szücsárutól s mint orvos meg tudja különböztetni az egészséges tüdőt a betegtől, szóval, hogy ez a múltba visszanyúló, ősi és su- gallatos ösztöne, mely valaha az önfenntartási ösztönből fakadt s éppen olyan erős lett, mint az, vezette őt akkor is, amikor az írásban rámutatott arra, hogy mi az igaz benne és mi a hamis. Ebben a tekintetben nevelője volt egy egész nemzedéknek, melyből sok jeles prózairó került ki. Lehet, hogy folyóiratának prózája ma már kissé kacérnak és maga- kelletőnek tetszik, de az a maga korában üdvös visszahatás volt az általános laposság és pongyolaság ellen. Amit ezen a téren müveit, irodalomtörténeti jelentőségű. Elveit sohasem vetette papírra. Áz elméletek nem érdekelték. Gyakorlatban mutatta meg, hogy mi a teendő. Sohase felejtem el, milyen ámulat fogott el, amikor egyszer, a jelenlétemben félülgetett valamilyen kéziratot s szerkesztői irónja mindig a kellő helyen csapott le és irtotta a sorokat, gyéritette, gyomlálta a mondatokat, mig végül az egész kitisztult, megvilágosodott. Tőle tanultuk valamennyien, hogy a mi mesterségünkben a kevés gyakran több, mint a sok, azt, amit nemrég egy francia iró igy fejezett ki: „Minden kihúzott mondat aranyat ér“ s azt, amit ma egy másik francia iró igy fejez ki: „A jó iró minden nap felejt egy szót/4 HATÁRKŐ A REPÜLÉS FEJLŐDÉSÉNEK UTJÁN: —————■ ii ■ 11— 1—nn—nTrri—r—mri"~n 1—cm■aa—ai——aapannaBaMttaBMCBapgTO —n——— n 1 jiju-nrwrr- ocnoKimszai■emmbpmbwm——n———i———l Kilencezer méter magasságba intőit és simán földet ért egy német Valóság lééi a technika legmerészebb ábrándjából London, november 8. Az angol Suuday Reíe- ree folyóirat berlini tudósitója feltűnést keltő táviratot küldött lapjának a következő tartalommal: „Az elmúlt vasárnap Ottó Fischer német repülő acélrakétájával, amelynek szerkezetét szigorúan titokban tartják, 9000 méter magasságba jutott és teljes épségben ismét földet ért A sikerült kísérletet szintén igyekeznek titokban tartani és annak végrehajtásánál csak a kormány és a hadügyminisztérium megbízottai voltak jelen. A repülés Rügen szigetén történt és a német hadügyminisztérium megbízásából hajtották végre/4 AZ ÁBRÁNDBÓL VALÓSÁG Ottó Fischer repülése kétségtelenül rendkívüli teljesítmény és amennyiben az angol jelentés megfelel a valóságnak, a rakétarepülések történetében különleges helyet fog elfoglalni. A rü- geni repülés következtében a rakéta eddigi kísérleti szerepéből egyszerre valóságos és praktikus repülőeszköz lett. A rakéta ezzel megkezdte fejlődésének harmadik, döntő szakaszát. Utópiából először technikai lehetőség, a technikai lehetőségből pedig most valóság lett. Az elmúlt évtized első felében a rajongók és álmodozók még gyorsabbnak és merészebbnek képzelték a rakéta fejlődését, de meg kell állapítani, hogy a megfontolt szakemberek szemében a puszta kísérletek és a praktikus eredmény közti gyors átmenet igy is csodálatos és sokkal gyorsabban történt, mint az várható volt, ALIG TÍZ ÉVVEL EZELŐTT A rakéta elmélete tudományos formában alig tiz éves múltra tekinthet vissza, uem szólva arról, hogy romantikus álmodozók már korábban is foglalkoztak ezzel a technikai lehetőséggel. A háború utáni években Godhard amerikai tanár volt az első, aki egyik értekezésében szigorúan tudományos következtetéssel igyekezett bizonyítani, hogy a mai robbanó eszközök segítségével lehetséges rakétát kilőni olyan sebességgel, hogy a rakéta kikerül a föld légköréből és a világűrben folytathatja útját. A professzor a különböző robbanó anyagok kémiai erejével támasztotta alá számításait és bizonyítása abban csúcsosodott ki, hogy fokozatos felépítés révén meg lehet alkotni egy olyan nagy rakétát, amely másodpercen- kint II kilométert ér el és ez a sebesség elegendő ahhoz, hogy a rakétát a föld vonzóerejéből kilendítse. Godhard után Oberth szász tudós foglalkozott a világürrakéta problémájával és megállapította, hogy a rakéták robbanóanyagául legalkalmasabb folyékony anyagokat, különösen alkoholt és folyékonnyá sűrített szénsavat felhasználni. Oberth is úgy jelölte meg a rakéta fejlődési útját, hogy egészen kicsiny rakéták megalkotásával kell kezdeni, amelyekben ember helyett csak mérőkészülékek legyenek elhelyezve. Ezeket kell kővetnlök a nagyobb rakétáknak, amelyek még mindig élő utas nélkül, de nagyobb távolságra repülnének és esetleg az óceán fölött Európa és Amerika között postát szállíthatnának. Csak harmadsorban lehet kísérletezni olyan rakétákkal, amelyekben élő emberek Is utaznak, esetleg a sztratoszférán túlra is. Az utolsó cél, a fejlődés megkoronázása volna azután a világürrakéta. A kishitüek természetesen őrültségnek tartották a professzorok számításait. A VALÓSÁG A tényleges fejlődés nem egészen alkalmazkodott a tudósok számításaihoz és jövendöléseihez. A rakéták praktikus alkalmazását először az osztrák Valier és Oppel német autógyárosok kísérelték meg rakétaautomobilokkal a berlini Avus-pályán. E kísérletek eredménye csupán elméleti volt de beigazolta, hogy a rakétát valóban fel lehet használni szállító eszközök hajtására. A kísérletek legelső stádiuma emberáldozatot is követelt: Valier-t egy kísérlete közben az autót hajtó rakéta darabokra tépte. A kísérleteket ezután kis rakétákkal kezdték uj-: ra. Két és három méter magas rakétákat építettek, azokat megtöltötték folyékony robbanó anyaggal és a rakéták két-három kilométer magasságot értek el. Ezeket a kísérleteket Berlinben Nebel mérnök és Osnabrückben Tilfing mérnök végezték. A kísérletek nagyon szerény eredményt értek el és a második szakasz ugyancsak emberáldozattal végződött. Tilling mérnököt megölte az egyik felrobbanó rakéta. Az eddigi eredményeket tehát messzire felül* múlja az a kísérlet, amelyet az angol lap jelentése szerint most sikeresen végeztek Rügen szí* getén. 0tém {egyházra a lélláhu szomoin imialemhert, aki csgyonszurta keménysz szerelmesét Hatévi fegyházra ítéltek egy gyujtogatőt — Súlyos ítéletek a lőcsei esküdszék őszi ciklusán Lőcse, november 9. (Sazát tudósítónktól.) A lőcsei ©sküdtbiróság őszi ciklusának tegnapi tárgyalásán két érdekes bűnügyben hozott ítéletet. Először Stetz Emil 23 éves szomolnoiki féllábu fiatalember állott a bíróság előtt emberölés vádja miatt. A vádirat szerint Stetz állandóan ostromolta szerelmével Spisák Gizella 17 éves szomolnoki leányt, a leány azonban nem hallgatta meg a féllábu fiatalember házassági ajánlatait. Ez év júliusában Stetz utoljára találkozott a leánnyal és újra kérte, hogy legyen a felesége, Spisák Gizella azonban ezúttal is kereken elutasította. Stetzet az elutasítás annyira felbőszítette, hogy késével a leányra támadt és háromszor » nyakába szúrt. Az egyik késszurás a főütőeret vágta át és azonnali halált okozott. Az esküdtek verdiktje Stetzet szándékos emberölésben mondotta ki bűnösnek, minek alapján a bíróság ötévi fegyházra ítélte. Az Ítéletben a vádlott és a védő megnyugodtak és így az jogerőre emelkedett. GYÚJTOGATOTT, MERT NEM JUTOTT FÖLDHÖZ Ezután Rindos Károly klavnicai lakos került a bíróság elé, akit az államügyész gyújtogatással vádolt. Rindos még 1926-ban, követte el a bűncselekményt. Ez év március hó 5-én a gazdák gyűlést tartottak Klavnicán földb irt ok- parcellázás ügyében. Az izgatott lefolyásu gyűlésen Rindos is jelen volt cs minthogy a földet parcellázó dr. Hercz Vilmos és a gazdák között nem került sor megegyezésre, Rindos haragosan távozott azzal a fenyegetőzéssel, hogy föl- gyujtja a földbirtokos házát. Rövid idő múlva valóban kigyulladt dr. Hercz házának udvarán egy szalmakazal, a tűz következtében elhamvadtak az összes gazdasági épületek körülbelül 170,000 korona értékben. A gy u j tógát ásom kívül a.zzal vádolták Rin- dost, hogy ez év január havában egy ólub- lói vendéglőben italozás közben egy vendég pénztárcájából busz koronát vett ki. Az ügyész vádbeszédében példás bünte- íés kiszabását kérte és az esküdtek marasztaló verdiktje alapján a bíróság hatévi fegyházra Ítélte Rindos Károlyt, aki föllebbezett a súlyos ítélet ellen. — Pöstyénben felruházzák a szegény gyermekeket. Pö&tyéni tudósítónk jelenti: Pöstyénben nagy társadalmi akció imd.vf.it meg a gény gyermekek téli felruházására és ellátására. A megindult gyűjtés során mór az első napokban is igém sok ruhanemű, cipő és ölel* miszer gyűlt össze. Az akciót a helybeli jótékony egyesületek vezetik. ■ számára senki és semmi. Háznépe suttogva, lábujjhegyen járkált, mint akik valami cso■ dát várnak. Ekkor egyes nap nem kelt föl • Sokszor napokig is ágyban feküdt. A teremtés rendkívüli folyamat, rokon valami lázas betegséggel. Kímélte erejét. Azon igyekezett, hogy belőle semmi se menjen veszendőbe, hogy teljesen összefogja, központosítsa, hogy szerveinek működése is azt a célt szolgálja, melynek szolgálatába állította életét. Ahogy egy művészhez illik, konokul önző volt ilyenkor. Kényeztette magát, mint egy gyermeket. Piskótát, gyümölcsízt evett. Megjutalmazta magát, mint egy királyt. Pezsgőt kortyintga- tott, De ahogy egy művészhez illik, végletekig kegyetlen is volt önmagához, árkon-bok- roii hajszolta ábrándját, éjjel-nappal gyötrő dött s mindaddig nem nyugodott meg, amíg meg nem találta az egyetlen megoldást, a tökéletest, melyen ő már nem tud többé változtatni. Az az egyszerűség és az a közvetlenség, melyről beszélni szoktak, bamba mese. A művész ezekhez mindig a bonyolult kacskaringóm és útvesztőin jut el. Prózát csak fiatal korában irt, kénytelen_4 __ sé gből s később, mint szerkesztő, kötelesség- 1 bői, apró, pársoros dolgokat, előszókat, ész- 1 revételeket. Az ő anyanyelve a vers volt, akár r a keletieké, a perzsáké, a japánoké, a ki- 1 naiaké, akik lelkűk mélyén még ma is csak t a kötött beszédet tartják irodalomnak. Ö nem ezt a hitet vallotta. Tudta, hogy aki prózát g ír, az nem gyalogosan jár, hanem egy másik t lóra ül. Tudta, hogy a próza egy másfajta r repülés. Tudta, hogy itt varázsa van a józan- 1 hágnak és az áttekintésnek, pompája a szűr- c keségnek és d'sztelenségnek, hajtóereje egy- ^ egy csontos, ">s szónak, mely a helyére ke- I riál. Csodálatos füle volt hozzá. Ha valamit 1 fogalmazott, órákig elbabrált mondataival, 1 esiszolgatta, élesítette, mint a gyémántköszö- a rüs. Mennyire utálta ilyenkor a „szines“ \ „költői“ fordulatokat. Mennyire megvetette ilyenkor a „nagyon szép“-ct, hogy az igazat r és a találót válassza. Ellentétben azzal, amit ^ nálunk a közhiedelem tart, a jó költők min- \ denütt a világon jó prózairók is voltak. Ö s is az volt. De mindenekelőtt értett hozzá. j. Nyelvismeret, világirodalmi tájékozottság r léikül biztosan rátapintott arra, ami fontos 1 ; már e század első éveiben érezte azt, amit g 1 franciák és az angolok csak most tisztáz- g rak. Sokszor azt kell hinnem, hogy ebben a t Pajtája ösztöne is segítette, mely évezredes há- g lyattatásában arra kényszerült, hogy farkas- t szemet nézzen a valósággal s hogy becsüljék 1 bt, becsülni kényszerült mindent, ami van, s nindent, ami kézzelfogható és érzékelhető, a 1
