Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-15 / 11. szám

1933 október 15, vasárnap.

Európa rosszakaratú — Amerika jáhiszemüséeg

Az u] uiini népének fái, kos? Eurőpa hisunyolla Roosevelt optimizmnsát

Lélehrcsjz a N. R. A. világából — Amerika egyik legjobb magyar ismerője nyilaihozik

komoly színházi irodalomról nem leket szó,. ahol a társ-adalomalakitó tényezőik annyira befolyásolják a legelemibb esztétikai szempontokat.

A német színház halott.

A francia színház, egy-két kivétellel,, rossz utánzata az amerikai vaudevillenek. Aránylag a londoni színházak nyújtják a legtöbbet annak az amerikai érdeklődőnek, aki ért a színházhoz. Miért tehát ez a lefitymáló hang Európáiban mindazzal a kulturális törekvéssel szemben, amelynek Amerika a kerete? Matthew Arnold a kiváló angol költő és kritikus 1879-ben kijelentette: „Nekünk nincs irodalmi drámánk.” Azóta Angliában megváltozott a helyzet. Miért hiányzik a mai európai kritikusokból Matthew Arnold kritikai őszintesége és bátorsága? És ha

hiányzik, akkor miért bátrak (anélkül, hogy őszinték volnának) Amerikával szemben? Nem engedhetik meg maguknak a tárgyilagosság

■fényűzését?'

AMI AMERIKÁNAK A LEGJOBBAN FÁJ

Az Amerikában élő európai múltú g a nemes európai Ízléshez alkalmazkodó ember elkerülhetetlenül érzi gyökértélenségétr Nemcsak Amerikával szemben, hanem Európával szemben is.

Ámde az európai igazságtalanság jobban fáj

az amerikainál.

Viszont egy előnye van ennek a gyökéríelen- ségnek. Módot ad olyan természetű tárgyilagosságra, olyan természetű előitéletmentes- ségre,-amelyet az érdek vagy érzelem-nacionalizmus képtelen megérteni. Jobban kiélezi az ember egyetemes mivoltát, mint az a keret, amelyben az ember él, aki sosem cserélt hazát. A minap .a magyar kultúráról tartottam előadást a rádióban. Persze, angolul. Nemcsak.arról a magyar kultúráról, amelynek egzotikuma érdekli a külföldit, hanem arról, amely a nemzeti érzés kellő megbecsülése mellett az ember komikus valóságát is érezteti. Valaki megjegyezte: „Egy 'beszél, mintha nem is lenne magyar, viszont amit mondott, azt csak magyar mondhatta.”

Amerikában is túlteng a pozitivizmus, sőt. annak legalacsonyabb fajtája: az ágáló közöm^ ^ j| # ( ■'■•0,

Ma: MÓRA FERENC

lílliüj OKiODcT.

Az „N. H. A.” (Nációnál Recovery Act), amellyel'a Roosevelt kormány fel akarja len- ■ diteui az amerikai gazdasági életet, egyelőre úgy mozog, mint a rosszul olajozott kocsiké; rék. Mozog, mozog, de minden pillanatban at- • tói lehet tartani, hogy nem folytathatja útját. A legnagyobb baj az, hogy az árak emelkedésével nincsenek arányban a munkabérek. Igaz ugyan, hogy lényegesen szaporodott a dolgozók száma, az is igaz. hogy némi üzleti és ipari fellendülés tapasztalható az országban; viszont az árak annyira emelkedtek s a megszabott . bérminimum összehasonlítva az amerikai életstandarddal olyan alacsony, hogy komoly gyakorlati eredményekről eddig nem igen lehet . beszélni. A nagytőke egy része együttműködik a Roosevelt kormánnyal; de akik a kimondott individualizmus elvéhez ragaszkodnak s minden kormánybeavatkozást visszautasítanak, mint például Ford, azok az „N. R. A.” szempontját elvben is és gyakorlatban is visszautasítják. Legkényesebb .a helyzete annak a munkáltatónak, aki csak néhány embert alkalmaz; kiadásai nőttek s jövedelme csappant. Az ,.N. R. A.” gazdasági injekció: talpra állítja-e az amerikai beteget vagy pedig csak kinyújtja a mai amerikai és gazdasági berendezkedés életét, azt egyelőre nem tudni.

AZ AMERIKAI LÉLEK ÉRZELGŐSÉGE

Az amerikai sajtó kemény hangon foglalkozik az európai újságok gúnyos közleményeivel, amelyek a kormánytól megszervezett amerikai gazdasági optimizmusra vonatkoznak. A lapok hangjából kiérezni, hogy

az európai fölényeskedést és kételkedést egyszerűen rosszakaratnak minősítik, s ebből a rosszakaratból arra következtetnek, hogy Európa nem is akarja Amerika talpraál- ‘'■'■•láfcát. Akár hiszik odaát, akár nem: van egy " bizonyos amerikai jóhiszeműség, majdnem azt mondhatnám hiszékenység, amely gangszter és bankárvilág romlottsága ellenére, valami veleszületett jóságot magyaráz bele az emberi természetbe.

Ez több az érzelgősségnél; ez az emberi lélek megbecsülése.

Ez az erkölcsi alapja az amerikai demokráciának, akármily ingadozó is ez az alap. S az amerikai lapok visszautasító hangjának az cinben jóakaratába vetett hit a forrása; az a meggyőződés, hogy Európa nemcsak ki nem fizetett adósságai miatt idegenkedik Amerika újjászületés! szándékától, hanem züllöttsége miatt, mely az egyöntetű talipraállást, az ember komiszsá- gánál és önzésénél fogva, el sem tudja képzelni.

EURÓPAI GÚNYOLÓDÁS

Az európai lapok egyrésze tényleg lekicsinyl! ezt az uj amerikai törekvést, amely a gazdasági élet fokozatos egyensúlyának megteremtését akarja. S kávéházi bölcsek a vidékiesség szemtelenné és tájékozatlanná fejlődött szókincsével intézik el Amerikát. Az egyik lap például azzal a csudálatos szellemességgel végzi ki Roosevelt tagadhatatlan jószándékait, hogy azt mondja, ha neki Roosevelt elnöki fizetésének felét adnák, ő is optimista lenne.

Úgynevezett „előkelő” napilapban jelent meg ez a külpolitikai orientációt eláruló ötleteske- j dés. Ha odaát tudnák, hogy igy messziről ezek az ágálások milyen komikusán hatnak!

Nem mintha Amerikában nem lenne sok kifo- ' gásolni való. Jómagam ismételten is a legszigorúbb kritikát gyakoroltam Amerika felett. S nemcsak otthoni újságokban és folyóiratokban, hanem angolul, amerikaiak előtt. Néha azonban úgy érzem magam, mint akinek „európai” tárgyilagosságát” fejbe ütötték. A műveltség szenvedő kiváltsága a tárgyilagosság. Hol lelhető a mai Európában? Mindenesetre elszórtan, ám elszórtan Amerikában is találkozunk vele. Miért ez az európai fölényeskedés?

Miért a shylocki vád Amerikával szemben, amikor Európa is rabja a materializmusnak? Miért a kulturfölényeskedés, az amerikai barbárságnak szóló nyelv öl tögetés, amikor az igazi gondolkodó Európában majdnem olyan egyedül van, mint az Egyesült Államokban.

KULTURÁLIS DOLGOK

WilMam F. McDermott, Amerika egyik leg- * különb színházi, kritikusa a nyári hónapokat Európában töltötte. Hivatásánál fogva elsősorban a színházak érdekelték. S megái lapította, hogy bizony az európai színház „beteg”. Oroszországban ugyan kísérleteznek a színházzal, de

Ősapánk afféle kurta nemes volt a kiskunok földjén, akit nem lett volna ajánlatos a vándor piktormestereknek arra kérni, hogy üljön nekik modellt. így csak a mutterka hagyta ránk a portréját — igy hívtuk a dédií —, akitől sokszor hallottam tollfosztók ás estéken, hogy a kiskun városban azóta se veit olyan nagylnvtu ember, mint ő.

Gondolom, jó lesz ezt a szót is megmagyaráznom, mert a nagyhatu emberekkel együtt ez is kiveszett már ebből a nyim-nyám világból.

Egyszer vasasnémetek garázdálkodtak a városban, ugyan lehettek muszkák, is, franciák is, szegény mutterkánknak mindenki vasasnémet volt, akit kár volt az Istennek megférem (teni. (Agócs főtiszt el endő urát is 'vasasnémetnek mondta, ha az asszonyokat kiprédikálta.) Elég az hozzá, hogy a népek szétszaladtak ész-. nélkül, csak ősapánk várta be nyugodtan a vasasnémeteket. Éppen a galambjait etette az udvaron, mikor valami pokolból szalajtott lovas becsörömpö'lt a kapun.

Mindig tárva-nyitva volt különben a kapu, most azonban az volt az öregnek az első dolga, hogy hecsukja.

— Csukhatod már, ha egyszer idebent vagyok, — nevetett a német a szeme közé, ahogy lecihelődött a lóról.

Ősapánk ugyan csak magyarul tudott, úgy is csak kiskunul, de hát ezt a katonavigyorgást lehetetlen volt meg nem érteni.

— Ejnye a kutyateremtésit annak a • káposztatorzsán husvétoló apádnak, te lator! Hát te azt hiszed, hogy idebent vagy? — lobbant nagyot a szeme parazsa a bozontos szemöldöke alatt.

Azzal galléron kapta a németet s úgy vágta keresztül az alacsony kapu fölött, hogy csak úgy nyekkent a folyókáiban. Mikor pedig a német négykézlábra kecmergett a bókanyálas latyakból és kezdett odább szédelegni, akkor utána kurjantott:

— Megállj, hé, hadd hajítom utánad a lovadat is!

Hát az ilyen emberre mondták azt valamikor, hogy nagyhatu és hetedhét szilvafa ellenében nem volt 'több olyan nagyhatu ember, mint az ősapánk. Éppen azért ruházták aztán rá a kiskunok is a bírói impériumot, mert tudták róla, hogyha igazságot kell tenni, akkor ő nem néz se Istent, se embert, hanem ha ludasnak találja, lecsukatja magát a jászkun főkapitányt is. (Az is vasasnémet volt egy kicsit a jámbor: maga József nádor.)

Ami azt illeti, megmutatta az öreg mindjárt az első nap, hogy nem" ismer se irgalmat, se tekintetet. Ahogy hazaért a biTÓvál asz tágról, bekiáltotta a konyháról a feleségét.

— No asszony, tudod-e mi újság?

— Majd megmondja Ikelmed. ha akarja.

— Hát az az újság, hogy te mától kezdve, nemzetes biróné vagy és Pethesnó előtt van a helyed a templomban. Tudod-e már most, hogy ki parancsol neked?

— Nemzetes bíró uram.

— No hát nemzetes biró uram azt parancsolja, hogy állited elő a bűnösöket.

Odamutatott a sublótra, ahol két boros kancsó nézett farkasszemet egymással. Az egyik' két iccés, a másik három iccéé."'A római nemes uraknak volt nyári gyűrűjük, meg téli gyűrűjük. A kiskun nemes uraknak volt nyári kancsójuk, meg téli kancsójuk.

— Hagyja azt ebéd utánra, nemzetes biró uram, — emelt szót ősanyánk, inkább a biró, mint a bűnösök érdekében. — Disznó álfát sütöttem ebédre pörkölt káposztával.

—- Nem lehet asszony, — mondta keményen az uj biró. — Első a kötelesség. Nem esik jól addig az ebéd, mig próbát nem teszek a mesterségemből.

Miit volt mit tenni, fülön kellett fogni a kér. iccéét, de a biró kijelentette, hogy annyiért nem ül le a kanapéra.

— Állítsd elő asszony, az öt iecést, nagy törvénynapot tartok máma.

• Kiment a nemzete;-; asszony az öt iccésse], mire . visszatért vele, akkorrára a biró kikeresett az almáriumból egy hólyagos poharat, kitörölte az ágyteritö sarkával s odatartotta az asszony elé:

— Egész a felső pántlikáig!

Aztán letette maga elé a szép piros szőlőlével telt- poharat és ráförmedt haragosan;

— Hát te semmiházi, köszönni se tudsz, mikor a biró elé állítanak? Megállj, majd megtanítalak én tisztességre! Mars az áristomiba, ebadta fattya!

S ahogy egy hajtásra 'legurította a bort, mindjárt megenyhüli arccal fordult a feleségéhez.

— Lásd .anyjuk, igy kell elbánni a bitang paraszttal!

— No most már tán hozhatom is az ebédet, ügy-e? — próbálta a tárgyalási elnapoltütni ősanyánk.

— Dehogy hozod, fiam! Hiszen ehol ni. itt már a másik bűnös is . . .

A másik bűnös már köszönt, szép kántáló hangon, mint az énekes koldusok'szoktak:

— Dicsérte-essék a Jé-ézus Krisztus!

— Ne nyöszörögj annyit, édes fiam, — vágott a szavába a maga rendes kemény hangján a biró, — hanem azt mondd meg már inkább, mi járatban vagy?

Megint elővette a kántáló hangot.

— Kézit csókolom, nemzetes biró uram, ma reggel, ahogy a vak Császár Andrással ültünk a templom porticusában, ott mén el mellettünk a Bukosza dudás, azt mondja nagy fönthangon nekem: „No Matyi, ne ez a réz garas, felezd meg ezzel a szegény vak kolduskával.” De ezt csak figurából mondta a. dudás, kérem alásan, mert nem adott az nekem az ég világon semmit, Hát nem nekem esik erre az a bolond Császár András, hogy adjam ki neki a garasból a magáét. Erigy már, te tökéletlen, mondom neki, hiszen csak az őszit járta az az esztelen dudás. Erre elkezdt ám a vak ember lökdclőzni, hogy igy tolvaj, úgy haramia, hát biz én fültövön csaptam a Császárt! . . .

— Mit, te megütötted a Császárt! — csapott nagyot az asztalra a biró, hogy a pohárban láncot vetett a bor. — Ilii, hiszen ez erimeu laesae majestatis! Mars az áristomba, istentelen jakobinus!

A harmadik pohár bor istenkáromlásért került áristomba, a negyedük verekedésért, az ötödik csendbáborifásért, a tizedik meg már egyenesen cigéres részegségért. Le se tagadhatta az orcátlan, mert piros gyöngyei szétgurultak az abroszon. Az a stádium volt ez, amit az okos emberek úgy neveznek, hogy „több mellé, mint -bélé”. Már-akkor ott csuszkáit a téli nap, ahol

bössóg. Az a fajtájú közömbösség, amely minden lelki törekvést 'lekicsinyel s pont ezzel a leli iceinyléssel e 11 entmondt a . kő zömböeségnek: az a fajtájú cinizmus, amely csak gazdasági kérdést ismert s teljesen egyeremegy, hogy az illető jódódti-e vagy pedig éhenkórász, Megdöbbentő, hogy milyen szánalmas az úgynevezett tanult bevándorlók jelentékeny részének szellemi élete.

Alig olvasnak s ha igen, sekély-es könyveket, ha gondolkodnak, bizonyos időszerű társadalmi szempontot kapnak fel —. ezidőszerint például a ,.technokráciá“-t s ezzel, úgy vélik, intellektuális kötelességüknek eleget is tettek. Esetleg abban áll szórakozásuk, hogy megtárgyalják az -amerikai .élet fonákságait s ilyenkor azt az érzést keltik, mintha soheem jártak volna Amerikában. S aki a lélek fogalmát úgy használja, mint az összhang végtelen álmát, arra fölénynyel néznek, mint egy idejétmulta jelenségre. Meg sem érdemli, hogy komolyan vétessék. Odahaza ugyan milyen a helyzet? Ha arra gondolok, hogy micsoda könyvek részesülnek „érdemleges” ismertetésiben (akár a kiadói függés hatása alatt, akár attól függetlenül) akkor azt a következtetést kell -levonnom, hogy a szellemi élet a lényeg éhsége és szomjúsága szempontjából nem sokkal különb.

Reményi József (Cleveland).

a szegény ember megkente hájjal az eget, s bárányfelhők rözsetüzecskéi piroslottak be az ablakon.

— Reggel van már? — hunyorgott de elnyakló fejjel a biró.

— Ördög van, — állt fel a padkáról elszántan a biróné, aki elérkezettnek látta az időt az impérium átvételére. — Ráesteledett kendre a •boros kancsó mellett, jöjjön, majd lehúzom a csizmáját, aztán menjen kelméd is az árié tómba, mindjárt hon tóm az ágyát.

— Csend, asszony, tilos a bírót félrevezetni, — kísérletezett ősapánk a fölkeléssel. — Ha én mondom, hogy hajnal van, akkor hajnal van ... és ha nem hajnal van . . . akkor . . , akkor a napot is lecsukatom.

Itt egy kis tárgyalási szünet következett, de •éppen csak annyi, mig a biró az ablakihoz botladozott és a fiirhangott félrehúzva, szemügyre vette az eget. De ennyi is elég volt a nemzetes asszonynak arra, hogy előkapja az aknárlomból a tökmagolajas üveget és helelöttyentse-n a pohárba. a piros kadarka közé annyit, amitől az egyszerre rókaszinbe- .öltözött.

— Mi ez. — dobbant az asztal fölé a biró. Az ablaküveg -hűvösre kiesipte a fejéből- a hosz- szu törvénytevés fáradságát és egyszerre szemet szúrt neki a bor «zine változása. — Mit-keres kend itt ebben a rókamálas mentében?

A különös jövevény igyekezett gőgösen válaszolni:

— Én nem vagyok kendnek kend, mert én nemes ember vagyok, láthatja kend a rókamálas mentémről is, ha szeme van kendnek!

— Csend abban a rókamáiban! — -próbálta a hangját dörgőre váltani- a biró, — mert mindjárt lecsukatom kendet is a többi lator közzé.

— Qhó, — vihogott a rókamálas, — azt szeretném már én látni! Hát Verbőczynek kend sose -hallotta herét ? Nemes embert csak országos dekrétummal lőhet lees-ukatni, másképp megüti kend a bokáját!

— U-ugy? — vágta a -főjét a szügyé-be a biró. — Nohát majd én megmutatom kendnek, hogy én velem senki Istenifia nem rezonérozhat, mert a törvény előtt nincs személyválogatá* *. Mars az áristomba!

Azzal fölkapta a poharat s utána küldte a nemes embert is a csM-biri bűnösöknek. S hogy minden várható rezonérozásnak elejét vegye, két kadarka pandúrt is leszalasztott utána, hogy vigyázzanak rája. Déhát nem ért az semmit, mire a biró ur felállt és az öt iecést meg- kotyog-tatva kijelentette, hogy több tárgy -nem lévén, az ülést bezárja, akkorra kiverte a homlokát a hideg verejték.

A nemes ember ... az országháboritó tántorgott. ki ceukladozva -az ajtón.

Mikor visszajött sárga volt az arca, mint a viaszgyertya. Lerogyott az ágy szélére s csizmás lábait 'bűnbánóan -tartotta oda a nemzetes asszonynak:

— Húzhatod már, fiam. Hiába, csak az a Ver- bőczy volt a legokosabb ember világon! Tudja az, hogy milyen -nagy viioncia lesz abból, ha a nemes embert áristomba vetik, mert az ott meg nem marad, mert még a többi pernahajdert is kiszabadítja.

így mesélte ezt mutterka s ha ón olyan jámbor ember vagyok, aki mindent dhiiezek még a 'történetírónak is, mi jusson kételkednék egy írástudatlan öreg asszony szavában? De mikor én adogattam tovább az ősapák biróságáról való történetet, más kiskunoktól is hallottam, hogy az ö ősapjuk is éppen igy bíráskodott. Ilyenformán ez a történet alighanem krónikás anekdota. Do némi világosság igy is derül rá belőle, hogy mért nem örököltünk mink az Őseinktől anekdotáknál egyebet.

JL