Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-14 / 10. szám

1923 október 14. uombtt NAPROL-NAPRA-O­AZ ÁLLAMFŐ MEGHÁZASODIK A hatvanhatéves lengyel államfő az elmúlt na­pokban fiatal asszonyt vezetett oltárhoz. Az elnök magánéletébe senki nem szólt bele, nem is szólha­tott, csak éppen a fejüket csóválták az emberek, hogy miért kellett pont hatvanhatéves korában megházasodnia Moscickinek? IJgylátszik, Len­gyelországban Pilsudski marsall elintéz mindent, s az államfőnek elég ideje marad ahhoz, hogy sze­relemmel foglalkozzék. A rosszmájuskodás ter­mészetesen nem illő dolog az államfőkkel szem­ben, s amit Varsóban kritizálnak, inkább csak a puszta emberi tény: egy hatvanhatéves, rendkí­vül magas állásban levő úriember nem riad visz- sza a kritikától, nem hajlik meg magas állásá­nak parancsoló etikettje előtt, hanem elég bátor, hogy szive szavát kövesse és a nevetséges kon­venciókra fütyülve magánéletében azt cseleked­ne, amit akar. Hiába mondják gúnyosan, hogy amióta elnök lett, ugylátszik, nagyon ráér, mert végre megcselekszi azt, amire eddigi dolgos életé­ben nem volt ideje: megházasodik, hiába hallgat a házasságról feltűnően a sajtó, az esemény itt van, s nem dűlt össze a világ. Moscicki bátrabb volt, mint Doumergue, francia kollégája, akihez egyébként sokban hasonlít. Doumergue, az öreg agglegény és köztársasági elnök, diszkréten megvárta, amig lejár hivatali ideje, s csak azután vezette oltárhoz szive hölgyét, akivel most a boldog patriarcha éleiét éli délíranciaorszagi kertparadicsomában. Az is kétséges, vájjon Vil­mos császár öreg korában megházasodott volna-e másodszor, lia történetesen a trónon marad. A lengyel elnök meg merte cselekedni azt, amiről a kisvárosi társadalmak fejcsóválva úgy szok­tak megemlékezni: „az öreg elvesztette a fejét", megcselekedte, s nem történt semmi, sem Moscicki magánéletében, sem Lengyelországban. Nem tehe­tünk mást, mint hogy kifejezzük elismerésünket a merész tettel kapcsolatban. A PIZSAMÁS NŐ TRAGÉDIÁJA Lám, Iám, a Pozsony melletti Dévényben a nők külső elférfíasodásának tragikus áldozatává lett a csendőrparancsnok felesége. Estefelé pizsamá­ban, tehát nadrágban, kiment az udvarra, s az a gaz merénylő, aki régóta leste a csendőrparncs- nokot, mert hosszúját akarta kitölteni rajta, a férfinak vette, rálőtt és súlyosan megsebesítette. Este volt, sötétség, a merénylő csupán a nadrágot látta, s mivel tudta, hogy a házban egyetlen fér­fi, a csendőrparancsnok lakik, logikusan gondol­kozott, amikor rálőtt a nadrágviselőre. Egy szók* nya megmentette volna a csendőrparancsnok fe­leségének életét, — s talán a csendőrparancsnokét is, aki aznap, amikor haragosa megleste, egyálta­lán nem mutatkozott az udvaron. Hajdan, ha fér­fiak észrevétlenül menekülni akartak, szoknyát öltöttek és úgy szöktek, ami egyébként a gyáva­ság legbiztosabb jele volt a csatában. Viszont, ha a nők hőstetteket akartak elkövetni, s keres­ték a halált a csatatéren, felöltötték férjük nad­rágját s úgy vetették magukat a küzdelem hevé­be. Rozgonyi Cicellét láttam valahol úgy a áh- rázolva, amint férje nadrágjában küzd a becsü­letért, s nagy respektusom volt előtte. Lám, lám a modern kor automatikusan hősökké lépteti elő az asszonyokat, akiket nem védhet többé a szok­nya szentsége, ha pizsamában jelennek meg az udvaron, vagy si-nadrágban száguldoznak go­nosz őzeinkén t a fehér hegyekben, avagy knicker- hockerben és felajzoít vadászfegyverrel járják vérszomjasán az őszi avart és vadat keresnek. —- A dévényi eset okulásul szolgálhat: a biztonsá­gukat is elveszítették a nők, amióta levetették a szoknyát és nadrágot öltöttek. A ROBOZ-FIVÉREK Tragikusan véget ért egy izgalmas karriér, vé­get ért egy hánytatott élet, amelyet valóban sem­mi más nem determinált, mint a nyugtalanság. Kőszeg mellett a kémkedéssel vádolt Roboz Béla öngyilkosságot követett el és szomorú halálával egy pillanatra ismét magára terelte a figyelmet, mint már annyiszor a háború óta. A csendőrök úgy találtak rá az országúton, mint az igazi, ha­misítatlan Ahasvérre, rongyosan, legyöngülíen lő- dörgött a mezőn, kis útitáskával a kezében, ha- zátlanul, kiverten, gyanús és megfejthetetlen cé­lok szolgálatában. Az ahasvérség az, ami a sok­szor emlegetett Roboz-fivéreket állandóan jelle­mezte. A nyugtalanság, az elégedetlenség, a ke­resés, a vándorlás. Tehetséges izgágák voltak mindketten, Imre is, a háború előtti magyar új­ságírás egyik reménysége, Béla is, a szerencsét­lenebb közöttük. A háború utáni magyar emi­gránsok egyik fajtájának legtisztább képviselői voltak azok, akik mindig mindennel sembekerül- tek, akik mindig minden ellen ágáltak, akár az egyik országban, akár a másikban éltek. Bele­kötni az emberekbe, az intézményekbe, a meglévő rendbe, ez volt a sorsuk. Tehetségesen, gyakran / meggyőző igazságok birtokában ágáltak minden .ellen, s nem akarták tudomásul venni, hogy aki élni akar, annak gyakran hallgatnia kell. Nyug­talan temperamentumuk ragadta őket orezágból- országba, börtönből-börtönbe, az egyik stikliből a másikba, az egyik feltűnésből a másikba, sokszor igazuk volt, sokszor nem, de sohasem nyugod­hattak, s azt hitték, a tehetségük mindenre fel­jogosítja őket. Nyugtalan kódorgói az európai térnek. Ahnsvérok voltak, Ahasvérok a legtisz­tább és a legtragikusabb fajtáiból. Jubilál Sven Hédin, a világhírű svéd kutató Negyven éves kutatói jubileumát üli a hírneves Ázsia-utazó Stockholm, október 13. Ritka jubileumot ü meg október 16-áh dr. Sven Hédin, a Világhírű Ázeia-kutató. Negyven övvel ezelőtt, tehát 1803 október 16-án indult el a svéd fővárosból első nagy ázsiai kutató útjára Sven Hédin, amelynek bcvégeztével egy csapásra a világ legelső kutatói közé emelkedett. Sven Hédin híres útja a Pamir íensikon és Tibeten át vezetett és az ut folyamán gyak­ran került a halál torkába a bátor tudós és expedíciója, Igazi északi szívóssággal haladt előre tél kö­zepén karavánjával Sven ITedin a Pamir fen- sikon, amelyet a világ tetejének neveztek. Négyszer kísérelte meg, hogy teljesen feljusson a „Havasok atyjának1' csúcsára: a Mus-tag- atára, amely háromezer méterrel magasabb, mint a Montblanc. Ezután.továbbvonult, mert csalogatták a kü­lönböző mondák, amelyek a sivatag homokja által elborított városokról szóltak, bemerész­kedett. a mérhetetlen pusztaságba cs megkísé­relte az áthaladást az izzó homoktengerü si­vatagon. Az expedíciót azonban kénytelen volt két kí­sérőjével elhagyni és a legborzalmasabb szomjhalál leselkedett a bátor utazóra. Sven Hédin ez alkalommal úgyszólván csoda által menekült meg. Mindez azonban nem aka­dályozta meg abban,’ hogy egy második expe­díciót szervezzen meg ugyanerre a vidékre és ekkor kétezer éves, magas kultúrájú város romjait ásta ki a homokból. Épp ily érdekesek voltak élményei a tudomá­nyos körökben sokat vitatott Loip-nor-tó kö­rül. Sven Hédin azután német tanítómesteré­nek igazát bizonyította be és megállapította, hogy a Lop-oor voltaképp egy úgynevezett vándorló tórendszer, amely időszakonként el­tűnik, majd más helyen búvik elő a sivatag homokjából. Izgalmas és érdekes volt az az útja is, amely a világ legnagyobb hegyvidékén, Tibeten ve­zetett keresztül, amely alkalommal a nagy tudós megismer­kedett a tibeti rablókkal is. Kínában js igen érdekes adatokat gyűjtött ösz- sze. Sven Hédin tibeti utján 23 ezer kilométert tett meg, amely megfelel az Északi- és Déli­sark közötti távolságnak. A ritka jubileumot ülő tudóst nagy ünneplésekben fogják része­síteni nemcsak hazájában, hanem az egész vi­lágon. PÁRISI ESEMÉNYEK A Tuileries-kert hét öngyilkosa írta: BENEDEK KÁROLY Ne gondolják, hogy a szürke verebek mind egy nemzetséghez tartoznak. Mint ahogy az emberi népok különbözőségét a milieu, az eltérő éghajlat, környezet, régimé és szokások szabják meg, a veréb js jpás a bécsi iStaJd'tparkbap, mist a párisi Tyilcries-beá; teás a bohém béesl, a fontoskodó berlini és a kispol­gári párisi veréb, mely utóbbi feltűnő előnyben .rés&esiti a különlegesen kispolgári XVIJI. ke­rületet és látszólagos pajkos könnyedsége mö­gött egész sorozat háziassági és takarékossági jellemvonást rejteget szürke begyében, A párisi veréb hozzáidomult a párisi kispolgár­hoz. Vagy talán, hogy azok a természeti körülmé­nyek, melyek a kistőkést tenyésztették ki, ad-, ták meg a „pioiueau" specifikus jellemvoná­sait is? Mindez feltétlenül igaz, mert felejthetetlen ba­rátom Louis-Henri Julién oktatott rá, aki, sze­gény, egyénenként ismerte I’áris verebeit. Ha a délelőtti napsütésben a kishivatalnokok könyör­telen pontosságával megjelent állomáshelyén a Tuíleries-kertben kenyereskosarával, és az ég szárnyasai, kikről oly jói mondja Kipíing, hogy ..mindenhonnan cs sehonnan se érkeznek", egy­szeriben körülcsicseregték a fejét, rászemtclen- kedtek kezére, vállára, nyakára a kis öregnek, ő szigorúan számonkérte tőlük életüket, egyen­ként üdvözölve valamennyit: — Aha, itt vagy megint, Lulu. Te is, Toto, Hát te Farkatlan, hol piszkoltad igy össze ma­gad, és a Sárgát, azt hol hagytátok? A Pöttyös még mindig a Lnyemburg-kértben kódorog? Tekintettel volt Louis-Henri Julién a verebek egyéni jellemvonásaira, tuidta, hogy melyik me­rész, fittyethányó mindön robogó autónak, me­lyik szemtelen és Ízléstelen és melyiknek van­nak aíti'sztikus hajlamai; külön ismerte a pajko­sakat és méla-bura hajlókat; azokat, akik kedves nemtörődömséggel úgy mellékesen csipegetik a morzsát és ama másikat is, ki tolláit felfújva nagyképűen ül le Lakomázni, mint valami vá­rosatya. Emberekkel nem szokott beszólni Louis-IIenrí Julién s ha ismerősei a Tuileries-ből belebotlot­tak véletlenül a Quartjer Beauibourg valamely szennyes nocácskájában (mert ott a íme Chapon 2 szám alatt lakott egy padlásszobában) és kö­szöntek neki, ő legfeljebb a fejét ingatta kevés­sé, bosszúsan. Verébbarát volt, nem emberbarát. Megfigyeltem egyszer, hogy titkon micsoda mefisztói emberelő szemeket meresztett egy ár­tatlan gubancra, ki játékból követ hajított a TnUeNcs-kcTtbon cgyhcseroglett verebek közé. Tudom, hogy jó lélekkel megölte volna a Sze­rencs étien fiút c percben. S ha megteszi, mint esküdt nem tagadhattam volna meg tőle a „jo­gos felháborodás" enyhítő szakaszát... Nem volt emberbarát Louis-Henri... de én azt hiszem, hogy alapjában véve állatbarát se volt. .Soha nem láttam példánk hogy bármi csekély ófldekliklésfc tauuaitott volna az ő kediveg Tuile* rács-kertjének egyéb famíliája iránt- Nem meren­gett soha a zsákmánnyal szájában hazatérő oroszlánanya bronzszobra előtt, kit pedig megip- ditóan kedves kismacska-szerű oro&zlánkölykok öveznek. Nem érdekelte őt a. mélázó é revü i Jó sem a park bejáratánál, sem ama kőbe öntött őzikék a kert végében a „Jeu de Paume" háza körül. Játszi ebekre, gündörgö macskákra rá se nézett. Mfat más „petit rentjer“-k a horogra méltó halaknak: Louis-Henri Julién Paris vere­beinek szentelte életét. Ott üldögélt délelőtt mint délután kötelesség- tudóan a kicsiny kerek tó mögött, a fehér kő­padon és beszélgetett szárnyas barátaival. A párisiak megszokták, mint a barokk homokkő- vázákat és egyéb ámorokat, melyek e csodás kert útjait díszítik és már nem vették észre lé­tezését. Csak az idegen turisták álltak meg néha-néha még a padja előtt. Nevét senki sem tudta, mert fogalommá vált s úgy hívták egy­szerűen : „In chareieur des ojsearax", a madár- bűvölő. Valójában 67 esztendős lett idén. Magá­nyos kistőkés volt, mint Fájásban annyian má­sok, legényember, családtalap, ki be osztottan, szerényen élt kicsiny kamrájában, melyben nem tartott semminö madarat. A háziasszonyával alig beszólt. Pontos volt minden szokásaiban. Tegnap hajnali öt órakor azután teljesen felöltözött és az ötödik emeleti ablakból a kövezetre vetette magát, A szobáját nem kellett a rendőröknek feltörniük. Egy kis „vejlleuse" égett az ágya mellett és két nyitott levél feküdit az asztalán. Az egyik, a prefektus­nak címezve, ennyiből állt: „Monsieur le Préfet, beteg vagyok és sietek meghalni", a másik a conciergenek: „Madame, tartsa meg a fehérne­műm, még használható". így végrendelkezik nyugodtan, megfofttoltain a nagybankár, vagy az iparmágnás, ha halálán van, vagy ha tönkre­ment és fejbelövi maígát. De milyen világban élünk, hogy már a Tuile­ries-kert madárbüvölöje is elunja ezt az életet, amelyben deplaszálttá vált miniden idill... A történeti Tuüeráeg--kevt, nagyváros kicsiny tüdeje, egy méla ábránd a Cité és Rjvoli Üzlete© kősivatagában. Finom rokokószobrok, nyesett fácskák, játszi gyermekek és mélázó víziló, míg szorosan racd- lette az élet dübörög', öklöz, tülekszik a legfel- fokozottabb vihar tempóban száguldma a kicsiny kert körül. Sok esőtől, naptól ragyogóra sikált fehér márvány padok és bársonyos gyep, minő nincsen az egész világon, csak itt, ahol nyolc- száz éve termelik és nyírják ugyauegy helyen a pázsitot,.. Belfortban láttam azonban ezt a padot bronz­ból Ifiimitálva a ráMjló faágakkal s a gyep darabbal előtte, egy a múlt hóban leleplezett szobormüvön. Hanem azon a szoborpadop egy sovány, kcserüurcu fiatalember ült hanyag ruhá­ban, óriás nyakkendőcsokorral. Az uj belforti városi színház első estéjét León Doubcl, a Belfortban született lírikus, csipke- finom és egyszerűségűkben szivígható verseinek szentelte és ez ünnep keretei között leplezték lo az említett szobrot a szinház clőcsa-tttokábam Mert a költő Léon Deubol-nck, ki Párásban irta legszebb versolt, úgyszólván egyetlen lakása s otthona volt ez a Tűi le ries-kerti pad... Egy ember, aki egész életével mintha a Dan­áét „Petit Cho«c‘‘-át mintázta volna, a gyenge és finom vidéki fiút, akit felfal Paris; a művészt, aki nem való a durva életre. Ha a „Petit Chose" nevclőóvelről szóló megható fejezeteket olvassa az ember, mintha Léon Deubel biográfiája állna a lapokon. Mert a „rópétiteur", a francia segéd­tanító, kálváriája Léon Deubcl-nek, az erőszak­kal bürokratizált' költőnek élete is. Előbb Pontarlier-bcn botránkoztatta meg föl­jebb valóit és a növendékek szüleit hosszú für­tűivel, kalandos nagy kalapjával, roppant La* vallícre-jeLyel. Arbois-ba helyezték át bünteté­sül, a legmostohább vidékre, ahol 12 fiút őrzött, ha szép volt az idő, és 18-at, mikor esett, s azon­kívül német tanfolyamot kellett tartania. Itt in­dult meg cs fulladt el a halk, szomorú idill L'éon Deubel és az igazgató ur leánya között. Első könyve, „La .chanson balbutiaute" beszél énről a nőről, „ki lángolt szépségében" s a költőnek azt mondta, hogy szereti, bár a szomszéd fiúra gondolt. Aztán végignc'vciősködto Franciaországot Lé­on Deubel. St.-Pol-sur-Ternoise-ban pipázni és újságot olvasni engedte növendékeit, sőt köny­vét, „Az erkölcsös fiú életét, aki művelődni sze­retett", ugyancsak kezükbe adta, bár e könyv­ben (mint a fölügyelő tanács megállapitá), „szél­sőséges elméletek igazoltattak". Következésképp Léon Deubcl-nek 1900 február 1-én végleg el­vették állását és kenyerét. Akkor jött Párisba. Heti öt frankért vett a rue des YinaígrieuiS-ben valami nyomorult alvó­helyet, do oppan is kidobták, mert nem tudta megfizetni az öt frankokat, visszatartották pog­gyászát is s jgv jutott a Tuileries-park padjaira szegény. Itt a nyomor völgyének fenekén szövő­dött a költő .szerelmi -regénye HecRviggcl, egy, növénypatikus lányával; kire úgy néz a költő, mint a Kunt Hamsun „Éhező"-,je regős herceg­nőjére, llayallira. Őhozzá irta a költő az „Offrande" cimü felejthetetlen verseskötetet. Erre következett egy javuló kor: katonáé vek, egy kisebb örökség, melyből Deubel Olaszomig- ba utazik; egy pihenő még Doulbs-ban, egy má­sik tarai tónál, aztán titkár lesz egy Gorki-forditó mellett és később Fernand Gregh-nél, a költő­nél, közben egy biztosító társaságnál ügynökös- ködég&el Is megpróbálkozik, lapot is talál, a „Renovation Estihétique"-t, melyében megjelen­nek írásai. De mindez csak sziget a nvojnortea- ger viharában, mellyel egyre nehezebben esik küzdenie. Lakástalanság és étlenség egy újabb korszaka után az uccán talált egy frankot. Ezzel a frank­kal utazott ki Párásból villamoson a Maison- Alfort-i hínár ősig. Nekrológját a lapok a hír­rovatban közölték: „Két matróz Maison-Alfort mellett a Sept-- Arbres-nak nevezett hinárosbó! egy Jllópp pl* tűzött fiatalember holttestét halászta ki a MarueboJ. A zsebében 30 centimes volt és egy Louis-Léon Deubel, répétiteur nevére kiállított líatpnakönyv".,. Most szobra áll Belfort-ban. szülőhelyén, és a Tuüeráes-kort fehér padján fiatal uráláuyok ol­vasgatják uj meg uj kiadásokban megjelenő versesköiiyveít. TIZENÖTMILLIÓ MUNKANÉLKÜLI RÉSZESÜL ÁLLAMI SEGÉLYEZÉSBEN AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN Newyork, október 13. A műnk anélkülié k íolsegélyezésére tervezett nagyszabású se­gélyakciót rövidesen megkezdik. Több. mint tizenötmillió embert fognak az akció során segélyben részesíteni. Százmillió font disznóliU’St mérnek ki a munkanélkü­liek részére, ugyanakkor nagyszabású vaj- akciót 'készítenek elő. Az akcióhoz szük­séges barminemi]lió dollárt vaj- és marga­rinadó utján akarják behajtani.-o­„ÖRPÖGSZJGETET" RENDEZ BE AMD BIKA Newyork, október 13. Az amerikai kormány elhatározta, hogy francia mintára úgynevezett „Ördögszigetet" rendez be, ahova a legvesze­delmesebb bűnözőket fogják deportálni. Egye­lőre hatszáz bandita kerül az amerikai „Qr* dögszigetre". Az amerikai Ördögsziget, az „,\1- eatras Island" a san-franciskói öbölben fek­szik. A szigetet rendkívül veszélyes örvények veszik körül, úgy hogy az elítéltek menekülése teljesen reménytelen. — Dr, Szörényi Ferdinánd elvesztette perét a kincstárral szemben. Dr. Szerény! Ferdi- nánd, aki jelenleg a pozsonyi tanítóképzőin- tézet igazgatója, néhány évvel ezelőtt a mi­niszterelnöki sajtóiroda megbízásából Ung'vá- ron „Nétldap*' címen hetilapot adott ki. A szerkesztésért dr. Szerényt havi 1000 korona fizetést kapott, isiikor elfoglalta pozsonyi állá­sút, ott akarta tovább kiadni a (lapot, azonban a ruszinszkói országos hivatal ebbe nem egye­zőit bele, Szörényi erre kár téri lesi igénnyel le­pett fel és követelését, 32.000 koronát feleségére cedúlta, aki a 'követelést .pcresiteUe. A mi­niszterelnöki sajtóiroda csupán 7000 koronát fizetett ki Szörényinek, míg egyéb igényeit nem ismerte el. Az elsőfokú bíróság ti n* várod elutasította Szerényi feleségének a kincstár* rád szemben támasztott keresetét és a ka«*ui felsőbíróság, amelyhez fellebbezés folytán az ügy kerüli, ma teljes mértékben hozzájárult az elsőfokú bíróság Ítéletéhez. amié 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom