Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-11 / 7. szám

k 1S&3 cktábar 11, szerda­wiffga— Napról-napra-o­A FÖLDALATTI ÁMOKFUTÓ Amikor eljöttünk ide, ebbe a veszedelmesen nagy iparvárosba, az osztraui nép s a távoli kör­nyék egy különös, elnyújtott tragédia hatása alatt állott. Tényleg párját ritkító eset játszó­dott le a szomszédos bányákban, olyasvalami, ami a legnagyobb újságok legfinnyásabb riporte­reit is megihlette a világ minden tájékán. Egy munkanélküli agyonlőtte a peterswaldi polgár- mestert, majd lemenekült a bányába s két napig dacolt a százfőnyi földalatti üldözőkkel, barriká- dokat emelt négyszáz méterrel a föld szine alatt, rejtett sikátorokban bolyongott a halálos sötét­ben, megkísérelte a bánya fölrobbantását, majd fölrobbantását, majd amikor semmi sem sikerült s a csendőrgyürü egyre szorosabbá vált körülöt- bevetette magát az egyik tárnába és halálra zúzódott. Az eset mint riportanyag valóban egyedül­álló. De általánosabb — szinte azt mondanám szimbolikus — az, amit a szerencsétlen gyil­kosról a városban mesélnek. Ámokfutó lett ez az ember, de ami ámokfutóvá tette, nem pato­lógia, nem terheltség, hanem a sors, a közön­séges, iparvárosi sors egész Európában és Ame­rikában és Ázsiában, Krisztus után ezerkilenc- százharmincháromban, a világkrizis harmadik esztendejében. Mesélik, hogy Klimsa, az elpusz­tult gyilkos, hónapokig munkanélküli volt. Ott ögyelgett Ostrau szivében, a gyönyörű bankok, kávéházak és áruházak kis szigetén és nézte az embereket. Előbb sétált, azután kéregetett, azután káromkodott* Belépett a kommunista pártba és világmegváltást remélt tőle holnap- utánra, világmegváltást egy falat kenyér jegyé­ben, de ez a miniatűr megváltás is elmaradt. Bőrkabátosán ácsorgóit az aszfalton s egyre brutálisabban támadt a járókelőkre. Elvezették, de a város szivéből való kilökés csak növelte elkeseredését. Lassan-lassan Klimsa, a munka- nélküli, a szerencsétlen éhezők elkeseredésének ólő szimbóluma lett, a minden-mindegyes han­gulat keserű és baljós alakja, akinek lelkében fölfakadtak az ámokfutás komplexumának csi­rái. Ölni, pusztítani, megbosszulni a sorsot, mind- egy, hogy kinek a személyében, csak leszámolni valakivel, lőni, robbantani, úgy, ahogy a kétség- beesés elkeseredése parancsolja. Az első áldo­zat a polgármester lett, aki útjába került. A tett után a bányamunkás leszállt a tárnába, oda, ahol élni akart volna, a mélybe, a sötétbe, amely azóta változott pokollá számára, amióta nem volt benne. Micsoda szimbólum! Á modern kétségbeesés ugyanolyan őrültté tette az osztraui bányászt, mint akiről Petőfi irt. Leszállt a föld mélyébe és föl akarta robbantani a világot. Nem sike­rült, a bányalég kevés volt hozzá, — de a terv, a szándék ijesztő jelbeszéd marad, mert mutat­ja, micsoda világkatasztrófás elhatározások tud­nak előtörni manapság azokból, akiket a nyo­mor elkeseredése a mélybe taszitott -O­TOKAJI SZÜRET Okos gondolat volt Magyarországon, hogy a szőlőt visszahelyezték régi méltóságába és nagy ünnepi cécóvá változtatták a szüretet. Harminc- negyvenezer ember örült és kedélyeskedett va­sárnap Tokajon; a magyaroknak legalább egy jó napjuk akadt s Egerben, Szekszárdon is a napos oldalra lökött sok-sok fáradt embert az édesen súlyos gerezdek, a forró must, a szőlő és az ősz boldog illata. Okos gondolat a szü­reti hangulat fölfrissitése, mert voltak már esz­tendők, amikor a bor lehanyatlott s a szőlő bu- sulásnak adta fejét. Csüggedt szőlőlombok, hegy­oldalak, ahol bánatot sütött a nap, melankóliás szőlőkertek, —■ ezt a képet szoktuk meg az ár- talanság és a kilátástalanság esztendeiben. To­kaj képviselője Magyarországon két év előtt el­határozta, — szóval Roosevelt híres és eredmé­nyes gazdasági fölélesztési rendszere előtt — hogy propagandát kezd a bor, a szőlő mellett és nagy szüreteket rendez Tokajon. Bevált. Utánozni kellene e rendszert minden más gazda­sági téren. A tokaji szüret ugyanolyan „capta- tio benevolentiae“ az áru mellett, mint amit Roosevelt csinál nagy felvonulásaival és fo­gyasztási kampányával. Nem volt rossz ötlet gazdaságilag sem, amikor őseink kitalálták a szüreti ünnepet, kellett a hangulatkeltés a bor eladásához, értékének, becsének, szükségessó- gének hangsúlyozásához. Lám, Tokajra ezrével ömlött az ember, belföldi, külföldi egyaránt, s a szőlőgazdák a szüreti cécó egyetlen napján jobb üzleteket kötöttek, mind az elfogyasztott must, mind a megrendelt bor tekintetében, mint az elmúlt években két hónap alatt. Látták, él­vezték a bort — és vettek belőle. Különös játé­ka a 6or6nak: ez alkalommal a szüreti mulat­ság, a dinom-dánom, a nagy vigasság mentette meg a bori, az ibaj-csuhaj kötött üzletet, s a kurjongatás jobb kereskedőnek bizonyult, mint sok nagy európai üzem józan és rideg vezér- igazgatója. •— Meghalt egy híres cigányprímás. Ipolysági tudósítónk jelenti: Horvát Rudi, Ipolyság híres cigányprímása vasárnap délben 56 éves korá­ban meghalt. Horváth hosszabb idő óta bete­geskedett. Valamikor a szentantali királyi kas­télyban Ferdiná/nd volt bolgár cárnak is muzsi­kált. Paris legnagyobb idegorvosa szomorú női sorsokról beszél A* Napló párisi munkatársa meginterjúvolta a világhírű Vachet tanárt A nők tanácsadója — „Az őszi asszonyok“ Páris, október 9. — Bátram rágyújthat. Ma nem fogadok több hölgyet. Amúgy is hosszú volt a mun­kanap, — szólt hozzám dr. Pierre Vachet, a nagynevű francia idegorvos, akinek Gr áss étnél megjelent könyvei: az „Inquié- tude sexuelle", az „Enigme de la fémmé", „La pensée qui guérit", „Reméde a la vie moderné" többet forognak a modern fran­cia nők kezén bármely divatregénynél, és méltán, mert átéltebbek, igazibbak és fő­leg tanulságosabbak, mint minden szépiro­dalom, és mosolyogva nyújtotta a cigaret­tadobozt felém. Most, bogy lecsavarta a csillárt, a félho­mályban ülünk szomorú, fázós őszi estén. Künn az ablakon az októberi eső kopog. Hallgatunk. — Bármit mond az idegenforgalmi pro­paganda —■ folytatja az orvos —, a párisi ősz sem mindig elbájoló. Vannak ilyen komor, gyorsan sötétedő szeptembervégi esték, mikor a neuropatha különösen ne­héznek érzi keresztjét. A megnyúló ár­nyakkal megduplázódik a vibráló idegek okozta aggó szorongás és a csüggedés két­ségbeeséssé növekszik. A hivő nő a gyón­tató atyát keresi ilyen estéken, a fölvilá- gosult az idegorvost. — Ebben a karszékben ma este egy őszü­lő hölgy ült Ön előtt és minden biztatás nélkül mondotta el nekem élete történetét, amely szürke, mint a szeptemberi est. Ma­gas, intelligens homloka volt ennek a nő­nek, erősen körvonalazott arcéle: határo­zottan érdekes fej, sőt szép is, bár nem fia­tal. Valami kis férfiasság volt az egész föl­lépésében, a ruhája szabásában is és ellen­tétben a legtöbbel, nem sirt, amikor-a sor­sát mondta el. Ha a lélek elkésve "ébred ... — A fiatalságáról beszélt, örökifjú, ké- jenc, mulatozó édesapjáról és anyjáról, ki­nek futó szerelmek foglalták el minden ide­jét, hogy a gyermekkel nem törődhetett. Szülein ismerte meg a szerelmet, helyeseb­ben a szerelmi élet visszáját, a szerelmet száján hordó emberi önzés minden kicsi­nyes csúfságait. Látta, hogy anyja hogy fut lihegve ifjabb férfiak után s minő meg­alázó kompromiszumokkal és minő álki­elégülésekkel kell gyakran beérnie; és látta apja barbár uralmát a felesége és a szeretői fölött. Állatinak tudta a szerelmet ez a serdülő leány és megfogadta, hogy kerülni fogja egész életén át. Gimnazista lett, jogvégzett, munkálkodó, feminista egyébként, telve férfiúi energiával; ki­egyensúlyozott lélek, férfinek szükségét nem érezte soha. Most ötvenéves és hirtelen omlott benne össze ebben a síró szeptemberben az egész világ. Fájó egyedüllétben érzi magát barátai kö­zött; egy vállra vágyik, amelyre ráhajt­hatná a fejét és az uecán utánaszalad a kisgyermekeknek. Eddig azt hitte, hogy az élete csupa akció volt és most rájött, hogy elfelejtett élni. „Azt hiszem" — mondotta —, „hogy öregedés és kifáradás hozta rám ezt a furcsa és kellemetlen szekszuális ér­zelgősséget; talán doktor ur tud megfelelő hidegvizkurát, vagy más pihentető gyógy­módot ajánlani." — Nagyon fölvilágoso­dott, müveit nő volt, de azért alkalmasint fölháborodott volna, ha azt mondom neki, hogy az ő esete, elsődleges irtózásával a szerelemtől és mostani nyugtalanságaival tisztán az endokrin mirigyek tragédiái kö­zé tartozik... — Azt távolról sem állitom, hogy a nők idealistábbak volnának a férfiaknál, de általában szénzibi 1 isebbek, büszkék a neo- rózisukra és szeretik a betegrőliukat va­lami különleges lelki individualitás kifeje­zőjének látni. A pszilioanalizis tetszik és bizeleg nekik, de azt egyikük sem szereti, ha én az erkölcsi drámája mögött rámuta­tok a teste rejtélyes determináltságára és a szerelmi fájdalmát valamely mirigy- kiválasztás elégtelenségére, vagy túlzott­ságára vezetem vissza. Ahogy eljönnek hozzám, mindnek megvan a maga regénye. Gyakran clképesztőbb, bonyolultabb és — látszatra legalább — egyénibb, mint bármely regényírónk mü­ve. Nem mind szekszuális regény. A „tota nulier in utero" is csak relatív igazság. Mint a régidivatu regények, ezek a törté­netek mind már a hősnő szüleivel kezdőd­nek: a tragikai magot többnyire születé­sükből, vagy első gyermekkorukból hozzák magukkal, habár ők azt hiszik, hogy a sors volt különösen kegyetlen hozzájuk, valójá­ban amiket elmondanak nekem, majdnem kivétel nélkül az endokrinmirigyek regé­nyei. Fiziológiai okokra megy vissza neve­zetesen csaknem minden esetben az a. ve­szélyes, specifikusan női félés és aggódás, amelynek az emlitett hölgy nem egyetlen áldozata. — Ma délelőtt egy szerencsétlen uriasz- szonyhoz hívtak sürgősen például, aki ön­gyilkos lett. Revolverből mellbelőtte ma­gát, mert a szeretője elhagyta. Elmond­jam önnek ennek a nőnek a történetét? „Gyöngéd volt, mint finom kristálypohár" — Az édesanyja szívbajos volt. Á világ­tól visszavonulva, egyedül a kisleányának élt, aki nyolcéves volt, amikor meghalt a férje. Érzelmes, gyönge, finom gyermek volt Lueie, aki valami fura exaltáltsággal imádta édesanyját. Tudta, hogy szívbajos és folyvást lélegzetvisszafojtva aggódott érte. Mikor elvégezte az iskoláit, bizalmi állást kapott egy nagybankban; nem ment férjhez, mert nem akarta édesanyját el­hagyni; minden érzését a beteg anya aggó féltésében koncentrálta. Történt, hogy munkaköziben hirtelen elfogta a névtelen aggodalom és hazaszaladt, hogy lássa beteg anyját a balkonon üldögélni, bogy nem esett semmi baja. Ha este hazajött, szívdo­bogást kapott a lépcsőn, hogy él-e még w mama. Rettegett a digitálistól, amit cse­pegtetővei kellett beadnia, hogy nem véti-e el a számolást és nem lesz-e akarata elle­nére édesanyja gyilkosa. Egy este azután az édesanya valóban meghalt. „Semmi, semmi... egy picit rosszul vagyok", vol­tak utolsó szavai: haldokolva sem akarta Laciét megijeszteni. De Lueie számára ezen az estén összeomlott a világ. Hónapo­kig valami fájdalmas kábulatban élt ez­után, mint egy automata. Egész nap dol­gozott és estére fordításokat vállalt, hogy ne kelljen soha gondolkoznia. Harmincegy­esztendős volt. rata ellenére is gyanakvó, kételkedő gB&r vai elárulták lelkiállapotát. •— Akkor voltak közöttük az első jelene-, tek, amiknek Marcel gyöngéd szavai, sze­relmi vallomásai vetettek véget. De később a férfi megunta a folytonos siránkozást, aJ nőt, aki állandóan rettegését beszélte, hogy, a férfi mást szerethetne, hogy elhagyhatna őt egyedül a nagy világban, a sopánkodó féltékenykedést, amelynek különben nem volt semmi alapja; hisz ő más nővel soha­sem foglalkozott. Szerelmesétől éppen az idegenítette el, hogy a nőnek nem volt se été, se álma, nem volt egy mosolya: oktalan vértanuságot szenvedett- így provokálta ő maga viselkedésével azt, amitől félt. Lueie halála Marcel egy barátjánál ismerkedett meg az életvidám, sugárzó asszonnyal, ki any- nyira más volt, mint otthonülő, siránkozó neje. Lueie hamar rájött a férfi uj viszo­nyára és végső kétségbeesésében egy dél­után soványan, betegen, reszketve, köny- nyeiben fölolvadva fölkereste riválisát. El­sírta neki minden fájdalmát, végtelen sze­relmét Marcel iránt, hajdani boldogságát, mostani kétségbeesését és könyörgött ai másiknak, hogy élete egyetlen férfiját ne vegye tőle el. A másik nő idegenkedve hallgatta a zagyva panaszt. Az ő mondáin, kevéssé szentimentális, könnyed világfölfogásában nem volt az ilyen buskomor tépelődésefe számára hely. Undorodott. Fölbiggyesztett ajakkal nyugtatta meg a könnyeiben ful­dokló Lucief, 'hogy nem szorult rá az ő fér­fijára és neon fogja elvenni. Valóban nem vágyott belekeveredni szentimentális kom­plikációkba. Marcel nagy haraggal érkezett haza más­nap este. Durván felelősségre vonta élete- társát látogatásáért a másik nőnéL Ebben a percben a szerelmes nőt kölöncnek érez­te. amely lehúzza a földre, rajta lógászko- dik és még a lehetőségtől is megfosztja, hogy másutt leljen egy kis fölfrissülést, életvidámságot a nap gondja és munkája után. Rácsapta az ajtót a zokogó nőre és elment az éjszakába. Mire reggel autóban odasiettem, a nő kiszenvedett. A halálos ágy fejénél Marcel siratta kétségbeesetten életének egyetlen nagy szerelmét. B. K. Kisirt szemek ... A NobeUceniennárium — Egy fiatalember, véletlen ismerőse, beleszeretett ebbe a magányos lélekbe, a hallgatag nőbe, kiben a szeretetnek oly nagy tengere rejtőzött. Fokról-fokra nyerte meg Lueie bizalmát. A tartózkodó, sápadt, mélabus szép leány egyszerre s egészen odaadta magát a. férfinak, akit megszere­tett mértéktelenül, teljesen, minden számí­tás nélkül, — úgy, ahogy az édesanyját szerette azelőtt. Sirt túláradó boldogságá­ban akkor Lueie. De a régi szeretettel együtt hamarosan fölóbredt benne a régi aggaskodás: Boldogságát féltette ismeretlen veszé­lyektől már akkor, amikor a boldogsága semmi veszélyben sem forgott. Mint régen, hirtelen, munkaközben rájött az aggodalom és futnia kellett, hogy a fér­fit láthassa és nevethessen boldogságában, hogy még él szerelmük. Mikor megkérte Marcel, hogy legyen a felesége, megijedt. A névtelen, aggodalom uralkodott el rajta: „Fogsz-e szeretni mindig? Tudhatom-e? Várjunk inkább még." Azután feljöttek Parisba a vidéki város­ból, összeköltöztek, a férf i munka után járt és a nő otthon várt reá. Nem járt ki, nem voltaik ismerősei. Parisban akkor már vé­ge szakadt a inflációós jóllétnek: Marcel üzletei nem igen akartak megindulni s a. pénzecskéje rohamosan fogyott. Mindig többet-többet kellett futkosnia üzletfelek után: holtfáradtan, rosszkedvűen jött haza, késő este gyakorta. És ekkor Lueie lelkében lassan megindult a rette­gés. „Már nem szeret más nőt szeret bizto­san." Eleinte igyekezett vidámnak mutat­kozni a szerető je előtt, de kisírt szeme, a'ka­Eddig közei 20 millió svéd koronát osztott szét a nagy alapítvány Stockholm, október 10. Október 21-ón üli meg Svédország Nobel Alfréd svéd mérnök születé­sének századik évfordulóját. Stockholmban a ■szokásosnál nagyobb ünnepélyességgel fognak koszorút helyezni az elhunyt sírjára. Az or* vősi Nobel-dijat a nagy nap előestéjén Ítélik oda. A tudományos kutatások és a világhété elő­mozdítása terén szerzett érdemekért a Nobel- alapítványból eddig összesen 19,237.725 svéd koronát osztottak szét 15 különböző nemzet 166 kiválósága között. KATONAI ÁRULÁSÉRT HÁROMÉVI FEGYHÁZRA ÍTÉLT A KIMÁSZOM- BATI BÍRÓSÁG EGY KERESKEDŐT Rimaszombat, október 10. (Saját tudósí­tónk jelentése.) A kerületi bíróság Foukal- tanáesa egésznapos tárgyaláson foglalko­zott Palosó István dobocai kereskedő bűn­ügyévé], akit katonai árulással vádoltak. A vádirat szerint Palcsd rendszeres összeköttetést tartott fönn a magyar hírszerző osztagokkal és azoknak megbízásából Magyarországra csalta Tomihauser József dobocai lakost, akit a magyar hatóságok letartóztattak. Torna ha u sörnek sikerült megszökni a fog­ságból és hazaér kéz ve, följelentést tett Pa lesó ellen. A kerületi bíróság igazoltnak vette Pál* csó István bűnösségét és a rendtörvény értelmében katonai áru­lás miatt háromévi ['egyházra és három* évi hivatalvesztésre Ítélte. Palosó föllebbezett. aa ítélet ellen. %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom