Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)
1933-10-28 / 22. szám
1933 október 28, szombat. EGY POLGÁR VALLOMÁSAI írja; MÁR AlSÁNDOR Kiváló kulturfilozófus előadását hallgattam, kinek morphologiája nemrégen nagy sikert aratott Középeurópában, s kissé megdöbbentett a nagyvonalúság, mellyel magánélemet és sorsomat a „hullámepizód“ síkjában elhelyezte, — (iparkodom a kulturmorpholo- giák stílusában maradni.) Azt mondotta, hogy most, nemsokára, a közvetlen jövőben rövidesen beköszönt már a hét kövér esztendő, a hullám tulcsapott a magas görbén, egészen rövid idő, talán százhusz-százharminc esztendő kérdése, s az emberiség uj, soha nem álmodott aranykorra ébred. Addig több epizód eredményesen lezajlik: így a Hitler-epizód, a szovjet-epizód, a kinai-epizód. No, és mi lesz a Márai-epizóddal? — gondoltam. (>}Sagen Sie bitté: ist das gut für die Juden— kérdezte a galíciai vándor a háború kitörése napján, mikor izgatott tömegek olvasták körülötte a pesti uccán a számára érthetetlen, magyarnyelvű mozgósítási falragaszokat.) Jó lesz ez a magánembernek? — kérdezhetném, ha nem tudnám, hogy az ilyen kérdés frivol, s a kollektív szellemű epizódban, amelyet éppen élünk, büntetés és kiközösítés jár érette. Mégis azt hiszem, ez most a kérdés, melyet az iró kötelességszerüen kénytelen megfogalmazni, — az irodalom nagy szorgalmi tétele két évszázadon át az ,-általános emberi“ volt, s feladatát oly szép sikerrel oldotta meg, hogy lassan áttérhet a „részletes magánem- beri“ költői penzumának kidolgozására. Tudom, ez a szempont polgári. Hiába is tagadnám, reménytelenül polgár vagyok: az uj reakció, mely elárad Középeurópa felett, ha nem is üldözi, de legalább úgy megveti ezt az álláspontot, mint a szovjet, s a polgár, a maga világán belül, hovatovább emigrálni kényszerül, a „hullámepizód“ idejére, a ma-, gánélet kétes biztonságú fedezékébe, s feladja az osztályálláspont frontját. Polgárnak lenni, s ezt be is vallani, Európa keleti területein lassanként egyértelmű valamilyen merev szektariánus magatartással, melyet az uj hatalmak immel-ámmal eltűrnek ugyan, de a felekezet tagjait, mint valamilyen barbár, csökönyös és primitív hitvallás megszállottjait, gyanakvással szemlélik és szívből meg is vetik. A polgár hasztalan hivatkozik évszázados tevékenysége eredményeire s hiába bizonygatja lelkendezve, hogy a kapitalista termelési rend válságában inkább sértett, mint vádlott, —• a kapitalizmus meghamisításában nem volt többé aktív szerepe, s tűrnie kellett, hogy a felidézett és elhatalmasodott fantomok nevében és jelszavaival uralkodjanak. Polgárnak lenni kissé olyan, mintha rákja lenne az embernek — a diagnózis gyógyíthatatlan, kóros lelki képet mutat — s amellett nevetséges is, mintha valaki a huszadik században négyrészt vágatná magát egy „i“-be- tüért. De ez az „i“-betü végre is az a valami, amire egy civilizáció felépült, — egy civilizáció, mely világvallásnak készült és, ha tekintélyes szakadár-tömegek hagyták is legutóbb cserben, az is lett belőle — s ez a civilizáció kitünően funkcionált, amig polgári volt, s abban a pillanatban mondott csődött egyes helyeken, mihelyst polgári jellegét meghamisították. Kiváló megfigyelők és társadalomellenőrök is elkövetik manapság azt a divatos hibát, hogy a liberalizmust s a demokráciát te- ‘ metve, érzelgős vállvonással, vagy triumfáló elégtétellel parentálják a polgárt, aki a kollektív társadalom nyűge s egy beteg múlt csökevénye, — s közben megfeledkeznek arról a nagyon szembeszökő s nehezen tagadható jelenségről, hogy a kor elsőrendű szociális törekvései ma is csak azokban a nagy nyugati államokban érvényesülnek, ahol van még polgárság, amely tud és mer élni a maga divatjamúlt harci fegyvereivel, igy a demokráciával, parlamentarizmussal és liberalizmussal. A szocializmus igazán csak a két birodalomban aktív még, amelyek elsőrangúan polgáriak: Franciaországban és Angliában, s ahol csökönyösen ragaszkodnak ma is a „bukott demokrácia” jelszavaihoz és szisztémájához. Senki nem állítja, hogy e két nagy birodalomban rózsásak az állapotok és gond- üző, derűs hangulat hatja át a tömegeket. A francia szocialisták' egyik tekintélyes csoportja csak minap buktatta meg a radikális polgári kormányt s tör a hatalom után, s az angol munkáspárt baloldali szárnya, melynek Sir Strafford Cripps a vezetője, alkotmányos eszközökkel, de kérlelhetetlen kritikával küzd a macdonaldi idill ellen, — s mindkét országban a polgár tartja a hátát és zsebét e csetepatéhoz. A francia és az angol demokrácia nem „diadalmaskodik”, mint a reakció — de tartja magát, s ez ma teljesítménynek mindenesetre több, talán hősiesebb is. Ha megnézik a világot — ami nem derűs látvány ugyan, de időnként elkerülhetetlenül szükséges kulturmorphologusok számára is — azt veszik észre, hogy tökéletlenül, nagy akadozással, irtózatos áldozatok árán, mégiscsak azok az országok nyújtják lakosaiknak ma is az emberi életfeltételeknek, a szabadságjogoknak s az általános ellátottságnak minimumát, melyek kitartottak a polgári káté mellett. Az angol és a francia tömegek átlagos életszintje, szociális biztosítottsága s a közszabadságok mértéke ez országokban mostanság is tökéletlen és messze elmarad az ideáltól: csak éppen még mindig a légkülönb, csak éppen nincs jobb, csak éppen egyetlen szisztéma, szemlélet vagy forradalmi cselekedet nem javította fel különbül az emberi együttélés feltételeit, sehol és semmikor, mint amennyire állja a sarat a demokrácia ott, ahol kitartottak mellette. A szovjet másfélévtizedes, gigantikus erőfeszítéseinek minden gyakorlati eredménye valamilyen primitív államkapitalizmus, rossz pénzzel, gyatra ellátással és végletekig leredukált szabadságjogokkal, s ha a „fasiszta Európát” szegezik ez érveléssel szemben, melynek „hősies világképét” állítólag képtelen vagyok megérteni, nagyon nyugodt mozdulattal utalok a másik Európa felé, amely nem fasiszta, hanem polgári és szocialista, s minden pillanatban hajlandó vagyok összehasonlítani a két Európa gazdasági életképességét, szociális teherbírását, törvénykönyveit, kulturális ambícióit és tartalékkészleteit anyagban és energiában. Ettől a vizsgától nem félek. A polgár nem fog elbukni rajta. Amin elbukott — s ahol elbukott — az éppen az „i‘‘-bctü, amiből engedett, ha mást nem, hát a pontot a betű felől: más minősíteni egy eszmét, s más feladni valamit belőle. Egyik kiváló magyar publicista, az uj világ alakulása .felől elmélkedve, elégtétellel idézi Huxley-t, aki maga is ott tart már, hogy, szerinte, a „világ szive ma a fasiszta Európában dobog”.. Huxley ezt csakugyan mondja, s hiszi is; igaz, hogy gúnyosan mondja és kétségbeesve hiszi. Nincs kétség felőle, hogy Európa a Rajnánál hosszú időre két részre szakadt. Rövidlátás lenne tagadni, hogy a „polgárt” ebben a mi Európánkban, a keleRADIOTECHNA cég, Praha I., Hraclební 3. Küldjön nekem díjmentesen árjegyzékeket és részletfizetési feltételeket. Pontos cim: .....................................„......................................_........................................ tib en, rövidesen úgy mutogatják, mint az amerikai nemzeti parkban a bölényt. Majd átalakul, vagy emigrál... Az „epizód”, amely az elkövetkező évtizedekben lezajlik, kevés életlehetőséget nyújt csak számára, életformái rövidesen muzeális jelentőséget nyernek, s nem lehetetlen, hogy ellátásáról, valamilyen karitatív formában, az uj, a hősies társadalom lesz kénytelen ideig-óráig gondoskodni. Valami csekély, száraz kenyeret kapnak talán irói is, kiket, mint a regősöket, kik a múltról énekelnek, megtűrnek az ablakok alatt. Egy letűnt és naiv korról adnak majd elő, amely oly kevéssé volt hősies, hogy törvényekkel óvta az egyén jogait és kiváltságait, s egyes elfajzott bölcselői az egyén életcéljának nem a megsemmisülést, hanem az életet tartották. Mindez nem. következik bd máról holnapra igy; de abban egyetértek a neves kulturmorphologussal, hogy a „hullán" epizód” elsodorta a polgárt egyes áradásod területeken, igy Középeurópában is. A polgári iró nyugodtan visszatérhet az elefántcsonttoronyba, ahonnan kizaklatták, s foglal" kozhat, amivel akar, például eszkimó-népmesék, vagy kínai versek átültetésével és után-t költésével is. Végre szabad művész: teljeseit mindegy, mit csinál? Például, írhatja ezt a: rovatot is. Budapest, október. INTERJÚ A SZERELEM DONKISOTTJÁVAL LÁTOGATÁS EGY ÁLOMHERCEGSEG ELHAGYOTT BIRODALMÁBAN A Prágában elitéit hamis Lichtenstein hercegnő otthonában — Nyilatkozik a férfi, akit kifosztott a smithovi cselédleány — Ma is szerelemmel és fájdalmas elragadtatással nyilatkozik Marié Binováról Az ítélet, amely október 11-én hangzott el Prágában a szélhámos sradehovi cselédleány, Marié Biinová födött s amellyel a kerületi bíróság tanácsa kétéves börtönbüntetést rótt ki a h'amis Lichtenatein-hercegnóre: még mindig nem tett pontot az utolsó idők egyik legszenzációsabb bűnügyének végső m-ondata után, ímeTt a rejtély tovább él az áldozat lelkében s a nagy pör minden bizonyítéka, meg az egész világ röheje nem volt elég erős ahhoz, hogy Jovanovics Zsivojin-ból a Donkisottok beteg hitét kiölje. Ez a Jovanovics Zsivojin volt az, aki elhitte a smichovd cselédlányról', hogy Lichtenstein hercegnő, ez egyengette útját a ezuggesztiv nő érvényesülésének, ez volt szerelmes belé és ez köttötte rá egész vagyonát. A bűnügyi krónika kelvés érdekesebb ügyet ismer, mint Marié Bi- nová esetét, aki „sex apipe!ll‘,-(jével lebilincselte a szegény Zsivojint, mindent elhitetett vele, imádattá magát, mint a magtasról leszállt finom főúri sarjat, — amig a botrány nem tört ki és a bíróság véget nem vetett egy fantasztikus álomhercegségnek. Tudjuk, hogy a tárgyaláson, bár szereime ellen vallott, megadással viselte a szégyent Ivanovics Zsivojin, de nem engedett fanatizmusából s azzal az áhítattal nézett föl a vádlottra, amery.. c'sak igazi hercegnőknek jár ki a mesében. S amikor a „mesebeli hercegnőt11 kétévi fogházra a Pankráora vezették, ahol mindéin negyedévben szigorúan bőjtölnie kell, Jovanovics szótlanul, magába roskadva hagyta el a tárgyalótermet, mint akiben egy egész világ, egy egész vallás összeomlott. Visszavonult dejvicei lakásába, melyet már mint a „jugoszláv nemzeti bank dezlgnált kormányzója'* a legifjabb Lichtenstein-her- cegnö, a Mariskából lett „Marié Antoinette" kedvéért bérelt s az ö arisztokrata szeszélye szerint rendezett be, megcsalt feleségéhez, szétzúzott családi boldogságába, amelynek romjai fölött, mint egy fantasztikus átok, továbbkering a kalandornő szenvedélyes parfőmijének illata. Ez az illat az egyetlen, ami Jovanovics Zsi- vajim-nak, a „Národni Politika** egykori faktorának a múltból, az álmaiból — és a vagyonából még visszamaradt. LÁTOGATÁS A „HERCEGNŐ** OTTHONÁBAN A ház, amelyben a „hercegnő1* utoljára lakott, mielőtt még az államügyészség önkéntelen albérlője lett, a Déjvicének nevezett tiszt- viselőnegyed tipikus béripalotája a Bachmac- ská ucca közepén, fávofj a nagyváros rossz levegőjétől és zűrzavarától, a 7-es villamosvonal végállomásánál. Itt lakik a negyedik emeleten Jovanovics Zsivojin, az egész Lichtenstein-affér legsúlyosabb áldozata, aki az ítélet után visszavonult régi otthonaiba s ma már csak ai emlékeinek él. Egy kicsit elfogódott szívvel, szorult lélek- zeítel csöngettem be ajtaján s titokban remél" tem, hogy senki se fog kinyitni. De már a következő pillanatban fordult a kulcs a zárban >s( ott állt előttem hátraíésült, göndörödő hajjal s kissé őszülő halántékkal, pompásan megborotválva a puritán polgári ruhában napjaink szánalmas Donkisottja: Jovanovics Zsivojin. Simán és természetesen ment végbe a bemutatkozás és csöppet sem lepődött meg, amikor látogatásom profán céljairól értesült. Előzékenyen vezetett be az uriszobába, hellyel kínált és cigarettával' s fennakadás nélkül indult meg és folyt le végig ez a kényes, különös interjú. — Jól ismerte Marié Binovát? — kérdem kissé zavartan — s mit hajlandó felőle mom-: dani 9 — Azt hiszem, hogy jól isimertem és már évek óta, bár négyszer változtatta meg a nedvét. Amikor először találkoztunk, 1926-ban, Schulznénak mutatkozott be s azt állította magáról, hogy férjes asszony, aki azonban nem él együtt az urával. Később Binner- kisasszonynak neveztem, mert azt mondta, 5
