Prágai Magyar Hirlap, 1933. szeptember (12. évfolyam, 198-211 / 3308-3321. szám)
1933-09-12 / 207. (3317.) szám
1933 arftpiembegr 12, kedd. fí&mmeuiátuüc TeldaeaM/a... A korafez kristálytiszta hidegbe vonja a hosszú, egyenes nagyvárosi uccát éjszaka van, lehet úgy két óra, a tejcsarnok kiugró fala mellé behúzódva áll a didergő rendőr, néhány jómadár csettik-boilik végig a kövezeten, vagy nagyon sürgős az ütjük, vagy nagyon ráérnek, halk és gúnyos az uoca, — olyan éjszaka van, ■amikor először ijesztik meg az emberi fantáziát az őszi éjszakákon menetrendszerű pontossággal eljövő kisértetek, tiszta, fényes, hideg, bizonytalan éjszaka, amiben megnő minden, a láng és a kontúrok, Erlkörig éjszakája, — na, egyszóval olyan idő, amikor legjobban félnek a gyerekek a sötétben. Az egyik uccai lámpa- fényében négy fiatalember áll. Szokatlan jelenség: se nem sietnek haza, se nem imbolyognak kényelmesen és kurjongatva, mint ilyenkor szokás, se nem fáznak, se nem unatkoznak. összedugott komor fejjel hallgatják, amint az egyik a pirosfejes esti lapból fölolvas: — „... az egyik bőröndben volt a fej, s a végtagok, szépen leezeletelve, stanióliba csavarva, mint a csokoládé, a másik bőröndben, négyszáz kilométerre inner, a- női felsőtest és a kéz- és a lábfejek.“ Egy asszonyt földaraboltak. Késő éjszaka a hidegben ez érdekli az embereket. Oda akartam szólni, hogy nem tudnak majd aludni, ha elrontják a gyomrukat a földarabolt asszonnyal. Másnap délben a nép kapkodja a lapot az ujságstandon. Az uj6ág első oldalán a behajtás fölött nern látók mást, csak plakát-betűkkel a következő különös címet: ,.Az őrmester hétkor nem volt a büffében." Az emberek be vannak avatva az őrmester- ügybe és ngy csodálkoznak azon, hogy az őrmester nem volt hétkor a büffében — pedig biztosra vették, hogy megcsípték már és a gazember ott virslizett szive földárábólandó hölgyével, — mintha az őrmester valami csodát produkál, s tegyük föl, láthatatlanná válik. — Hát hol volt? — nyögött föl kétségbeesetten az első számú újságolvasó. — Hát ki darabolta föl a nőt? — Hát ki? — riadt föl sötéten a második számú újságolvasó s lelógó harcsabajusza megremegett, mintha megijedt volna a fölötte lévő vizenyős szem dühös pillantásától. Este uj kiadás. A focim: „Még nincsen meg." Az emberek lemondó szomorúsággal veszik a lapot. Mintha csatát .vesztettek volna. Busán hazaballagnak. Földarabolt nőkről álmodnak, ha nem vigyáznak és sokat esznek vacsorára. Gyönyörű világossárga bőröndök hevernek ízléses összevisszaságban a finom üzlet kirakatában. néhány krokodilbőrtáska, szekrénykoffer. kicsi és nagy, lakkozott és vastag, vékony és karcsú, hébc-korba egy-egy egyszerű vulkánáru és gyöngébb kvalitás. Három tizenhétéves leány áll már öt perce a kirakat előtt. — Ilyen előkelő nem lehetett, — mondja az egyik. — Talán az az egyszerű, mondja a második s rámutat a jólmegtermett vulkánkofferre. — Talán. Rémes, — mondja a. harmadik. A három leány onegr éhben. Sóv argó ijedtséggel néz körül és gyorsan továbbmegy. Késes bolt. Szolingeni áru. Zsebkéstől a bár- dig. Frizirolló. Manikűrkészlet. Konyhakés. Balta. Az öt iskolásgyerek közül a legerősebb — ő .ehet a játékoknál Winettou, vagy az uj játékoknál (mint hallottam ismerős gyerekbarátaimtól) a Lindbergh — előadást tart, mutogat, szeletelő mozdulatokat ir le a levegőben. — Balta és konyhakés kell hozzá. Az a nagy. széles kés megfelelő. A kisebb csontokra is elég. S már milyen csontja van egy puha nőnek!? — Elvitathatatlan veszély a háború — mondja a neves kávéházi politikus áhitatos hallgatóinak —. Európa recseg és ropog. Nézze meg városainkat, a nagy bizonytalanságot, ami egy- egy világvárost jellemez. Az emberek rettegnek és nem beszélnek másról, C6ak fegyveres konflagrációk lehetőségéről. Falják a lapokat, ma is láttam, ahogy az uj kiadásokért valósággal rriegostromolták a standot. Nem is értem az újságírókat, miért Írnak az első oldalon a koffere® gyilkosságról, amikor annyival fontosabb dolgok vannak a világon. Százával bulinak az emberek, szerencsétlenségek, balesetek történnek, háború volt, sőt más gyilkosságok is garmadával történnek, csak öt fiort kapnak egy-egy lapban. — nem, a közönségnek pont a földarabolt nő kell a kofferben. Miért pont a főldarabolt? Ha leszúrják egyszerűen, az nem jó? Miért pont a koffere® gyilkosság? Ha bedobja magzatát a kanálisba a bűnös anya, az nem ugyanaz, nem bestiálisabb és szörnyűbb s csak öt sort kap a hírek között? Persze, persze, az embereket végigrázza, a földarabolt koffer esnél a hideg, s a többinél nem. „Bestialitás", mondják fölháborodva, s közben szépen, tempósan végiggondolják, hogy is lehetett az, amig & pasas földarabolta az asz- szoryt, hogyan folyhatott le a szörnyű jelenet. Rettenetes ember lehetett.' Micsoda hidegvér, micsoda elvetemültség. Egész különös bestia, de hát ki volt? Az őrmester nem. Talán az aranyfogni főpincér. A mosónőm tegnap figyelmeztetett, hogy a harmadik házban tőlünk lakik egy olyan gyanusfogu főpincér. Nagyon rossz a tekintete, mondotta a mosónő, biz‘ Isten, megnézem, én mégis jobban értek hozzá, mint egy ilyen buta mosónő, és hátha az igazi. Megnézem, ha addig élek, nem bánom, ha nekem jön, — és a neves kávéházi politikus rácsap öklével az asztalra. A törzsasztal ijedten rezdül meg és megriasztja a poharakat. Ekkora ökölcsapást a Miohalko-gyilkosság és Lindbergh óeelnrépülésé óta nem kapott a vendégektől. * Részegen dülörg haza a házmester, a felesége húzza, löki és pofozza az uccán. De a házmester vidám és énekel: — Fel-fel ti rabjai... Egy az utam, velük megyék. Az asszony öseze-vissza püfföli urát, a házmester Összevissza énekel. A melódiák eredetiek, a szöveget ő költi. Már nem jut semmi az eszébe, csak egy szót húz a torreádor-induló rettenetesen elnyújtott és kibicsaklott dallamára: — Fel-dara-iboFva, fel-dara-bol-va ... Szvatkó Pál. A NAGY ÁRNYÉK Napóleon ellenfeleinek végzetes küzdelme a császár árnyékával * Prága, .szeptember 1.1. A Sherlock. Holmes regények felejthetetlen szerzőjének, Conan Doylenak volt egy reménytelen szerelme. Természetesen nem nőalakhoz fűződött ez a szerelem, qjég csak neun is férfihoz, még csak nem is eszméhez, — hanem egy árnyékhoz. Egyetlen dokumentuma maradit fenn ennek a szerelemnek, ez is inkább felszeg vázlat, mint maradandó mii s valóban falán legkevésbé ismert a nagy okkultista nág- hiril müvei között Ez az árnyék Napo'eon árnyéka volt, a nagy árnyék, amely végigterpeszkedik az egész XIX. századon, sőt a XX. század történelmi romjai fVötl is megjelenik és száz esztendő múltán ;s eleven hatótényezője az eseményeknek. Számos alakban iiikarnálódva részt vesz Európa újjáépítésén, felemel a porból eszméiket és csontos diktrinákat látszd le a trónról. Erről az árnyékról találtam egy kitűnő ftancia diplomái a-iró könyvében odavetett sorokat s egy perire isme. u í-.••• ie •.)•>'k -1 öltem a probléma: Mén nyíre b ka mi :c 1 n rizálja a XIX. század egész első feléi az. hogy Napóleon csillaga lehullod, mini az, hogy a titkos diplomácia csillaga felragyogott. Mennyivel élesebb Napóleon árnyékának a körvonala, miint a Szent Szövetségé. Mennyire maradékkal anuibbu! fejezi ki a kor lényegét az, ami nincs benne, mint az. ami benne vau. S ami a legdrámaibb az egészben, Napóleon nagy ellenfelei is érzik ezt. Maga Metternich emlékirataiban minduntalan visszatér a nagy árnyékhoz, még mindig hadakozik vele, még mindig nem tud szabadulni tőle. S amikor Metternich a történelmi emlékű lipcsei találkozásnál hidegen és fölényeisein szemébe mondta a tajtékzó csá- szárnak, hogy elveszett, nem érzett félelmet, nem érzett megindultságot, ellenben, amikor busz év múltán emlékiratai írása közben visszatér ehhez a jelenethez, kiüli homlokát a hideg verejték, térdei reszketnek a* Íróasztal alatt, kéziében lecsuklik a toll. nem tudja folytatni, ebben a pillanatban lesz úrrá rajta a gyengeség, mi ellen két évtizeden keresztül olyan szívósan tudót- védekezni. Kiderül, hogy a gúnyos, fölényes és vényül győzedelmes Metterniche' is összetörte Napóleon. csat: Metternich Iuhz évig tudta palástolni a vereséget. Három kofíő a »nagy árnyékban« Véletlenül került kezembe Vdléoílogiue könyve a három legnagyobb európai diplomatáról, helyesebben a XIX- század nagy diplomatájáról, akinek portréját valóban ebből a három profilból kell összeotvasztam. A három profil: Cbateaubriand, Talleyrand és Metternich. Kár, hogy a negyedikről Paléo- logue vagy megfeledkezett, vagy nem tartotta érdemesnek, hogy felvegye a sorba. Hiszen Paléologue maga is diplomata, érthető, ha idegenkedik a diplomata portréjának megalkotásánál szilieket keverni olyan lélek palettájáról — mint, amilyen Fouché volt. Pedig kár, hogy a kitűnő diplomata-iiró ellenszenvét nem tudta legyőzni Fouchévál szemben, mert bizony enélkül az éles profil nélküli tökéletlenebb a kép, amit Paléologue a XIX- század diplomatájáról fest s főleg tökéletlen a nagy árnyék oldaláról nézve. Napóleon a legnagyobb űrt, talán Ghaiteaiu- briand lelkében hagyta maga után, vagy ha nem is a legngyobb ürít, mindenesetre Gha- teaubriand volt az, aki legérzékenyebben reagált erre az űrre, aki egész izzó, végletek között csapongó lényével belevetette magát az unalomba, ami a nagy élmény elrezgése után ráfeküdt Európára. A „Nero tanítványának" szerzőije valósággal összeroppan, amikor végüli is csillogó pályája végén eljut a kietlenség és nyugalom plátójára, ahonnan végtelen kilátás nyílik az egész sivár korra, amely elrettenti és megborzaszVja benne a költőt. Mert Chateaubriand politikai pályája legtündöklőbb állomásain se tudott más lenni, minit költő e ha volt valami kon)oly belső kapcsolata azzal, amit csinált, úgy inkább, mint valami regényhős lépett fel, lelke mélyén lenézte a történelmet, Napóleonban olyan valakit látott, aki izzó regényességgel tölti meg a lörl én'lem monstruózus, de sivár kereteit. Amiig Napóleon egyéniségének s-zugg-eszciojia alatt állott, addig regenyhősnek érezte magát. A győzelmes spanyolországi hadjárat is, amely az ő kütügyminász'er-ege- re esik, napóleoni pózba lendíti,. a ,-gioirra ‘ gondol és azt írja Rócamier asszonynak, hogy boldog, amiért vissza tudott hozni valamit Franciaország egére abból a fényiből, amelyet a hatalmak örökre el akartak fojtani- Azt hitte, visszaszerezte Franciaország meg- csorbitott katonai presztízsét. S ettől a perctől! már nyíltan is összehasonlítja magát Napóleonnal, állandóan párhuzamot von saját élete és Napóleon élete között és feltűnő merészséggel látja meg az egyes hasonló motívumokat, amelyekből féktelen önbizalmat merül. Kevesen tudják éppen a mai olvasók közül, akik például Ludwig könyvével szemben öliateaiibriand könyvéhez nyúlnak, hogy ennek az embernek életét is beborította a nagy árnyék s mikor úgy érezte, hogy ennek az árnyéknak határához ért, úgy torpant meg. mint turista a szakadék szélén. A nagy árnyék elborítja az egész kort. Neau.-ak Chateaubriand, aki nem tud szabadulni tőle, de az egész köílíőnemzediék, mely a század első felében lép fel, egyéniségének varázsa alatt áll. Balzac Napóleon árnyékát köveivé vonul el a váló élettől szobájának négy fala és képzeletének égbe nyúló kárpitjai közé s a szétvert ...grand armée" helyett külön világot teremt hazájának a „Co- médie humain“-ben. a képzelet erejével meghódítja ismét Moszkvától Madridiig a világot, újra bejárja képzel etalakjaival a hadak útját e az emberi élet mélységeit éss magasságait, azzal a nosztalgiával bolyongja be, ahogy Napóleon lódult ki mindig újra és újra a végtelen felé. Na és Standba1!, kétségbeesés ében, amikor Metternich ragyogó és fölényes ifjúságát látta, nem a nagy árnyékhoz menekült-e vissza? És Julién Soréi alakja vájjon nem egy egész megszédült nemzedéket testesit-e meg, a nemzedéket, -amely a végtelen lehetőségeik koráiból kiesett a merev és szürke századiba? Nem a nagy árnyékol keresi-e a boldogtalan Julién Soréi a barrikádokon is, amelyeken csak elhullani lehet? Úgy hal meg szegény egy esernyő® forradalom barrikádja-in. mintha a piramisok alatt oimlaua össze. Mert az esernyős forradalmat is egy ember csinálta, hely esőbben egy árnyék —- Napóleon árnyéka. A tigris párviadala a hígyéhka'é A világtörténelem legizgatóbib regénye, Napóleon párbaja láthatatlan ellenfeleivel, a tig*- ris párviadala a kígyókkal. Napóleon a csata- mezőre terelte a. történelem erőit és mindaddig, amíg a csatam ez ön tudta tartani ezeket a,z erőket, adig biztonságban érezte magát, Napóleont- nem is a „népek csatája" döntötte le., hanem hátulról szúrta le a titkos diplomácia, az .emberi becsvágy és _ fél elem. a szédület,, ami kor társait elfogta azokban a magasságokban, ahová Napóleon lendítette korát. A legérdekesebb alak ebben a csatában tagadhatatlanul Talleyrand, minden diplomaták őse, a skrupu Lusné Iküld politikus, Autum püspöke. a rémuralom egyik -1 egvéresebbszá.ju alakja, Napóleon külügyminisztere. Bénéveat -hercege, aki miniden uralmat kiszolgált s aki nem tudott hü maradni se eszméhez, se királyhoz, se asszonyhoz, de ki merné állítani, hogy nem szolgálta becsületesen hazáját? Hol van a becsület mértéke, olyan korban, amikor ezredévek eseményei peregnek le évtizedek alatt, amikor világok születnek és világok buknak el máról-holnapra? Talleyrand nem azért szúrta le Napóleont hátulról, mert ellensége volt a 'császárnak. Nem. Hanem egyszerűen azért, mert megérezte, hogy a császár is halandó, (hogy botlani fog és boti-aula kell és ezt a botlást várta összeszoritott ajakkal, meghajtott fővel a császár árnyékában. Játék volt a sorssal, amiben nem tudott mindvégig kibic maradni, reszkető kézzel belenyúlt a játszmába. A moszkvai hadjárat idején vette észre Talley- rand, hogy elérkezett az idő, amikor belenyúlhat a játszmába, amikor a, „sors emberét" talán megmattolihatja. A küzdelem emberi motívumait kutatva, érdekes megfigyelni, hogy Tall-eyrandnak első dolga volt lélektanilag hozzáférhetővé tenni Napóleont, le akarta rántani abból a magasságból, ahonnan megtámadha- ta-t Ionnak látszott, Az oroszországi hadjárat idején Taimynand Paris szalonjaiban ilyen megjegyzéseket tesz: — Ki hitt-e volna, hogy ez az ember nevét, ahelyett, hogy a századhoz fűzte volna, odabiggyesztette egyszerű kalando-es kakihoz ... Tehát Talleyrand volt az első, aki a Napóleon dicsőségében sütkérező Páris falai között rányomta Napóleonra a bélyeget: kalandor... Igen, és ezzel a bélyeggel vonult ki a. történetemből a császár, nem sokkal azután, hogy Talleyrand szavai -elhangzottak. Talleyrand még nagy utat tesz meg dicsőségben, s talán senki nem tett olyan nagy szolgálatokat Francia országnak, mint ez az „erkölcstelen" ember, aki — mikor fegyver nélkül kellett szemébe nézni éhes és megbántott • uralkodóknak — méltósággal képviselte Fraor ciaország érdekeit a bécsi kongresszuson. Bizony könnyű dolga volt Napóleonnak emelt fővel, sőt emelt hangon tárgyalni fényes győzelmek után. de nehéz volt Talleyramdnak ! megvédeni egy országot, amelyet a gyűlölet j hullámai vettek körül és amely letiporva feküdt a hatahnak lábai előtt. A bécsi kongresz- szusért, mindent meg lehet bocsátani Talley- randmak, még azt is, amit Napóleon ellem vétett. Talleyrand emberi tragédiáját nem enyhítette azonban diplomáciai ügyessége, s ha még halálos ágyán is diplomata tudott maradna, amikor egyezkedni akart a halállal, — mindvégig gyönge alattvaló maradt a császár árnyékával szemben. A ragy árnyék beborítja az ő pályáját is, Talleyrand megható vallomásaiban, amelyekben igazán nagy embernek tudta megmutatni miagát, csak halvány színekkel rajzolja Napóleonihoz való viszonyát. Ezeken a sorokon azonban, érezni azt, amit Mmie de Dino emlékiratai is megerősítenek, hogy a nagy diplomata félt a* árnyéktól, nem akart hozzányúlni, életét fölzaklatta, titokban hódolt neki és titokban fejet- hajtott előtte. Mme de Dino megírja, hogy Talleyrand élete végéig viaskodott láthatatlanná és megfőghatatlanná vált -ellenféllel. A regény véget ér... És élete végéig viaskodott vele legnagyobb ellenfele, Metternich. Amikor Napóleon halálhírét hozták neki, igy sóhajtott föl: Az egyetlen óriás, akit a 18. század produkált, nincs többé. Akik ma élnek, egytől-egyig csuipa nyomorúságos figura. Metternich, aki rajongója minden nagynak és szépnek, a kort sivárnak és kihaltnak tartja. A nagymüveltségü kancellár vallomásaiban arról is ir, hogy akármilyen fáradtan tért pihenőre, nem tudott elaludni, ha lefekvés után legalább egy órát nem 'olvasott. Metternich azonban soha nem olvasott regényt, tudományos munkák voltak olvasmányai, Metternich a regényt élni akarta, ezért volt színes és gazdag szerelmi élete és ezért csüngött- olyan szenvedélyesen Napóleon alakján. Ezért irta naplójába, Napóleon bukása után, amikor Európa megmenevilésén es eászünkifcésén dolgozott, hogy „a regény véget ért, visszatérünk a történelemhez". A történelmiét mesterségnek fogta föl, Napóleon azonban a. szenvedélye volt. Metternich a szürke és riadt korban, amely Napole-on után következett Európában, tovább viaskodik az árnyékkal. Naplójában minduntalan olyan sorokra bukkanunk, amelyek megmutatják a.zt- a. tragikus viadalt, aonit a század nagy élményével vív a kancellár. Egy helyütt például ezt írja naplójában: „1820 augusztus 15. Szent Napóleon napja. Ma van a nagy száműzött napja. Ma tizenkét éve részt- vettem egy cerc- 'len Napóleonnál." Metternich tálát- szentté avatta nagy ellenfelét-. Ez sem enyhítette azonban félelmét, amely át- meg átjárta lényét minden gondolatra, amely a császár alakja körül ébredt, föl benne. A saintoloudi jelenei emléke olyan hatással van rá, hogy naplójában úgy ir róla, mint újra és újra visszatérő borzalmairól életének... És végiül egy prágai emlék. Metternich életéber. Prága sorsállomást jelentett. Ha Prágában járt, nem tudott másra gondolni, mint arra a jelenetre, araikor 1818 augusztus 10-én éjfélkor aláírta a hadüzenetet a „pokoli férfiúnak". Ha valaki alaposan kianalizálná Metternich izgató alakját, észre kellene vennie a műben, amelyet alkotott, hogyan áll az egyik oldalon a „Pokoli férfin" és a másik oldalon a „Szent Szövetség". Metternich sokat gondolt, arra., hogy az ördöggel vívott párbajt, és ez a párbaj talán még ma .-cm ért véget.
