Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-01 / 172. (3282.) szám
Sítfielés 'PKXGM-AWtARHIRLAP 1938 augusztus 1, kedd. írta: Szvatkó Pál az osztrák-német határon szeptemberig lefoglalták. A francia Berchtes- gadenben tizenkét szállodáiban érdeklődött, sehol nem volt üres szoba. Két kávéházban nem kaptunk széket. A Königsee nagy és remek motoros hajóján a körút két órája alatt úgy szorongtunk, hogy a fenséges tó panorámája helyett állandóan a bordáinkra figyeltünk- Holott ötpercenként indult uj hajó és hétköznap volt. Amikor mi indultunk, vagy ezer ember rekedt a parton a másik hajóiig. A villamosok ellen valódi német módra huij- hujos rohamokat intézett a bőrnadrágos közönség. (Akin bőrnadrág van, idegen. Csak a bajor hegylakók járnak pantalónban). A pincérek halálra szaladgáltak a vendéglőkben. Egyszóval szezon a legjavából. Az osztrák fürdők melankóliája után természetesen meglepett ez a szilaj és szabályos nyári élet, a sok, panyókára vetett kabátu idegen, a zaj és lárma. Ilyen jól menne a németeknek? Annyira rosszul az osztrákoknak? őszintén szólva kellemetlenül érintett a nagy lüktetés és pezsgés, sajnáltuk az osztrákokat Évenként sok'százezer északnémet keresi föl az Alpeseket, minden júliusban valóságos népáradat indul az északi lapályról délre a hegyek felé, mert a bérc, a havas, a glecs- cser úgy él a végtelen lapossághoz szokott északnémet fantáziájában, mint a romantikus kékvirág, a csoda, az, ami lelkesit. Egyáltalán hegyért „lelkesedni'* csak ez a nép tud. Látni kell őket egy egy hegytetőn a „kilátásnál". Látni kell, ahogy a lelkűkben hullámozni kezd a sajátos szentimentális teuton pátosz, látni kell őket, ha szemükbe tűnik az első „örök hó", az első valódi zerge (órákat gyaEMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ A hatott pályaudvar A pályaudvar üres. Amikor építették, nagy dimenziókra számítottak. Csillog a sok sin a reggeli napfényben, a technikát szerető szemnek jólesik a villamosított vasút acélrácspózna- erdeje, a huzalok rendezett összevisszasága. Mindez gyönyörűen tiszta, ápolt és — halott. — A Ruhr-megszállás alatt volt ilyen a kehii német—francia határpályaudvar, — vihogott francia kísérőm, akivel együtt mentünk Salzburgból a határon át Bajorországba. — Nagyon haragszik egymásra a két ország, ha ennyire elzárkózik. Ausztria és Németország között nincs határ- zár. De ha német akar átjönni Ausztriába, ezer márkát fizet Hitler parancsára, tehát nem jön át, mire Ausztria szintén megtiltotta állampolgárainak, hogy Németországba utazzanak. A következmény az, hogy a határforgalom megszűnt, s három hónap óta négy német és két osztrák tett eleget a határátlépés szigorú rendelkezéseinek. Pedig máskor a nyári szezon legforgalmasabb osztrák—német határállomása Salzburg. A bajor vasutasok külön részt kaptak a salzburgi pályaudvaron, vonaljaikat innen indítják, s a határig, a hat kilométerre lévő IFreiJassingig már övék a pálya. Évekkel ezelőtt egyetlen egésznek számított a bajor ALpesek keleti csücske és Salzburg vidéke. Aki Salzburgba jött-, nem mulasztotta el, hogy átrándul- jjom Berchtesgadenbe és a Königseehez, a Watz- ana-nn birodalmába, s viszont a reiehemhalii fürdővendégek nem utaztak haza anélkül, hogy (Salzburgot és a Salzkammergutot ne látták volna. Naponta tiz-tizenötezer kiránduló, fürdő- (vemdég, utas kelt itt át a határon az elmúlt szezonok viharosabb napjaiban, — ma egyszerűen senki. Két külön élet terül el a Salzach két oldalán. Két külön élet, de két egyforma vidék, fcetté- rválasztott egység. Éppen itt a legszörnyübb közelről nézni az emberek és az országok gyűlölködését. Mintha a sziámi ikrek esküdtek rvolna -egymásnak örök haragot, olyan a salzburgi határzár. Az ember nem tudja megkülönböztetni a népeket, egyazon bőrnadrágok, egyazon ingek és kivarrt rövid harisnyák szaladgálnak erre is, arra is, egyazon rendszerű falvak és városok terülnek el mindkét oldalon, a hegyek együvé tartoznak, s a sors iróniája, hogy e nyaralóvidék reklámozása mindmáig egységes s egymás szépségeivel csalogatja az idegent: a német prospektusok Salzburgot .ajánlják kirándulóhelyül, az útmutató táblák, menetrendek, jelzések oda irányítanak, az osztrák prospektusok viszont a Königeeevel és .Rerchtesgadennel operálnak. Pedig a két világ ma a német és az osztrák számára megközelit- hetetlen távolságban fekszik. A prospektusok nem dolgozhattak oly gyorsan. mint a politika. A megtévesztő vörösség Az ásit-ozó ürességben gyanakodó fináncok és csodálkozó vasutasok között szádunk be a reggeli vonatba, mert a vonatok a rend kedvéért (ismétlem, nincs határzár, csak elviselhetetlen utazási megszigorítás, s a külföldi útlevelek nyugodtan közlekedhetnek), bár üresen, de pontosan közlekednek. Lépteink messze kongnak a csarnokban az elhagyatott perron aszfaltján, hiába keresünk valakit, a hivatalnokokon kívül közel s távolban nincs élő lény. Ellenben Freilassingiban, az első bajor állomáson ezren és ezren megrohamozzák a vonatot. PilLanatok alatt minden bele van. Lárma, tolakodás, harsány vezényszavak, katonás csoportosulások. együttdöngő léptek, az első pillanat zavara után szinte önként kialakuló fegyelem és engedelmesség, — na, otthon vagyunk, megérkeztünk Hitler birodalmába. — Ni, vörös zászlók — kiált föl álmélkodva a harsány német vonatbaszállást gúnyosan figyelő francia —, mi ez? Tényleg ,mintha a pályaudvar mellett a széles lobogók tiszta vörösek volnának, amint összecsavarodva gubbasztanak az árbocokon és a póznákon. Optikai csalódás. Az első szél- roihamnál a zászló kisimult, s a nagy vörös lepedő közepén megjelent a kis köralaku fehéT mező, benne a vastag fekete kampóskereezt. — Vagy úgy, — eszmélt föl a francia-, összet- mosolyogtunk. Nem kell megijedni ettől a vörösségtől. A megtorpadt tömeg — Mennyire tele van Németország? súgta át nekem a két cifrabőrnadrágos berlini kiránduló közé szoruló francia. Az üres Ausztria után meglepett, hogy itt minden tele volt. A vonatok, az utak, a fürdők, a szállodák, az uccák. Reichenhall'ban a Predigtstaihl ezerkétszáz méter magas kötélpályájának kabinját két óráhosszat ostromolta, amíg bejutottunk. A hegy tetején volt '//gy nagy álló távcső, amely tiz pfennig bedobása ellenében megmutatta a vidéket, ne ódj Isten hozzájutni, a berliniek, azt hiszem, Az agg költő öt kínai költeményt teszek itt közzé, mely a mai világköltészet mérlegén is páratlan érték. Valamennyit Po Csü-d irta. Az irodalomtörténet ezt jegyzi föl róla: 772-ben született Krisztus után, 807d>en a Han-Lin akadémia tagjává választják, 811-ben a Weldolyó mellé vonul, mert édesanyját gyászolja, 814-ben visszatér az udvarhoz, 815-ben Hsün-yang száműzi, 820-ban kegyelmet kap, 821- ben Lo-yang=ban telepszik le, tiz hónapig fekszik bénán, 846-ban pedig, az év nyolcadik hónapjában meghal. Hogy kellőképp méltányolhassuk e versekben önkénytelenül föl-fölbukkanó célzásokat, melyek az ő akkori lelki és. szellemi alkatukra, idegéletükre, kifinomultságukra, irodalmukra, tudásanyagukra, könyveikre vagy gyógyszereikre vonatkoznak, idézzük eszünkbe, hogy őseink 887=ben költöztek Etelközbe, vagyis Po Csü-d halála után 41 évre. Fölkelt a szolgám Po Csü-i Fölkelt a szolgám: „Nap süt újra, gazdám, hozom a tálad, fésűd s kelj föl aztán. Idestova tél lesz, csípős a reggel, maradj ma itthon, nem jó künn, ne menj el“. Ha itt ülök, nem jut vendég se nékem. Hát mit tegyek? Időm az volna sok. Az őszi fénybe állítom a székem, bort forralok, költőket olvasok. Tűnődve szállók •.. Po Csü-i Tűnődve szállók tűnt napokba át, szobámba lép sok régi — jó barát. Kérdezgetem mind: „Hova iettetek?“ Halál kertjébe hulló levelek. Han-Yü labdacsba vett be sárga ként s elvitte egy kór, az éj árnyékaként. Yüan-Csen vízbe nyelt vasércü kristályt, de meg se vénült, elfogyott, nem is járt. Tu mester ösmert minden nagyszerű szert, kerülte gondosan a húst, a fűszert, Csui azt hitte, néki mi sem árt, télvizidőn is kiskahátba járt s betegség azt, ezt gyors halál, korábban.., mindegyik eltűnt még javakorában. Csak énnekem nőtt nagyra, annyi lázban , arasznyi életem, ki nem vigyáztam s ifjúkoromba bágyatag kergettem könnyű, korhely vágyakat. A dús falat láttán bő iz futott szájamba, azt ettem, nem bizmutot s minthogy tudtam, mástól nem falom el, az gyógyított meg, nem a kálóméi. Éhembe forró étkeket bekaptam, szomjamba ittam jégkérges patakban. Megénekeltem testein, jó sorokkal, meg-meglocsoltam lelkem óborokkal. Naponta toldtam földtani rög-mezem s itt állok, majdnem egészségesen. Két fogsoromba nincsen semmi rés, tagomba pezsgő, vidám lüktetés. A hetvenedik éven áttapostam, alszom=eszem, mint hajdanába mostan. Hörpintgetem hát, mig lehet, kupám s az égre bizom sorsom azután. Betegen Po Csü-i Mióta fekszem, ágyam nyomorultja? Biz száz nap is elmúlt, lomhán-tunyán. Gyógyfüvem már a lány is szedni tudja s ha jő az orvos, nem ugat kutyám. Pincébe korsóm, mit penész belombol, poros maszattá omlik a haraszt. Jaj hogy birom majd nézni vánkosomról, ha ujul a Föld, az ifjú tavaszt? Restség és betegség Po Csü-i Nekem időt hagy restség és betegség. Napom üres. Vigaszt hol is keresnék? Ecsetemet veszem és tussomat s irok hajszolva költő-jussomat. Ha kész a versem, nincs mód, hogy ma tessék s igaz sorai hírre jussanak. Annak, ki müveit, a mértéke kongó, annak, ki műveletlen, szókimondó, így hát magamnak irok s eltűnődöm múló időmön. Kinek is kellene eféle ének, eféle anda rím? Talán Szucsov és Peng-cse Főnökének, de rég halott már mindkét mandarin. Ne hallja az sem. Ma egy szeretné hallani, Yüan-Csen, de messze földön egymaga ül ő, száműzte a Császári Székülő. Háromezer mérföldre, jaj, mi hir vau? Még azt se tudja meg, hogy verset írtam. Vénség £iu yii-si-hex, aki velem egy esztendőben született) Po Csü-i Egyszerre vénültünk meg, kenyeres, lásd. Milyen a vénség? — vallagatjuk egymást. Nehéz szemünk korán zárul, aléltan. Boglyas fejünk meg kócos, bárha dél van. Olykor kisétálunk, boton dülöngve, vagy zárt ajtóknál kuksolunk a csöndbe. Tükrünk sima arcába nem tekintünk, ha csöpp betűket látunk, busán intünk. Régi barátokat jobban csodálunk, az ifjú már fehér holló minálunk. De egy öröm, mint rég, ma is kecsegtet, az, hogy te eljössz s az ember fecseghet. logo-lnak hegynek föl, hogy meglássák), hallani az ordítást, amivel az első mesterségesen ideplántált havasi gyopárt üdvözölték, ismerni a boldogságukat, amit e jámbor lelkek éreznek, ha azt hiszik, hogy „eredeti" alpesi dolgokat tapasztalnak, ismerni kell ezt az egész primitív utazási szenvedélyt, amellyel a németek úgy gyűjtik a tájak „eredetiségét", mint mások a bélyeget. Nos, az Alpesek felé zuduló német hullám idén megtorpadt az osztrák határon. Máskor elöntötte Ausztriát, le, Déltirolig, az olasz lapályig. Most itt rétegeződött föl a hegyekre éhes nép a szűk bajor alpesek között külön-iV sen a berdhesgadeni országocska legvégső csücskén, össze-visza két hegyük van, amit némi jóakarattal „havasinak lelhet nevezni: nyugatabbra a Zugspitze s itt a Watzmann. Minden oldalról ezrek és ezrek másszák meg a legmagasabb hegyet, mint a hangyák, s a finom bérc egyszer talán összeroskad a német nép százezreinek terhe alatt... De a vendéglősök örülnek. Különben is tele van ez a vidék, de úgy, mint az idén, soha. A különbség meglepő és lenyűgöző, ha az ember az Alpesek német oldalának pezsgését és osztrák oldalának ürességét látja. Kéíléle közönség Nagy a különbség más dolgokban is. Például a hegyvidék berendezkedésénél. Ausztriában hozzávetőlegesen megakadt a fejlődés ezerkilencszáztizennégyben. Nemcsak annyi igaz, hogy a Habsburgok lelke lihegi át borongva a Salzkammergut sokpárás levegőjét, hanem a külső állapotok is a Weisses Rössl koránál rekedtek meg. Talán ez ad különleges 'patinát az osztrák fürdőknek. Ez az, ami megett a Predigtstuhl tetején délkelet felé láttam epedni a kétméteres, vastag poroszt: — Dórt, dórt muss irgendwo das Weisse Rössel Regen, -am Wolfgangsee. Nagyot nyelt bánatában és ©pedésében, mintha e fehér csikó az Ígéret földjét, vagy az aranygyapju birodalmát jelentené. Szó ami szó, a Salzkammerguton át még mindig ugyanaz az ócska, apró és lassú vas- utaoska közlekedik, mint annakidején, a tavakon a régi gőzösök úszkálnak, a szállodák a régiek, a faágyasak. Látni kell Berchtesga- den villamosait, a Königsee modern motoros- hajóit, vagy a Predigtstuhl kötélpályáját öszr eze kell hasonlítani a régi Schafbergsbalhnnal e szembetünő'vé válik a „stramm" fejlődés, ami a német részen van s a melankólikus lassúság, ami a másikon. Igaz, az utóbbi években Salzburg vidéke rengeteget fejlődött, a konjunktúra kívánta- Uj hegyi utak nyíltak meg, autóbuszvonalak indultak, a szállodákat átalakították, az életet villamosították. Tervbe vették a salzkammerguti vicinális modernizálását is, de az idén minden elmaradt, visszaesett. Minek újítani, kinek? Ausztriában nem hullámzik teutón tömeg. Egyébként: a lehetetlen határátkelés következtében az idén rendkívül szembetűnővé vált a különbség a német rész fürdővendégei és az osztrák rész fürdővendégei között. A német részt természetesen a német világ lepi el, Ausztriában az idén ismét összegyűlt a régi monarchia. Le kell rögzíteni, talán utoljára történt, hiszen az elmúlt években a birodalmi németek lassan-lassan kezdték kinyomni az osztrák hegyek közül a volt monarchia ( ifürdővendégeinek utolsó mohikánjait Ma teljes a reneszánsz. Csehek, csehországi németek, magyarok, triesztiek, lengyelek, románok jöttek össze a Salzkammergntban s hiányzanak a „pifkék". Lassú, szelíd emberek a mostani vendégek, szívesen jöttek, habár a németek váltig hangoztatják, hogy a lengyel fürdővendégek például csak úgy jöhetnek Ausztriába, ha mindegyikért tiz lengyel disznót vesz át az osztrák kormány. — Disznók fürdővendégek ellenében! — gúnyolódtak a német lapok. Egyre megy: micsoda más azért az ausztriai fürdővendég, mint a német. Berlinben üvöltik: a zsidók ellepik Ausztriát. Nos, ajánlom, akinek itt Középeurópában kifogása van a „zsidók viselkedése" ellen, hasonlítsa össze az ausztriai fürdővendég viselkedését a hátizsákos porosszal. Tegye a kezét a szivére és állapiba meg, ki tolakszik jobban, ki arro- gánsabb, kivel akar inkább együtt lenni. Szorongjon a tultömött villamoson a hangos berliniek között, nézze végig Berchtosgadenben az ellepett erdőket, utakat, legyen afférja egv porosszal és válasszon. Amikor visszaérkeztünk Salzburgba és este csendesen ültünk a franciával az üres kerii vendéglőben, minden nyugodt volt, szelíd és melodikus, akaratlanul a délutáni tolongásra, zajra, tülekedésre, emberzajra gondoltunk- Itt a susogó fák alatt, a kapucinusok hegyének’ tövében, fülünkben a Salzach enyhe zúgásával a Königsee hangyaboly hajójára gondoltunk, vagy arra a rohamra, ahogy a tömeg élén „bevettük" St. Bartoloma vendéglőjét- Megtapogattuk a dudort, amit egy kemény teutón hátizsák és egy csillogó berlini termosz-fiaskó ejtett a fejünkön. A francia megszólalt: — Negyvenkettőn szorongtunk délután a berchtesgadeni villamos külső platformján. Megszámoltam. Itt ketten ülnek rajtunk kiv-ül. Inkább nézem az itteni kettőt, mint odaát azt a negyvenkettőt. Nem ismerte a magyar népdalt, de igaza volt. MAGYAR ASSZONY LAPJA A NAGYASSZONY Rendelje meg a P. M. H. kiadóhivatalában Ára egész évre 36 K, számonként 3*50 K 4
