Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-13 / 183. (3293.) szám
10 1938 augusztus 18, vasárnap. Francia asszonyok arcképcsarnoka írja: BENEDEK KÁROLY (Paris) v. Ven túr a — a Paut-Boncour művésznőié — Repülőn suhanok el évente Pirága és Budapest fölött. A Duna számomra lebegő ködben ezsüsftfolyant. Nyaranta, mikor mások pihenni mennek, én Bukarestbe utazom, ottani színházamat, a Téatre Venturát 'igazgatná, programot megállapítani, színészeket felvenni és üdülésül játszani megint nyáron, mint ahogy télen munkából játszom. Játszani, ez a munka nekem és ez a pihenés is — mert ez az élet. Ha az egyik szerep eláraszt, a másik megpihentet. Párásban régi kollegákkal dolgozom; Bukarestben a kezdők, a növendékek, a fiatalok, akiknek nagyságos igazgatónő vagyok, a magam fiatalságát elevenítik fel bennem. Ott alkalmazom, amit a Comédie Framcaise-ben tanultam: hogy a jó ensemble teszi a jó előadást • •. így repülöm át Középeurópát évről-évre az őrientexpressz szaladó szalonjában, vagy a Cidna tüneményes fokkerein — és soha nincsen időm kiszállni •.. Míg beszél, a szobáját nézem. Cheminóem és polcokon a megszokott poroelllánkutyák és egyéb kacér nippek helyett könyvek állanak. Régi regények, színmüvek, irodalom. Mellettük népszövetségi elaborátumok és történetpolitikai essay-k. Paul-Bomoour külügyminiszter összes müvei, kinek a nagy művésznővel való szoros barátsága előttem nem titok. Ebben a lakásban minden okos, egyszerű és természetes. Söreinek, a „nemzeti hattyúdnak pompadouri termeire és királynői udvartartására gondolok- Venturát Camillo Stein, a Pár-is minden irodalmi és művészi köreiben kedvelt bécsi bankár mutatta be nékem, de látásból már nagyon ismertem azelőtt is, nemcsak a Comédie Francaise színpadáról, hanem a Bourbon- palota karzatáról is... — Én — mondja — modernebb vagyok felfogásomban, mint Cecilé Soréi. Nem mintha nem szeretném a klasszikusokat. Sőt ellenkezőleg: érdekesnek és izgaténak érzem müveiket és nagyon elevennek. Nekem Cbimene viruló, élő, fiatal leány és Cid használta a pillanatot, leakasztotta a láncot a karikájáról. A törött láb tehát megszabadult. A gyerek a lovak között állt, hideg rémülettel csodálta a szörnyű csapást. Mihály, meg Zsófi csak álltak.-nem szóltak, dermedt döbbenettel nézték a tehenet. Gondolatuk találkozott. A tehenet holnap le kell vágni. Mi lesz most-, ha annyi keserves gond. annyi számítás és vergődés boldog valóraválása, a tehén nem lesz többet? Sokáig hallgattak, akkor Mihály letörölte homlokáról a verítéket. — Hát majd röggel bemék ... Már mint a városba, hogy eligazítsa a tehén sorsát. Az asszony .kehiében felszakadt a gyász. — Ej, teremtő jó Istenöm ... Behaladtak. Zsófi letette a lámpát az asztalra. Mihály leült. A gyerek a beteg öregasz- szony felé pislogott. Az esetből csupán a rémületet értette meg, meg azt-, h-ogy a -tehénnek csakugyan eltört a lába. Hát persze ez olyasvalami, amit a szüle még nem tud, hát jó vóna neki rögtön megmondani. Az asszony elértette a gyerek szándékát. — Hadd, alszik mán. — állította meg a gyereket. Helyette -maga lépett az ágyhoz, hogy megigazítsa a beteg fejealját. Hanem amikor odaért és a -betegre tekintett, egyszerre gyökeret vert a lába. Az öregasszony álla le volt esve, nyitott szeme fénytelenül meredt előre. Zsófi elkapta a kezét. Az már hideg is volt. — Gyüjjék már kend!... — sirt föl. Mihály odament az ágyhoz. Látta, hogy abban most -már halott fekszik. Arrébb húzta az asszonyt, — Majd röggel széjjatok át Kotormánéknak. Ma.jd Sára röndbe höszi. Megindultak, leültek a-z asztalhoz, szembe a halottal]. Nagy idő telt el, akkor Mihály halkan megszólalt. — Hát majd Presztóczki levágja, — mondta. És ebben a -pillanatban megint maguk előtt látták fájdalmas nézésével a tehenet. Csak ezt -látták. így virrasztótok -reggelig. önökké uj darab marad- Sosem törődöm a precedensekkel, hogy melyik nagyság hogyan játszotta. A magam érzését játszom meg. — Mégis, mit játszik szívesebben, klasszikusat vagy modernet? — Nem tudom — mondja. — Nekem nincs legkedvesebb szerepem- Talán Porto- Riiche-t, mégás. Mert Porto-Riche-t nagyon szerettem és ő is szeretett engem. Igazi zseni volt Porto-Riche és csodásain fiatal- Naiv még k'éső öregségében is. A próbákon valósággal bámészan élvezte salját munkáját- ,Ah, que c‘est joli* mondotta önfeledten. Minden hősét szerette az öreg és talán azért fogták rá, hogy minden hősében önmagát •irta meg. ,Jó véleményük van rólam* mondta nekem nevetve ,hiszen minden második szereplőm tökfilkó*. A Vieil Homme-ban valamelyik kritikusa azt mondta, hogy önmaga volt a szereplő öreg férj modellje. Ettől Porto-Riche valósággal megdühödött: ,Nem a férj vagyok* mondta ,hanem a gyerek, Augu-stiin! Ez csak világos!* Akkor 70 éves volt• — De én nem Porto-RLoherői szeretném hogy most beszéljem, hanem saját magáról — mondtam. — Hogy jett színésznő? Kétségkívül a Conservatoire-ból jött, mint mindenki a Oomédie-iben. — Ez is csupa előítélet a Comédie Francaise ellen — tiltakozott nevetve Ventura. — Igen kitűnő művészeink, Bemard például, sosem látták a Conservatoire-t. Én kislány koromban jöttem fel Bukarestből apám ajánló levelével Mounet-Sully-hez. Az öreg magyom szívesen fogadott. ,Hát mondjon fel valami szépet, kislány* mondta- Franciául? kérdeztem idegenkedve. ,Hát persze hogy franciául* csodálkozott az öreg. Én aztán elkezdtem neki Chimerne-1 románul. (Már akkor is tragika akartam lenini.) Mounet-Sully figyelmesem meghallgatta deklaanációmat. ,Hát ez biztosan nagyon szép lehet* mondta, mikor elhallgattam. ,De talán mégis jó volna, ha franciául is tudna egy kicsit játszani, ha a Comédie Francaise-ba készül* vélte félénken— Én aztán megtanultam franciául és fölvételre jelentkeztem a Conservatoii.re-ba. Akkor nagyon nevezetes emberekből állt a bizottság: Sardou, Halévy, Memdes, Hervieu és ilyenek. Én persze csak azt láttam, hogy csupa ráncos őezszakállu vének. — Különben nem sokat törődtem velük. Hallatlanul magasztosnak éreztem magam -és nagyon tragikusnak. Valami Dumas-t mondtam nekik, egy hihetetlenül szomorú jelenetet, a legszebb frauciasággal. Egyszerre hallom a legnagyobb tirádák között, hogy az öreg foghíjasok hangosan nevetnek és egy éles csengetyü rikoltott rám- Nem törődtem vele. Folytattam- Aztán kiabálni kezdtek: ^Menjen le onnan! Elég volt-!* De én nem hagytam magamat. Mindenáron végig akartam mondani. Végül a huiesier karhatalommal dobott ki- Az értesítésben azt kaptam, hogy nem vehetnek föl: a francia lei ejtésem reménytelenül rossz. Egyenest Sylvainlbez mentem mérgemben s vele tanultam francia kiejtést a következő felvételig- Mikor újra jelentkeztem, Andro- machét mondtam, úgy éreztem, hogy nagyon rossz. Minden szó után vártam a csengőt. De a csengő nem szólt, legnagyobb bámulatomra egészen végig mondhattam az Androma- chét. Aztán pukkedlit csináltam és elmentem. A huissier utánam szaladt és visszahívott ... Na m-ost jön a csengő, gondoltam magamban. De az öregek körülvettek és mindenfélét kérdeztek tőlem nagy szeretettel és mind -oda voltak. Az egyiknek köuy- nyek voltak a szemében. ,EJle íme rappelle la Rachel*, a Rachelre emlékeztet, mondta... — Először az Odeonban játszottam, amint -illik. Autóimé volt az igazgató. A mi századunknak mindössze három színházi gemieje van: Reinhardt, Stanislawsky és Antoine. Tudja maga, hogy micsoda ember ez az Antoine? A legnagyobb lángészl Még most is, ha bejön néha a Comédie-ba, mi régi amtoi- nisták suttogjuk egymásnak: Le patron est Iá! A gazda van itt! És mindnyájan neki játszunk és izgatottan kérdezem a többieket azután, minit ha most is kislány volnék még: quelle tété a-t-il fait?, hogy milyen arcot vágott a gazda. Szigorú volt nagyon. Emlékszem, egyszer egy kislányt szekált valami darabban- Egy nyílt lépcsőn kellett a lánynak felmennie. ,Jöjjön vissza azonnal! így megy valaki egy lépcsőm? Újra! Megint újra!* A szerencsétlen gyerek már nyolcadszor jött vissza a lépcsőkön és Antoine összecsapta a kezét. ,Annyi szent: ez nem tud lépcsőn járni!* Ez aztán sok lett a kislánynak. Sírva fakadt. Csak annyit tudott zokogni: ,Kérem, mi mindig a hatodik emeleten lakunk*.. • Képzelheti, hogy mennyit drukkoltam az első igazi szereptől. Még hozzá Clémenceau is ott volt a próbán. Tudja, hogy Clémenceau ezinmüiiró is volt és nagyon jó barátja An- toime-nak- Gyakran jött a próbákra és nem egyszer ő is belebeszélt. Romeo és Júliában kaptam meg a főszerepet. Elhiheti, volt okom félni. Egészen olyan akartam lenni, mint a történeti Júlia. A Biiblikdbeque Na- tionale-b-am tanulmányoztam hetekig a Júlia frizuráját. Valami nagyon komplikált parókát dolgoztam ki magamnak és szörnyen büszke voltam rá. Erre Antoine avval fogad: TMaga szerencsétlen! Micsoda szörnyű széna- kazlat rakott a fejébubjára! Teszi le mindjárt!* Na, képzelheti. •. Aztán jött az erkélyjelenet. ,Vissza az egész,! Újra! Miég egyszer! Megint újra! Legyen vidám! A kutyafáját kegyednek, legyen vidám!* Hát hogy legyen az ember ilyenkor vidám. És még hozzá ón, aki borzasztóan tragikusnak éreztem magamat és Júliát. Tizenhétéves voltam. Nem voltam vidám. Tragikus voltam- És mikor a patron újra meg uj-ra megszégyenített, leh-ordott és, amint szokta, mikor megvadul, szemére húzta a fekete melonkalapját, végül úgy kijöttem magamból, hogy elakadtam sírva és amilyen illedelmes vagyok rendesen, magam se tudom hogyan, azt kiáltottam oda egész hangosan a patronnak, amit a klasszikus darabban mond a berlichingeni Götz- Si-ri csend volt az egész színházban. Ilyen még nem történt, mióta az Odeon áll! Én magam azt hittem, hogy de most aztán vége lesz a világnak. Clémenceau behúzta a fejét és beleröhö- gött a fculardjáiba. A mester pedig megfordult (lehet, hogy ő is nevetett magában). ,Gyerekek ezek* mondta Clémenceau felé magyarázólag- ,Unják magukat és kifogy a türelmük- Elhoznak egy ilyet a játékai mellől és a bakfigáimaiból, hogy most egyszerre legyen az erkélyen Júlia. Aztán top érzék ölni kezd és goromba lesz, mint egy kisgyerek.* — Ma is szégyenlem magam, higyje el, ezért az akkori viselkedésemért. De mégis úgy van, hogy az igazi karrierem ezen a próbán kezdődött el- Antoine-f figyelmessé tette rám ez a furcsa kifakadásom és aztán nagyon megszeretett. A WALHALLA Ez a germán Istenek lakóhelye. A XIX. században a germánok rájöttek arra, hogy vannak saját nemzeti, sőt nacionalista isteneik. Ezért a bajuvá- rok királyának tanácsára elhatároztatott, hogy a Walballát „restaurálják". A germán fejedelmek nagy lelkesedéssel mentek bele az istenek restaurálásába, csak Wiihehn von Hohenzollern, ezen a néven II. — volt eleinte ellene, mert akkor még azon az állásponton volt, hogy „Deuitscht/um und Ghristenbum sánd untrennba-r". — De mikor aztán beadták neki, hogy a Walhalla nemcsak a germán istenek főhadiszállása, hanem az összes elhalt germán hősök gyűjtő tábora, Wilhekn II. rájött arra, hogy ily módon neki is kilátása van a halhatatlanságra és hozzájárult. A németek a Walihalla eszméjét persze elrontották, ami nem is csoda, mert még valahányszor a germánok az istenekkel kikezdettek, abból rájuk baj származott. A Walhalla ugyanis eredetileg, amikor Wotam ősisten még élt, a rajnai hegyeken állott. És pedig a Rajna balpartján szemben Wiiesbadennel. De a XIX. század nagymíiveltségü bajor királyai úgy gondolkoztak, hogy ha már alkotnák valamit, az legyen Bajorországban, és így építették fel a Walballát Bajorországban, Regeneiburgbam a „Dunag őzhajózási társasáig" végállomásán. Igaz, hogy isten mindenütt jelen van és igy feltételezhető, hogy Bajorországban is, mindamellett az eszme tökéletes blaszfémiája a Walballát nem a rajnai hegyeken, hanem a Duna melletti dombokon felépíteni. De ez még a kisebb baj. A nagyobb hiba ott van, hogy a tudákos németek a germán istenek és hősök lakóhelyét Hellas isteneinek méltóság és gráciától sugárzó stílusában építették fel. A rege.nsburgi Walhalla Pallas Athéné athéni templomának tökéletes dupliikátuima. Hát ez a hűtlenség az eszmében és Germánra isteneihez már több, mint amennyit el lehet viselni. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a germán istenek Walhallája — amelyik a Rajna balpartján állott szemben Wies- badennel — hatalmas tölgyszálakból felrakott óriási bodály volt, valami_ olyasmi, mint a Mero- vingi királyok tanyája Páris mellett. De hát tudjuk, hogy ha a németek az istenekkel kikezdenek, abból jó nem származhatik. Must jön a nagyobb baj: a regensburgi Walhalla benépesítése. Kiknek a szobrai állítassanak fel a Walhallában? Az első lépés az volt, hogy az isteneik szobrai a Walhallából kizárattak. Ebben az összes germán fejedelmek egyhangúan egyetértettek. Maradták tehát a hősök. Ezen aztán összevesztek. Wllhelm von Hohenzollern a preiussenek királya azon az állásponton volt, hogy hős csak az, aki minimum őrmesteri rangban fegyverrel a kezében a harctéren esett el. Ez'zel szemben Lud- wig von Wiittelebaoh a Safuvárok királya azon az állásponton volt, hogy a hősök: a szellem óriásai. Végre kiegyeztek abban, hogy a Walhallában Uigy az őrmesterek mint a germán szellem óriásai szobrokat kapjanak. De a legnagyobb haj csak most jött. Hogy mely őrmesterek és egyéb magasabb rangú vitézek kerüljenek be, ezt elintézni könnyű volt. Egyszerűen felütötték a katonai sematizmust 1500 esztendőre visszafelé. Aki ottan vitéznek volt minősítve, az felvétetett. Mindenesetre bekerültek az ösz- szes császárok. Bejutott Nagy Krály egyhangúlag. Ezt ugyan a franciák is magukénak mondják, de hogy a welsehek (az összes latiinizált. germánok középkori gúnyneve) mit csinálnak, ahhoz nekünk semmi közünk. Bejutott a lovagi glóriától ragyogó Firederico Barbarossa, — Friedriőh dér Roth- t bárt, vagy ahogy a mindent, magyar záló magyarok mondják: Rőtszakállu Frigyes. A K oh in: ti; u- fokból az összes Konrádok, a Hohenzollernekből az összes Vilmosok és persze a Wittelsbachok aprajam agyja, De mikor arra került a 6or, hogy kik a germán szellem óriásai, ezen aztán megint összevesztek. Amíg a régmúltról Luther Mártonig volt szó, a dolog ment valahogy. Bejutott Erazmus, Eckhardt a misztikus, Albertus Magnus és még egy csomó középkori varázsló. De már Lutherrel baj volt. A katolikus fejedelmek nem akarták, a protestáns fejedelmek persze ütötték a vasat Luther mellett kijelentvén, hogyha Luthert fel nem veszik, ők a levegőbe röpítik az egész Walballát. .Erre aztán Luther szótöbbséggel bejutott. De a XVIII. éis XIX. századnál Wllhelm von Hohenzollern a kardjára ütött. Aufkláristák, encyklopcd'sták, liberálisok mind kimaradtak. Aki ellen Vilmos császárnak kifogása volt, az elveszett. Ezek a kifogások persze mind személyiek, politikaiak, kicsinyesek voltak. Johann Wolfgang Goethe .nagynehe- zen bejutott. Nem akarták neki megbocsátani, hogy a francia forradalomról és a Napóleonról előnyösen nyilatkozott. A Walballát úgy, ahogy összeállították esztétikai, gondolati és elvi hibákkal ugyan, de mégis a germán szellem egy eléggé impozáns reprezentánsa lett. Most egy uj hős vonult be a Walhalíába. Mi az hogy „hős"? „Héros" az, aki a folyton változó korszakok folyton változó szelleme szerint az általa reprezentált korszak szelleme szerint csinál nagyot. A germán Walihalla uj lakója: Schlag-eter. Mii az, aimi őt a Walhalíába emelte? Schlageter nagy cselekedete, ami őt a Walhalíába emelte, hegy a Ruhr-megszállás idején ő kisiklatott egy francia katonai vonatot, amely alkalommmal negyven francia katona meghalt. Ezért a franciák Schla- getert főbelőtték. Ez az uj lakója a Walhallának. Amilyen a korszak, olyanok a hősei. A ma hőse: a merénylő. Dr. Seiíz Viktor. Frahhos kandiiái logoit az otmüízí rendőrség Olmiitz, augusztus 12. Az olmülzi rendőrségnek sikerült fogása van. Hosszas nyomozás után megállapították, hegy számos oknützi betöréses, lopás tettese a pr érául Cseilusiztka Károly keresett betörővel azonos. A betörő' többrendbeli csalást is követett el s machinációi során fölhasználta egy olmützi tekintélyes mérnök igazolványait, melyekhez egy betörés alkalmával jutott. Cselusztka letartóztatása Olmützben óriási feltűnést keltett, mert a keresett, betörő a legelőkelőbb olmützi társaságokba Is befurakodott. Jó viszonyban volt egy társaságbeli oilmützi hölggyel, akinek a lakásában találták meg Oselusztka gondosan őrzött értéktárgyait. Az elegáns bőröndök lopott tárgyakat tartalmaztak. Az olmützi rendőrség Cselusztkát a strandon tartóztatta le, amikor éppen előkelő hölgyeket szórakoztatott.
