Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)

1933-08-13 / 183. (3293.) szám

EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ HEINZ NOVELLA Itt mindenki érette őrjöng. — Heinz, Henz, Heinz. Fiatalok, öregek kiabálják ezt reggeltől- estig, nők, férfiak, gyermekek- A nagy he­gyek pedig, melyek szigorú homlokránocal őrködnek fölöttünk, mint az ügyészek, mél­tóságukhoz nem illő kedélyességgel vissza- cinoogják: — Heinz, Heinz, Heinz. — Hallod, Heinz? Állj meg már, Heinz. Jöjj ide, Heinz. Heinz oda se hederit. Se hall, se lát. Nem áll meg. Szalad és fütyül. Fütyül és szalad. Sürgős dolga van. Meg kell érkeznie, pontos időre, menet­rend szerint. Közben úgy dobog, hogy dong alatta a föld. ő a vonat. Néha, hogyha gyorsabban akar célhoz ér­ni, egy robogóra kap s lábtóját taposva vág­tat előre a meredek hegyi ösvényeken, sis­teregve és zakatolva a záporpatakok men­tén, melyeknek vize oly hideg és tiszta, mint az aether. De mit törődik ő ezzel- Nem törődik a a ti zenöt méteres fenyőkkel sem, melyek úgy nyúlnak az égbe, mint az örök karácsonyfák- Csak kötelességével törődik. A környező vi­lággal szemben teljes érdektelen ségét je­lenti be. Édes kis kölyök. Gondosan fésült, vizes kefével lesi mit ott szöszke haja oldalt van el­választva. Szeme lenkék. ötéves- Német- Tárgyilagos. A felnőtteket lassanként, izgalomba hozza a közönye. Ha legalább néhány szót válthat­nának vele. Ha legalább megsimogafhatnák kedves kis rózsaszín arcát s meg veregethet­nék csupasz villácskáját, férfiasán domboro­dó mellkasát, melyen a nadrágja kék váll­pántjai keresztbe feszülnek- Ha legalább egy tekintetre méltatná őket- De nem. Heinz megbözel i thetetlen­Kétsiégbeesetten állnak ott valamennyien a gazdátlan szeretetjük kel. Petrezselymet árulnak. Mázsás urak hemperegnek eléje a földre a nagy hasukkal és bohóckodnak. Leányok, asszonyok tárják feléje karjukat, híres szí­nésznők csicseregnek neki, a borotvált szem­öldökükkel, a negyven kilóra soványitott csontváztestükkel, a platina-szőke hajukkal, a biborra festett, hegyesre nyírt körmükkel, a női szépség mai eszményképe­— Hová sietsz, Heinz? Mit csinálsz? Várj, Heinz, mutatok neked, valamit. Mindhiába. Kikerüli őket, mint forgalmi akadályokat- Szalad és fütyül. Mindenkire fütyül. Reám is fütyül. Napok óta igyekszem meghódítani- Gyíko­kat fogok neki s házatlam buzakék csigákat. Óriás narancsszin gombákat hozok az erdő­ből. Egy vezetőtől havasi gyopárt vásárlók s azt hazudom, hogy éjszaka a ködben, életem veszélyeztetésével magam szakítottam a gerlaeMalvi csúcsról. Este a folyosón görög gyufákat gyújtogatok- Semmi eredmény. Csokoládészivarral kinálgatom s igazi szi­varral is. Egyiket se fogadja el- Próbálkozom mint bűvész és tréfa mester. Eltöröm a hű­vel ykuiijamat és villámgyorsan összerakom két csonka darabját- Keresztülnéz rajtam, tovább halad. Még vissza se köszön. Mit tegyek? Tótágast álljak? öngyilkossá­got kövessek el? Cigánykereket hányjak? Annak se lenne foganatja. Azt teszem, amit a hopponmaradtak, akik 6zeretetük tárgyát hiába ostromolják: némán kullogok a nyo­mába, figyelem őt, lesem. Sokáig azt hittem, hogy Heinz afféle em­berkerülő vadóc. De rájöttem, hogy tévedek. Vasárnap reggel, korán villágoezöld hosz- szunadrágljában jelent meg a portásfülke előtt, odaállt Gusztii elé, összecsapta két kis lakcipelTőjét és katonásan tisztelgett. Guszti, a portás aranypaszományos sapkája karimá­jához emelve kezét vissizatiszteilgett. Egy oszlop mögé bújva hallgatóztam. Úgy elbe­szélgettek, mint régi barátok. Tegezték egy­mást. Délután Pali, a gépkocsis kirándulókat hozott haza. Heinz a fasorban várta őt. A két kezével már messziről integetett neki- Mihelyt megállt a kocsi, melléje telepedett. A bérszolgával, a fölvonós fiúval, a telefon- kezelővel, a levélhondóval hasonló meghitt kanosai a tok fűzték egybe. Könnyű volt megállapítanom, hogy Heinz mindenkit rangja szerint becsül, melyet az illetők egyenruhája és sapkája félreérthetet­lenül feltüntet. Minket pedig csak azért vet meg, mert itt „üdülünk", semmit se csiná­lunk, henyélünk- A gyermekek — a gazda­gok és a szegények egyaránt — csak a dol­gozókat tisztelik, azokat, akik fúrnak-far ág­nak, barkácsolnak, ajtókat nyitnak-csuknak, gépeket indítanak meg egyetlen gombnyo­mással, mint a varázslók. Reménytelen dolog lett volna irodalmi munkásságomra hivatkoznom, megmagya­ráznom, hogy azért én se vagyok a társada­lom heréje. Múltkor este épp ezen tűnődtem a portás­fülke előtt, amikor Heinz a portás felé köze­ledett s én valami pillanatnyi sugallatnak engedve egyszerre lekaptam Guszti sapká­ját és a fejembe nyomtam. Szigorú, kömény papi özvegy volt az apai nagyanyám. Sipirc! — igy küldött a sarokba s szeme mint bot ütött reám. Kicsi volt; de roppant tekintély egy félelmes életen át; úgy álltak előtte bajuszos fiai, mint a katonák. Én féltem tőle, menekültem, éreztem, engem nem szeret, s hogy meg ne bántsam, letagadtam előtte rémületemet. Moccanni, mukkanni se mertem és ő gyűlölt, gyanakodott és egyszer, hogy bebizonvitsa, mily gonosz unoka vagyok; azt mondta rám, hogy ki akartam szúrni ollóval a szemét. — így ni — mutatta s szétnyitotta ollója szárát, — mindakét szememet egyetlen döféssel próbálta... igy ni, a kölyök! — Én elszürnyedve, sírva álltam Állatállományaimban elérkeztem — ebben a melegben — a jegesmedvéhez. Több talál­kozásom volt már ezzel az állattal és mindig érdekeset tanultam tőle. Több mint tiz évvel ezelőtt a schönbrunni parkban figyeltem meg két jegesmedve nem egészen könnyed, de annál tanulságosabb játékát. Vasárnap délután volt, majdnem éppen olyan kániku­lai hőség, mint ma, az egyik jegesmedve be­tegen feküdt a szűk ketrec egyik kuckójában, a másik — az egészséges és találékony — minduntalan belemart beteg társába, az föl- orditott, az egészséges meghajtotta magát mélyen és többször a nagyszámú publikum felé és — határozott sikere volt. Hullott az adomány, kenyér formájában, fekete rayoni- rozott kenyér formájában és az egészséges je­gesmedve boldogan faita. Természetes, hogy egyedül falt be mindent, mert ha beteg társa kitátotta a száját, egy darab kenyér után, ak­kor belemart soron kívül, házi fenyítéskép­pen. A lexikonból szerzett futólagos informá­cióim szerint a jegesmedve friss halat és friss fókát eszik — a Jegestengerben, de Bécsiben megelégedett az akkori rossz ható­sági kenyérrel is. A miliőelmélet diadalát lát­tam a jegesmedve ügyes trükkjében, amely- lyel ime a ravasz, életrevaló állat nagyigé- nyü gyomrának táplálékát szerzi meg, idegen táplálékot, idegen éghajlat alatt. Néhány héttel későbben megint a schön­brunni állatkertiben jártam és nem mulasz­tottam el, hogy tiszteletemet tegyem a jeges­medvéknél. Csak jegesmedvét találtam. Egyet. Csak a múltkori ügyes, jókedvű, ko­mikus volt a ketrecben, a poshadt viz fölött — de milyen állapotban! A derék színész a A hatás csodálatos volt. Azonnal hozzám futott, kezet nyújtott, an­nak rendje és módja szerint bemutatkozott és a sapka védelmében közel egy félóráig cseveghettem vele. Megtudtam tőle eddigi életét, családi viszonyait, becsvágyait és tit­kait s az/t is, hogy hova vezeti azt a láthatat­lan vonatot, melynek eddig csak a dübörgé­sét hallottam. Siegifriednek volt egy varázsfővege- Az láthatatlanná tette a jelentékeny hőst. Ez a portássapka nagyobb csodát müveit. Látható­vá tett engem Heinz előtt, annyira eltüntette jelentéktelenségemet, hogy végre észrevett­Azóta a legjobb pajtások vagyunk. Együtt sétálgatunk az irigykedő fürdőzők előtt, akiknek fogalmuk sincs, milyen agyafúrt csellel férkőztem kegyeibe. Ma már arra sincs szükségem, hogy köl­csön kérjem Guszti sapkáját. Anélkül is szó­ba ereszkedik velem­Nyilván azt hiszi, hogy álruhás portás vagyok. (Tátraszéplak.) S tiltakoztam, de neki hittek, és esak az anyáin hitt nekem és bevitt a másik szobába, sirt ö is, együtt sirt velem. Nyolc- vagy kilencéves lehettem, mikor ez történt. Nagyanyám már meghalt és én férfi lettem s néha azt hiszem, hogy talán tévedtem és ő nem is gyűlölt, sok mindent másképp gondolok... De azt az egyet sohse értem, azt a szörnyű pillanatot, mikor azt mondta... Úgy szeretném a sírjából felkölteni a régelporladt öreget, hogy mondja meg, mért kellett neki, mért kellett azt az érthetetlen hazugságot rám fognia, a vádat, melynek iszonyától már nem szabadulok soha, mondja meg, hisz megbocsátottam, megbocsátottam érte rég: miért mondta, hogy ki akartam szúrni ollóval a szemét? sarokban kuksolt, ugyanott, ahol a múltkor a másik, beteg jegesmedve, a becsapott és kihasznált „dummer August" feküdt és ordi- tott. Itt feküdt most a múltkor még mulat&á- "gos kouferencier, aki oly ügyesen találta el a közönség mulattatásának legbiztosabb módját. Megtudtam, hogy a másik állat lelke már az örök jégmezők felett lebeg és látnom kellett, hogy ez az állat, a magára maradt, a nemrég még kenyérszerző, életvidám, jólhu- moru, most ordítani próbált személyesen, de — nem jött ki hang a torkán. Felülni is alig tudott, a hajlongást egyáltalán nem bír­ta már a gerince, hullott itt-ott kenyér szá­nalomból, de megközelítően sem annyi, mint mikor az emberek mulattak a jegesmedvén. Nem tagadom, már akkor irodalom lett a jegesmedvéiből,. Revideált álláspontom alap­ján kiterítettem a halálosan beteg állatot, megírtam, hogy ez a vastagbőrü állat is csak átmenetileg bírja az idegen körülményeket és minden mesterkedése ellenére hamarosan elpusztul 'az idegen táplálékon és idegen le­vegőn. Következtetéseket vontam le a ma­gam kevésbbé vastagbőrü lelke számára, amely akkoriban szintén nehezen találta ho­nát egy változott uij éghajlat alatt. De az idők változnak. és ami még tizenkét évvel ezelőtt igazság volt, az ma már csak egy elmúlt hangulat emléke. Amire már nem számítottam: a jegesmedve újabb meglepe­tést tartogatott számomra. Egy harmadik je­gesmedve jelentkezett életemben, nem sze­mélyesen csak nyomtatásban, de ő tartogatta számomra a főtanulságot. Azt olvastam, hogy az egyik hamburgi áJ­feajHó lörinc: JZagyanyrfin a felnőtt rokonok között. KÜLÖNVÉLEMÉNY JEGESMEDVE 1583 augusztus 13, vasárnap. ^ fffTHBriWfr SZEPLOT májío tot es> minden­fajta bőrbetegséget azonna megszüntet a világhírű Földes­féle aradi Hergit-créme és szappan Az arcbőr rövid idő múlva szép, Hatas és üde iesz, a ráncok kisimulnak. Mivel a MARGIT- CRÉMET sokan utánozzák saját érdekében csak eredeti védjegyünkkel iei akasztott dobozt fogadjon el. Nyitva, vagy kimérve; eredeti MAR G1T-CRÉME seho nem kapható. Főlerakal Csehszlovákia részére: „Sz. ERZSEBET gyógyszertár, Bratislava (Pozsony) Dana n. 38 lat kereskedést beperelte az egyik berlini filmvállaat. A íilmvállalat az északi sarkvi­dékre utazott filmezni és mert biztosra akar­tak menni, hazulról vitték magukkal a jeges­medvét. Egy szakképzett, szobatiszta jeges­medvét vásároltak a hamburgi kereskedés­ben és elutaztak ve'.e északra. Mikor Skan­dinávia északi pontjához értek, a jegesmed­ve elkezdett köhögni. Az északi állat állapo­ta egyre romlott és mire megpillantották az első jéghegyet, a jegesmedve kimúlt. A film- vállalat tehát perelte az állalk-ereskedőt, mondván, hogy beteg állatot szál.itott nekik, az állatkereskedő védekezett, mondván, hogy neki senkisem mondta, hogy jeges éghajlati használatra kell a jegesmedve. Természetes, hogy az állat nem birta az északi kiimát, mert — a hamburgi állatkertben született. Visszatérjek az első tapasztalathoz, a mil- jőaimélet diadalához? Szó sincs ró a. Az el­ső tapasztalat csakugyan az, hogy az idegen­be került állat igyekszik megélni az idegen környezetben. A második tapasztalat a-z, hogy nem bírja az idegen éghajlatot és el­pusztul. A harmadik tapasztalat látszólag az, hogy az állat mégis beletörődik az idegen környezetbe, utódai már csak az uj klímát bírják és elpusztulnak, mihelyt a régi világ szele megérinti őket. A bér ing a tengeribe fül, ahogy Neuibauer Pál kitűnő inőtársam ir­ta nemrégiben egy cikkében (amelyet csak azért nem dicsérhetek itt érdeme szerint, mert e lap hasábjain jelent meg), ő álmodta a dolgot a héringgei és ime, a költő álma va­lósággá válik. De a költő álma túlságos valóság, a vég­letek mutatása és óvás a végletek elérésétől. Ilyen óvás a véglettől a valóságra vált álom is a jegesmedvéről. Mert óriási a különbség a schönbrunni jegesmedve és a hamburgi jegesmedve között. Az életképességben van a különbség: a schönbrunni jegesmedve, amely egyenesen hazájából került oda, so­káig birta a harcot, futotta az életereje arra is, hogy hónapokon, talán éveken keresztül élelmes, ravasz és erőszakos legyen, meg­szerezze trükkel, brutalitással az idegen táplálékot, - de a hamburgi jegesmedve, aki már idegenben született, elpusztul a neki szokatlan más éghajlat első leheletére. Ez az állat csakugyan beteg volt, a betegsége egye­nesen az volt, hogy idegenben született. Nem tudom, milyen indokokat sorolt fel a íilmvállalat keresetében, de a magam részé­ről én is szolgáltathatok egyikét indokot. Nem igaz az, hogy a jegesmedvéiből tropikus állatot lehet nevelni, mert a természet kiter­mel egyes csodálatos példányokat, de ezek beteg példányok maradnak, melyeknek nem látjuk jövőjét. Valószínű, hogy az idegenhez szoktatott állat elpusztul akkor is, ha végig megmarad uj környezetében, a hamburgi je­gesmedve hamarosan elpusztult volna ak­kor is, ha Hamburgban maradt volna. Ha nem ő, az utódai pusztultak volna ki, még ab­ban sem lehet bízni, hogy az ilyen állatok át­alakulnak más állatfajtákká. Az idegen kör­nyezetet rövidebb-hosszabb ideig csak a maga megszokott éghajlatában és környeze­tében született állat bírja. Itt is csak egyes példák akadnak, mert az egész állatfajta csak a maga régi é hajlatában életképes. Ha idegen földre, idegen környezetbe, idegen táplálékra, idegen szokásokra telepi tjük a faj­tát, az kipusztul. Az idegen földön született állatok még sokkal hamarább, mint. azok, amelyek régi hazájukban születtek. Hacsak nem tudják valamiképpen maguk­kal vinni az otthoni éghajlatot, az otthoni táp­lálékot, az otthoni életmódot. Azt se bánóim, ha önök embereket értenek állatok helyett. Sándor Imre, / 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom