Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)
1933-07-23 / 165. (3275.) szám
6 1933 július 23, vasárnap. KÜLÖNVÉLEMÉNY HONTALANSÁG iVajjlJoin van ©nmek a Poet-nak útlevele? — gondoltam magamban, mikor az amerikai repülő, ez az eddig leggyorsabb posta, hirtelen leszállt a tempelhotfi repülőténen. Szombaton Newyorkban reggelizett, vasárnap Berlin repülőterén ebédelt — igen, ez szép, szlép, de vájjon vain-e útlevele? A hatóságokat meg lehet téveszteni a gyorsasággal? A szigorú német hatóságokat! És aztán az orosz hatóságok, akik legalább olyan szigorúak és gyanakvéak, mint a németek. Elkérték Post útlevelét, mikor leszállt Moszkvában? Megnézték, hogy van-e orosz vízuma? Tudtommal Amerikában nem igen osztogatják az orosz vízumokat. Biztos, hogy Post útlevél nélkül repült, mint annak idején Lind- bergih, mint m-ost nemrégiben Mattom és a többi mind — és mégis a legnagyobb előzékenységgel fogadták valamennyit, mindenütt, ahová megérkeztek, segítségükre voltak mindenben, ahogy csak tudtak, kezdetben napokon keresztül ünnepeltek ilyen oceánrepülőket, hivatalosan és közönségesen. Ezzel szemben az a szegény Rosenfeld, vagy hogy hívják, ott a tescheni hídon... ő szegény nem akart egyik világrészből a másikba menni, hanem csak egyik városrészből a másikba, nem is sietett úgy, mint a Post, csak úgy gyalog akart átmenni a hídon. Nem is akart, küldték szegényt. A repülőkhöz csak annyiban hasonlít, hogy neki sincs rendes útlevele és mindkét országban megígérték neki, hogy repülni fog. •. Csak egyfajta hivatalos Írás van a zsebében, a kiutasitási végzés, ebből viszont több van neki, mint kellene. A város mindkét részéből kiutasították Roseuifeldet és a csatlakozó országokból is- Az egyik oldalról küldték, a másik oldalon nem fogadták be, Rosenfeld, higgadt ember, leült a hid közepén, ahelyett, hogy beugrott volna a vízbe és úszkált volna föl és alá a két ország között. Miért nem repült át Rasenifeld a vizen, minit Lindbergh vagy Post? Csak ült a hídon huszonnégy óráig, mire az éhes lapok felbődJüiitek és Rosenfeld, mint engedély nélküli visszatérő, nyugalmasan megtérhetett a csehszlovák fogházba. Tudom, önök okos magyarázatot tudnak arra, hogy azért mégis van némi különbség a két fajta határátlépő között. Az ooeánrepü- lők az emberi kultúra harcosai, hősei, esetleg hősi halottal Rosenfeld viszont hontalan bűnöző, akit nem tűrhet meg tisztességes ország a maga kebelében. Rosenfeld, ha jól emlékszem, hamis bankókat hozott forgalomba, ezért utasították ki Csehszlovákiából. Megértem, hogy még az idevaló honpolgárt is nehéz elviselni, aki hamis pénzt terjeszt, hát miég az idegent! És én mégis azt mondom önöknek, hogy ez a Rosenfeld is tett .némi szolgálatot az emberiségnek, legalább akkorát, mint valami középfajta ooeánrepülő. Ami nem azt jelenti, hogy Rosenfeld kiváló ember, akit ünnepelni keli Ellenkezőleg. Rosenfeld gyarló bűnöző, akit a véletlen körülmények sodortak abba a helyzetbe, hogy a hídon ülve szolgálhatta az emberiséget huszonnégy óráig. Ami majdnem megegyezik a Post idejével, aki huszonöt és fél óra alatt repült Ne wyorkból Béri in be. Valljuk meg, ritka alkalom az, hogy valaki huszonnégy óráig ülhet két ország határán, a két ország kiutasitási végzésével a zsebében, kifejezetten hontalan minőségben- Ritkább alkalom, mint repülőgépen ülhetni huszonnégy óráig. Ritka alkalom, mondom, alig tudunk néhány esetet. Csak egyre emlékszem hamarjában a Rosemfelden kívül: tavaly egy magyar ember ült a csehszlovák-román határon, ő a kocsmában ült, n«m a hídon- A hatóságok azonban nem szeretik az ilyen eseteket, rögtön találnak 'valamilyen szabályos intézkedést, amelynek segítségé vei sürgősen eltávolítják a „hontalant" hontalanságának állomásáról: a határhidról vagy a határkocs- mábólSok hontalant tartanak nyilván, sokat utasítanak ki és toloncolnak ide-oda, egyik országból a másikba, de ha akad itt-ott egy véletlenül, aki megreked két országhatár között, aki kénytelen — se ki. se be — leülni a határkőre, azt gyorsan elszállítja onnan valamelyik ország hatósága. Miért? Miért nem hagyják meg határlakónak azt a.z egy-két embert, aki ilyen kivételes helyzetbe kerül? A Rosenfeldnek nem is volt talán olyan rossz dolga a hídon, ült a széken, az emberek enni,* innivalót hoztak neki és megbámulták: itt ül a hontalan! Milyen színű bőre van a hontalannak? Tud beszélni ? Nem harap? Első nap csak széket hoztak Rosenfeldnek, a második napon talán ágyat vittek volna neki, meg egy kényelmes karosszéket, néhány legszükségesebb bútordarabot, később jöttek volna messzebb földről is emberek, csodájára jártak volna, akadt volna egy ügyes vállalkozó, aki menedzselte volna az üzletet: itt látható a huszadik század csodája! Hát ez az! Ez a csoda nem létezik. Ninos! Életnek is nevezik a magyarok és ebben az elnevezésben benne van az a megbecsülés, ami kijár neki. A fehéremberfaj legfontosabb terméke, táplálkozásának alap-anyaga. Ami belőle készül, az benne van mindennapi imánkban, mint a megélhetés szimbóluma: a mindennapi kenyér. Tudomány és tapasztalat szerint tartalmazza mindazokat -az anyagokat, amelyekre az emberi szervezetnek szüksége van, hogy fenn tudjon maradni. Asztalunk nélkülözhetetlen kelléke, nem tudnánk nélküle húst sem enni. A táplálkozásban a búza olyan, mint a pénzforgalomban az arany. S most mind a kettő, búza is, arany is megrendült a gazdasági forgalomban s ez a megrendülés — most már világosan látni — a végső oka a világ rettenetes gazdasági bajainak. A búza ma is csak olyan tápláló, az arany most is csk olyan fényes, súlyos és rozsdá'tlan, mint valaha, mégis beteg mind a kettő. Nem bennük van a hiba, hanem az emberekben, akik termelik és fogyasztják. A falusi év nagy ünnepi munkája most feÉn is bemenekülők ide. a film ópiumbarlangjába. A világ nagy filléresszanatóriumába, egy kétpengös hollywoodi injekcióra jövök odakint- ről. Az emberek egymást tiporva rohannak a mozi plüs.fotel-fedezékébe, különböző „hirek" és „aktualitások14 bombázzák s kergetik most őket, ugyanolyan szolid, megbízható hisztériát teremtve, mint a srapnel! és a phosgén-gáz a harcmezőkön. Az idegek ellensúlyért könyörögnek, a világ hasa Danzigtól Londonig csikorog s a karlsbadi kúrákat most Joan Crawford és Jeanette Macdonald produkálják. Ülök a moziban; nem fontos. Ez a komédia, úgy lehet ér annyit, mint az a másik, amivel az élet kedveskedik, amellett olcsóbb; itt a sztárok őrjön- genek és nem mi. Az ember alig nézi, mit játszanak és ki játssza. A világ tele lett ismerősökkel, akik nem érdekelnek bennünket, száz é? száz nevet tudok kívülről, Jeanne Harlow- tól, Woliff Albaoh Retty-ig, akiket a film rám- kényszerit-ett, kikről, ha éjjel fölébresztenek, meg tudom mondani, milyen a hajuk szine és balszemüket hogyan meresztgetik, ha szerelmesek. Rájuk lettünk utalva, mert • szeretjük a mozit, anélkül, hogy őket szeretnénk, vagy nem szeretnénk. Egy karcsunmozgó sztár-massza ez; élvezet-zuhatag s édes, ritmikus idegfürdő — az ember ring fölötte, a zene és a képek hullámain, a látókör Mucsán is tágul tőle, a világok forognak; a szereplők legtöbbike csak ürügy, hogy az egésznek értelme legyen. Kicsit leeresztjük a szempillákat; a tájak, kellemes ápolt emberek, tiszta s Ízléses mozdulatok ködében nem a művészet a lényeg s nem a gondolat. Mintha el is felejtenénk s mintha sokszor el is szeretnénk felejteni a művészetet és a gondolatot — én legalább szivesen tüntetek ellenük a mozival. Jeau Hadowékkal, autókkal és napfényes országutakkal állok bosszút azon a világon, amely* olyan lett, amilyen: igazságtalan, sőt ordenáré. Úgy kell a gondolatnak és a művészetnek, miért engedte kezéből kicsúszni a kort. Most aztán itt ülök a moziban és együtt vihogok a házmesteremmel. Nem akarok gondolkozó lenni, csak néző. Ha másképpen folynának a dolgok odakint, kedvesebben ülnének idebent. i Nem valóság, csak papírforma. Ha valóság-’ gá válna, elpusztítaná a papirosra irt betűi. Csak egész rövid időre, átmenetileg sikerül a hontalanság és ekkor is óriási rést üt az írott betűn. A valóság üti a képtelenséget. Egy percnyi valóság hosszú idők képtelenségét gázolja le. A hontalanság, mint valóság, irtja a hontalanságot, mint képtelenséget. Aki erre a földre született, az nem lehet hontalan, annak a föld a hona, különben nem született volna meg. A hontalanság bürokratikus csodabogár, ami abban a mértékben enyészik el, amilyen mértékben felismerjük. És ebben a felismerésben volt hallatlanul nagy segitségünikre Rosenifeld, aki a hidon ült. Semmilyen propaganda, semmilyen művészi ábrázolás sem lehet olyan meggyőző, mint ennek a hamispénzterijesztőnek a hontalansága, amely egyetlen napra valósággá vált- A bürokrácia ijedten tüntette el, de a kép, ami megmaradt, hat tovább az egyik alapvető egyszerű igazság felé: az ember hona a föld. Sándor Imre. jeződött be, egyes helyeken, elkésve, még folyik is. Volt idő, mikor a gazdaemiber nyugodtan takarította be évi munkájának eredményét. Kicsit panaszkodott, mert a panaszkodás már csak hozzátartozik a mesterséghez. Néha rossz volt a termés, időjárás, élős- di pusztította, —i ilyenkor a panasz komolyabb volt. De egy rákövetkező jó termés helyrehozhatott mindent. Aztán jöttek a gabonakereskedők, versenyfutásban, hogy ki vehesse meg a búzát. Eladni a legkisebb gond volt, a gazdának eSY lépést sem kellett tenni érte. Ma akkor kezdődik az igazi gond, mikor már be van takarítva, ki van csépelve a búza. A gazda aggódva veszi kezébe mindennap az újságot: mi van a csikágói, winmipegi, liverpooli vagy rotterdami tőzsdén, beeresz- ti-e a búzát és mennyit ereszt be ez vagy az a külföldi állam, kikkel, hogyan tárgyal a búzáról a kormány, lesz-e a tárgyalásoknak és milyen eredménye. A magyar gazda idegesen kapja fel a fejét, ha azt olvassa, hogy Winkler István ur, a külkereskedelmi intéA művészet és a gondolat pedig hallgatnak. Csak éppen — néha egyet mozdulnak, csak egy kicsikét, épp hogy egy szikrát küldenek olykor válaszul. A mozi nézőtere, az egész filléres szanatórium, a két pengőért meginjekciózott közönség — hirtelen megdermed. Egy pillanat s átsuhan a színen a megnevezhetetlen. Egy pillanat s fütyülünk a karcsú lábakra, autókra, limonádéra, ritmusra, élvezetre — egy pillanat — a művészet már ott áll lelkek kapuja előtt. Az ember félredobja pózait, nem játsza a barbárt. 0, művészet. Igazi művészet. S néha küld olyan teremtéseket, mint Iréné Dunne, A filmvászonra küldi őket ez az örök művészet. Finom kajánsággal csinálja; szét akarja ugrasztani az emberek lusta, kollektív s alacsonyrendü mámorát. Egy háború utáni „inflációs-szemlélet11 lelkét szégyeníti meg. Néhány mozdulat, egy - tekintet és egyetlen szó után ama örök szomjúság szállja meg lelkünket, amelyet Clara Bow, a csodálatos vámpír sem tudott kiszívni belőlünk; az entourage, a zene, a képek s maga. a film, amelyért eljöttünk, máris másodrendűvé sülyednek körülötte; marad Iréné Dunne 6 marad az a kis szikra, melyet a művészet beléje ejtett s amely mellett a filmatelier-k Jupiterlámpái keveset számítanak. Az „inflációé szemléletnek11 — engedjék meg, igy neveznem — kezd befellegzeni. Ott lékelik meg, hol legkevésbé várta: Amerikában. A világ sebei tiszta olajat kémek és nem limonádét. Á girl-jnámornak, a Magda Schnei- der-féle világszemléletnek, a misterek, bárdobosok, színházi ügynökök, bulvárd-irók ravasz és jellegtelen masszájának kezd rosszul menni; hadat üzent neki a szenvedés: kohója és anyja a művészetnek és a mélységnek. Előássa az Iréné Dunne-okat s rehabilitálja a Conrad Veidt-féle szinjátszást, mindazt, amit utóbbi években vihogó liba-arcok, egy pisze, buta és kihívó girl-dumpmg lenyomott és eltakart. A film útja kettős ut és kezd szétválni — jut belőle a tömegeknek s jut majd belőle azoknak is, akik utána otthon Claudelt olvasnak. A melasz most válik szét a cukortól — az olyan filmek, mint a „Back streets11, vissytérő szét- ágazódást jelentenek: erre van cirkusz ég opeIRÉNÉ DUNNE Irta: BÁLLÁ BORISZ zet igazgatója, valamely külföldi fővárosba utazik: vájjon sikerül-© neki és mennyi búza eladására lehetőséget teremteni? Úgy kell formálisan rátukmálni a vevőkre a búzát, mintha értéktelen lom volna a földnek ez a legértékesebb kincse. Pedig kenyeret mégis csak esznek az emberek mindenütt. Hogy el vannak szegényedve? Eddig úgy volt mindig, hogy a szegény ember annál több kenyeret evett, mert ezzel pótolta, ami egyéb ennivalóból nem jutott neki. Vagy megváltozott az emberek táplálkozása? De hát mit esznek, ha kenyeret nem esznek? Egy circulus vitio- zus van itt, amelybe bele lehet zavarodni. Ma szinte félni kell attól, hogy tulbő talál lenni a termés. Mit kezdünk vele, ha sok a búza, mikor a keveset sem lehet eladni. Nincs szebb látvány, mint a szélben rengő kalásztenger, akár zöldjében, a tavasz zsendülő friss színével, akár érettén, az arany halkan csillogó sárgaságával. Nézi az ember: érzi az ember frigyét a természettel, békés, örvendő hangulat szállja meg. Eredmény van itt, becsületes, kemény munka eredménye. Megegyezés van itt: a természet adja a maga adományát, cserében az ember adja a természetnek a verejtékét. Az ember a legnemesebb dolgot csinálta: megszépítette a természetet. Ahol nélküle rut dudva nőtt volna, az ő fáradsága hozzátételével a növények legszebbike uralkodik és eltölti ábita- ■tos szépséggel a tájat, ős az emberek megtudták csinálni, hogy ebből az áldásból csak uj gond, panasz származik, a bőséget eltorzították szükséggé! Kiknek a müve ez? A természeté nem. A föld csak úgy termékeny, mint valaha, az időjárás is csak olyan, amilyen ősidők óta volt. A munkás ember csak úgy felszántja, beveti, bobomnál ja a földét, arca verejtékével öntözve. A búzaföld és ember közös munkájából még jobb is lett, mint volt. Mért van mégis baj, a gond, a panasz? Egyszerű iróember vagyok, nem nemzet- gazdász, sem politikus. Az én hivatásom kérdéseket feltenni. Kérdéseket, melyek ott vannak minden ember ajkán. A nemzetgazdák, a politikusok feleljenek. Mert ha a föld és az ember munkájában nincs hiba, az ő munkájukban kell hibának lenni. Ők 'azonban tanácskoznak, egyik tanácskozásuk olyan eredménytelen, mint a másik. Egy kitűnő írónk elmondta eredeti közgazdasági elméletét egy gazdasági vezérférfiunak. „Dilettáns okoskodás" — legyintett a vezérférfiu. — „Vájjon a válságot is a dilettánsok csinálták?" — vágott vissza az író. Ugylátszik, az a szakember, aki válságod csinálni tud, de megolda- I ni nem. rett, arra van gondolat s művészet; kint a ligetben adják a „Ketten egy autón“-t, riviérá- val és kereskedősegéd-mozgásu lordokkal, itt bent a „Back streets11-féle filmeket egy Iréné Dunne-el. Ki magyarázta vájjon az amerikaiaknak, hogy ilyen filmeket kezdjenek produkálni, amely csupa fájdalom, amelynek vége tragédia s szellemének egész zenéje szomorú; nem pak- tál le a valamennyiünk lelkében ott bujkáló titkos házmesterrel, nem egyezik ki, nem röpít a végén paradicsomtollas világokba, nem iihog- nak-vihognak benne a hús bábui s annál szebb, feledtetőbb és messziségekibe álmod óbb az egész, minél igazabb, ridegebb és valóbb. Egy csepp művészet kell, egy csepp örök viz az oltott mészbe és forrni, füstölögni kezd a lélek — ki magyarázta ezt meg az amerikaiaknak, akik ebben is kezdenek európaiabbak lenni, mint Európa? Senki. A kor lelke fordul g uj formákat présel maga körül. Az ut hátrafelé nem vezet; a művészet nem ismétli magát s Iréné Dunne- ben is, ama „örök szikra11 már más színekben gyújtja a lángot szemünk elé, mint ahogyan a régi nagyok tették. A könnyűség, a mérték, minden páthosz és hörgő „mélykedés11 hiánya, a karcsú, finom kis effektusok btilusa — ez az uj stílus. Mindjárt megtaláljuk magyarázatát annak, miért kellett előbb egy átmeneti kornak jönnie, strandokkal, bárokkal, abszolút szabadsággal, girlekkel, boyokkal s hatvan mérföldes tempóval. Ezek készítették elő az uj kort és az uj levegőt. Ez volt a talaj. A felületesség, a könnyűség, az amerikanizmus, a szabadosság és tüntető egyszerűség végezték ki a hörgő páthoszt s a feudális romokat. A súlyos és fölösleges bársonytalárokat lehántoíták; egy polgári világ „méíykedéseit11 és „töprengéseit11 feleslegessé é6 nevetségessé bélyegezték; amiben igazuk is volt, csakhogy munkájuk átmenetnek számit s az „inflációs kornak" szellemei ott léptek félre, mikor hinni akarták, hogy fázisuk tártós, sőt fejleszthető. Egy kor van mulóban; művészetben éppúgy, mint a szellemi élet egyéb területén, politikáiban éppúgy, mint társadalmi formákban. Weekend-homokon nem nő se virág, se kalász; se művészet, se kenyér. A szenvedés nem áll meg Magda Sohneider vigyorgásánál; weekend-trikókban legalább annyira érezzük korbácsát, mint hajdan, a feudális-polgári világ gőgös, hipokrita fülledt bársonyán és gérockja-in keresztül. A szenvedés hajt tovább, a „keep smeeling“-et félig már elhagytuk s jönnek az Iréné Dunne-ok. Egy kor vigyorgása csak injekciót, az ö könnyei már értelmet adnak a néző életének. A BÚZA Irta: Scliöpflm Aladár
